A “nem megfelelő ajándék” (egyik) esete

 
Talán nem én vagyok az egyetlen, aki gyomorgörccsel gondol a különböző ajándékozós alkalmakra. Egy ideig még lehet értelmes és a családot nem csődbe vivő ajándékokat vásárolni, de pár év és néhány gyerek, tetőzve az erősödő csoportnyomással, és már csak (még az eddigieknél is inkább) felesleges és méregdrága kívánalmak maradnak a listán. Na, azt azért meg mégsem. 
 
Így – a mi családunkban legalábbis – egyre többször futunk bele a “nem megfelelő ajándék esetébe”. 
 
És persze megint megtörtént.
 
Gyakran utazom el pár napra külföldre, és ilyenkor hozok a gyerekeknek valami apróságot – Angliából Jelly Beans-t, Csehországból ostyalapos édességet stb. Mostani utamon viszont leghamarabb a visszaúton a reptéren kerültem bolt közelébe, ahol pont ugyanazokat a dolgokat árulták, mint itthon, csak sokkal több pénzért. Szerencsémre találtam hétszínű (!) tollat, három különféle kivitelben, és bár sejtettem, hogy ez a nagyfiamnak nem biztos, hogy annyira tetszeni fog, megvettem őket. Biztos ami biztos, vettem még diós datolyakrémet is, ajándékügyi tűzoltás esetére.
 
Otthon a gyerekeim (10, 8 és 3,5 évesek) nagy örömmel fogadtak, és persze rávetették magukat a csomagomra – “anya, mit hoztál?!”. Átnyújtottam a tollakat. A lányoknál eléggé betalált (bár persze a 8 évesemnek jobban tetszett a húga tolla, mert azon bárány volt, az övén meg “csak” egér). De a fiam, a legidősebb, épp csak kézbefogta, már dobta is le az asztalra, és közben sírásra görbült a szája.
 
“Én finom édességet akartam!” – mondta csalódottan és szemrehányóan. Áldottam az eszem a datolyakrémért, bár gyanítottam, hogy ezt most nem úszom meg ennyivel. Hogy is tehetne rendbe egy datolyakrém 5 napnyi anyahiányt!
 
És erre mondják, hogy “így legyen ötösöm a lottón!”. “Utálom a datolyakrémet! Csak te szereted!” – sírta vinnyogva az elsőszülöttem. “Én valami finom édességet kértem!” Próbáltam röviden elmondani neki, hogy nem volt nyitva bolt, és hogy a hétszínű toll olyasmi, amire én mindig is vágytam, és úgy gondoltam, talán neki is tetszeni fog. Persze ettől semmi sem változott, tovább sírt. Tudtam jól, épp ez a sírás az, amire most szüksége van. Utána majd más színben látja a világot.
 
Mivel az apukája – aki 20 másodperc alatt akad ki ettől a frekvenciától – szintén ott időzött a konyhában, fogtam a gyerekem, és bevittem a hálószobába. Készségesen jött velem, és közben tovább sírta panaszait. “Csak egy ilyen hülye tollat hoztál, meg hülye datolyakrémet, én ezeket utálom!” – zokogta. Leültem vele az ágyra, finoman átöleltem, és továbbra is csak annyit mondtam néha-néha, hogy sajnálom, hogy nem sikerült örömet szereznem neki. Belőle pedig ömlött ki a csalódottság, hogy bezzeg a húgainak olyat hoztam, ami nekik tetszik, de neki miért nem hoztam valami mást, és hogy nem hiszi el, hogy nem volt nyitva bolt… stb. stb. stb.
 
Üldögéltem mellette és hallgattam őt. Vagy 10 percig tartott ez így, mikor egyszer csak az egyik mondat közepén elnevette magát. Aztán felállt, és kiment a konyhába. Én még ott maradtam ülve. Ezelőtt is már nagyon fáradt voltam, jó volt még így üldögölni, csendben. 
 
De a fiam már jött is be a hírrel, fülig érő szájjal: “Anya, ebbe méz is van keverve! Ez finom!”
 
Ha most ez nem egy blogbejegyzés, hanem egy cikk lenne, itt elidőznék azon, hogy micsoda csodafegyver a fogyasztói társadalom visszásságaival szemben az, ha egyszerűen meghallgatjuk a gyerekek sírását. 


De mert ez nem egy cikk, hanem történet, azzal kerekítem le, hogy azóta (10 napja) se a toll, se a datolyakrém, se a hiányzó “finom édesség” nem került többet szóba. Viszont annál többször kéri a fiam, hogy tartsunk “Áron időt”. Hiszen ez az, amire igazából szüksége van, és én úgy örülök, hogy ezt ő is így érzi, így tudja.