A gyerekek már csak ilyenek – 7 irreális elvárás a gyerekek felé11 perc olvasási idő

Szülőként túl gyakran érezhetjük a minden irányból érkező nyomást már gyerekünk születésétől fogva, hogy legyen „valamilyen”, viselkedjen „valahogyan” – valamiféle, a társadalom által meghatározott módon. Mindez ráadásul nem csak a postán, a boltban vagy az étteremben fordulhat elő, hanem akár olyan – elméletben éppen a gyerekekre szabott helyeken is – mint az óvoda, a játszótér, a gyerekzsúrok. Sokszor élhetjük meg, hogy a fejünk tetejére állunk, hogy bizonyos viselkedéseket megállítsunk (ezredjére mondom, hogy ne ugrálj az ágyon!), némelyeket meg bátorítsunk (mondtam, hogy köszönj!) – semmi eredménnyel.

Sok frusztrációtól megkímélhetjük magunkat azonban, ha tudjuk, a közvélekedés által meghatározott elvárások a gyerekek felé gyakran egészen irreálisak. A gyerekek egész egyszerűen képtelenek bizonyos dolgokra – éppen azért, ami miatt a leginkább szeretjük is őket: mert spontán, érdeklődő, a pillanatban élő kicsi lények, és nem pedig mini felnőttek. Most összegyűjtöttünk néhányat a leggyakoribb elvárások közül, amiket érdemes újragondolnunk.

1. Sírás
Már újszülött kortól kezdve gyakran azzal szembesülünk, hogy a legfőbb elvárás egy kisbaba felé, hogy ne sírjon (sokat). „Jó baba?” „Végigalussza már az éjszakát?” „Sírós?” „Ugye nem hasfájós?” „Ugyan már, most meg mi a baja, hiszen most szoptattad meg!” Ugye ismerős kérdések? Sok szülő érezheti úgy, az első és legfontosabb teendő a gyerekével kapcsolatban: elérni, hogy soha se sírjon. Egy csecsemőnél egyfelől persze igaz, hogy minden igényét fontos kielégítenünk, és a sírás az egyetlen mód, amivel jelezni tudja: éhes, szomjas, tele a pelus, a karunkba vágyik. Ha sír, keressük az okát, és ha megtaláltuk, megnyugszik. Gyakran azonban olyankor is sírnak a babák, ha látszólag minden fizikai szükségletük ki van elégítve – egyszerűen csak azért, mert valamilyen fájdalmat, ijedtséget, félelmet szeretne kidolgozni magából. Azt ugyanis keveset halljuk, hogy a sírás szintén egy fontos szükségletünk, egy velünk született gyógyító folyamat, amely segít, hogy megszabaduljunk testi-lelki bajaink terhétől. Mindez újszülöttekre és aggastyánokra egyformán igaz.

2. Csend
A sírás mellé a későbbi évek során a kiabálás, hangoskodás, hisztizés tilalma is társul a közvélekedés szerint. „Pssssszt” – hallom nap mint nap a buszon például féltve körbepillantó szülők szájából, amikor gyermekük egész egyszerűen hangosan beszél vagy énekelget. Az igazság azonban az, hogy a kisgyerekek nem képesek csendben maradni – nem csak késleltetni a kérdéseiket, mondandójukat, szükségletüket, de még csak szimplán lehalkítani se nagyon tudják a hangjukat. Akik egy (vagy több) nagyobb gyerek mellett próbálnak egy kisbaba alvásáról gondoskodni, pontosan tudják, hogy hiába mondják el egy 3-4-5 éves gyereknek, hogy maradjon csendben, mert a baba alszik (sőt, magam is milliószor igyekeztem kétségbeesetten megmagyarázni neki, hogy VELE fogok tudni tovább játszani, ha nem ébreszti fel a tesót) – egész egyszerűen képtelenek rá. (Legfeljebb egy rövid időre, aztán akaratlanul újra kúszik fel a hangerő.) Nem azért csinálják, mert valami baj van velük vagy minket akarnak idegesíteni (bár néha valóban nagyon tudjuk így érezni), hanem az agyuk, az idegrendszerük nem elég érett erre a fajta önszabályozásra.

3. Elkésünk!
A gyerekeink egyik csodálatos tulajdonsága, hogy mindig a pillanatban élnek – olyan képesség ez, amit felnőttek millió igyekeznek a legkülönfélébb meditációs, relaxációs és mindfulness-technikákkal elérni, fejleszteni. A gyerekeknek bezzeg mindenféle segítség nélkül megy! Ők nem áldozzák energiáikat feleslegesen olyasmire, hogy agyuk folyamatosan a következő lépésen kattogjon, az előttünk álló nehézségeken szorongjanak vagy éppen a múlt történésein keseregjenek. Amikor ők éppen legóznak, akkor mi bármilyen hévvel igyekszünk is nekik elmagyarázni, hogy honnan késünk el (bábszínházból, amit imád), és annak mi lesz a következménye (elkezdődik az előadás nélküle) – egész egyszerűen nem fogják érteni. (Mégis hogyan kezdődhetne el az előadás, amikor ő még nincsen ott? A gyerekek világképe még egocentrikus, de az nem azt jelenti, hogy önzők!) Épp emiatt nem érzik át a távoli jövőben kilátásba helyezett büntetéseket sem. És lássuk be, ezek a kilátásba helyezett következmények gyakran be sem következnek: nem fázik meg, nem lesz rosszul, valahogy mégis odaérünk.
Érdemes hát elhagyni ezeket a meggyőzési monológokat, és ha nagyon menni kell, akkor inkább – a túlbonyolított magyarázatok helyett – a szelíd határszabás eszközét választani. Nem csak őket, magunkat is sok frusztrációtól kímélhetjük meg.

4. Egyedül akarom!
Először talán az egy-másfél éves korosztály szülei szerzik meg azt a néha idegőrlő tapasztalatot, hogy olyasmit is MINDEN ÁRON a gyerekek maguk akarnak megcsinálni, amiről mi pontosan tudjuk, hogy abszolút képtelenek rá. És hiába tűnik ez nekünk, szülőknek értelmetlennek és borzasztóan idegesítőnek, a gyerekek azonban éppen így vannak megtervezve – nagyon is érthetően és tökéletesen! Hogyan tanulná meg ugyanis az újabb és újabb lépéseket, és hogyan tudná magát túltenni a próbálkozások során óhatatlanul bekövetkező milliónyi kudarcon, ha nem lenne benne az a hajtóerő, hogy én, és csak én, és akkor is menni fog? Szóval ha legközelebb az épphogy enni kezdett totyogónk akarja a teljes arcát beterítve mindenáron egyedül kanalazni a főzeléket vagy a kapcsolónál két fejjel alacsonyabb gyerekünk felkapcsolni a villanyt, gondoljunk arra: igen hasznos és csodás erők mozognak most bennük, és a világ legfontosabb tanulási folyamatai zajlanak. Igyekezzünk ilyenkor megértőek és támogatók lenni, és ahelyett, hogy kapkodva megcsinálnánk helyettük, segíthetjük őket a tanulásban pusztán a szeretetteljes jelenlétünkkel, bátorításunkkal is, és megvárhatjuk, míg ők kérnek segítséget.

5. Szófogadás
Annak, hogy egy gyereket mennyire ítél „jónak”, „normálisnak” a tágabb környezet az egyik legfontosabb fokmérője lehet az, hogy mennyire szófogadó. Ha egy gyerek minden további nélkül végrehajtja a kapott utasításokat – vedd fel a cipőd, menjünk fürödni, induljuk haza, köszönj, stb. – akkor ezt legtöbbször örömmel konstatáljuk, és úgy vesszük, hogy gyermekünk teljesen rendben van. Ha azonban ez nem így van, és még a legapróbb kérés is nagy ellenállásokba ütközik, hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy nekünk most valami óriási megszelídítő mutatványt kellene végrehajtanunk, és szülőként legfőbb feladatunk, hogy „letörjük a gyerek akaratát”. Bizonyos helyzetekben persze elkerülhetetlen, hogy a szelíd határszabás segítségével, együttérzően meghallgatva gyermekünk ellenkezését (vagy akár sírását, hisztijét) végül mégis rákényszerítsük az akaratunkat, hiszen fürödni néha mégiscsak kell, és nem lehet pucéran indulni az óvodába. Van azonban rengeteg olyan dolog, amiben nyugodtan tekinthetjük partnernek a gyerekünket, és teremthetünk olyan demokratikus családi légkört, ahol neki is van beleszólása például a család programjaiba, vagy abba, hogy – az ésszerűség határain belül – mit vesz fel. Az általában negatív tulajdonságnak bélyegzett „akaratosság” ugyanis olyasvalami, amelyet felnőttek esetében „jó érdekérvényesítő képességnek” vagy szimplán magabiztosságnak nevezünk, és nagyra értékelünk. Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke – akár már gyermekkorban, de később meg pláne – egy kreatív, önálló, saját értékítéletekkel rendelkező, gondolkodó személyiség lenne. Ehhez pedig sajnos sokszor azon keresztül vezet az út, hogy képesek vagyunk vele nap, mint nap kompromisszumokat kötni, és figyelembe venni az akaratát.

6. Kíváncsiság
A gyerekek velük születetten kíváncsi lények, máskülönben nem lennének képesek olyan nagyon sokat megtanulni a világról, amennyi a túlélésükhöz kell. Mindent megfognak, szájukba vesznek, elmennek a falig. “Ne taperold már a korlátot/házfalat/autókereket/stb!” “Ne nyalogasd a busz ablakát!” – mondogatjuk nekik, hogy ne legyenek koszosak, betegek. A tapasztalat azonban az, hogy ezredjére is megteszik. Miért? Bár néha úgy érezzük, csak azért teszik, hogy idegesítsenek minket, ez nincs így. A gyerekek egyszerűen így tapasztalják meg a világot. Muszáj információt gyűjteniük (sokszor gondolkodás nélkül), ez evolúciós érdekük, így élnek túl ebben a bonyolult világban. Hiába mondjuk el tehát ezerszer is, hogy ne fogjanak meg és ne vegyenek a szájukba mindent, jobb ha tudjuk, meg fogják tenni – és nagyon is természetes mozgatórugóik lesznek hozzá!

7. Rend
Felnőttként sokan szeretjük, ha rendezettek körülöttünk a dolgok, divatja is van manapság az ötletes tárolási rendszereknek. Szeretnénk, ha ez a szép rend (amikor épp sikerül egy-egy pillanatra elérni a vágyott állapotot) a lakás minden pontjára, a gyerekszobára, gyereksarokra is kiterjedjen, és jó lenne minél előbb rendszeretetre tanítani őket. A gyerekeknek viszont ez a fajta rend még jó pár évig semmit nem jelent. Ők általában így is megtalálnak mindent, amire szükségük van, a szabad játékfolyamatot pedig megakasztja, ha közben folyton rámolni kell. Ha a nagy nyomásra elkezdenek rendet rakni, gyakran tapasztaljuk, hogy leragadnak egy-egy kezükbe akadt játékkal, és teljesen elfelejtkeznek róla, hogy most éppen rendet kellene rakniuk. (Valljuk be, velünk is előfordult már, hogy a nagytakarításkor belefeledkeztünk egy elveszettnek hitt fotóalbum nézegetésébe.) Az egész picikkel is elkezdhetünk együtt rendet rakni, akár vicces játékokat bevetve, de azt ne várjuk, hogy iskoláskora előtt ezt teljesen egyedül képes lesz megcsinálni.

+1. Ami reális elvárás, és mégsem képesek rá
Mindezeken felül van viszont rengeteg olyan dolog (életkoronként más és más), amikre a gyerekeink olykor könnyedén képesek: óvodásként felöltözni, iskolásként bepakolni az úszócuccot vagy rendet rakni a szobában. Sokszor azonban a legegyszerűbbnek tűnő feladatokat sem teljesítik – mi pedig szálanként tépjük ki a hajunkat, és egyre növekvő decibelen hangoztatjuk, hogy ugyan egy hatéves legyen már képes felvenni a cipőjét. Ilyenkor gyakran tehetetlen dühünkkel kell szembenéznünk és azzal: egyáltalán nem értjük, miért nem csinálja meg.
Ezek a helyzetek – a fenti listától eltérően – olyan elvárásokról szólnak, amelyeknek a gyerekeink abszolút képesek megfelelni, amikor jól vannak. Fontos azonban tudnunk, hogy amikor agyukban megszakad a velünk való kapcsolódás, biztonság érzése, és elöntik azt a hétköznapi frusztrációk és nehézségek, olyankor gyakran VALÓBAN nem képesek még a legapróbb dolgokra sem! Fájdalmas érzések tömkelege akadályozhatja őt meg abban, hogy képes legyen köszönni az óvónéninek vagy felvenni a cipőjét! Hogy ezekkel az érzésekkel pontosan mit kezdhetünk, hogyan segíthetünk a gyerekeinknek ezeket feldolgozni, hogy újból együttműködő és napsugaras önmaguk lehessenek, az egy másik cikk témája. Például ezé vagy ezé.

 

Balogh Fruzsi

a Kapcsolódó Nevelés oktatója