A szeparációs félelemről12 perc olvasási idő

Gyermekünk a velünk való kapcsolódás, egymásra hangolt együttlét során érzelmileg egyre erősödik. Egész gyermekkorában szüksége van erre a fajta kapcsolódásra. Ez teremti meg számára azt a biztonságérzetet, amelyben nyugodtan tanulhat, környezetét megismerheti, megtapasztalhatja, elmélyülten játszhat, jól érezheti magát, illetve megbízhat abban, hogy az őt körülvevő emberek jó szándékúak.

Ezt a kapcsolódást és biztonságérzetet azonban könnyen elveszítheti. Néha az is elegendő, ha elfordulunk kezet mosni vagy elmosogatni, és ő ezt máris veszteségként, vagy veszélyhelyzetként éli meg. Mivel a kapcsolódás ennyire illékony, előbb-utóbb minden gyermek megtapasztalja, hogy mennyire fájdalmas ez a fajta hiányérzet.

A szeparációs félelemnek – az elválás miatti nehézségeknek – mélyebb gyökerei is lehetnek

Két fő oka szokott lenni annak, ha gyermekünk rosszul viseli az elválást:

1. Valóban elveszíti a velünk való közvetlen kapcsolódást, ha dolgozni megyünk vagy elutaznunk.
2. Ám az is lehet, hogy a minimális szintű elválás is egy mélyen elásott, korábbi rossz érzést hív elő gyermekünkből. Azok a helyzetek, amikor letesszük aludni, átmegyünk a másik szobába, telefonálunk, vagy ha csak kapkodunk –mind kiválthatják, hogy gyermekünkben egy korábbi elválási helyzetből őrzött szorongásérzés törjön fel. Ilyenkor hiába vagyunk ott vele, mégis szörnyen egyedül érezheti magát.

Ha gyermekünk viselkedése nehezen kezelhető, az gyakran egy olyan régi tapasztalatból ered, amelyet még nem tudott feldolgozni és így szorongást kelt benne. Ha gyermekünknek nehézséget okoz az elválás, és érzéseit nem fejezheti ki szabadon, akkor nem fogja biztonságban érezni magát. Ilyenkor pedig nem tud igazán gondolkodni, nem képes uralkodni magán, és ezt számos módon jelezheti:

• megharapja vagy bántja társait, vagy épp erőltetetten kedves lesz velük,
• elhúzódhat a többiektől, vagy kizár másokat a játékból,egyik tevékenységből a másikba ugrik, anélkül, hogy igazán elmerülne abban, amit csinál,
• nyafogós lesz vagy ellenkezik, illetve mindenben válogatós lesz,
• csak egy bizonyos tárgy feledteti vele felbőszültségét.

Hogyan segíthetünk gyermekünknek?

Gyermekünknek szüksége van arra, hogy kisírhassa magát, és megélhesse félelmét a hamarosan bekövetkező vagy már megtörtént elválás miatt. Sírás közben segíthetünk neki avval, ha egy biztonságot nyújtó felnőtt meleg, szerető gondoskodását tapasztalja meg.

Elsőre furcsának tűnhet, hogy csak hagyjuk őt zokogni az apja vagy az anyja után, amikor el is terelhetnénk a figyelmét, letehetnénk aludni, megnevettethetnénk, vagy addig simogathatnánk, amíg abbahagyja a sírást. Sok esetben azonban azt tapasztaltuk, hogy azok a gyermekek, akiket ilyen helyzetekben meghallgattak, utána jobban megbíztak szüleikben, illetve közelebb érezték magukat hozzájuk, valamint azokhoz is, akik ezekben a helyzetekben velük kapcsolódtak.

Az alábbiakban néhány gyakorlati módszert sorolok fel az elválás okozta szorongás kezelésére. Ha ezeket a lépéseket követjük, gyermekünk is bátrabban indul majd el a világ felfedezésére és könnyebben szerez barátokat, valamint továbbra is bízni fog a hozzá közelállókban.

• Kapcsolódjunk! A gyermekek akkor tudják kifejezni a bennük dúló érzéseket, ha azt tapasztalják, van mellettük valaki. Az első és legfontosabb dolog, hogy meleg és figyelmes kapcsolatot építsünk gyermekünkkel, mielőtt elválunk. Nagyobb biztonságban fogja érezni magát, ha mi is, és az is, akire hagyjuk, szemkontaktussal tud kapcsolódni vele, és sokat nevetünk.

• Kezdjük el időben az elválást, és engedjünk utat a hosszú, könnyes búcsúnak. Nyújtsunk szeretetteljes, meleg támogatást síró és küzdő gyermekünknek. Természetes, egészséges és jótékony folyamat az, ha ki tudja mutatni érzéseit valakinek, aki azt meg is hallgatja. Minél tovább maradunk vele, annál biztonságosabb érzés lesz számára, hogy megmutathatja érzéseit – egyre jobban bele fogja lovalni magát! Ha éppen mi megyünk el, akkor a tényleges elválás előtt hagyjunk időt arra, hogy vele maradunk, amíg sír a köelgő szeparáció miatt, vagy hallgassa meg a sírását, küzdését az, akire hagyjuk. Vagy akár mindketten. Bármelyik esetben eredményes lépések lehetnek a következők:

1. Maradjunk gyermekünk közelében, de ne túl közel hozzá. Azt szeretnénk, hogy érezze, hogy támogatjuk, de érezze az elválást is, amitől annyira fél. Figyeljünk gyermekünkre és legyünk vele érzelmileg is. Ha hozzánk bújik és abbahagyja a sírást, gyengéden mozdítsuk úgy, hogy lásson minket. Attól, hogy figyelünk rá, a gyermekünk gyakran újra sírni kezd.
2. Ha tudjuk, hallgassuk végig, amíg sír és megosztja velünk félelmeit. Így bízhat meg leginkább abban, hogy minden rendben van körülötte. Ha gyermekünk nagyon szorong, akkor 30-60 percig is sírhat egy biztonságot adó felnőtt közelében. Lehet, hogy több napig, sőt több hétig tartó, többszöri sírásra lesz szüksége gyermekünknek ahhoz, hogy minden félelmétől megszabaduljon.
3. Mutassuk ki mi is a bizalmunkat a másik iránt. Ha saját gyermekünket hagyjuk másra, mondjuk meg gyermeknek, hogy „Nagyi (vagy az a felnőtt, akire rábíztuk) vigyázni fog rád, amíg én visszajövök. Mindig visszajövök hozzád.” Ha pedig ránk bíznak egy gyermeket, akkor ezt mondhatjuk: „Vigyázok rád, amíg apukád érted jön. Ha jobban érzed magad, majd játszhatunk.”
4. Ha ránk bízzák a gyermeket, akkor tegyük lehetővé, hogy többször elbúcsúzhasson a szüleitől. Hagyjuk, hogy a szülő ott legyen, és azt mondogassa: „Mindjárt mennem kell. Elbúcsúzhatunk?” A gyermeknek így lehetősége van megmutatni, mennyire szomorú és kétségbeesett. Érzéseit a legbiztonságosabb környezetben fejezheti ki, miközben az egyik szülője is a közelben van.
5. Szülőként hívjuk közel azt, akire rá akarjuk bízni, és mondjuk gyermekünknek, hogy „Most Annával maradsz egy kicsit. Látod? Itt van. Vigyáz rád.” Gyermekünk nem akar majd ránézni vagy hozzáérni. A másik felnőttet biztosítsuk arról, hogy gyermekünk nem őt utasítja el. Miután jól kisírta magát, gyermekünk sokkal közvetlenebb lesz és jót játszanak majd együtt.
6. Ne becsüljük le gyermekünket és érzéseit! Ösztönei épp gyógyítják őt. Miközben megmutatja félelmeit, egyben bizalmát is építi.
7. Keressünk alkalmat arra is, hogy mi magunk beszélhessünk érzéseinkről valakinek, amikor gyermekünk nincs jelen. Arról, hogy milyen nekünk, amikor gyermekünk nehéz érzéseit kell meghallgatnunk. Milyen gyerekkori emlékeket idéz ez fel bennünk. Mi mitől féltünk gyermekként. Elmondhatjuk neki azt is, hogy bennünk mit vált ki az elválás, így megszabadulhatunk esetleges félelmeinktől és gyermekünknek erősebb támaszt tudunk majd nyújtani.

Mit tegyünk, ha épp nem tudunk hosszan búcsúzkodni?

Ha gyermekünk gyakran kiborul az elválás miatt, de valamiért se mi magunk, sem akire rábízzuk nem tudja hosszan meghallgatni őt (például az oviba érkezéskor), három lehetőségünk van:

1. Néhány perc búcsúzkodás után induljunk el. Hagyjuk sírni egy támogató felnőtt (gondozó) karjában. A gondozóknak általában szokott öt-tíz percük lenni arra, hogy meghallgassanak egy gyermeket, mielőtt belekezdenek a napi foglalkozásba. Gyakran viszont a csoport érdekében a gondozóknak a többiekre is figyelniük kell. Ezért ne várjuk, hogy a gondozó elvégzi majd mindazt a meghallgatást, amire gyermekünknek szüksége van!
2. Kezdjük el a búcsúzkodást, mielőtt odaérünk. Hallgassuk meg gyermekünket, mielőtt elindulunk otthonról, mielőtt kivesszük a kocsiból, vagy az ovi ajtaja előtt. Ezzel lehetővé tesszük számára, hogy feldolgozza érzéseit, és nem csak a gondozóra hagyjuk ezt a feladatot.
3. Hallgassuk meg gyermekünket otthon. Az elválástól félő gyermekek gyakran előhozzák ezt a témát lefekvéskor, vagy amikor átmegyünk egy másik szobába, vagy másra figyelünk. Ilyenkor kedvesen és fokozatosan ragaszkodjunk a kisebb elváláshoz és hallgassuk meg gyermekünket, amíg csak szüksége van rá. Az otthoni sírás lehetővé teszi, hogy gyermekünk nagyobb bizalommal fogadja, ha másra hagyjuk. Kérjük meg párunkat is, hogy hallgassa meg a gyermeket, amikor minket hiányol. Ez segíti az ő kapcsolatukat is, gyermekünkben pedig építi az általános bizalmat.

Lehet, hogy gyermekünknek többször is hosszú meghallgatásokra lesz szüksége, de ezeknek köszönhetően növekszik majd a bizalma, jobb kedve lesz és könnyebben játszik másokkal. Jobban megbízik majd másokban, ha meghallgatjuk az elválásból fakadó nehéz érzéseit.

Lássuk, hogyan működik ez a valóságban!

„A fiam két és fél éves volt, amikor először vittem magánbölcsődébe, ahol úgy gondoltam, hogy a dadus kedves lesz vele. Nem örült annyira, hogy mennie kell, de elmentünk. Az első nap végén nagyon kedvetlenül jött elém. Mindössze két órát töltött ott, de a pelenkája tele volt, és úgy tűnt, egész idő alatt így volt ott. Úgy gondoltam, hogy ez azért történt, mert a dadus nagyon elfoglalt lehetett, és nem volt ideje külön odafigyelnie rá. A fiam mérges volt a teli pelenka miatt, és kényelmetlenül érezte magát benne. Azt mondta, hogy a dadus nem játszott vele, és hogy ő nem is szereti.

Hazavittem, lefürdettem és átöltöztettem, a délutánunk jól telt el. Viszont másnap, amikor mondtam, hogy visszamegyünk, hevesen tiltakozni kezdett. Nem akart visszamenni. Akkor már ismertem, hogyan működik a Sírás meghallgatása, és tudtam, hogy ahhoz, hogy a bölcsődében biztonságban érezze magát, ki kell engednie az előző napi érzéseit. Ezért hosszan meghallgattam. Időnként mondtam neki, hogy a dadus jó és bármiről beszélgethet vele. Nagyon hevesen reagált. Több mint egy órát töltöttünk így. Lecsillapodott, és úgy döntöttem, hogy aznap nem kényszerítem a bölcsődébe. Nagyon érzékeny volt még.

Másnap is felvetettem a bölcsődébe indulást, ami ismét hosszan tartó, heves és elkeseredett érzelmeket váltott ki belőle. Különösen, amikor azt mondogattam, hogy biztonságban lesz ott, és a dadus jó, csak nagyon elfoglalt volt a múltkor. Továbbra is azt magyaráztam, hogy biztonságban lesz vele. Ő azt mondta, hogy nem akar odamenni, és láthatóan szörnyű érzelmeket keltett benne az a hely. Másnap sem vittem el. Ez volt az első eset, hogy másra bíztam, és nem akartam ott hagyni, ha bármilyen szinten is veszélyben érzi magát.

A harmadik napon ugyanez történt. Még egy órát zokogott, de nem beszélt sokat, viszont nagyon látszott, hogy mennyire rosszul érzi magát. Nem akarta, hogy odavigyem.

A negyedik napon megkérdeztem, hogy mi lenne, ha odamennénk, és megkérné a dadust, hogy cserélje ki a pelenkáját, amikor tele van. De ezen is sírt. Tovább mondogattam neki, hogy a dadus jó ember, és meg fogja hallgatni. Azt mondtam neki: „A dadus segíteni szeretne neked. Szeretné, ha jól éreznéd magad.” (Szerencsére ismerem a dadát és megbízom benne. Ha nem így lett volna, sokkal nehezebb lett volna ez nekem is.) Ezúttal kisfiam arca tíz perc múlva felderült és azt mondta, hogy igenis, szeretne beszélni a dadussal, de megkért, hogy közben vegyem ölbe. Megígértem neki, hogy ölbe veszem. Önként szállt be az autóba, és amikor megérkeztünk, ölbe vettem, és megkerestük a dadust.

Előtte odatelefonáltam, hogy jönni fogunk. A dadus üdvözölt minket, én pedig elővezettem, hogy a kisfiam szeretne mondani neki valamit. A gyermek egyenesen a szemébe nézett és azt mondta: „Ha tele van a pelenkám, ki kell cserélned, és szeretnék az építőkockákkal játszani!” A dadus megígérte, hogy kicseréli majd a pelenkáját, és a fiam is szólhat neki, amikor szükségét érzi. Megkérdezte, hogy szeretne-e most játszani az építőkockákkal, és igen volt a válasz. Még tíz percig maradtam, majd szóltam, hogy ideje indulnom. Kisfiam elbúcsúzott tőlem, és ennyi volt. Annyira büszke voltam rá! Megküzdött az érzéseivel, és kiállt magáért úgy, ahogy más is tenné. Több nehézsége nem volt ebben a bölcsődében.”

Írta: Patty Wipfler, fordította: Gonda Györgyi