A zöldség is lecsúszik, ha előtte tombolhatunk2 perc olvasási idő

A nagyszülőknél töltöttük a napot, az 5 éves Bende nagy örömére. Egész nap játszás, csatázás, az ő szája íze szerinti dolgok mentek. Eközben többször is érezhette annyira „felpuhulva” a lelkét hogy előjöhessenek a nehezebb érzések, több dolgon „megpróbált” kiborulni, de a nagyszülők mindig „segítettek” neki, így csak nem talált jó indokot a szétesésre.

Vacsoránál csak nagy nehezen, nagyanyja nagy erőlködésére volt hajlandó egy sonkás kiflit a kezébe venni. Ekkor én mondtam neki, hogy egyen valami zöldséget is. Ezen nagyon kiakadt, kiabálni kezdett, hogy ő márpedig semmit nem kér. Kaptam hát az alkalmon, és odatettem a tányérjára pár szelet uborkát, paprikát, paradicsomot (amiket ha nem is lelkesen, de azért legtöbbször megeszik máskor). Odaültem mellé, és szelíden, de határozottan mondtam neki: kicsikém, te választasz, bármelyiket eheted, de egy kis zöldséget csak kéne. Erre már sírt, üvöltött, sőt, teli torokból ordított is – kicsit olyan volt, mintha valóban pontosan tudná, hogy neki most épp erre van szüksége, és direkt hergelte volna magát egyre jobban az ordításba. Nem volt hosszú az egész, én finoman tartottam a határt, párszor elismételtem, hogy egyen valami zöldséget, ő meg tombolt egy tíz percet.

Aztán egyszerre csak abbahagyta, ivott egy kis vizet. Én ekkor egy bohócarcot formáztam a tányéron a zöldségekből, és bohóc hangon mondtam: ajaj, én zöldségbohóc vagyok, meg ne egyék az orromat, segítség! Kuncogni kezdett, és jóízűen eszegetni kezdte az uborka-szemeket meg paradicsom-orrot. Aztán ő maga szólt többször is: hé, anya, nincs szeme a bohócnak. Még jópárszor kellett pótolnom, ő sorra falatozta a zöldséget, mintha mi sem történt volna. A következő napokban tökélyre fejlesztettük a zöldség-arcokat, például savanyú káposztából készítettünk bajuszt és szakállt, amit mindig „leborotvált” (megevett), és újra is nőhetett, ha újabb adagra vágyott.