A legjobb válasz arra: “Elegem van!”

Biztosan sokaknak ismerős a helyzet: egy otthon, babával/gyerekekkel és házimunkával eltöltött kőkemény nap után megörülök hazatérő páromnak, és dőlni kezd belőlem a panasz – mire ő szinte végig sem hallgatva azon nyomban leül a gép elé bébiszittert keresni. Én meg – bár tudom, hogy segíteni akar – mégis ott állok tele indulattal, úgy érzem, mindjárt leütöm ezt az embert. Hiszen csak arra vágytam, hogy kicsit kipanaszkodhassam magam! Mi is történik ilyenkor velünk, és mi a legjobb válasz, ha valaki kiborul?

A hétköznapi emberi érintkezések leggyakoribb elemei között lehet az, amikor egymásnak „panaszkodunk”. Ugyanez az online kommunikáció világában is elkerülhetetlen: a facebook csoportok és fórumok rendre tele vannak olyan posztokkal, amikben kiborulunk, kiakadunk, elmeséljük, hogy mennyire elegünk van. „Nem szopik/nem alszik/nem eszik/sokat sír/verekszik/hülye az anyósom/beleszól az anyám/nem segít a férjem/túl sok a háztartás/mit főzzek/hogyan fejlesszem” – és így tovább. A sor hosszan folytatható, ha össze akarjuk gyűjteni, mi minden bántja a szülőket, mi tölti el őket kétségbeeséssel, mi miatt érzik magukat tanácstalannak. Próbálunk mindenféle személyes és online fórumot találni, hol mindezekről beszélhetünk, tanácsot kérhetünk.

Az efféle „kiakadásainkkor” gyakran beszélünk arról, mennyire idegesít, dühít minket valamilyen helyzet (köpköd a gyerek, nem hagy főzni, stb.) vagy ember (gyerekek, férj, anyós, stb.) vagy olyasmiket mondunk (és valóban, teljes meggyőződéssel így is érezhetjük), hogy elegem van, kiszállok, végeztem, elválok, nem beszélek vele többet, egyszer mostmár tényleg pofon vágom, és így tovább.

Ha ilyesmit hallunk, legtöbben többféle erőteljes késztetést érzünk: egyrészt azt, hogy sürgősen segítsünk megoldani a helyzetet (könyvet, szoptatási tanácsadót, gyerekpszichológust ajánlunk), másrészt, hogy igyekezzünk megnyugtatni a másik embert (ne aggódj, elmúlik ez csak egy korszak, nálunk is volt ilyen). Ezen kívül gyakran érezzük úgy, hogy mi is voltunk hasonló helyzetben, ilyenkor saját élményeinkről is beszámolhatunk vagy egyetértünk, és beszállunk a dühöngésbe (a helyedben már szóba se állnék az anyósommal, ne vidd oda a gyereket, amíg ilyeneket mond).

Van azonban valami, ami ilyen helyzetekben – paradox módon – sokkal, de sokkal többet segít, mint amikor ténylegesen segíteni akarnak nekünk: az, ha melegséggel és empátiával egyszerűen meghallgatnak minket! Amikor agyunkat túlfűtik a nehézségek, és „kiborulunk”, valójában nincs másra szükségünk, mint arra, hogy megszabaduljunk ettől a sok feszítő érzéstől. Bár látszólag néha tanácsot kérünk ezekben a helyzetekben, a valós probléma előterében valójában mégiscsak egy ÉRZÉS áll, amely nem megoldásra, hanem feldolgozásra vár.

Valóban így működünk? Igen! Gyakran hihetjük azt, hogy minden, ami a fejünkben dübörög, igaz, valós, racionális gondolat. Pedig valójában van az agyunknak egy fontos része, ahol legzsigeribb érzéseink raktározódnak: ez a limbikus rendszerünk. Stresszes és nehézségekkel teli hétköznapjaink során óhatatlanul összegyűlhetnek benne a rossz érzéseink, és elhomályosítják a látóterünket – akár olyannyira, hogy észre sem vesszük, hogy teljesen átvették az irányítást. Ilyenkor nem érzékeljük, hogy érzelmi túltelítettségünkben homloklebenyünk, az agyunk racionális, érvelő része egyszerűen kikapcsol – olyan ez, mint amikor a túlterhelés lecsapja a biztosítékot.

Amint egy kicsit is kapcsolódni tudunk valaki máshoz, az agyunk azt érzékeli: most biztonságban vagy, mehet a tisztogatás! Ilyenkor szoktunk elkezdeni „ventilálni” – nem véletlenül. Ebben a helyzetben a legjobb, amit tehetünk, ha kidühöngjük, kisírjuk, kinevetjük magunkból a minket hátráltató érzéseket, hogy újra józanul tudjunk gondolkodni. Ilyenkor sok olyan érzés távozhat belőlünk, amik jó ideje elhomályosítják a látóterünket, és amelyek megakadályoznak minket abban, hogy mi magunk megtaláljuk a számunkra legjobb megoldást. Ha sikerül ezektől megszabadulnunk (sokszor sok olyan mondatot kimondva, amelyek régóta feszítenek minket, de amelyeket talán nem találunk elég szalonképesnek) – akkor az agyunk egyensúlya helyreáll, ismét tudunk gondolkodni, és meglátni a helyzetben olyasmit is, amit addig képtelenek voltunk. Rájövünk például hogy kitől kérhetnénk segítséget, hogyan variálhatnánk át a napjainkat élhetőbbé, vagy mit kellene lépni egy elmérgesedett konfliktusban. Megláthatjuk, hogy mennyire szép a gyerekünk, szerencsések vagyunk, hogy egészséges, hálásak vagyunk, hogy jófej a párunk – mindezt nem azért fogjuk mélyen átérezni, mert sokat mondják nekünk, hanem azért, mert meg tudtunk szabadulni azoktól a nehéz érzéseinktől, amik miatt addig nem voltunk rá képesek. Ellentmondásosnak tűnik, pedig így van: ha van valaki, aki együttérzően, mindenféle jótanács és kritika nélkül meghallgatja például, hogy minek is mentem hozzá ehhez a baromhoz és egy jót dühönghetek azon, hogy hogy lehet valaki ilyen – akkor később, amikor ezek a nyomasztó érzések kitisztultak belőlem, sokkal könnyebben tudok konstruktívan konfliktust megoldani és erőszakmentesen kommunikálni a párommal.

Ha ilyenkor kritika ér minket, az visszavetheti ezt az érzelmi tisztogatást és sérelmeket okozhat, de az sem jó, ha dühünket tüzelik vagy csatlakoznak hozzánk a másik ember vagy helyzet ostorozásában – hiszen csak abban a fals elképzelésben erősítenek meg minket, hogy a helyzetértékelésünk valós. Az igazság azonban az, hogy nagy indulataink homályán át gyakran egészen más színben tűnnek fel a dolgok, mint egy kiadós „hisztizés” után, lenyugodva. Ezért nagy ajándékot adunk a másiknak, ha ebben az érzelmi felindultságban támogatni tudjuk, és értő figyelemmel meg tudjuk hallgatni.

Hogy is néz ki mindez a gyakorlatban?

Ha valaki felindultan panaszkodni kezd nekünk vagy kiakad, maradjunk mellette. Ne akarjuk leállítani, bagatellizálni a mondandóját vagy megoldásokat tanácsolni. A legjobb, ha nem mondunk semmit! Ez azonban nem egyenlő az érdektelenséggel vagy azzal, hogy „ráhagyom”. Arcunkkal, testbeszédünkkel fejezzük ki, hogy értjük és együttérzünk, tartsuk a szemkontaktust, jelezzük, hogy figyelünk. Emlékezzünk, hogy a másik ember jó, és meg fogja találni a legjobb megoldást – és erre akár finoman emlékeztethetjük is („Ez valóban nehéz! Tudom, hogy meg tudod oldani!”). Ha a másik túlságosan belemerül a történetmesélés részleteibe, nyugodtan megkérdezhetjük, mindez milyen érzés neki, hogy érzi magát emiatt. Maradjunk nyugodtak és szeretetteljesek. Mindezt akár írásban, az online világban is megtehetjük: nyugodtan írhatunk olyan hozzászólást egy szülőtársunk „kiborulására”, hogy „nagyon megértelek, veled érzek”, hogy „mindez irtó nehéz, tudom” vagy hogy „csodás szülő vagy, csodálom a kitartásod ebben a nehéz helyzetben”.

Sokszor tehát nagy kiborulásunk közepette csak annyira van szükségünk, hogy egy másik emberi lény szájából halljuk: veled vagyok. És már mindent egészen más színben látunk utána.

 

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója