|

A következetességről: miben és mennyire szükséges következetesnek lennünk a gyerekekkel?

Az egyik leggyakoribb kritika, amivel minket szülőket illetnek, az az, hogy nem vagyunk elég következetesek. Ezt megkapjuk a nagyszülőktől, amikor – hogy elkerüljük a gyerek hisztijét, és így saját kiborulásunkat – az előzetes ígéret ellenére mégis megengedünk még egy mesefilmet.

Vagy épp a házastársunktól, amikor inkább elengedjük a fogmosási kötelezettséget, csak végre kerüljenek már ágyba a gyerekek.

A következetesség az egyik legfontosabb nevelői erényként van számon tartva, így még jobban furdalhat minket a lelkiismeret, ha úgy érezzük: nekünk ez nem megy. Minden pillanatban a tőlünk telhető legjobbat tesszük, és bizony ez a legjobb – amire épp képesek vagyunk – két ugyanolyan helyzetben gyakran épp két teljesen ellentétes dolog lesz. Aztán amikor a gyerekkel „baj van”, az orrunk alá dörgölik, hogy ez azért van, mert nem vagyunk elég következetesek.

Ha mindez nem lenne elég, a következetesség és a napirend kérdései más szempontból is felőrölhetnek. Félünk elmenni egy vágyott esti programra, mert mi lesz, ha a megszokott rutin felborul, a nagyi nem tudja elaltatni a gyereket, és ő ordítani fog? Vagy: most esik az eső, jó lenne néhány percet nyerni azzal, hogy megengedjük a szobában a motorozást, de akkor máskor hogyan mondjunk erre nemet?

Ami ezekben a félelmekben közös, az az, hogy félünk a gyerekünk érzelmi reakcióitól. Egyrészt nagyon szeretjük őket, és szeretnénk, ha minél boldogabb, kiegyensúlyozottabb életük lehetne. Másrészt azt tanultuk, hogy szülőként az a feladatunk, hogy a gyerekeink érzelmeit kezeljük: a sírást, a hisztit, a kitöréseket leállítsuk, megvigasztaljuk stb. Ha ez nem sikerül, és a gyerekünk mégis sír, hisztizik, vagy dühöng, úgy érezhetjük, szülőként kudarcot vallottunk.

De mire van igazából szükségük a gyerekeknek?

Való igaz, hogy a kiszámíthatóság, az állandóság, a kiszámítható keretek és szabályok biztonságérzetet adnak, gyereknek, felnőttnek egyaránt. Az első napokban, hetekben, mi felnőttek is feszültebbek, szorongóbbak vagyunk egy új munkahelyen, aztán amikor már jól eltájékozódunk, magunk is felszabadultabbak leszünk. Egy gyereknek is könnyebb, ha körülbelül tudja, mikor, mi és miért fog vele, körülötte történni. Ha nem kell napról napra arra fordítania az energiáját, hogy kitalálja, hogyan alkalmazkodjon a folyton változó emberekhez, eseményekhez, helyzetekhez, akkor marad energiája arra, hogy tanuljon, felfedezze a világot és benne felnőtt és gyerek társait.

Ám amire leginkább szükségük van a gyerekeknek a biztonságérzetükhöz, az az, hogy érezzék egy gondoskodó, őket szerető felnőtt odafigyelését. Érezzék a vele való kapcsolódást. A gyerekek születésük után nagyon sokáig nem rendelkeznek kellő készségekkel, és a világról való elég tapasztalattal és ismerettel ahhoz, hogy felnőttek segítsége nélkül boldoguljanak. Egy kisbaba egyedül nem marad életben. Ezért adott nekünk a természet egy radart (a limbikus rendszerünkben), amivel folyton azt pásztázzuk: van-e itt valaki, aki figyel ránk, törődik velünk, rá van hangolódva az igényeinkre, szükségleteinkre. Ha a radarunk talál valakit, akinek a figyelme kiterjed ránk, akkor megkönnyebbülünk, biztonságban érezzük magunkat, és tesszük a dolgunkat. Azonban ha a radarunk hiába kutat, akkor vészhelyzetet élünk át. Kigyúlnak a piros a lámpák: nem vagyok biztonságban!

Az a gyerek, aki érzi a kapcsolódást, tud rugalmasan alkalmazkodni az új helyzetekhez

Így ha azt akarjuk, hogy a gyerekeink jól legyenek, akkor egy dologban kell leginkább következetesnek lennünk: hogy igyekezzünk hozzájuk kapcsolódni. Legyünk ebben következetesek általánosságban, például úgy, hogy rendszeresen tartunk velük „gyerekidőt” – olyan dedikált 5-15 perceket, amikor minden figyelmünk csak az övék, és azt csináljuk, amit ők akarnak. Vagy úgy (is), hogy következetesen minden nap nevetünk velük.

És érdemes akkor is következetesnek lennünk abban, hogy a kapcsolatunkat tartjuk első helyen szem előtt, amikor nehezebb, konfliktusos helyzetekbe ütközünk. Amikor pl. a gyerekünk csak nem akar felöltözni, vagy dühöng, mert nem kaphat még egy gumicukrot, vagy épp megüt, esetleg lehülyéz minket. Érdemes ilyenkor abban következetesnek lenni, hogy igyekezünk olyan megoldást keresni, ami nem rongálja a kettőnk kapcsolatát.

A gyerekek remekül alkalmazkodni tudnak a mi következetlenségeinkhez, ha egy valamiben – a velük való kapcsolódásban – következetesek maradunk. A rugalmasságukat abból is láthatjuk, hogy egyaránt remekül tudják magukat érezni otthon, az oviban, vagy a nagyinál, pedig a szabályok, az elfogadott viselkedések listája gyakran teljesen más. Ám ha van egy olyan kapcsolat az életükben, ahol feltétel nélkül szeretik, elfogadják és meghallgatják őket, akkor mindehhez tudnak alkalmazkodni, és képesek minden helyzetből a számukra legjobbat kihozni. Ez pedig olyan tulajdonság, ami igen életrevalóvá teszi őket!

A szeretettel szabott egészséges határok segítenek a gyerekeknek abban, hogy „kiboríthassák a bilit”, és megszabaduljanak a feszültségeiktől

A kapcsolódáson túl van egy másik – kevésbe felismert és ismert – alapvető emberi szükségletünk is: az, hogy rendszeresen lehetőségünk legyen a feszültségek, a stressz oldására. Rendszeresen érzelmi nagytakarítást végezhessünk, hogy utána a feszültségek nélkül, friss elmével és lélekkel folytathassuk az életünket. Ennek a feszültségoldásnak a velünk született, magától értetődő módja a sírás, a hiszti, a nevetés és a remegés.

Ha ezt tudjuk, nem kell félnünk a gyerekek érzelmi epizódjaitól. Ha arra lehetőségünk és kedvünk van, nyugodtan megengedhetjük, hogy a gyerekeink egyik nap ugráljanak a kanapén, míg mi ott ülünk velük, vigyázunk rájuk, gondoskodunk a biztonságról. Másnap pedig szeretettel, de határozottan azt mondhatjuk: „Nem, kicsikéim! Tudom, jó móka ugrálni, de ma nem tudok itt lenni veletek, hogy vigyázzak a biztonságotokra. Biztos vagyok benne, hogy ki tudtok találni valami más jó játékot.”

Ha ilyenkor a gyerekek „hisztizni” kezdenek, és nyaggatnak, hogy „de tegnap szabad volt, akkor ma miért nem”, akkor nem azzal van baj, hogy mi nem voltunk következetesek. Annyi történik csak, hogy a kapcsolódás érzésének a hiánya és/vagy valami felgyűlt feszültség miatt még nem működik az a képességük, hogy valami mással elfoglalják magukat. Ha mi meghallgatjuk ezeket a kitörő rossz érzéseket, utána azt fogjuk látni, hogy a borúra derű jön, és játszanak valami mást.

Ugyanígy, ha nem félünk a gyerekek érzéseitől, akkor nem esünk kétségbe, ha nem sikerül a megszokott – amúgy a gyerekeknek tényleg támaszt és tájékozódást biztosító – napi rutin szerint egy-egy napunk. Nem tesszük az egész családot a gyerek érzelmi egyensúlyát fenntartani hivatott szoros menetrend rabjává. Ha egy nap épp kicsit később érünk haza, mint megszokott, és a gyerekünk hisztis, kiborulós, csak üljünk le mellé, és legyünk vele, hallgassuk meg őt. Ha nem tud még elaludni, pedig máskor – a menetrend szerinti napokon – ez simán megy, nem a mi hibánk. Nem rontottunk el semmit, így is jó szülei vagyunk.

Azzal, hogy kiadhatja magából a helyzet miatti és valószínűleg sok más miatt is összegyűlt rossz érzéseit, ajándékot adunk neki. Azt fogjuk látni, hogy utána kisimul, derűs lesz, a szeretetét jobban kimutatja, vagy ha tényleg fáradt volt, jobban alszik, és másnap jobb napja lesz. Ahogy a gyerekek az életükben olykor-olykor megtapasztalják, hogy nem minden mindig a megszokott mederben folyik, és emiatt újra és újra sírhatnak, dühönghetnek, úgy lesznek egyre rugalmasabbak és alkalmazkodóbbak, anélkül, hogy ezért bármilyen árat fizetnének.

Akár egy adott helyzeten belül is feladhatjuk a következetességet, ha épp ez a legjobb megoldás

Ha mindezt értjük, akkor mi is minden helyzetben rugalmasan tudunk alkalmazkodni ahhoz, ami éppen van, és folyamatosan alakítani tudjuk a helyzetekre adott válaszainkat attól függően, mire van szüksége a gyereknek, a többi családtagnak, és nekünk magunknak.

Ha például eldöntöttük, hogy ezentúl naponta csak egy mesét nézhet a gyerekünk, de este 7-kor, 20 perc toporzékolás meghallgatása után úgy érezzük, most mégis jobb lenne berakni azt a mesét, tegyük meg bátran! Vagy ha szeretnénk leállni a nappali szopizással, de már nem bírunk aznap több pólórángatást és sírást elviselni, nyugodtan megszoptathatjuk. Mondjuk azt: „Drágám, most tovább sajnos nem tudlak meghallgatni, gyere, most kivételesen berakunk még egy második mesét.” Vagy: „Drágám, most tovább sajnos nem tudlak meghallgatni, gyere, most szopizz még egy kicsit. Majd legközelebb folytatjuk, hogy megtanuljuk a szopi nélküli nappalokat.”

A helyzet már nem ugyanaz, mint 20 perccel korábban. Már nem tudjuk őt hallgatni, mert túl sok nekünk, vagy erre most tovább nincs időnk. Vagy azt érezhetjük, ez most túl sok a gyerekünknek/párunknak/nagyszülőknek. Ezt érdemes felismerni, és megtalálni, mi az, ami most, az új helyzetben működhet.

Ha ezekben a helyzetekben – megindokolva a döntéseinket – mégis igent mondunk valamire, amire kevéssel előtte nemet mondtunk, azzal nem teszünk rosszat. Igazából a rugalmasan alkalmazkodó, problémamegoldó hozzáállásból mutatunk jó példát.

Ettől nem vesztünk csatát, mert nincs is csata! A gyerekünk nem azért toporzékol, hogy kiharcolja a mesét, hanem azért, hogy kiadja a feszültségét. Ezért is van az, hogy ilyenkor, ha megtesszük, amit kér, gyakran tovább toporzékol valami más miatt. A toporzékolásra van szüksége, nem a mesére. Az is lehet, hogy a mesére végül megnyugszik, mi is időt nyerünk. És bár mi talán úgy érezzük, elfecséreltünk 20 percet, vagy hiába tettük ki őt 20 perc szenvedésnek, a valóság az, hogy volt 20 perce, amíg mi vele voltunk, meghallgattuk őt, és ő már könnyebb szívvel, és a mi szeretetünknek a mélyebb tudatában nézi a mesét.

Egyszerű szavakkal indokoljuk meg a döntéseinket

Még egy dolog, amiben érdemes következetesnek lennünk, az az, hogy a gyerekeknek egyszerű, rövid, számukra érthető módon megindokoljuk a döntéseinket. Egyik nap mondjuk el, hogy: „Kicsim, kint esik az eső, de látom, mennyire szeretnél mozogni. Tudod mit? Ma behozzuk a motorodat, és bent is játszhatsz vele!” Másnap pedig tudassuk vele, hogy: „Drágám! A motor kinti játék. Ma szépen süt a nap, a kertben használhatod.”

Ezt a fajta rövid, egyszerű magyarázatot nem azért adjuk, hogy a gyerek elfogadja, vagy valóban megértse a döntésünket (pl. egy kisbabának is elmondhatjuk mindezt). Ezzel a neki járó tiszteletet adjuk meg, mert az korától függetlenül minden emberi lénynek kijár, hogy tudhassa, milyen szabály miért van, mi és miért történik vele, körülötte.

Amikor a gyerekünk jól van, – mert előtte volt közös, együtt töltött idő, – és érzi velünk a kapcsolódást, akkor a magyarázatunkat általában könnyen elfogadja. Vagy épp a mi érvünket meghallgatva előáll egy olyan javaslattal, ami a mi és az ő igényeit is kielégíti. Ha nem akarjuk, hogy a konyhában pancsoljon, készséggel kimegy a teraszra kotyvasztani, vagy a kért csoki helyett elmajszolja az almát.

Amikor egy gyerek az amúgy ésszerű határt nem fogadja el, akkor az általában azt jelenti: nem érzi velünk a kapcsolódást, feszültség feszíti, és nem tud már jól gondolkodni. Ilyenkor arra van szüksége, hogy kapcsolódjunk hozzá, ami néha azt is jelenti, hogy meg kell hallgassuk a kitörését.

A másik ok, amiért érdemes rövid magyarázatot fűzni a döntéseinkhez, az az, hogy ezzel a rugalmas, problémamegoldó gondolkodást modelláljuk. Ez felbecsülhetetlen érték! És így ők a mindennapokban megtanulják tőlünk! Megtanulják, hogy a dolgok nem feketék vagy fehérek, hanem sokfélék, és akkor tudunk jól boldogulni, ha képesek vagyunk rugalmasan, minden helyzetben az adott helyzetre szabottan reagálni.

Utószó

Mindezért érdemes a gyerekes mindennapjainkat nem túl sok, értelmes és szükséges keret közé szabva élni. Ezek biztonságot nyújtanak, és ha egy gyereknek arra van szüksége, feszegetheti őket, hogy mi szeretettel azt mondjuk neki „nem”, és így ő kiadhatja a felesleges feszültséget.

És érdemes ezeket a szabályokat olykor-olykor félretenni, és úgy csinálni a dolgokat, ahogy arra gyerekek vágynak: pattogatott kukoricát enni a nappaliban, kakaót inni az ágyban, ugrálni a kanapén, az autó lehúzott ablakából hangosan kikiabálni az embereknek. Örüljünk velük együtt ezekkel a rendhagyó alkalmakkor, hogy érezzék: fontosak nekünk, az ő pártjukon állunk. Ha tudunk ilyen engedményeket tenni, sokkal könnyebben és szívesebben tesznek majd eleget kéréseinknek akkor, amikor épp a következetességet gyakoroljuk.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása