| | |

Enyém! – Hogyan segítsünk a gyerekeknek megosztozni dolgokon?

Patty Wipfler írása, a fordításért sok-sok köszönet Gonda Györgyi önkéntesünknek

A gyerekek gyakran szenvedélyese, teljes szívből akarnak valamit. Olyan erős lehet a vágyuk valami iránt, hogy más nem is szokta kielégíteni őket helyette. Minden sejtjük azt üzeni, hogy csak a kék lapát vagy a zöld lufi teheti őket boldoggá, a sárga lapát és a piros lufi biztos nem. De minden szülő, aki már próbálta rábírni gyermekét arra, hogy odaadja a játékát másnak, tudja, hogy ritkán vezet eredményre, ha ilyenkor azt javasoljuk a gyerekeknek, hogy felváltva játsszanak az adott dologgal.

Ebben a cikkben azt nézzük meg, miért nehéz néha a gyerekeknek odaadni dolgaikat másnak, és hogy hogyan segíthetünk nekik abban, hogy ez könnyen menjen.

A gyerekek alapvetően szeretnek adni és osztozni

A gyerekek igazából nagyon szeretnek adni. Már csecsemő korukban is szeretnek nekünk odaadni dolgokat, és szeretik, mikor mi visszaadjuk nekik ezeket. Mikor kicsit nagyobbak lesznek, szívesen kínálnak meg másokat a kekszből. Mikor még nagyobbak, imádják azokat a játékokat, amiben az egész család részt vehet. Amikor nyugodtak és biztonságban érzik magukat, az is tetszik nekik, ahogy más játszik kedvenc játékukkal.
A gyerekek akkor adnak szívesen, amikor erős bennük a kapcsolódás érzése. Amikor érzik, hogy szeretik és elfogadják őket. Amikor érzik a közelséget és érzelmileg biztonságban vannak, akkor nem aggódnak annyira a kék lapát vagy a zöld lufi miatt.

Megvárják a sorukat. Mindenük megvan, amire szükségük van. Ha érzik a kapcsolódást, megbírkóznak a kisebb csalódásokkal.

Amire a gyerekeknek igazából szüksége van

Adni az tud, aki nyugodt, és érzi, hogy szerethető. A gyerekeknek van néhány létfontosságú igényük, és ha ezeket kielégítjük, akkor jól vannak. Ilyenkor eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy rugalmasak legyenek a játékban, és figyelni tudnak mások igényeire is. Tudjuk, hogy a gyerekeknek szükségük van ételre, alvásra, friss levegőre, biztonságos játszóhelyre és legalább egy vagy két személyre, akiknek fontos a jólétük. Szülők, melegség, étel, biztonság. Ezek az alapvető szükségletek.

Viszont ahhoz, hogy kiegyensúlyozottak legyenek és fejlődjenek, szükségük van még néhány más létfontosságú dologra is. A kék ásó és zöld lufi nincs ezek között. Az én listám a fejlődéshez szükséges dolgokról így szól:

  • naponta legyen lehetősége kapcsolódni olyan valakivel, akinek fontos a gyerek jóléte
  • érzelmi melegség és figyelem
  • tisztelet a tudásának
  • legyen ideje játszani
  • sok-sok szeretet
  • sok olyan alkalom, amikor másokkal nevethet
  • sok olyan alkalom, amikor valaki biztonságot adó jelenlétében sírhat, ha bántja valami
  • tudja, mi történik és miért
  • határok jelzése, szeretetteli betartatása szigor nélkül, mert ez biztonságérzetet teremt és tiszteletet ébreszt

Két fő oka lehet annak, ha a gyerekek nem tudják másnak átengedni a dolgaikat

Ha a gyerekek képtelenek mással megosztozni a dolgaikon, annak két oka lehet. Az egyik, hogy nem érezték egyetlen hozzájuk közel álló személlyel sem a kapcsolódást az elmúlt két órában. A másik, hogy történt valami a jelenben, ami egy olyan korábbi időszakra emlékeztette őket, amikor féltek vagy egyedül voltak.

Mikor a gyerekek nem érzik a kapcsolódást, akkor nem tudnak adni

Szülőként gyakran nem érezzük, hogy milyen sok idő telik el két érzelmi kapcsolódás között. Az élet elsodor minket, és nehéz dolog megkeresni a mindennapi betevőt és fedélet tenni a fejünk fölé. Ott vannak gyermekeink fizikai szükségletei is.

Öltöztetjük és etetjük őket, ellenőrizzük, hogy megfürödtek-e és megmosták-e fogukat. A játékidő, ahol felszabadultan kapcsolódhatnánk, pedig évről évre csökken, ahogy munkahelyünkön egyre többet igényelnek tőlünk, és a közösségek is nehezen tudnak biztonságos és megfelelő helyet biztosítani a gyermekek számára. A szülők munkával töltött ideje évről évre növekszik, nem beszélve az egyéb elvégzendő dolgokról. Ezért nem csoda, ha a kapcsolódásnak ez a hiánya a gyerekek viselkedésén is megmutatkozik.

A gyermekek számára a kapcsolódás érzése olyan, mint a kötéltáncosok egyensúlyozó rúdja. Ha közel érezheti magát valakihez, az egyensúlyban tartja és lelkesen, bizalommal vághat kihívást jelentő feladatokba. A kapcsolódás érzése nélkül csak néhány pillanatig tud működni. Ha megszűnik a közeli kapocs, túl feszült lesz ahhoz, hogy odaadjon valamit. Nem érzi biztonságban magát ahhoz, hogy várjon addig, amíg visszakapja.

Ha gyermekünk így érzi magát, akkor a legkisebb csalódástól is sírva fakadhat. Miközben arra koncentrál, hogy ő csak a kék lapátot vagy a zöld lufit szeretné, igazából közel szeretne kerülni hozzánk. A rugalmatlan, a mi közbeavatkozásunkat igénylő viselkedésével jelzi, hogy segítségre van szüksége.

Hogyan jelzik a gyerekek, hogy kapcsolódásra van szükségük

Néha egyértelműen kérik azt a közelséget, ami segítene nekik. Apához szaladnak, hogy a lábán csüngjenek, vagy bekönyörgik magukat anya ölébe. Viszont van, amikor kevésbé egyértelmű a jelzés. Lehet, hogy olyan dolgot akarnak, ami épp másnál van, vagy az összeset maguknak szeretnék valamiből, pl. az építő kockákat, a kekszet vagy az egész padot a parkban. Máskor pedig olyat szeretnének, ami túl megy minden határon. Ha gyermekünk így viselkedik, biztosak lehetünk benne, hogy semmi baj nincs vele, igazából remekül működik: jól jelzi nekünk, hogy a segítségünkre van szüksége.

Miért fakadnak sírva a gyerekek apró dolgok miatt

Ha gyermekünk azt érzi, hogy egy percig sem tud meglenni tovább a vágyott tárgy nélkül, akkor érzelmei tetőfokra hágtak. Elvesztette a közelség érzését, és azt a biztonságérzetet, ami ebből származik. Ez fáj neki, sőt ilyenkor félhet is. A kapcsolatvesztésből fakadó fájdalmat és a kapcsolódás hiányát a kék lapáttal és a zöld lufival igyekszik elleplezni és pótolni.

Természetesen a kék lapát és zöld lufi nem fogja megoldani a gondját. Ragaszkodhat a vágyott tárgyhoz, de nem fogja meggyógyítani a szívében keletkezett fájdalmat. Ha megkapja, amit szeretne, lehet, hogy kívülről elégedettnek látszik, de belül törékeny marad, könnyen kiborul, védekező, vagy boldogtalanul passzív lesz, amikor a lapáttal végül másnak kellene játszani.
Ilyenkor a gyerekek gyakran sírva fakadnak, mert erre van szükségük.

Gyakran addig „alakítják” a helyzetet, míg megteremtik annak a lehetőségét, hogy sírhassanak a vágyott tárgy után. Közben azt remélik, hogy mi felnőttek tudjuk, hogy igazából a kapcsolódás elvesztett érzése fáj nekik. A gyerekek leginkább úgy tudják újrateremteni magukban azt az érzést, hogy a világban minden rendben van, ha sírhatnak, kiadhatják magukból a szomorúságukat, csalódottságukat, dühüket, vagy épp nevethetnek.

Ha felnőttként segítségükre tudunk lenni úgy, hogy közben tartjuk a határokat és melegséget, figyelmet kínálunk nekik érzelmi küzdelmük közben, a gyermekeknek újra kinyílik a világ. Mikor a sírás, a hiszti végére érnek, ismét tudják majd, hogy sárga lapáttal is jó az élet, vagy épp rádöbbennek, hogy előbb-utóbb ők is hozzájutnak majd a zöld lufihoz.

Az egyezkedéshez ketten kellenek

Ha két gyerek ugyanazt a játékot szeretné, és mindketten érzik a kapcsolódást valakivel, aki figyel rájuk, nyugodtak maradnak, és szépen megosztoznak rajta. Egyikük kitalál valami mást, amíg a sorára vár. Az 1-3 éveseknek nincs is szükségük arra, hogy ezt megbeszéljék. Egyikük elveszi a játékot, a másik elgondolkodik, és talál valami más érdekeset. Mikor nagyobbak lesznek, már szavakban is tudják, hogyan osztozzanak meg, és ezt örömmel teszik.

Viszont amikor gyermekünk feszült, az osztozkodás neki nem megoldás. A kék lapátot akarja, de most! Ha a másik gyerek, aki ugyanezt szeretné, érzi a kapcsolódást, akkor alkalmazkodik, és kitalál valami mást addig. Problémák akkor adódnak, ha mindkét gyerek feszült, mert nem érzik a kapcsolódást.

A felnőttek által kijelölt megoldások korlátai

Amikor a gyerekek nem tudnak megosztozni valamin, akkor szülőként általában azonnali megoldást szeretnénk. Ám ha azt erőltetjük, hogy a vágyott tárgy azonos ideig legyen mindkettőjüknél, ezzel a kapcsolódást nem segítjük. A gyerekek „kék lapát szükséglete” kielégül öt percre, de az a mélyebb szükséglet, hogy közel érezze magát valakihez, még ott lüktet. Segítségre van szüksége ahhoz, hogy osztozkodni tudjon.

Ha azt erőltetjük, hogy felváltva játsszanak, azt fogjuk látni, hogy a gyerek nem igazán játszik, hanem minden energiájával a nehezen megszerzett tárgyat védelmezi. Nem tudja élvezni, hogy nála van, és a tapasztalás örömét sem. Csak arra tud koncentrálni, mikor következik majd megint ő. Lehet, hogy még kérkedni is fog, mikor nála van az áhított tárgy, és ezzel felbosszantja a társait.

Egy másik nehézség azzal, amikor a felnőtt erőlteti az osztozkodást, az, hogy miközben igazságot teszünk, gyakran azt feltételezzük, hogy a gyerekünk éretlen, vagy valami nincs rendben vele, hiszen – lám – osztozkodni milyen könnyű. De ez nem igaz, osztozni még a felnőtteknek is nehéz! Bár gyerekeink között kiügyeskedjük, hogyan osztozkodjanak, utána a párunkkal azonban hosszasan vitatkozunk azon, hogy ki végezze el a házimunkát, vagy ki döntse el mit csinál a család vasárnap.

Amikor eröltetjük az osztozkodást akkor csak arra figyelünk, hogy mindegyik gyereknek „egyformán jusson”, ahelyett, hogy inkább a probléma gyökerét orvosolnánk, és mindegyik gyerekkel kapcsolódnánk. Mikor gyermekünk nem érzi a kapcsolódást velünk vagy társaival, akkor nem fogja elfogadni az általunk javasolt megoldást, mi pedig azt vesszük észre, hogy fogy a türelmünk. Pedig neki épp most van ránk igazán szüksége. Semennyi erőltetés nem fogja őt megnyugtatni, és nem segíti őt abban, hogy megtalálja a megoldást.

Amikor olyan helyzetben vagyunk, hogy el akarjuk kerülni a dühkitöréseket, a „hisztit” – pl. nyilvános helyen vagyunk, vagy kimerültek vagyunk, és senki érzéseit nem tudjuk már meghallgatni, vagy sok gyerekkel vagyunk együtt és nem tudunk egyre figyelni a többi kárára – akkor jó ötlet lehet átvenni a helyzet irányítását, és segíteni nekik abban, hogy felváltva játsszanak a vágyott tárggyal.

Jó napjainkon viszont érdemesebb segítenünk a gyerekeknek abban, hogy feloldják az osztozás témája körüli és egyéb feszültségeiket. Hosszú távon ebben ezek a stratégiák segíthetnek:

„Segítek várni!”

Ha gyermekünk olyan valamit szeretne, amit akkor és ott nem kaphat meg rögtön, de mi közel megyünk hozzá, és meghallgatjuk panaszát, sírását, akkor lehetőséget adunk neki arra, hogy kiadhassa a rossz érzéseit. Ha kapcsolódunk vele, miközben dühös, előfordulhat, hogy még mérgesebb lesz, amiért nem oldjuk meg a problémáját, de miután kiöntötte a szívét, sokkal kedvesebb, együttműködőbb lesz velünk. Mikor a gyerekek sírnak, remegnek és kitörnek, akkor épp felháborodásuk energiáját adják ki. Ennek hatására képesek lesznek újra meglátni, hogy sokféleképpen ki lehet elégíteni igényüket. Ha szeretettel velük maradunk, amíg elül a vihar, utána a lehető legnagyobb biztonságban fogják magukat érezni. Tudni fogják, hogy bármi történik is, apa szereti őket, és anya se hagyja őt magára, ha ő rosszul érzi magát, ha ő épp elküldte anyát dühében.
Ha egy családban vagy gyerekcsoportban ezt a módszert alkalmazzák, minden gyereknek előbb-utóbb alkalma lesz arra, hogy hevesen elsírhassa egy szerető felnőttnek, hogy mi az, amit nagyon szeretne. Ma Szilvinél lesz sokáig a babakocsi és Anita sír érte, holnap Anitánál lesz a babakocsi és Jani lesz dühös, mert ő is azt szeretné. Szilvi nagyot sírt két napja, ezért most tudja kezelni a helyzetet. Szeretné a babakocsit, de most Anita játszik vele, ezért inkább tovább játszik az asztal alatt. Amikor sírnak, szükségük van az ölelésünkre és megerősítő szavainkra. „Anita egyszer majd befejezi vele a játékot. Segítek várni.”

Hosszútávon legyünk igazságosak

Ezzel az eljárással nem kell azon fáradoznunk, hogy minden egyes alkalommal ugyanolyan igazságosak legyünk mindegyik gyerekkel. Az egyik gyerek lehet, hogy 20 percig használja az egyetlen biciklit, amíg a másik hangosan sír, mert ő is azt szeretné. Viszont a síró gyerek figyelmet kap egy kedves felnőttől, ami sokkal értékesebb, mint egy bicikli. Így a bicikliző gyereknek nem kell megvédenie játékát, nem kell attól tartania játék közben, hogy azt elveszik tőle. Lehet, hogy magától átadja majd egy körre.

Senki sem erőlteti, hogy legyen jószívű, csak mert egy felnőtt azt mondja.

Van, hogy egy gyerek napokig ragaszkodik egy játékhoz és sohasem engedi át másnak. Ilyenkor jó módosítanunk a „Segítek várni!” módszert. Mondjuk meg a túlságosan ragaszkodó gyermeknek, hogy holnap másként lesz. „Zoli, holnap Nóra fog játszani először a biciklivel, és én segítek majd neked várni.” Szinte biztos, hogy Zoli, amint megérkezik, nyílegyenesen a biciliért rohan, így hát készüljünk fel a helyzetre. Tudjuk, mi várható. Érjünk oda hamarabb, és kedvesen mondjuk azt: „Zoli, ma Nóra kapja meg először a biciklit. Engedjük ráülni.” Ekkor Zolinak lehetősége lesz arra, hogy sírjon, és megkapja azt a személyes figyelmet, amire – amint azt a viselkedése mutatja – szüksége van.

Milyen eredményre számíthatunk

Ezzel az eljárással bizalmat adunk a gyerekeknek, ezt a bizalmat pedig a küzdés és a heves sírás gyógyító erejére alapozunk. Amikor egy kisgyereket nem terhelnek nehéz érzések, és érzi velünk a biztonságot nyújtó kapcsolódást, akkor könnyen és örömmel osztozik, együttműködik másokkal. a „segítek várni” stratégia azt közvetíti feléjük, hogy mi tudjuk: ők jók, és jót akarnak.

Mikor igazán odafigyelünk egy gyermekre, aki azért sír, mert nem kerül rá a sor, az eset sokféleképpen végződhet. Lehet, hogy a másik gyerek megsajnálja majd, és odaadja neki a játékot. Lehet, hogy jól kisírja magát, és talál valami más tennivalót. Ha nem szakítjuk meg a sírását, általában megnyugszik utána, megbízik bennünk, és nem esik kétségbe, ha nem kapja meg a vágyott játékot. A játék elveszíti jelentőségét, mert érzi szeretetünket.

Azok a gyerekek, akiknek érzéseit meghallgatjuk, később könnyebben barátkoznak, és jobban boldogulnak az osztozásban is. Kevésbé lesznek védekezők és agresszívek. Többet nevetnek majd, és kevesebbet küzdenek. Ez fokozatosan alakul át. Ha meghallgatjuk gyerekünk érzéseit, jó eredményre számíthatunk.

Ha gyermekünk közelében maradunk, tartjuk a szükséges határokat, és meghallgatjuk érzéseit, akkor gyermekünk szükségletének lényegét elégítjük ki. Nincs szükség arra, hogy feltúrjuk a garázst egy másik kék lapátért, vagy megpróbáljunk szerezni egy ugyanolyan zöld lufit, mint a Szilvié. Elég, ha meghallgatjuk gyermekünket, amíg sír a játékért, egészen addig, amíg észreveszi, hogy igazából minden jól van, és szeretjük őt.

A „segítek várni” módszer a gyakorlatban

Gyerek-szülő játékidőt tartottam három év alatti gyerekek szüleinek. A kis Anna szüleivel érkezett és velük volt fiú csecsemő testvére is.

A játékidő Gyerekidő részében Anna apukája csak Annára figyelt. Anna elkezdett körbe futkározni, és mindegyre azt kiabálta „Kisbaba! Kisbaba! Kisbaba!” Könnyű volt rájönni, hogy azt kiabálja ki, ami leginkább foglalkoztatta.

A Gyerekidő után egy másik kislány, akit Anna addig egyáltalán nem vett észre, egy piros labdával játszott. Ez egy volt a három egyforma labda közül, mindössze a színük különbözött. Anna odament, és nyafogni kezdett, hogy a piros labdát szeretné. Mondtam neki, hogy ha a másik kislány befejezi vele a játékot, akkor megkaphatja, addig pedig a másik kettő labdával játszhat.

Meghallgatta a válaszomat, majd ordítani kezdett.

Apukája odajött, Anna összekuporodott a karjában, és közben ordított, sírt. Felváltva rúgott, ordított és kaparni próbálta az apukáját. Velük maradtam, hogy segítsek nekik. Együtt hallgattuk meg Anna érzéseit, és mondtuk neki, hogy megkaphatja az egyik labdát, de nem azt, amelyikkel Gabi – a másik kislány – játszik. Még vagy 20 percig erősen sírt. Akkor egyszer csak szétnézett és látta, hogy Gabi abbahagyta a játékot a piros labdával, már építőkockázik.

Megtörölte a szemét, és végre megszabadulva a nehéz érzésektől odament Gabihoz, és gyengéden, komolyan játszani kezdett vele. Az a kislány, akit korábban egyáltalán nem vett észre, most lehetséges baráttá vált számára. A piros labda már egyiküket sem érdekelte. A következő fél órában gyönyörűen játszottak egymással, könnyen megosztoztak, és sokat nevettek, mintha már régóta ismerték volna egymást. Anna már könnyen osztozott a helyen és játékokon is. Kisírta magát, apukája meghallgatta és odafigyelt rá, szükségletei így kielégültek. Ahogy nőtt a bizalma, barátra is talált.