| | |

Két fontos ok, amiért a kisgyerekes házasságok megroppannak

Mindjárt jön a Házasság világnapja, és én az elmúlt két hétben két nagyon kedves ismerős anyukától is azt a hírt hallottam: a párjukkal szétmentek, szétmennek. Vérzik a szívem, értük is, az apukákért is, és az óvodás korú és még kisebb gyerekeikért is.

A szülőknek tartott csoportokban is sok ehhez hasonló helyzetről hallok. A kisgyerekes házasságok gyakran megroppannak, és persze ennek sok oka van: kevesebb idő jut egymásra, megváltoznak a szerepek, kevesebb jövedelemből több embert kell eltartani, ami miatt nagy lehet a mindennapi stressz stb.

Tudjuk, látjuk, kapunk is bőven tanácsot, mit, hogyan kellene másként csinálnunk… ha a gyerekek gondozása jelentette feladatok mellett lenne hozzá erőnk, időnk, lehetőségünk. Ám van a történetnek két olyan eleme, amivel kevésbé vagyunk tisztában. Pedig fontosak, és ha látjuk a működésüket, talán nem kell, hogy a kapcsolat válással, szakítással, gyerekét egyedül nevelő (többségében) anyákkal, családjuktól elszakadt gyökértelen (többségében) apákkal, és a válástól – akármennyire óvjuk őket – megviselt gyerekekkel végződjön.

Még akkor is, ha utána mindenki életében minden jól alakul, ennek a döntésünknek a következményei nagyon hosszú távon érintik a mi és a gyerekeink életét. Az egyik ok tüneteit jól ismerjük, ám ritkán látunk mögé.

Két kimerült szülő egymást hibáztatja, amiért nincs elég idejük egymásra („Velem már nem is törődsz!”), nincs elég idejük a gyerekekre („Miért nem érsz haza végre egyszer az altatásra?”), a háztartásra („Rémes egy hosszú nap után egy ilyen lakásba megérkezni!”), nincs elég pénzük az életszínvonaluk fenntartására („Utálom, hogy idén sem tudok egy rendes téli csizmát venni magamnak!”).

Mindenki szükséglete jogos, és persze hogy azt várnánk, a párunk, életünk szövetségese majd segít nekünk. De csalódnunk kell, nem jön segítség. Ő ugyanis ugyanúgy le van terhelve. És ugyanúgy hiába várja a mi segítségünket. A baj nem velünk, és nem is a párunkkal van.

A baj a kultúránkkal van, amiben ennyire magunkra maradunk a gyereknevelés óriási feladatával. „Egy falu kell egy gyerek felneveléséhez” – mondja az afrikai közmondás. Ám nálunk gyakran már a közvetlen család támogatása is hiányzik: szüleink dolgoznak, vagy épp idősek, messze élnek.

A kapcsolatok megromlásának a végső oka nem az, hogy anya elhanyagolja magát, vagy apát, és nem is az, hogy apa nem ér időben haza, vagy az otthoni stressz elől inkább máshova menekül.

A végső ok az, hogy olyan körülmények között neveljük a gyerekeinket, működtetjük a családjainkat, ahol a támogatás hiánya miatt egyáltalán ezek a helyzetek előállnak.

(Erről olvashattok kicsit többet a Fenntartható családok című cikkben.) Ha mindezt belátjuk, akkor természetes módon inkább véd- és dacszövetséget alakítunk a párunkkal a világ ellen, és elkezdjük megszervezni a szükséges segítséget. Akár életmód váltás árán is.

Igen, de bármi is a végső ok, van a történetnek egy másik, megkerülhetetlen, nagy hatású eleme. Az érzéseink. Az érzéseink, amit akkor élünk át, amikor a párunk este nyolckor még nem került elő, és mi egész nap egyedül voltunk három gyerekkel.

Az érzéseink, amik elborítanak, ha párunk ma is elfelejti összeszedni a kertben széthagyott játékokat. Az érzéseink, amikor ismét egyedül bújunk ágyba, mert a párunk már megint elaludt a gyerekekkel. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, az elszigeteltség, a reménytelenség érzései.

Ezekkel az érzésekkel nehéz együtt élni. És ezek az érzések akkor is előbukkannak, ha tulajdonképpen tudjuk: jó oka volt este tovább kimaradni, beteg testvérét látogatta meg. Ha látjuk, hogy a játékok összeszedésére nincs ideje, mert a csöpögő csaptelepet igyekszik megjavítani.

És igazából örülünk, hogy alszik egy kicsit végre, mert a baba éjjelente még mindig sokszor felkel.De a racionális gondolataink ritkán képesek hosszútávon csillapítani az érzéseinket, ugyanis két teljesen különböző agyterület vezérli őket. Ráadásul van egy plusz csavar a dologban.

Az, hogy gyakran nem is a JELENRE vonatkoznak az érzéseink! Az agyunk érzelmekért felelős részének van egy olyan különleges tulajdonsága, hogy mindent, ami eddigi életünkben történt velünk, kiváltképp az érzelmi reakcióinkat, elraktározza.

Ez a régi időkben a túlélésünket szolgálta: elég volt egyszer megtanulnunk félni a mérges kígyótól. Nem kellett minden alkalommal kisakkoznunk, hogy akkor most fussunk-e vagy maradjunk, a szervezetünk a kígyó láttán egyből megijedt és energiákat mozgósított a menekülésre.

Legtöbben egy régi rossz tapasztalat miatt kezdünk el rosszul lenni már a vérvétel gondolatától is, otthon, a karosszékben ülve. Vagy félünk a mai napig a víztől, mert gyerekként túl korán akartak minket úszni tanítani. Akkori érzelmeink a mai napig őrződnek, és ha a jelenben valami emlékeztet rá minket, az érzések rögtön elönthetnek. Gyakran a párunkkal kapcsolatos vad, reményvesztett, tehetetlen, vagy más nehéz érzéseinknek sincs semmi közük a jelenhez. A múltból szivárognak elő, csak fogalmunk sincs róla, mert nem postai bélyegzővel érkeznek. Kisbabaként mindannyian nagyon kiszolgáltatottan, és azzal a reménnyel telve érkezünk, érkeztünk a világra, hogy gondoskodni, szeretni fognak minket. Ám – szüleink legjobb szándéka ellenére – gyakran azt tapasztaltuk, hogy szükségleteink kielégítetlenül maradtak.

Lehet, hogy valami krízis helyzet akadt, kórházba kellett kerüljünk, és ők nem lehettek velünk. Lehet, hogy „csak” nem voltak megfelelő információik a kisbabák, gyerekek valódi igényeiről, és így a legjobb szándékkal mást adtak nekünk, mint amire szükségünk lett volna. Sírni hagytak, nem vettek fel, egyedül, vagy idegenekre hagytak.

Vagy mindezt azért, mert őket is szorongatta saját élethelyzetük.Mindazok az érzések, amiket ezek a tapasztalatok szültek, valószínűleg ma is ott rejtőznek a rendszerünkben. Az érzések, hogy így nem lehet élni. Hogy nincs segítség. Hogy egyedül maradtunk. Hogy mást jobban szeretnek.

Ezek gyakran egy kicsi baba vagy gyerek érzései, aki épp éhes, de még nem etetik; ölbe vágyik, de egyedül van a szobában; kistestvére született, és úgy érzi, őt már nem szeretik. Ugyanezeket az érzéseket gyakran a párkapcsolatban is megéljük, a baba születésével pedig gyakran elárasztanak minket.

Mi pedig azt hisszük, a kapcsolatunkkal van baj. Biztos ott romlott el valami, azért érzünk így. Pedig gyakran csak a baba jelenléte, -akár már a pocakban – eleveníti fel ezeket a régi érzéseinket, anélkül, hogy mi tudnánk, mi is történik velünk, és homályosítja el a tisztánlátásunkat azzal kapcsolatban, AMI VAN.

Szerencsére nem kell örökre cipeljük ezeket az érzéseket. Akár már gyerekként letehettük volna őket, de az a tudás, hogy hogyan lehet a lelki traumákból, sérülésekből felgyógyulni, még csak ma kezd beszivárogni a gondolkodásunkba. A sírás, a toporzékolás, hisztizés, remegés és nevetés velünk született gyógyító folyamatai – ha a szüleink szeretettel végig tudták volna hallgatni – kiűzték volna belőlünk ezeket a nehéz érzéseket, és ma másként éreznénk magunkat a bőrünkben.

De persze szüleink ezt legtöbbször nem tudták, mert hát ki mondta volna el nekik.A jó hír, hogy ezeket a gyógyító folyamatokat az életünk során bármikor elkezdhetjük a hasznunkra fordítani.

Mi a Kapcsolódó nevelésnél erre a „Páros meghallgatás” eszközét alkalmazzuk. Ilyenkor két felnőtt kölcsönösen, adott ideig, szabályozott, biztonságot nyújtó keretek között meghallgatja egymást. Nem kérdeznek közbe, nem adnak tanácsot, nem tesznek fel kérdéseket, csak meghallgatják egymást.

Ebben a biztonságos térben működésbe lép valami belső bölcsesség, ami pont oda irányítja majd a figyelmünket, amerre van az előre. Valószínűleg sokat fogunk sírni, dühöngeni, nevetni. Nagyon jó.

Így távozik a régről tárolt feszültség a rendszerünkből, hogy kitisztulhassanak a gondolataink, rálássunk, miben is vagyunk valójában, kitaláljuk, mit is akarunk tenni, és a régi nehéz érzéseink helyét lassan elfoglalja valami reménytelibb, vidámabb.Ha a párkapcsolatunkban, vagy a gyerekeinkkel kapcsolatban nagy, viharos, vagy szorongató érzéseket élünk meg, akkor a helyzet teljesen megérett arra, hogy belevágjunk ebbe a „felfedezőútba”, aminek során egyre felszabadultabb, együttérzőbb, szeretettelibb önmagunkkal találkozunk.

Közben pedig el is kezdjük kiépíteni azokat a megtartó kapcsolatokat, amikre a gyerekneveléshez olyan nagy szükségünk van: hiszen mindezt valakivel párban tesszük, akinek – ahogy ő nekünk – ugyanebben a felfedezésben segítünk.És itt egyúttal vissza is kanyarodtunk a gondok első fő okához: a támogatás, a megtartó kapcsolatok, közösségek hiányához.

Mert ahogy a gyerekek gondozásával járó rengeteg gyakorlati teendőt, úgy ezt az érzelmi munkát sem lehet egyedül elvégezni. Az agyunk nem úgy működik. Hogy a szükséges “érzelmi nagytakarítást” elvégezzük, szükségünk van mások figyelmére, jelenlétére, az ebből áradó biztonságérzésre.

Ám kultúránkban, ami kevéssé érti az érzelmek szerepét és működését az életünkben, kevés vagy semmi támogatást nem kapunk és nem kaptunk ahhoz, hogy ezen a téren jól gondoskodjunk magunkról és szeretteinkről.Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy ennyire egyszerű egy válás oka, vagy hogy ne lépjünk ki vállalhatatlan, romboló kapcsolatokból.

De talán ne túl korán. Ne azelőtt, hogy megpróbálnánk olyan közeget, kapcsolatokat szervezni a családunk köré, aminek támogatásával nem egymástól kell várjuk a másiktól elérhetetlen segítséget.És ne azelőtt, hogy megvizsgálnánk, vajon az elviselhetetlenként átélt érzések, helyzetek, valóban a MOSTBÓL fakadnak?

Valóban azzal van baj, ami MOST van? (És láttuk, a támogatás hiánya miatt azzal is lehet baj bőven, de az nem a párunk hibája.) Vagy esetleg valami mostani élethelyzet – a kisbaba sírása, a párunk figyelmének hirtelen hiánya, a sok otthoni bezártság és elszigetelődés – visszavezet minket olyan régi fájdalmainkhoz, csalódásainkhoz, reményvesztettségeinkhez, amik igazából már elmúltak, de most az érzések szintjén felidéződnek? Mi pedig azt hisszük, a JELENNEL/a párunkkal/a gyerekünkkel van a baj.

Pedig csak olyan dolog elől – a saját érzéseink elől – menekülünk, amit bárhová megyünk, bárkivel élünk, úgyis magunkkal viszünk.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása