Akarom! – mikor a gyerekünk olyasmire vágyik, amit nem lehet15 perc olvasási idő

Szülői tevékenységünk egy nagy részét az teszi ki, hogy megpróbálunk minél inkább ráhangolódni gyerekeink igényeire, mély szükségleteire. Attól a perctől kezdve, hogy megszületik, egészen felnőtt koráig dolgunk van ezzel. Ki kell találnunk, hogy mi az, amire tényleg szüksége van, és mit tegyünk, ha olyat szeretne, amire igazából nincs szüksége, vagy amit nem kaphat meg. És közben végig meg kell küzdjünk a saját elkeseredésünkkel, frusztrációnkkal, haragunkkal, amit amiatt érzünk, hogy mennyi mindent akar a gyerekünk! Mindent megteszünk, hogy minél jobb életet teremtsünk gyermekünknek, de eljön az idő, amikor a pihenés, a támogatás és más erőforrások hiánya miatt mi magunk már annyira kimerülünk, hogy egyszerűen úgy érezzük, nincs mit adnunk.

Könyvek sora részletezi, hogy gyermekünknek mire van szüksége fejlődése során, ezért ebben a rövid cikkben most nem térünk ki arra, hogy a különböző életkorokban és fejlődési szakaszokban mi a különbség a valódi szükségletek és az olyan dolgok között, amik igazából nem azok. Néhány alapvető valódi szükségletet viszont érdemes felsorolni.

Gyermekünknek minél több osztatlan, meleg és érdeklődő figyelemre van szüksége tőlünk, és más emberektől. Gyerekünknek arra is szüksége van, hogy tisztelettel bánjunk vele. Szüksége van rá, hogy játszhasson, és sok térre is a mindennapos felfedezéshez. Szüksége van arra is, hogy a kezdetektől tudassuk vele, mi és miért történik körülötte. Rendkívüli módon működik az agya, és ennek köszönhetően már kis korától sokkal többet megért a nyelvi és érzelmi környezetből, mint sejtenénk.

Ha mindent megadunk neki, akkor is minden nap lesz olyan pillanat, amikor gyermekünknek arra van szüksége, hogy még többet figyeljünk rá, vagy olyan dolgot szeretne, amit nem adhatunk meg neki. Ha szülőként gyengéden és megértéssel tudjuk kezelni sóvárgásait, akkor sokat segítünk gyermekünknek.

A hiányérzet azután is megmaradhat, hogy elmúlt a kiváltó esemény

Mikor a gyerekek megijednek vagy szomorúak lesznek, hiányérzetük támad. És emiatt a hiányérzet miatt úgy érzik, szükségük van valamire: figyelemre, ételre, testi közelségre, vigasztalásra. Ez a hiányérzet áll legtöbbször a gyerekek sóvárgásainak a hátterében: valamikor régen nem elégült ki egy szükséglet, és az emiatt érzett hiányérzet megmaradt.

Minden gyerek életében lesz ilyen pillanat, akkor is, ha szülőként nagyon odafigyelünk rá. Példa erre az a kisgyerek, akinek fáj a kibújó foga, de éhes is. Ha ilyenkor szopik vagy üvegből iszik, rájön, hogy az fáj. Szülei igyekezete sem segít minden baján. Szopik és sír egyszerre, s közben szülei szomorúak, mert nem tudják, mit tegyenek. Arra vágynak bárcsak tudnák a megváltó megoldást.

Van, hogy egy gyermeknek az az alapvető szükséglete sem teljesül, hogy születése után biztonságban és közel érezze magát valakihez. Ha a kisbabának orvosi ellátásra van szüksége, vagy más okból elválasztják szüleitől, akkor azt érzi, hogy szüksége lenne valakire, és a legtöbb esetben meg is van ijedve, ám ezekkel az érzéseivel a kórházi személyzet nem túl személyes gondoskodása nem törődik. Amikor a gyermek végre visszakerül a szülei karjába, akkor a szükségletei már kielégülnek, de a korábbi ijesztő tapasztalat miatti érzései, és a hiányérzet, gyakran megmaradnak. Zaklatott lesz, nem tud aludni, vagy látszólag ok nélkül, sokat fog sírni.

Van, hogy gyermekünk rossz érzései olyan helyzetekből fakadnak, amiket felnőttként jelentéktelennek ítélünk meg. Például apa reggel dolgozni megy, vagy anya hirtelen elfordul és felveszi a telefont, vagy a nagyobb testvér házi feladatában segít. A sok ilyen kisebb-nagyobb hiányérzés felhalmozódik, és gyermekünk addig cipeli őket, amíg végre meg nem tud szabadulni tőlük.

Amikor gyermekünk azt érzi „csak anyát szeretném” vagy „figyeljetek már rám!” vagy „félek egy karnyújtásnyinál távolabb lenni apától, mikor itthon van”, akkor nem tudja biztonsággal felfedezni a világot, nem tud másokkal barátságot kötni, és nem veszi észre, hogy biztonságban érezheti magát a rokonokkal vagy a gondozókkal is. Van, amikor ezek az érzések csak bizonyos körülmények között akadályozzák őt, pl. amikor fáradt vagy sokan vannak körülötte, vagy amikor a szülők gyengédek egymáshoz. Sokszor ezek a rejtett érzések állnak annak hátterében is, ha gyermekünk félénk, hallgatag, vagy önzőnek tűnik. A kielégítetlen szükségletek jelei annyira állandósulhatnak, hogy gyermekünk személyiségévé válhatnak.

A gyerekek igyekeznek kiadni magukból a felgyülemlett rossz érzéseket

Mélyen belül a gyerekek tudják, hogy ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, ezeket az érzéseket ki kell adniuk magukból. Sajnos még nem került be eléggé a köztudatba az a felismerés, hogy a gyerekek gyakran direkt maguktól létrehozzák azokat a helyzeteket, amikor nem fogjuk tudni kielégíteni állított szükségletüket. Azért teszik ezt, hogy végre teljes egészében átélhessék a régi hiányérzést, és az a sírással, remegéssel, toporzékolással – a testi-lelki öngyógyító folyamatokkal – végre végleg kidolgozhassák magukból. Ha ezt megtehetik, utána sokkal jobban érzik magukat, bátrabbak, nyitottabbak, rugalmasabbak lesznek, önmagukkal és a világgal is jóban lesznek.

Emiatt találkozunk olyan esetekkel, mint például az, amikor a totyogónk ledobja az etetőszékből a játékát, aztán nyafog érte, de amikor visszaadjuk neki, ugyanolyan boldogtalan, és újra ledobja. Ilyenkor azon „dolgozik”, hogy kitakarítsa magából azokat a rossz érzéseket, amikor régebben szüksége volt valakire, de nem jött segítség. Ilyenkor jó, ha túl tudunk látni azon, ami itt és most történik – hiába tesszük meg amit kér, tovább nyafog -, és nagyobb összefüggésbe tudjuk helyezni a gyerek viselkedését.

Ismertem például egy három éves kislányt, akit a szülei igyekeztek leszoktatni a kedvenc cumisüvegéről, amihez ő nagyon ragaszkodott, és ami állandóan a szájában lógott. Az anyukája elrakta a cumisüveget, és helyette egy pohárban kínálta a kislánynak a tejet, amit persze ő nem fogadott el, és rettenetesen sírt. Az anyukája ilyenkor szeretettel meghallgatta a kislány sírását. Több hosszú sírás után a kislány már egyre többet játszott anélkül, hogy cumisüveg lógott volna ki a szájából, és általában is sokkal magabiztosabb lett.

Egyik nap odaadta anyukájának a cumisüveget, és megkérte, hogy tegye azt fel egy magas polcra. Anyukája elámulva tett eleget a kérésének, és ekkor a kislánya az ölébe mászott, és szívből jövőn sírni kezdett az üvege után. Saját magának teremtette meg a lehetőséget, hogy kisírhassa magát!

A gyerekek sokszor kiborulnak olyan dolgokon, mint pl. hogy ki kaphat meg egy áhított játékot, vagy ki üljön apa ölébe, vagy kinek a tányérjába jutott több fagyi. Olyan dolgok miatt szakadnak fel régi nagy érzések, melyek igazából nem eget rengetőek. Ha gyermekünk a régi, válasz nélkül maradt, nem kielégített szükségletein szeretne dolgozni, azt abból vesszük majd észre, hogy bármennyire is igyekszünk a kedvére tenni, vagy igazságosak lenni, ez őt nem fogja boldoggá tenni. „Kezelhetetlen” lesz, elfut a játékával, vagy más módon zárkózik el és marad boldogtalan annak ellenére, hogy mi megoldottuk a helyzetet. Azért van ez, mert egy korábbi, nem kielégített jogos szükséglet még erősen dolgozik benne, és ezért nem tud józanul gondolkodni.

Figyelmünk valódi gyógyír

Ha hosszútávon segíteni akarunk a gyerekünknek, akkor legjobb, ha nem akarjuk megoldani a „problémát”, hanem egyszerűen közel megyünk, és szeretettel ráfigyelünk, amikor nem ő kerül sorra, vagy nem kaphatja meg azt, amit szeretne. Menjünk oda, és kapcsolódjunk hozzá! Gyengéden mondjuk meg neki, hogy most várnia kell, vagy hogy most nem kaphatja meg, amit szeretne! Maradjunk vele ilyenkor, és hallgassuk meg, ha sírni kezd, vagy ha feldühödik! Tudassuk vele, hogy majd rá is rákerül a sor, vagy hogy máskor majd apa mellé ülhet, vagy legközelebb kaphat több fagyit! Ilyenkor érdemes azt mondanunk: „segítek várni”, vagy – ha egy másik gyerek játszik éppen azzal, amivel ő szeretne – azt hogy „Saci egyszer be fogja fejezni a játékot. Nem tudom mikor, de addig segítek várakozni”. Ha mindenáron ő akar sorra kerülni, vagy mindenáron többet szeretne valamiből, gyakran csak azért teszi, hogy kiengedhesse a régről benne ragadt érzéseit, amelyek nem engedik, hogy boldog és elégedett lehessen velünk és életével. Éreztessük vele elfogadásunkat, megértésünket, és finoman érintsük meg; ez az – a figyelmünk és a szeretetünk – amire igazából szüksége van. Számítsunk rá, hogy nagy, heves érzéseknek leszünk tanúi: minél figyelmesebbek vagyunk, annál erősebb, mélyebb lesz a sírása. És annál többet használ neki.

Mikor gyerekünket elönti az az érzés, hogy mindenáron akar valamit, hogy valami nélkül szinte „nem tud élni”, akkor igazából csak ránk van szüksége. A mi figyelmünk a leghatásosabb gyógyír. Ha végighallgatjuk őt és mellette maradunk, amikor sír vagy remeg, biztosak lehetünk abban, hogy azt adjuk neki, amire a világon a legnagyobb szüksége van. Ha nem lehetünk mellette és minket akar, akkor bármelyik felnőtt, aki meghallgatja és szeretettel van mellette, amikor sír utánunk, hamarosan a legjobb barátja és bizalmasa lesz. Amikor valaki vagy valami hiányzik nekünk, arra van szükségünk, hogy meghallgassanak és szeressenek minket. Jó érzés az, ha megkapjuk azt, amit szeretnénk. De ha ez mégsem lehetséges, akkor nagyon jó, ha ott van valaki, aki kitárja nekünk a karját, meghallgatja a szomorúságunk, elkeseredésünk, és így elmúlhat a bánatunk.

A „segítek várni és meghallgatom az érzéseidet” megközelítéssel minden gyermeknek lehetősége lesz a családban (vagy a csoportban), hogy egy idő után megszabadulhasson régről elraktározott rossz érzéseitől. Mindegyiküknek lehetősége lesz arra, hogy feloldja a néhány kielégületlen szükséglet miatt kialakult hiányérzetét, ami túl óvatossá vagy épp agresszívvá teszi. Néhány nagy sírás egy szerető felnőtt jelenlétében segít a gyerekeknek abban, hogy a játékban rugalmassá válhassanak és nagylelkűek legyenek egymással.

Nem könnyű végighallgatni, mikor egy gyerek nem kaphatja meg, amire vágyik

Ha megengedjük, hogy gyermekünk kisírhassa magát, készüljünk fel rá, hogy minket is elöntenek majd az érzések! Szülőként elbizonytalanodunk, és szomorúak leszünk amiatt, hogy gyermekünk nem kaphatja meg, amit szeretne. Vagy épp dühösek, mert meg kell hallgatnunk ezt az őrületet. Lehet, hogy egy másik gyerek fog minket felbosszantani azzal, hogy épp azt a játékot tartja magánál évezredekig, amit a mi gyerekünk is szeretne. A mi érzéseink is nagyon fontosak. Visszavisznek a saját gyerekkori emlékeinkhez, amikor velünk nem volt ott senki, hogy megtartson és biztosítson arról, hogy minden rendben van. Szükségünk van arra, hogy beszélhessünk valakinek arról, mit élünk át szülőként, és milyen emlékek idéződnek fel bennünk. Így segíthetünk magunknak a saját feszültségünkkel, amit akkor érzünk, amikor a mi gyerekünk vagy egy másik szomorú.

Ez a képesség túlmutat a gyereknevelésen

Az egész világ elkezd megváltozni, ha mi szülők visszük a hírt, hogy mennyire fontos, hogy gyerekeink közelében maradjunk és szeretetteljesek legyünk, amikor ők sírnak és hisztiznek, ha nem kaphatják meg, amit akarnak. Ilyenkor a régi félelmetes űr gyógyulni kezd bennük. Olyan világban élünk, ahol rengeteg ember kétségbeesését, sóvárgását kellene meghallanunk és meggyógyítanunk, miközben egy igazságosabb világot építünk. Ehhez járulunk hozzá akkor, amikor szeretettel meghallgatjuk gyermekeinket, amíg várniuk kell arra, amire vágynak.

Így működik mindez a gyakorlatban

„A lányom most 3 éves, és oviba jár. Mi nemrég váltunk el a férjemmel. Ella imád oviba járni. Mikor hazaér, mindig lelkesen mesél róla, nagyon szeret ott lenni. Viszont amikor reggelente otthagyom, az nagyon nehéz neki. Belém kapaszkodik, és nem hagy kilépni az ajtón. Ez már egy ideje így megy.”

„Tegnap, mikor hazaértünk, harcias kedvében volt, és semmi sem volt jó neki. Uzsonnát készítettem neki, és éreztem, hogy a nehéz érzései kitörésre várnak. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor rossz helyre tettem a székét. Tudtam, hogy itt a lehetőség, hogy segítsek neki jobban lenni, ezért most nem akartam megoldani a problémát, nem tettem át a széket máshová, hanem úgy hagytam, ahogy volt. Ekkor dühében keresztülfutott a szobán. Én odamentem hozzá, hogy leüljek mellé. Sírni próbált, de még nem igazán sikerült neki. Odaültem mellé, és olyan lágyan, amennyire csak tudtam, azt mondtam neki, hogy az a szék rossz helyen van. Hátha segítek ezzel, hogy végre tényleg kiborulhasson. Azt mondta erre, hogy „nem kellesz!” és elszaladt. Úgy egy méterre maradtam tőle, és azt mondtam: „a közelben maradok, nem szeretnélek most egyedül hagyni”. Továbbra is „menekült előlem”, a szoba másik végébe vagy egy másik szobába, de én továbbra is kitartóan követtem. Egyre dühösebb lett, és ahhoz is egyre közelebb jutott, hogy valóban sírva fakadjon. Egyszer, mikor felé léptem, már nem futott el. Lefeküdt a földre, rugdosott, és azt ismételgette, hogy „nem kellesz!”

Akkor azt mondtam neki: „sajnálom, hogy nem maradhatok veled reggel az oviban”. Erre nagyon sírni kezdett. Megkérdeztem tőle, hogy „ettől mérges leszel?” Nemet intett a fejével. Azt kérdeztem „szomorú leszel tőle?” Nemet intett, majd azután igent, és tényleg erősen sírt. Megismételtem neki, hogy sajnálom, hogy nem tudok vele maradni reggelente az óvodában. Továbbra is erősen sírt, majd azt mondta „anyát akarom! anyát akarom!” Zokogott és odajött befeküdt a karjaimba, hevesen sírt egy ideig. Én örültem, hogy megtarthatom és segíthetek neki az érzéseivel. Majd egyszer csak abbahagyta a sírást, és más témára váltott, mintha csak beszélgettünk volna. Ez volt minden.”

„Másnap reggel mikor eljött az idő, hogy otthagyjam az óvodában, odaszaladt hozzám, megölelt, megpuszilt, azt mondta „szia anya!”, és elszaladt játszani. Micsoda változás!

Következő reggel ismét előjöttek a nehéz érzések és újra ragaszkodott hozzám. Azt hiszem még nem zárult le benne minden, hiszen az új életünk még nem alakult ki. De jó volt látni, hogy mennyit segített neki egy jó sírás.”- egy San Francisco-i anyuka.