A hiányzó láncszem – miben új a Kapcsolódó nevelés?

Szerencsére ma már sok olyan módszer, megközelítésmód forog a köztudatban, amelyek alternatívát jelentenek a (nem olyan) régi „büntess-és-jutalmazz” nevelési felfogással szemben (amit az előző generációk a legjobb szándékkal, más minták hiányában alkalmaztak). Ilyen például az erőszakmentes kommunikáció, az érzelmi intelligencia tréning, vagy a kötődő nevelés.

Ám „aktív” szülőként azt tapasztaljuk, hogy ezek a módszerek – bár nagyrészt működnek – mégsem hozzák meg mindig a várt eredményt, és ilyenkor gyakran tehetetlennek és kétségbeesettnek érezzük magunkat. Hiába ismételjük el százszor a boltban toporzékoló háromévesnek, hogy „látom, nagyon dühös vagy”, a kifakadása nem hagy alább, és hiába próbáljuk rávenni a csapkodó nyolcévesünket arra, hogy akkor most lélegezzen mélyeket, a csapkodás folytatódik. Mi pedig egyre feszültebbek, idegesebbek leszünk, míg végül már nekünk sem sikerül sem a lélegzés, és hiába mondjuk, hogy „amikor azt látom, hogy… úgy érzem, hogy…”. Helyette azon kapjuk magunkat, hogy már megint kiabálunk.


Az igazság az, hogy nem is nagyon lehet ez másként. Van néhány olyan ismeret az emberi agy és az érzelmek működéséről , amelyek a mai napig kevéssé ismertek, és így ezekbe az amúgy remek és nagyon hasznos módszerekbe nem is épülhettek be.

A Kapcsolódó nevelés megalkotójának, Patty Wipflernek abban (is) áll a zsenialitása, hogy mindazt, amit ma a pszichológia és az agykutatás területén tudományos kutatások állítanak, ő saját tapasztalatokból – sok-sok gyerek, önmaga, és más felnőttek megfigyelésén keresztül – rakta össze. Több ezer órányi jelenlétből, megfigyelésből és kísérletezésből összeállt egy olyan ellentmondásmentes szemlélet és gyakorlat, amelyik mostanra a világ minden táján családok tízezreinek alakítja át az életét, és segíti őket abban, hogy mi szülők, és velünk gyerekeink, ne csak túléljük a családi életet, hanem az valóban a kapcsolódás öröméről, a szeretet áramlásáról, egymás „élvezetéről” szóljon.

Mindez azért működhet, mert a Kapcsolaton alapuló nevelés három szempontból is a „hiányzó láncszemet” jelenti a gyerekekről, a gyereknevelésről való ismeretek között.

1. Gyakorlati eszközöket ad arra, hogy a „magasztos eszméket” a gyakorlatba átültessük, hogy cselekedeteink a gyakorlatban is valóban azokat az értékeket közvetítsék, amikben hiszünk.

Minden szülő szereti a gyerekét, és a legjobbat akarja neki. Mára pedig felnőtt egy olyan generáció, aki tudatosan is az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet, a kötődés és melegség szellemében akarja felnevelni a gyerekeit. Tudjuk, mennyire fontos, hogy a gyerek látva és megértve érezze magát, hogy kifejezhesse az érzéseit, hogy hibázhasson.

Aztán ott vagyunk egy helyzet közepén, amikor a gyerek lehülyéz minket, megüti a kistestvérét, köpköd, vagy hadjáratot indít ellenünk az utcán egy újabb adag gumicukorért. És hirtelen fogalmunk sincs, hogy akkor most hogyan is néz ki a meleg, elfogadó, szeretetteli nevelés. Gyakran elárasztanak minket az érzelmeink, van, hogy ilyenkor hiába keressük magunkban azt a nagy anyai-apai szeretetet, és olyanokat mondunk és teszünk, ami szöges ellentéte azoknak az értékeknek, amikben pedig mélyen hiszünk.

A Kapcsolódó nevelés – azzal, hogy a gyerek viselkedése helyett azt nézi, hogy vajon mit érez a gyerek olyankor, amikor így viselkedik, és mire van szüksége ahhoz, hogy jobban legyen, és másként tudjon viselkedni – ezekre a helyzetekre olyan gyakorlati megoldásokat javasol, amelyek eredményeképpen a „krízis” után a szülő és a gyerek nem dühöt vagy bűntudatot érez, hanem éppen hogy közelebb érzik magukat egymáshoz.

Ha tudjuk azt, hogy a gyerekünk alapvetően jó – és hogyha éppen nem ezt látjuk ki a viselkedéséből, akkor biztosak lehetünk benne, hogy valami érzelmi zűrben van, amiből mi tudunk neki segíteni kievezni, – akkor ezek a helyzetek hirtelen nagyon egyszerűek lesznek: „Rossz” a gyerek? Aha! Nincs jól! Kapcsolódjunk hozzá – játékkal, vagy jelenlétünkkel, és akkor jobban lesz!

2. Az emberi érzelmek működésével kapcsolatban alapvető felismeréseket oszt meg – amelyek ismeretében sok gyereknevelési (és egyéb) helyzet új fénybe kerül, és egyszerű megoldást nyer.

Igen ám, de az érzelmileg felfokozott helyzetekben gyakran azt tapasztaljuk, hogy hiába próbáljuk megölelni, vagy viccelődéssel felvidítani a gyereket – az csak olaj a tűzre: ő ettől a kiborulásában csak még magasabb fokozatra kapcsol.

És itt van egy fontos információ, amivel ma még sokan nem rendelkezünk. Ez pedig az, hogy amikor ez történik, semmi más nem történik, csak az, hogy a gyerek (vagy felnőtt – „hisztis” anyukák talán jobban megértik ezt) él annak a természetes, gyógyító folyamatnak a lehetőségével, amellyel mindannyian a világra jövünk. Él a sírás, a „hisztizés” jelentette feszültség és stressz oldás lehetőségével.

Ha nem tudjuk, hogy a „hiszti”, a sírás tulajdonképpen jó, a gyógyulás útja, akkor jó szándéktól vezérelve – vagy mert azt érezzük, másodperceken belül felrobbanunk – mindent megpróbálunk, hogy a csemeténket elhallgattassuk. A gyerek pedig megtanulja, hogy a sírás nem oké, és a benne ragadt feszültség visszahúzódó, agresszív, nyafogó vagy más, „nem oké” viselkedésekben fog megjelenni.

Ha viszont tudjuk, hogy egy érzelmileg nehéz helyzetben – a szükséges határok egyszerű megszabása után, amihez elég egy „nem”, és az, hogy megállítjuk a „vakvágányon futó” viselkedést – elég, ha ottmaradunk a gyerekkel, hagyjuk, hogy átélje az érzelmeit – sírjon, dühöngjön, vagy remegjen félelmében – és meghallgatjuk őt, akkor azok a félelmetes érzések hamarosan eloszlanak, átalakulnak. Borúra jön a derű. (Csak mi maradunk ott leizzadva az átéltektől…)

(Kiegészítésként és bátorításként: a feszültség oldásának a nevetés is remek módja, ráadásul nincs más, ami olyan hamar közel hoz két embert egymáshoz. Kövessük a kuncogást, figyeljük, min nevet a gyerek, és azt „fújjuk fel” bármi is legyen az. Jót teszünk vele neki.)

A sírást, a hisztit sokkal nehezebb végighallgatni, mint ahogyan az most hangzik. Van, akinek 20 másodpercnél elszakad a cérna, és maga is olyan stresszes helyzetbe kerül, hogy ő is lelki elsősegélyre szorul. Ez nem a mi hibánk. Hogy így érzünk, az az idegrendszerünkbe van ivódva, valami régi történet lenyomata. Szerencsére nem kell, hogy ez örökre így maradjon, ahogy a gyerekek, mi is fel tudjuk oldani nagyon régi feszültségeinket is.

Ha mi a 20 másodperces kategóriába tartozunk, és most kétségbeestünk, hogy jaj, mit tettem, nem hagytam a gyereket ventillálni – nyugodjunk meg, semmit nem rontottunk el. Ne várjuk el magunktól, hogy végighallgassuk a gyerek legközelebbi 40 perces kiborulását, miközben mi magunk majd fel robbanunk. Legyünk magunkkal megértőek – a legjobbat tesszük, amit éppen tudunk – és tegyük be neki az aktuális mesefilmet, vagy nyomjunk egy nyalókát a szájába.

Közben pedig kerítsünk egy figyelmes, elfogadó, tanácsokat nem osztogató másik felnőttet, és mondjuk el neki, milyen nekünk, amikor a gyerekünk sír, hisztizik, vagy éppen tombol-rombol. Cenzúrázatlanul mondjuk ki azokat a szavakat, amiket ha valóban kimondunk, szörnyű bűntudat gyötör minket. Engedjük meg magunknak, hogy érezzük, milyen ez nekünk. Bármilyen furcsa is, azzal, hogy mindezt – amit eddig visszatartottunk – megtesszük, nem rontunk a helyzeten, hanem éppen hogy közelebb kerülünk ahhoz, hogy ott és akkor ne így viselkedjünk, hanem akként a szerető szülőként, akik vagyunk. A dolgoknak ez a „szellőztetése” az egész helyzetet új megvilágításba fogja helyezni, és a nehéz érzelmeink oldódása után meg fogjuk találni az éppen megfelelő stratégiánkat. (A Kapcsolódó nevelésben a szülők egymás közötti ilyen fajta kölcsönös meghallgatását „meghallagtó párnak” nevezzük. )

Talán mind közül ez a legfontosabb eszköz. Olyan, mint az oxigénmaszk, amit a repülőgépen először magunkra kell felhelyezzünk.

Ezért a harmadik hiányzó láncszemként, a Kapcsolódó nevelés:

3. Elismerést és támogatást nyújt a szülőknek a munkájukért. Hatékony, gyakorlati eszközöket ad a szülőknek arra, hogy a kihívást jelentő élethelyzetekkel kapcsolatos feszültségüket feloldják, és – mint családjuk életének legfőbb szakértői – megtalálják a saját magukra szabott megoldásaikat. – Hogy ez milyen megkönnyebbülést hoz, és mennyire megerősít egyszerre, reméljük, egy programunkon te is megtapasztalod!

Egry Zsuzsanna, a kapcsolódó nevelés oktatójának írása