Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

Balogh Fruzsina

Fel tudom húzni a cipzárt!

| |

5 éves kisfiam betegség miatt itthon maradt. Délig pizsamában játszott, amikor a kisebbiket elaltattam, megpróbáltam őt rávenni a felöltözésre, de ellenállt. Nagy nyűglődés közepette végül abban kiegyeztünk, hogy legalább egy pulcsit vegyen fel, ő választotta ki a cipzáras kardigánt. Amikor azonban nem sikerült felhúzni a cipzárt, végleg kifakadt, sírással küszködve kezdett egyre elkeseredettebben erőlködni. Mellette ültem a földön, igyekeztem először instrukciókkal segíteni, de egyre csak jobban behergelte magát, elhúzódott, hogy ne nyúljak hozzá. Én ekkor közelebb húzódtam, próbáltam a szemébe nézni, és nagyon nagy melegséggel a hangomban mondtam neki: itt vagyok, kicsim, most melletted maradok. Erre végleg kifakadt, sírt, kicsit rugdalózott, én gyengéden a lábához értem, és pár percig hallgattam így őt. Amikor kicsit közelebb engedett, mondta, hogy akkor húzzam fel én a cipzárt.

Először megpróbáltam nevetésbe fordítani a dolgot, és látványosan szerencsétlenkedni kezdtem, hogy nem is tudom, merről indul ez a zár, hogy is kell ezt. De ő ezen iszonyú dühös lett, kiabált, hogy hagyjam abba és húzzam fel rendesen.

Erre nagyon finoman annyit mondtam: nem, kiscsillagom, te is fel tudod húzni. Biztos vagyok benne, tudom, hogy menni fog. Ahogy ezeket mondtam, egyre jobban zokogott és kiabált, toporzékolt. Gyengéden a karjához értem, néztem a szemébe, és közben párszor hasonló bátorító mondatokat mondtam. Nagy nehezen, vagy tíz perc sírás után ez szakadt ki belőle: az oviban se tudom soha felhúzni, és én nem fogok próbálkozni többet! Szegény kis drágámból kijött az összes frusztráció az ovis elhagyatottsággal, elvárásokkal, mindennapi kudarcokkal kapcsolatban. Én továbbra is mellette voltam, és nagy szeretettel mondtam neki: tudom, kicsim, nagyon nehéz mindig újra próbálkozni, de én tudom, hogy sikerülni fog. Ekkor minden erejét összeszedve nekifogott, és fel is húzta a pulcsi zárját. Én vidáman ujjongani kezdtem neki, de ő erre még keservesebb sírásba kezdett, valahogyan itt, a siker után volt az egész nagy érzelmi gócnak a csúcsa nála, és még jópár percig tombolt, lehúzta a cipzárt, tépte le a pulcsit, elrohant.

Utána mentem, finoman fogtam a pulcsit, hogy rajta maradjon, és hallgattam őt tovább. Ekkor lassanként elkezdett szipogva megnyugodni, és mondta, hogy akkor mégis megpróbálja még egyszer. Mivel úgy láttam, készen van, hogy játékot csináljunk belőle, javasoltam, hogy akkor legyen cipzár-felhúzó verseny. Tetszett neki az ötlet, máris instrukciókat osztogatott, hogy hogy csináljam. Először hoztam egy gombos pulcsit, és amikor elkiáltotta magát, hogy vigyázz, kész, rajt, azzal kezdtem szerencsétlenkedni. Neki se ment fel elsőre a cipzár, de kíváncsian rám sandított, hogy hogy állok. Jaj, nekem valami nagyon nem stimmel – mondtam, mire ő felnevetett, és kedvesen elmagyarázta, hogy dehiszen ez nem is cipzár, hanem gomb. Jaaa, vagy úgy, akkor hozok másikat, újra kezdtük a versenyt. Persze megint bénázni kezdtem, ő rögtön felhúzta a magáét, nagy nevetések és ugrálások közepette ünnepelte a győzelmét, miközben én még mindig bosszankodva próbálkoztam. Erre megint odajött, és türelmesen megmutatta, hogyan kell. Innentől egy szó sem esett a cipzárról, de egész délután jókedvűen és kisimultan játszott.

Amikor kb. egy hét múlva legközelebb bíbelődött a cipzárral, és a sírás határán volt, odaültem elé, készen arra, hogy talán megint meg kell hallgatnom, és csak annyit mondtam: tudom, hogy sikerülni fog, kicsim. Ő rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta: játsszunk megint felhúzó-versenyt, de azt akarom, hogy elsőre sikerüljön! Lelkesen belementem, előhoztam és felvettem a nagyapja kabátját, amin rögtön nevetni kezdett, és persze látványosan bénáztam. Ő először felhúzta a sajátját, majd gondosan segített nekem, és végül boldogan kijelentette: döntetlen!

Néha apának is elege lesz

| |

Férjem születése óta imádja 5 éves kisfiunkat, de gyakran nagyon kikészíti őt érzelmileg a sok ellenkezés, az akaratossága és verekedési hajlama. Egyik hétvégén már reggel óta minden nehézkesen ment, már a reggelinél kitört valamin a „hiszti”, aztán hosszas egyezkedés után sem volt hajlandó elmenni az apjával a piacra (ahová rendszerint szívesen megy), később csapkodni kezdte, semmi nem volt jó neki. Másnap sem volt hajlandó elmenni vele a megbeszélt programra, és a férjem megpróbálta meghallgatni őt – bár közben már valószínűleg igencsak elege volt az egészből. Mikor hosszas üvöltés után egyszercsak egy rossz mozdulattal csapott oda az apja arcába, neki betelt a pohár, lerakta a gyereket, beviharzott a hálószobába, magára csapta az ajtót.

Ekkor úgy döntöttem, kivételesen nem a gyereket, hanem az apját fogom meghallgatni. Utánamentem a gyerekszobába – a kisfiunk egy ideig óbégatott, de érdekes módon egy idő után elcsendesült és játszani kezdett, míg mi a csukott ajtó mögött ücsörögtünk. Talán megérezte, hogy most fontos dolog történik a szüleivel. Odamentem a férjemhez, megsimogattam a vállát, megpróbáltam a szemébe nézni. Ő nem nézett rám, de rögtön mondani kezdte, mennyire elege van, mennyire próbálkozik, de ez a gyerek egyszerűen nem normális, ezt ő már nem bírja, kész, vége van, ez a gyerek kezelhetetlen. Életemben először sikerült nem belekezdenem egy hosszas magyarázatba arról, miért is normális a gyerekünk meg hogy mi is zajlik benne ilyenkor, nem szóltam semmit – egyszerűen csak ott voltam vele és empatikusan hallgattam. Már csak amiatt is meg tudtam ezt tenni, hiszen akkorra magam is tapasztaltam, hogy amikor nagyon nagy rajtam a nyomás és sok bennem az érzelmi feszültség, milyen fals gondolataim tudnak támadni, mennyire rossz színben tudom látni a máskor oly édesnek tűnő gyerekemet. Hála a Kapcsolódó Nevelésnek, ilyen alkalmakkor én mindig ki tudom adni a bennem lévő feszültséget a meghallgató páromnak. Igen ám, de a férjemnek nem volt meghallgató párja, nem csoda hát, hogy annyira besokallt akkor, azon a hétvégén.

Több mint félórát voltunk bent a szobában, eközben ő csak mondta és mondta, először sok indulattal, majd egyre több fájdalommal a hangjában. Végül egy pillanatra elhallgatott, és a saját apjáról kezdett beszélni, hogy bezzeg ha ővele ennyit játszott volna az apja. A következő pillanatban egy könnycsepp jelent meg a szemében. Én továbbra sem szóltam sokat, csak megfogtam a kezét, és annyit mondtam: tudom, édesem, ez iszonyú nehéz. Ő elmorzsolt még néhány könnyet, majd felnézett (talán először nézett rám ebben a fél órában).

Egyszercsak hirtelen felállt, kivágta az ajtót, és fennhangon elkiáltotta magát: na, hol van az én kis oroszlánom? Kivágtatott és nagy lendülettel birkózni kezdett a fiával, aki persze visítva kacagott, és esze ágában sem volt már valóban bántani az apját.

Nagy játszás, nagy érzelmek

| |

Nálunk volt a gyerekeim hőn szeretett nagymamája, aki odaadó lelkesedéssel játszott velük egész nap, főleg a kisfiammal. Épp párnákból és matracokból akartak autót építeni, de egy idő után elkezdett egyre nehézkesebb lenni a játék kettőjük között, semmi nem volt jó, ahogy a mama csinálta, idegesen ráordított, hogy nem jól építi, nem így gondolta. Egyszer benéztünk hozzájuk a kislányommal, szerencsétlenségemre ő ment előttem, és abban a pillanatban, ahogy csak hozzászólt a bátyjához, már nagy erőből lökte is őt el. Ekkor már tudtam, hogy a nagymama odafigyelése, az otthon, biztonságban eltöltött idő megpuhította a kis lelkét annyira, hogy a hétköznapok tartogatott feszültségei felszínre törjenek.

Úgyhogy ekkor gyengéden megfogtam a kezét, leguggoltam mellé, ránéztem – szinte semmit nem is kellett mondanom, mert már sírt is, hogy most a húga lerombolta az autóját, és ő nem is így gondolta, azonnal építsem vissza. Egy pár percig vehemensen üvöltött, hogy én csak fogtam őt, nem is szóltam semmit. Ahogy kezdett alábbhagyni a sírás, kértem, hogy jöjjön velem játszani, de erre újból sírni és rugdalózni, toporzékolni kezdett. Én hagytam, arra figyeltem csak, hogy bennem ne tegyen kárt, igyekeztem a szemébe nézni, és nyugalommal, szeretettel mellette lenni. Egyszer, amikor finoman megfogtam a lábát, hogy ne rúgjon meg, azt kezdte üvölteni, hogy ne érjek hozzá. Elhúzódott, és sírt tovább. Én mégis közel maradtam, kedvesen néztem a szemébe, és annyit mondtam: nem érek hozzád, ha nem akarod, de itt maradok veled. Csak sírt tovább, miközben válogatott panaszokat és kívánságokat hajtogatott (éhes vagyok, aludni akarok, pisilni kell, de nem tudok a lábamon menni). Én mindezeket empatikusan végighallgattam, de csak annyit mondtam: értem, picim, mindjárt ehetünk/hamarosan pihenhetsz, de most még itt maradok veled egy kicsit.

Amikor egyre kevésbé sírt, elmentünk pisilni, akkor kiküldött a fürdőszobából, amikor kijött, még egy picit folytatta, de pár perc után már ő maga mondta: anya, akkor most játsszunk. Felpattant az ágyra, és úgy kezdte el tervezgetni, hogy milyen kuckót építsünk, mintha mi sem történt volna. Néhány párnát elrendeztünk, de hamarosan kiszaladt, már nem is volt rám szüksége, kisimultan és élénken játszott egész este.

A zöldség is lecsúszik, ha előtte tombolhatunk

| |

A nagyszülőknél töltöttük a napot, az 5 éves Bende nagy örömére. Egész nap játszás, csatázás, az ő szája íze szerinti dolgok mentek. Eközben többször is érezhette annyira „felpuhulva” a lelkét hogy előjöhessenek a nehezebb érzések, több dolgon „megpróbált” kiborulni, de a nagyszülők mindig „segítettek” neki, így csak nem talált jó indokot a szétesésre.

Vacsoránál csak nagy nehezen, nagyanyja nagy erőlködésére volt hajlandó egy sonkás kiflit a kezébe venni. Ekkor én mondtam neki, hogy egyen valami zöldséget is. Ezen nagyon kiakadt, kiabálni kezdett, hogy ő márpedig semmit nem kér. Kaptam hát az alkalmon, és odatettem a tányérjára pár szelet uborkát, paprikát, paradicsomot (amiket ha nem is lelkesen, de azért legtöbbször megeszik máskor). Odaültem mellé, és szelíden, de határozottan mondtam neki: kicsikém, te választasz, bármelyiket eheted, de egy kis zöldséget csak kéne. Erre már sírt, üvöltött, sőt, teli torokból ordított is – kicsit olyan volt, mintha valóban pontosan tudná, hogy neki most épp erre van szüksége, és direkt hergelte volna magát egyre jobban az ordításba. Nem volt hosszú az egész, én finoman tartottam a határt, párszor elismételtem, hogy egyen valami zöldséget, ő meg tombolt egy tíz percet.

Aztán egyszerre csak abbahagyta, ivott egy kis vizet. Én ekkor egy bohócarcot formáztam a tányéron a zöldségekből, és bohóc hangon mondtam: ajaj, én zöldségbohóc vagyok, meg ne egyék az orromat, segítség! Kuncogni kezdett, és jóízűen eszegetni kezdte az uborka-szemeket meg paradicsom-orrot. Aztán ő maga szólt többször is: hé, anya, nincs szeme a bohócnak. Még jópárszor kellett pótolnom, ő sorra falatozta a zöldséget, mintha mi sem történt volna. A következő napokban tökélyre fejlesztettük a zöldség-arcokat, például savanyú káposztából készítettünk bajuszt és szakállt, amit mindig „leborotvált” (megevett), és újra is nőhetett, ha újabb adagra vágyott.

Sisakot fel!

| |

A gyerekeket sokat szokta biciklivel vinni az apukájuk mindenhova, amit mindig szívesen is fogadnak, főleg Cili (2) pattan az előszobába lelkesen, ha előkerül, hogy lehet apával bicajjal menni valahova. Egy időben viszont nagy ellenkezéssel reagált, amikor a sisakot rá akartam adni (bár korábban nem volt gondja ezzel). Sokszor az indulás körüli sietségben nem volt időm ezzel foglalkozni, így vagy elindultak sisak nélkül, vagy itthon maradt.

Egyik hétvége délelőtt indulni készültek, de nem siettek annyira, így tudtam, most foglalkozhatunk egy kicsit ezzel a sisak-dologgal. Kimentem vele az udvarra, elővettem a sisakot, amint meglátta, már kezdett is méltatlankodni. Leguggoltam mellé, finoman megfogtam a karját, és szelíden mondtam neki: ezt most fel kell vennünk, kincsem. Ahogy hozzáértem, és közelítettem a sisakot, sírni kezdett. Majd egyre nagyobb sírás és ellenkezés következett, míg én csak guggoltam mellette, tartottam felé a sisakot, néztem a szemét, és szeretettel végighallgattam őt. Egy idő után elkezdte azt ismételgetni, hogy fájni fog, erre egy darabig nem mondtam semmit, csak együttérezve bólogattam és hallgattam, de amikor már egyre tárgyilagosabban és kevesebb sírással mondta, azt válaszoltam: nem fog fájni, kicsikém, vigyázok. Akkor rám nézett, és annyit mondott: jó. Óvatosan a fejére tettem a sisakot, és becsatoltam. Megint rám nézett, rám mosolygott, és azt mondta: apa becsípte a nyakam.

Ekkor értettem csak meg, hogy miért nem volt hajlandó hordani a sisakot hetek óta – de ezt a félelmetes élményt ő csak akkor tudta megosztani velem, amikor egy jó tíz-tizenöt perces sírással kitisztogatta magából a fájó emléket.

Kapcsolódjunk – de hogyan? 5 tipp a kapcsolódásérzés kialakítására

| |

Mindannyian ismerjük az élményt, amikor hiába kérdezzük a gyerekünket tizedjére, kér-e még enni, nem válaszol, hiába mantrázzuk, hogy vegyen már cipőt, semmi eredménye – vagy éppen amikor úgy meséljük el a napi sérelmeinket a barátnőnknek, hogy ő közben vezet, leckét irat, vízipisztolyt szerel. Hallasz te engem? – kérdezzük ilyenkor. Jogosan: gyakran éljük meg, hogy ezekben a helyzetekben valóban nem halljuk egymást. Az, hogy egy szobában (vagy egy telefonvonalon) vagyunk, távolról sem jelent valódi kapcsolódást a másik emberrel. De akkor mi is kell a valódi kapcsolódáshoz és miért fontos ez?
Biológiai radar
Nem a kapcsolódó nevelés hívei az egyetlenek, akik tudják, sejtik, érzik: hasznos és örömteli dolog összekapcsolódni a gyermekünkkel – sőt, valójában bárkivel. Társas lények vagyunk, az agyunk úgy van összerakva, hogy akkor érezzük igazán jól magunkat, ha kapcsolódhatunk – ez segít egyensúlyban maradni magunkkal és külvilággal, ez tartja “karban” az érzelmeinket is. A limbikus rendszerünk egyfajta radarként folyamatosan pásztázza a külvilágot, és keresi, van-e körülöttünk valaki, aki valóban elérhető. Ha igen, megnyugszik, és jól tudunk működni. Ha nem, az agyunk ezt vészhelyzetnek tekinti – olyankor egyre kevésbé vagyunk képesek az egyébként megszokott derűs, laza énünket adni. Minél kevesebb a kapcsolódás élménye, annál valószínűbb, hogy kibillenünk a saját egyensúlyunkból, és olyasmit mondunk vagy teszünk, amit nem is feltétlenül gondolunk komolyan.
Mintha itt sem lenne
Ugyanígy vannak ezzel a gyerekeink is: ha érzik a velünk való kapcsolódást, rendben vannak, és legtöbbször rugalmasak, vidámak, együttműködőek. Nincs is annál örömtelibb látvány, mint amikor egy kiegyensúlyozott érzelmi állapotú gyermek békésen énekelget, rakosgat, játszik, és közben néha odaszalad, megölel, elmesél valamit. Érezhető azonban, hogy elvesztette a velünk való kapcsolódást, amikor semmi sem jó, nem hagy minket békén egy percre sem, csak a másik szülővel hajlandó a legapróbb dologra is, amikor nyűgös, esetleg verekszik. Ilyenkor tényleg olyan lehet, mintha nem is lenne ott, hanem valahonnan messziről morcoskodna felénk: saját nehéz érzéseinek elszigeteltségéből. Fontos meglátnunk, hogy ilyenkor valójában azt üzeni nekünk: hiányzol, kapcsolódj hozzám! Ehelyett néha épp az ellenkezőjét mondja: utállak, menj innen. Ha megszakadt a kapcsolódás érzése, ideje valahogyan újra kapcsolódnunk – és ez nem is mindig megy olyan könnyen, mint amilyennek tűnik. Ahhoz, hogy sikerüljön, tudnunk kell, milyen is a valódi kapcsolódás két ember között.
1. Figyelj rám!
Az egyik első lépés az osztatlan figyelem: próbáljunk kicsit ráhangolódni, kikapcsolni a tévét, rádiót, eltenni a telefont. Ez a fajta odafordulás elengedhetetlen a valódi kapcsolódáshoz. Előfordul, hogy ez egyszerre sikerül több gyerekünkkel is, de sokszor kellhet, hogy – akár csak pár percig – azzal az eggyel foglalkozzunk.
2. Nézz a szemembe!
A szemkontaktus fontos része az élménynek, ez is azt jelzi a másiknak: itt vagyok veled. Olyankor is törekednünk kell a gyerekünk szemébe nézni, ha ő épp sír, üvölt, hisztizik. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy egy másodpercre ránk néz, „kitekint” a tombolásból – amit sokan félreértelmezve egyfajta manipulációnak látnak, mintha azt vizslatná, rá figyelünk-e. Sokan tanácsolják, hogy ilyenkor ne nézzünk rá, vagy faarccal forduljunk el, mert akkor tudni fogja, ezzel nem ér el semmit. Valójában azonban szó sincs róla, hogy a gyermekünk fájdalma – legyen az fizikai vagy lelki – ne lenne valós, sőt. Ilyenkor csak ellenőrzi: ott vagyunk-e vele, továbbra is feltétel nélküli kapcsolódást tudunk-e neki ajánlani – azt, amire akkor a legnagyobb szüksége van.
3. Ölelj át!
A testkontaktus szintén hozzátartozik a kapcsolódás élményéhez, a gyerekeknek ráadásul még sokkal fontosabb, mint a legtöbb felnőttnek. A szoros ölelés, az összebújás vagy a játékos birkózás mind ezért kiválóak a kapcsolódás helyreállítására.
4. Lehetek őszinte?
Ahogyan nekünk felnőtteknek is nehéz néha a hétköznapi szerepeinket játszani, úgy a gyerekeink sem szeretnek örökké mintagyerekek vagy hurráoptimisták lenni. Ha néha segítünk nekik kimondani az érzéseiket (a negatívakat is), abból érzik ezt a fajta „otthon vagyok, itt elfogadnak” érzést, amiben el tudnak lazulni. Nálunk néha már az is elég az egymásra találáshoz egy konfliktusos szituációban, ha megkérdem: kicsim, bánt téged most valami?
5. Játsszuk azt, hogy…
Biztos mi magunk is ismerjük, milyen érzés, amikor a számunkra legkedvesebb tevékenységgel foglalkozhatunk – és abban részt vesz velünk valaki, akit szeretünk. Micsoda magával ragadó flow élmény tud lenni, ha a párunk hajlandó a kedvünkért egy nagyot táncolni velünk, érdeklődéssel együtt kapálgatni az imádott virágainkat a kertben vagy bármi olyasmit, ami nekünk okoz örömet, és ő a kedvünkért – lelkesen! – rész vesz benne. Hasonló „feltöltődős” élmény a gyerekeinknek, ha játszunk velük, ráadásul úgy, ahogy ők szeretnék. Vetkőzzük le a gátlásainkat, nevessünk, birkózzunk, kergetőzzünk, hancúrozzunk közösen! Egy kacagós, közös játékkal töltött félóra hosszú időre feltöltheti a gyerekünk kapcsolódási raktárát. (És ami a ráadás: gyakran mi magunk is nem várt mértékben élvezni fogjuk.)
+1 tipp:
Bármilyen egyértelműnek tűnik is, sokszor nem is olyan könnyű ezeket megvalósítani. Mindannyian tele vagyunk negatív érzelmekkel, stresszel, rohanunk, ezer teendővel zsonglőrködünk – sőt, mi magunk is híján lehetünk a kapcsolódás élményének. Ebből aztán nagyon nehéz a gyerekeinknek is juttatni. Ígyhát a fentiekhez a „mínusz első” tippünk, hogy töltődjünk a kapcsolódás élményében mi magunk is! A legjobb, ha keresünk egy másik felnőttet, akivel rendszeresen meghallgatjuk egymást előre meghatározott ideig, amíg csak egyikünk beszél, a másik pedig nem ad tanácsot, csak empatikusan hallgat – majd cserélünk. A szabályok itt is hasonlóak, mint a gyerekeknél: szemkontaktus, testkontaktus (ha jól esik, beszéd közben megfoghatjuk egymás kezét), osztatlan figyelem. Ilyenkor nyugodtan kiönthetjük az érzéseinket a saját nehézségeinkkel kapcsolatban, és feltöltődve tudunk kapcsolódni a gyerekeinkhez.
 Balogh Fruzsina írása

A kistesó kiáll magáért

| |

A gyerekek a kertben játszottak, a kicsi (2) talált magának egy botot, de egy perc sem telt bele, a nagy (5) ott termett, rögtön kikapta a kezéből, és elszaladt. A kicsi sírni kezdett, és elindult felém. Én odaguggoltam elé, megöleltem, de nem vettem fel, hanem picit hátrébb léptem, igyekeztem a szemébe nézni, és hallgattam őt. Pár perc sírás után annyit mondtam neki: kicsim, gyere, nyugodtan visszakérheted Bendétől a botodat. Erre még jobban sírni kezdett, én fogtam a kezét, tétován elindult sírva, aztán annyit mondott: Ketten! Én erre: nem, gyönyörűm, biztos vagyok benne, hogy Te is vissza tudod kérni. Itt vagyok veled, de Te is meg tudod mondani. Erre csak sírt tovább, álltunk a bokor mellett, ahová a bátyja bebújt, én nem tettem mást, csak guggoltam mellette bátorítóan, fogtam a kezét, és hallgattam őt.

Néhány perc sírás után Bende megelégelte, kijött, és szó nélkül visszaadta. Egy következő alkalommal nagyon hasonló helyzetben megint volt lehetősége a kicsinek dolgozni a saját tehetetlenségének és kicsiségének érzésén, ott voltam mellette, meghallgattam őt, de egy szóval sem szidtam meg a nagyobbat vagy mondtam róla rosszat, inkább bátorítottam a kicsit, hogy menjen oda, mondja meg, mit szeretne, álljon ki magáért.

Egyik nap, amikor a bátyja rávetődött, és le akarta teperni a földre, makacsul ellenállt, kihúzta magát a szorításából, és nagyon határozott hangon azt mondta: Bende, ezt nem szeretem, nekem ez nem tetszik! A bátyja meglepődött kicsit a hirtelen jött határozottságon, és arrébb állt. Nagyon boldog voltam, nagy dolognak éreztem, hogy a kislányom már 2 éves kora előtt megérezhette, milyen az, ha ki tud állni a saját érdekeiért.

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatójának története

Kalózok a látásjavításért

| |

Cili 4 hónapos korától kezdve ragasztanunk kellett felváltva mindkét szemét napi 2-3 órában. Ezidő alatt sokféleképpen – kapcsolódós és nagyon nem kapcsolódós módon – igyekeztünk abszolválni a feladatot: zsarolással, figyelemeltereléssel, erőfölényünket kihasználva, mindenhogyan próbáltuk tartani a rendszert, de a legsikeresebb mindig az volt, ha játékkal közelítettünk.

1 év körüli volt, amikor egyszer azt mondtam neki: gyere, kicsim, ragasszuk le a szemed – és amikor ellenkezni kezdett, akkor magam elé tartottam a szemtapaszt, és játékosan azt mondtam: jajajjj, nehogy valaki a szememre tapassza, neeeeem, nem akarom! Ezen elmosolyodott, és bátortalanul felém lépett. Bende, a bátyja (4 éves volt ekkor) gyorsabb volt, rögtön beugrott a játékba, kikapta a kezemből, és megpróbálta rám tenni, míg én tettetett ellenállással igyekeztem megakadályozni. Cili ezen jót somolygott. Végül rám került a szemtapasz, megnéztem magam a tükörben, és lelkesen mondtam: hú, de jól nézek ki, kalóz lettem. Na, ez persze Bendének nagyon tetszett, ő is rögtön kért egyet, ezen felbuzdulva Cili is hagyta, hogy rátegyük. Hosszan nézegettük egymást a tükörben, mindannyian különféle matricákat tettünk a tapaszra, és így kezdtünk birkózós kalózjátékba. Nehéz volt, hogy ne a nagyobb gyerek kénye-kedve szerint alakuljon a játék, de igyekeztem végig Cilit is bátorítani a részvételre: én voltam az ellenség, előlem kellett menekülniük, ő röhögve szaladt el előlem újra és újra. Aznapra nem volt gondja a tapasztással. Később gyakran az is elég volt, ha én magamnak is vagy az állatoknak, babáknak leragasztottuk a szemét.

Más alkalmakkor viszont – a hasonló közös játékok mellett – a következőt tettem: elővettem a tapaszt, Cili elé tartottam, és azt mondtam: nézd, kicsikém, most be kell ragasztanunk a szemed. Rendszerint ellenkezés következett. Sokszor nem is sírt rögtön, hanem elszaladt, én ilyenkor utána, becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, leültem a földre, és elé tartottam a tapaszt megint. Tündérkém, tudom, hogy ezt nem szereted, de most muszáj felragasztanunk – mondtam neki. Ő sírni kezdett, menekülni próbált, nem hagyta, hogy ölbe vegyem, minden módon mászott el a karomból, az ajtó elé állt, és igyekezett kijutni, eközben pedig erőteljesen sírt. Én közel maradtam hozzá, próbáltam a szemébe nézni, és néha csak annyit csináltam, hogy odatartottam a tapaszt elé. Ettől újra még hevesebben sírni kezdett, elfordult, én gyengéden megfogtam a karját vagy a hátát, hogy tudjak rá nézni, és szelíden mondtam: itt vagyok, kicsikém. A sírás egy pontján, ha az ölembe akartam venni, először mindig menekülni akart, aztán viszont „belémbújt”, legtöbbször elkezdett könyékig benyúlkálni a pólómba, és mondta, hogy szopizni szeretne. Ilyenkor gyengéden megfogtam a kezét, vagy odatettem a kezem a felsőmhöz, és annyit mondtam: ne haragudj, picikém, de most nem szopizunk, most ezt kell felragasztanunk.

Egy darabig sírt még, aztán egyszercsak rám nézett, pihegni kezdett, és annyit mondott: jó. Aztán pedig gond nélkül hagyta, hogy leragasszam a szemét.