Egry Zsuzsanna

Mi a különbség a Kapcsolódó nevelés és a kötődő nevelés között

A „kapcsolódó” és a „kötődő” szavak jelentésének hasonlósága miatt gyakran összezavarodnak a hozzánk fordulók, hogy akkor hogy is van ez, más-e a két megközelítésmód, vagy épp ugyanaz?

Ezért most itt összegyűjtöttünk pár hasonlóságot és különbséget.

A kötődő nevelésnek itt Magyarországon (angolul „attachement parenting”) két fő forrása van. Egyrészt a köztudatba mára már beszivárgott, az anya-gyerek kötődést vizsgáló pszichológiai kutatások eredményei, mint pl. a klasszikus „szőranya” kísérlet. Másrészt Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában c. könyve.

A kötődő nevelés alapja az a felismerés, hogy a gyerekeknek alapvető szükségletük a gondozójukhoz való kötődés, e nélkül sem érzelmileg, sem sehogy nem tudnak optimálisan fejlődni.

A kötődés korai kialakítására javasolja, hogy a szülők hordozzák a babát, aludjanak vele, hagyják a saját tempójában fejlődni. Az édesanya lehetőleg minél tovább és igény szerint szoptasson, és hogy a szülők mindig reagáljanak a baba jelzéseire. Ne hagyják egyedül sírni, igyekezzenek kitalálni, mit akar a baba, és azt próbálják meg minél gyorsabban megadni neki. Azaz ne egy előre eltervezett rend szerint gondozzák a babát, hanem válaszoljanak a baba szükségleteire.

A kötődő nevelésnek nincs „iskolája”, rögzített leírása, inkább a fenti gondolatok és gyakorlatok gyűjtő elnevezése. Így aztán sokan, sokféleképpen használják, amikor arra akarnak utalni, hogy a kisbabájukat ebben a fizikai és érzelmi közelségben igyekeznek nevelni.

Nagy-nagy elismerés minden szülőnek, aki ezt a rengeteg munkát beleteszi abba, hogy a gyerekének a legjobb kezdetet biztosítsa!

Ezekkel a gondolatokkal párhuzamosan nálunk az az elképzelés is hozzácsatolódott a „kötődő neveléshez”, hogy ha egy kisbabával így foglalkozunk, akkor ő szinte sosem fog sírni (hiszen nem lesz miért, mert a szülei mindig válaszolnak a szükségleteire), jól fog aludni, és békés, nyugodt és kiegyensúlyozott lesz. Sőt, magától, a saját idejében elválasztja magát mind az anyatejtől, mind a szülői ágytól.

Ám ez sajnos gyakran nem így történik. Főleg akkor, ha a baba korai nehézségeket élt át, pl. a várandósság vagy a megszületés alatt. Sok szülő hiába hordozza, szoptatja, alszik együtt a babájával, az mégsem derűs és kiegyensúlyozott. Épp ellenkezőleg: sokszor megébred, mindig pörög, feszült, rengeteg figyelmet igényel. A „kötődő nevelés” pedig azon túl, hogy hordozd és szoptasd még többet (akár tízszer is egy éjszaka), nem kínál olyan megoldást, ami élhetővé teszi a baba és a szülő számára is az életet.

És itt jön a képbe, hogy miben más a Kapcsolódó nevelés, illetve mivel egészíti ki a kötődő nevelés meglátásait. A Kapcsolódó nevelés a kötődő neveléssel együtt azt vallja, hogy a gyerekek akkor lesznek jól, ha az alapvető szükségleteiket kielégítik. Ám a Kapcsolódó nevelés megnevez egy olyan fontos alapvető szükségletet, amiről ha nem tudunk, bizony hiába igyekezünk kötődőn nevelni, ritkán lesz békés, kiegyensúlyozott gyerekünk.

Ez pedig a feszültségoldás iránti szükségletünk. Ahogy ha sokat iszunk, egy idő után muszáj pisilnünk, ugyanígy amikor mindenféle élmény, inger ér minket, egy idő után muszáj az ezzel járó stressztől, túlterheltségtől megszabadulnunk. Ezt velünk születetten a sírással és a hisztivel tesszük meg. Ha pedig a minket ért élmények bántóak pl. próbálunk szopizni, de a mama melléből nem jön a tej, vagy próbálunk megszületni, de elakadunk, és megijedünk, akkor jó sokat kell sírnunk (és nevessünk, de erről majd egy másik cikkben), mire ezeknek a helyzeteknek a feszültségét kidolgozzuk magunkból.

Ám ha a sírásra csak úgy gondolunk, mint vészjelzésre, hogy valami baj van, és szülőként mindenáron igyekezünk abbahagyatni a babával – pl. úgy, hogy megszoptatjuk, vagy a hordozóban ringatjuk, csak ne sírjon – akkor a baba nem tud megszabadulni a benne felgyűlt feszültségtől. Helyette még feszültebb lesz: nem tud aludni, nem tud nyugodtan szopizni, nem tud szemlélődni, magát próbálgatni stb.

Persze a sírás gyakran (vész)jelzés is, és először fussunk végig a többi alapvető szükséglet listáján: éhes? fáj valamije? melege van? stb. De ha a lista végére érve a baba még mindig sír, akkor valószínűleg épp arra van szüksége, hogy sírhasson egy jót.

Ha nem vagyunk tudatában annak, hogy van egy olyan alapvető emberi szükségletünk, hogy kisírjuk magunkból a rossz dolgokat, akkor erre a szükségletére nem is tudunk válaszolni. Ahelyett, hogy ilyenkor egyszerűen ölünkbe vennénk a babát, és meghallgatnánk a sírását, mindenáron belé akarjuk azt fojtani. Ezért, ha a szívünkhöz a kötődő nevelés áll a legközelebb, akkor érdemes azt kiegészíteni azzal az információval, hogy bizony a sírás is alapvető szükséglet.

Egy másik pont, ahol a Kapcsolódó nevelés eltér attól, ami a köztudatban a kötődő nevelésről él, az az, hogy a Kapcsolódó nevelés nem hiszi, hogy a kötődés – egy meleg, biztonságos kapcsolat – kialakításának csak a hordozás-igény szerinti szoptatás-együttalvás lenne a módja. Ezek valóban kézenfekvő módjai a közelség megteremtésének, amik mind a babának, mind a szülőknek nagyon jót tesznek, pl a karunkban szuszogó kisbabánk beindítja a mi oxitocin termelésünket is, és sokkal boldogabbaknak érezzük magunkat.

Ám az sem marad le a kötődésről, aki a gerincsérve miatt nem tud hordozni, vagy aki a gyógyszeres kezelése miatt nem tud szoptatni. Sőt, az sem marad le róla, aki egyszerűen csak nem akar hordozni, vagy együttaludni.

A kötődés akkor alakul ki, amikor két ember rendszeresen KAPCSOLÓDIK egymáshoz.

A Kapcsolódó nevelés olyan eszközöket oszt meg, amiket nem csak kisbaba korban, de 0-100 éves korig alkalmazhatunk bármelyik embertársunkkal. Ezekkel az eszközökkel a szoptatós-hordozós korból kinőve, a kamaszkorig és azon túl is megőrizhetjük azt a szoros, bensőséges kapcsolatot, amit babakorában megéltünk a gyerekünkkel. És akkor is bármilyen életkorban felépíthetjük azt vele, ha babakorában valamiért nem volt lehetőségünk ezt kialakítani.

A kapcsolódásnak sok módja van. A kapcsolódás arról szól, hogy ráhangolódunk a másikra, figyelünk rá, kíváncsiak vagyunk rá, hagyjuk őt irányítani. Ha ennek teret adunk az életünkben, ha erre időt tervezünk a mindennapjainkban, akkor az a kisgyerek is remekül fog kötődni, aki a szüleitől külön szobában alszik, és tápszert kapott születése óta. Ha pedig valami miatt – saját nehézségeink, stressz a családban, nehéz élethelyzet stb. – ezt a rendszeres kapcsolódást nem tudjuk megadni a gyerekünknek, akkor a hordozás és a szoptatás jelentette folyamatos fizikai közelség is csak részben tudja tompítani a nehézségek fájdalmát.

Kötődve, vagy kapcsolódón, „suttogósan” vagy „gordonosan”, mind a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, és mindannyiunk erőfeszítései tiszteletet és támogatást érdemelnek. Mi azért vagyunk, hogy ezt a támogatást minden szülő megkapja, és kitalálhassa és követhesse azt a szemléletmódot, amit ő a szívéhez legközelebbinek érez.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának, trénerének írása

Most tényleg öleljem meg, ha rosszalkodik?

Miért NEM jutalmazás, ha kapcsolódunk a “rosszalkodó” gyerekkel?

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit a szülők feltesznek, mikor először hallanak a Kapcsolódó nevelés eszközeiről (de még nem próbálták ki), így hangzik: “De hát ha játékosan fordulok felé, és megdögönyözöm, amikor bántja a testvérét, akkor ezt nem veszi majd biztatásnak, hogy máskor is csinálja?! Olyan, mintha megjutalmaznám azért, mert rosszat tett! Nem?”

A rövid válaszunk: nem. Kicsit hosszabban a magyarázat:

Mélyen él kultúránkban az az elképzelés, hogy az emberi viselkedést az határozza meg, hogy miért kapunk büntetést, illetve miért kapunk jutalmat, és az alapján hozunk döntéseket, hogy adott tettünknek mi lesz a következménye.

Ám emberekként egyszerűen nem így működünk. Elsősorban nem racionális, hanem érzelmi lények vagyunk. Amikor elöntenek az érzelmeink, ritkán számolunk tetteink következményeivel. Sajnos erre bőven találunk példát a világban.

Ezért ha azt látjuk, hogy valaki – gyerek, vagy felnőtt – éppen rossz formában van, értelmetlenül, bántón viselkedik, akkor nem a büntetés vagy a jutalmazás fog segíteni neki jobb belátásra jutni, hanem az, ha segítünk neki magát jobban érezni. Ha azt éreztetjük vele, hogy nincs egyedül, számíthat ránk, van, aki meghallgassa a baját.

Ha ezt a gyógyító figyelmet megadjuk, az nem a “rossz viselkedés” jutalmazása, hanem a másik ember alapvető emberi szükségletének, a kapcsolódás iránti szükségletének a kielégítése. Ha majd a segítségünkkel jobban érzi magát, újra tud gondolkodni, akkor anélkül tér vissza a helyes kerékvágásba, hogy büntetnünk vagy jutalmaznunk kellett volna.

Egy remek párhuzam erre az evés. Az evés is alapvető szükséglet, és ha az éhség miatt gyerekünk kezdi elveszíteni a fonalat egy megkésett vacsora miatt, akkor a legtöbb szülő számára egyértelmű, hogy legjobb, ha gyorsan ad neki egy vajas kiflit, hogy megnyugodjon. Nem kezdjük el nevelni, hanem kielégítjük az alapvető szükségletét, ő pedig tele pocakkal újra képes lesz emberi módon viselkedni. Furcsa lenne a kifli odaadására úgy gondolnunk, mint az éhség miatti rossz viselkedés megjutalmazására, ugye?

Ugyanez igaz minden olyan esetre, amikor a gyerekünk “rosszalkodik”. Épp erősen bántja a szeretünk, biztonságot adó figyelmünk éhség érzete, emiatt nem tud gondolkodni. Ha megadjuk neki azt, amire szüksége van, és rászánunk egy-két percet a kapcsolódásra – úgy, hogy megdögönyözzük, megmasszírozzuk, kergetőzünk vele egy kicsit stb. – akkor meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ő anélkül lesz újra együttműködő tagja a családnak, hogy büntetni vagy jutalmazni kellett volna. (Bár lehet, hogy előtte még szüksége lesz egy nagy sírásra, hisztire, hogy kidolgozza magából a feszültséget.)

Persze ha csak olyankor kapcsolódunk vele, amikor ő “rosszalkodni” kezd, akkor valóban “rászokhat”, hogy mindig így jelezze, ha szüksége van ránk.

Éppen ezért kapcsolódjunk, nevessünk vele sokat máskor is!

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának, trénerének írása

Gyakori tanács a gyerekek sírásának, „hisztijének” kezelésére, hogy mi azonosítsuk be és nevezzük meg, mit érez éppen a gyerek. Ettől egyrészt azt várjuk, hogy megnyugszik. Másrészt pedig azt, hogy idővel ő is képes lesz beazonosítani az érzéseit, és ahelyett, hogy azokat sírással vagy hisztivel fejezné ki, majd szavakba csomagolva fog róluk tudósítani.

Ám ezt a feltevést a tapasztalat csak ellentmondásosan igazolja. Néha bejön, sokszor meg nem jön be. A Kapcsolódó nevelés pedig egyértelműen meg is magyarázza, hogy miért van ez így.

1. Amikor az érzéseink elborítanak minket (mint pl. egy hiszti, vagy dühkitörés alkalmával), az agyunknak a limbikus része, az érzelmi-szociális központ a legaktívabb. Az agyunk racionálisan gondolkodó része, ahol például a beszéd és beszédfelismerés is lakik, éppen le van gátolva. Tehát hiába akarjuk, hogy a gyerekünk elmondja, mi a baja és mit érez, erre éppen nem képes, mert az agyának az a része nem működik. Ugyanúgy azt sem érti, ha mi épp szóbeli magyarázattal „segíteni” próbálunk neki saját érzései felismerésében.

2. Ha mégis „jól reagál” (értsd: megnyugszik) a gyerekünk arra, hogy mi megnevezzük az érzéseit, az valószínűleg nem az érzések megnevezése miatt van. Hanem azért, mert ez azt jelzi számára, hogy kapcsolódtunk hozzá, ráhangolódtunk, nincs egyedül. Amikor a gyerekeknek nincsenek nagy felgyűlt érzései, akkor ennyi – a kapcsolódás – elég szokott lenni ahhoz, hogy kisimuljanak. Ezekben az esetekben egy ölelésre, egy barátságos dögönyözésre ugyanilyen jól reagálnak.

3. Ám ha nagy érzések feszítik a gyerekünk, akkor a mi empatikusnak szánt „látom, nagyon dühös vagy” megjegyzésünk gyakran csak jó nagy robbanáshoz vezet. Emlékszünk még a klasszikus kabaré elemre, ahol valaki vörös fejjel azt üvölti: „én nem vagyok dühös!”? De ezzel a robbanással nincs semmi baj: épp ennek kell megtörténni. Ahogy azzal sincs baj, ha azt mondjuk „látom, nagyon dühös vagy.” Csak ne legyen elvárás, hogy ezzel el is múljon a düh.

Ha a gyerekünk ebből azt hallja ki “sajnálom, hogy ilyen nehéz, itt vagyok, mutasd meg, mi van veled”, az általában egy lépéssel előbbre visz a megoldáshoz, ami első körben lehet, hogy még nagyobb indulat kifejezése lesz. Ha pedig már a nagy részét a dühének ki tudta mutatni, valóban el szokott kezdeni megnyugodni, szívében azzal a biztos tudással, hogy van szövetségese a világban.

4. Mert a sírást, hisztit, kiborulást nem kell elmulasztani, nem kell kezelni. Nem kell elkerülni. Sőt. Érdemes támogatni. Ha teret adunk neki, utána minden rendbe jön. (Annyi csak a dolgunk ilyenkor, hogy mindenki biztonságáról gondoskodjunk.) Ezek gyógyító folyamatok, amik segítségével a limbikus rendszerünk – az előbb említett érzelmi központunk – rendbe rázza magát, ha már túl nagy a nyomás, és nem tud megfelelően működni.

5. Amikor a gyerekeinket érzéseik közepette – amikor sírnak, hisztiznek, pánikba esnek – szavakkal bombázzuk, akkor akadályozzuk ezeket a gyógyító folyamatokat, és csak meghosszabbítjuk azt az időt, amíg a gyerekünk végre újra jól tud lenni. Így áll elő az a helyzet, hogy a gyerekünk nem sír, nem hisztizik (nem tud a gyógyító folyamat működni), de nem is érzi magát jól, és nem tud jól viselkedni (a racionális agya sem működik jól az érzelmi agy túlterheltsége miatt).

6. Azt sem érdemes mondani, hogy „sírd ki magad!”. Egyrészt ennek a mondatnak ugyanúgy keresztül kell jutnia a racionális agyon, ami elakasztja a gyógyító folyamatot. Másrészt az érzéseink a magánügyünk. Biztos sokan tapasztaltuk már, milyen az, ha elvárják, hogy szeressünk valakit. A szeretet egyszerűen elakad. Ugyanez igaz a sírásra is. Az érzései a gyerek fennhatósága alatt állnak. Nem befolyásolhatjuk, mit, mikor és mennyit érez. Ha ebbe bele akarunk szólni, hamar falat húz maga köré, hogy védje saját magát. És a közelségünk ilyenkor már nem biztonságot közvetít felé (hiszen épp tilosban járunk), hanem arra készteti, hogy éber legyen.

Summázva: hagyjuk meg a gyerekeinknek az önrendelkezés jogát, hogy akkor, azt és annyit osszanak meg velünk direkt módon az érzelmi világukról, amikor, amit és amennyit akarnak. (Jaj, de nehéz!)

Ezt lehetőleg ne címkézzük fel, ne elemezzük, hanem fogadjuk ajándékként: belénk fektetett bizalmuk tanúságtételeként.

Egry Zsuzsanna írása

A gyermekek számára alapvető fontosságú, hogy érezzék a kapcsolódást a számukra fontos emberekkel. Amikor ez a biztonságot adó érzés elönti őket, együttműködőek, jókedvűek, rugalmasak.

Amikor azonban a kapcsolódás érzése megszakad (vagy valós elválás, például oviba menés vagy saját elfoglaltságunk vagy a hétköznapok milliónyi érzelmileg nehéz helyzete miatt), gyermekünk biztonsági vészvillogói működésbe lépnek, ami miatt szó szerint képtelen lesz gondolkodni és jó döntéseket hozni.

Ilyenkor gyakran irracionálisan kezd viselkedni: a legapróbb dolgokon kiborul (például, hogy eltörött a kezében tartott keksz), agresszíven kezd viselkedni (harap, mar, kővel kezd dobálni), hétköznapi helyzetekben nem hajlandó együttműködni.

Ezek mind vészjelek, amik annyit jeleznek nekünk: gyermekünk nem érzi magát jól a bőrében, és csupán annyira van szüksége, hogy helyreállítsuk a kapcsolódás érzését.

Ilyenkor azt üzeni: anya, apa, szükségem van rád!

Létezik egy olyan eszköz, ami egyaránt alkalmas arra, hogy ezekben a helyzetekben helyreálljon a gyermekünk lelki békéje, a vakvágányra futott viselkedést leállítsuk és a kettőnk közti kapcsolatot se romboljuk (mint ahogyan tennénk ezt akkor, ha fenyegetőzénk, kiabálnánk vagy büntetnénk).

A Kapcsolódó nevelés azt javasolja: melegséggel, gyengéden szabjunk határt az irreális viselkedésnek. Lássuk meg, hogy ezek mögött mindig ott áll egy “jó”, rugalmas, együttműködő, szerető gyermek, aki csupán valamilyen nehéz érzéssel küzd!

Hogyan tehetjük ezt meg?

1. Először is: menjünk közel, kapcsolódjunk, és döntsük el, hogy kell-e határt szabni.

2. Ha úgy látjuk, hogy igen, tegyük ezt meg – a testünkkel.

Ne csak mondjuk, hogy ne szórja a homokot a másik szemébe, hanem menjünk oda, és gyengéden fogjuk meg a kezét.

Igyekezzünk gyermekünk szemébe nézni, és tartsuk a határt. Ilyenkor a gyermekek leggyakrabban sírni, hisztizni, toporzékolni kezdenek vagy küzdenek velünk.

3. Engedjünk teret az érzéseknek!

Emellett azonban fontos, hogy gyengéden és melegséggel, de határozottan tartsuk a határt, ne engedjük, hogy bántson minket vagy mást.

Ha ilyenkor meghallgatjuk őt, lehetőséget kap a sírásra, dühöngésre, akkor kiadhatja magából mindazokat a nehéz érzéseket, amik magát az irreális viselkedést kiváltották. Az odaadó figyelem és meghallgatás segít a gyermeknek, hogy az őt nyomasztó érzésekre fókuszálhasson, a sírás erejével gyógyulhasson ezekből, és így helyreálljon a kapcsolódás érzése.

Csak annyi a dolgunk, hogy közel maradjunk, tartsuk a határt, melegséggel hallgassuk őt és figyeljünk mindkettőnk biztonságára. Figyelmünk és gyengédésünk “jutalma” ilyenkor egy együttműködő és rugalmas gyermek.

Így működik mindez a gyakorlatban: Íme, a bátorság receptje a fogászati székben

Elesik, oviba kell menni, eltörik a kezében a banán, lefröcsköli magát, elveszi a játékot a tesó, összedől a legótorony – milliónyi olyan komoly és bagatellnek tűnő, kicsi és nagy, testi és lelki sérülés éri a gyermekünket nap mint nap, amire sírással (vagy nyafogással, hisztivel) reagál.

Ez szülőként megijeszthet, elszomoríthat vagy felbosszanthat minket, és sokszor érezhetjük magunkat tanácstalannak.

Van azonban egy egyszerű módja annak, hogy ezekben a helyzetekben segítsünk gyermekünknek: ha ilyenkor mindenféle beavatkozás nélkül meghallgatjuk gyermekünk sírását, és egyszerűen vele maradunk egészen addig, amíg ő maga abbahagyja a sírást. Így segítünk neki megszabadulni az őt nyugtalanító érzésektől.

A sírás ugyanis gyógyír a fájdalomra!

Azzal, hogy meghallgatjuk a sírásukat, lehetőséget adunk a gyerekeknek arra, hogy a rossz érzéseikből megerősödött önbizalommal kerüljenek ki. A sírás és hiszti meghallgatásának eszköze azon alapszik, hogy a sírás valójában egy természetes, velünk született stresszoldó folyamat, aminek a segítségével megszabadulunk a negatív érzésektől és a feszültségtől. Ha ilyenkor gyerekünk mellett maradunk, nem kell egyedül lennie akkor, amikor a legrosszabbul érzi magát a világban.

A sírás meghallgatása során a szülő kapcsolódást ajánl, míg a gyermek lehetőséget kap az érzései kifejezésére. A szülő közelsége és melegsége segíti őt abban, hogy a saját nehéz érzéseinek gyógyítására koncentrálhasson. Ilyenkor nincs más dolgunk, csak benne maradni a sírást kiváltó helyzetben, melegséggel és figyelemmel fordulni gyermekünk felé, és hallgatni.

Mire figyeljünk a sírás meghallgatásakor?

• Próbáljunk közel menni gyermekünkhöz, ha engedi, fogjuk meg a kezét vagy vegyük fel valahogyan a testkontaktust és ajánljunk neki szemkontaktust. Lehet, hogy ilyenkor nem néz majd ránk, vagy nem akar a közelünkben maradni, de mi mindenképp biztosítsuk őt róla, hogy közel akarunk maradni hozzájuk és figyelünk.
• Helyezzük őt és magunkat biztonságba: gyengéden akadályozzuk meg, hogy bántson minket vagy magát.
• Ne próbáljunk meg érvelni vagy logikusan megmagyarázni a helyzetet, ilyenkor nem tudnak gondolkodni (a gyerekek sokszor nevetségesnek tűnő dolgokon sírnak, olyankor tektinsük azt egyfajta ürügynek).
• Mondhatunk néhány támogató mondatot (olyasmit, mint “Tudom, hogy nehéz.” vagy “Itt vagyok veled.”), de alapvetően igyekezzük a sírást monológnak tekinteni, amit nem kell félbeszakítanunk.
• Magáról a sírásról sem kell szót ejtenünk: kár olyasmit mondanunk, hogy “Sírj csak nyugodtan, sírd ki magad.”, ehelyett jobb magára a helyzetre reagálnunk (például: “Sajnálom, hogy ennyire bánt téged, hogy összedőlt a torony.”)

Így működik ez a gyakorlatban: A “nem megfelelő ajándék” (egyik) esete

„Mikor a gyerekem kiborul, mindig ellök magától.” „ Hiszti közben gyakran azt kiabálja, hogy menjek el. Nem teszek rosszat, ha ilyenkor akarata ellenére ott maradok?”

Gyakran érkeznek tőletek, elkötelezett, melegszívű szülőktől ehhez hasonló kérdések a Sírás meghallgatás eszközének gyakorlása kapcsán.

És valóban, miért maradjunk a gyerekünkkel, ha ő kimondottan az ellenkezőjét kéri?

Mikor a gyerekeink sírnak, hisztiznek, épp a legjobb dolog történik. Kidolgozzák magukból azokat a feszültségeket, bánatokat, amik előtte nem engedték nekik, hogy igazán jól legyenek a világban: tanuljanak, játszanak, felfedezzenek, kapcsolatokat teremtsenek.

Ha a gyerekünk nem mer lecsúszni a vízi csúszdán, akkor érdemes meghallgatni a pánikba torkolló kiborulását (ha erre van időnk), mert ezzel túljut a félelmén, és utána örülni tud majd az újonnan felfedezett önbizalmának, és persze a csúszdázásnak (megtörtént eset). Annyi kell „csak” ehhez, hogy mi végig szeretetteljesen, nyugodtan vele tudjunk maradni, míg ő pánikol. Közben pedig a lényünkkel azt sugározzuk, hogy „minden rendben van, biztonságban vagy, tudom, hogy előbb-utóbb sikerülni fog”.

Gyakori tapasztalat, hogy az ilyen nagy érzelmi viharok közben a gyerekek ellöknek, elküldenek minket, vagy ők maguk elviharzanak előlünk.

Ilyenkor szülőként elbizonytalanodunk, hogy akkor most hogyan tovább. Utána menjünk? De akkor az akarata ellenére cselekszünk, hisz most küldött el. Hagyjuk békén? De akkor egész délután duzzog, vagy épp három perc múlva ránk tör, és megüt minket.

Íme néhány szempont és információ, ami segíthet a dilemma feloldásában:

1. A gyerekünknek – igazából minden emberi lénynek – szüksége van arra, hogy ne legyen egyedül, amikor az érzelmei elsodorják. Mi vagyunk a horgony, ami majd neki is segít újra lehorgonyozni. Ha meg is tud nyugodni egyedül, az akkor sem szokott felszabadult, örömteli megnyugvás lenni. Az érzések már nem háborognak a lelkében, de a mélyben tovább kavarognak. (És nem baj, ha alkalmanként ez így történik.) Mert a szeretetteljes jelenlétünk hiányában a kifakadó rossz érzések helyére nem áramlik be a szeretetünk, sem az élettel kapcsolatban az a reményteli perspektíva, hogy „nem vagyok egyedül, törődnek velem”.

2. Amikor a gyerekünk azt kéri (kiabálja, ordítja), hogy hagyjuk békén, annak általában két oka van (ami egyszerre is igaz lehet). Egyrészt ez gyakran annak a lenyomata, ahogy őt magát bántás érte, és ez most a sírás-hiszti gyógyító folyamatának keretében felszakad belőle. Gondoljunk bele, hányszor is hallotta már akár tőlünk is a gyerekünk, hogy „most hagyj egy kicsit békén, menj el játszani” stb.

3. Másrészt a közelségünk és az így felébredő biztonságérzet „előcsalogatja” a fájdalmas érzéseit, amiket inkább elkerülne. Nem könnyű átélni a félelmet, a fájdalmat, és nem mindig érezzük úgy, hogy erre készen állunk. Akkor sem, ha tudjuk-érezzük, hogy ez a gyógyulás útja.

4. A szeretetünk elég. A lényeg a kapcsolódás. Van, hogy mi nem állunk készen arra, hogy a gyerekeink érzéseit végighallgassuk. Van, hogy ő nem áll igazából készen a lelki nagytakarításra. Van, hogy nem tudjuk, mit csináljunk. Egyik sem baj. Elég, ha szeretettel, tiszteletteljesen, a saját bizonytalanságunkat akár meg is fogalmazva kísérletezünk ezzel-azzal. Pl. mondhatjuk, hogy „úgy szeretnék segíteni, de most nem tudom pontosan, hogyan” és közben kicsit távolabbról, akár a másik szobából fel-fel vesszük a kommunikáció fonalát, jelezve, hogy mi itt vagyunk, és szeretjük őt, bárhogy is érez.

5. Ha azt tapasztaljuk, hogy a kívánt távolság megadása után is rosszkedvű, kötekedős, lobbanékony stb. a gyerekünk, ez egy elég biztos jele annak, hogy bizony arra lenne szüksége, hogy vele maradjunk, és tombolhasson. Akár azon, hogy miért nem megyünk ki, ha ő azt mondja. Ilyenkor maradjunk a közelében, abban a távolságban, amikor az érzései a legjobban petárdáznak, azaz úgy, ahogy igazán hevesen sír, hisztizik. Ha a sírás leáll, és helyette agresszív lesz, akkor egy kicsit menjünk távolabb, és keressük meg azt a távolságot, amikor újra tud sírni-hisztizni, anélkül, hogy bántana minket. (Ha „verekedni” akar, érdemes elolvasni a Gyerekekre hangolva kötetek „Mit tegyünk, ha agresszív a gyerekünk” című részét.)

Közben elég, ha néha-néha annyit mondunk: „nem hagylak egyedül, amikor ilyen rosszul érzed magad” vagy „sajnálom, hogy ilyen nehéz. Itt maradok veled és vigyázok rád, míg jobban leszel.” Bár ezek a szavak éppen akkor felbőszíthetik a gyerekünket, a vihar csillapodásával általában nagyon hálás lesz a kitartásunkért.

6. Mindig érdemes kipróbálni, hogy a nevetéssel tudjuk-e oldani a helyzet feszültségét. Pl. mikor elküld minket, vidáman hátraléphetünk egy tyúklépést és megkérdezhetjük „egy tyúklépéssel hátrébb jó lesz?”. Ha a gyerekünk arcán egy pici grimaszt is felfedezünk, érdemes ebbe az irányba tovább menni, és mókázva fellazítani a helyzetet. „Jaj, de hát ez nekem túl messze van tőled! Ne küldj el!” sápítozhatunk, miközben kitoloncolnak minket. „Muszáj megszámolnom a pormacskákat az ágy alatt, szezonjuk van”, lopózhatunk vissza valami átlátszó ürüggyel. Vagy papírt és ceruzát ragadhatunk, és szerelmes üzeneteket csúsztathatunk be a szobába az ajtó alatt.

7. Néha, főleg nagyobb gyerekeknél a helyzet egyfajta „hidegháborúvá” alakulhat. Ilyenkor is átalakítja a helyzetet a kitartó és tiszteletteljes közeledésünk. „Hallom, hogy kívül akarsz tudni, de nem akarlak/tudlak magadra hagyni. Most még itt maradok az ágy végében öt percet, rendben?” És közben megpróbálhatjuk finoman megmasszírozni a lábát. Vagy „rendben, kimegyek, de pár percenként bekukucskálok, és előbb-utóbb ölelést is adok”.

8. Gyakran azért nem tudjuk, hogyan reagáljunk ezekben a helyzetekben, mert lefagyunk az „elutasítás” hallatán. Ha a gyerekünk „menj el” kiáltása nagyon megérint minket, akkor érdemes egy másik felnőttnek erről a Páros meghallgatás keretein belül beszélnünk. Ez majd segít a helyzetet újra annak megélnünk, ami: egy kisgyerek segélykiáltásának, ahol sosem arról van szó, hogy ő tényleg el akarna minket küldeni.

Összefoglalva: a gyerekünknek mindig szüksége van a szeretetünkre és a támogatásunkra, amikor nehézségekkel küzd. Akkor is, ha épp az ellenkezőjét állítja.

Így működik a gyakorlatban

A lányom három éves kora körül elkezdett óriási ellenállást tanúsítani a lefekvés körül. Akkoriban a szüleimnél laktunk, és hol azt találta ki, hogy ő még lemegy a nagyihoz, hol azt, hogy pisilnie, innia, ennie stb. kell. Amikor megpróbáltam határt szabni, „hagyjál békén” és „menj el” felkiáltásokkal bemenekült a fürdőszobába, vagy bekuckózta magát egy asztal alá, ahonnan nem lehetett kikaparni.

Jó egy hónapig gyűrtük így egymást, és nekem már teljesen elegem lett a lányomból. Végül a Páros meghallgatás keretei között beszéltem egy másik felnőttnek arról, mennyire elegem van a gyerekemből, és hamar rájöttem, hogy ennek oka nem is az ő viselkedése, hanem az, hogy közben a nagyobb gyerekemmel meg nem tudtam úgy foglalkozni, ahogy szerettem volna, hiszen az időm elment ezeknek a helyzeteknek a nyűgös egyengetésére. Emiatt haragudtam rá igazából, és ahogy sírhattam azon, hogy mennyire hiányzik a nagyobbik gyerekem a szívemnek, el is múlt a neheztelésem.

Köszönhetően annak, hogy minderről én magam beszélni és sírni tudtam valakivel, rögtön aznap este valami új erőt éreztem magamban. Minden a forgatókönyv szerint ment, de ezúttal, amikor a lányom az asztal alá bújt, én ott maradtam, hiába követelte, hogy hagyjam békén. Rettenetesen tombolt, teljesen bedühödött, átszaladt egy másik szokásos búvóhelyére, de én oda is követtem. Mintha egy tornádót kísérgettem volna. Teljesen kiborult, csapkodott, aktívan utált, de én nem tágítottam. Tudtam, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, azért nem tud elaludni, és segíteni akartam neki.

Jó fél órát tartott, mire végül bejutottunk az ágyba, de még ott is az ágy végébe kucorodva zokogott. Aztán idővel egyre inkább hagyta, hogy meg-megérintsem. Végül még mindig sírva azt mondta: „Anya, anya! De amikor alszom, jönnek azok a dolgok… az álmok.” És tovább sírt keservesen. Akkor már a karomban.

Így derült ki, hogy végig ettől félt: rossz álmai voltak, ezért nem akart lefeküdni. Viszont ez után az eset után elmúlt a lefekvéssel szembeni ellenállása. A nagy sírás-tombolás során jó adag félelemtől megszabadult, és már nem félt lefeküdni.

Milyen szerencse, hogy volt, aki engem meghallgasson, és így lett elég erőm segíteni neki, még akkor is, ha látszólag – saját bevallása szerint – nem erre volt szüksége.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása

5 ok, amiért érdemes a gyerekeket lefekvés előtt felpörgetni

Ám ahol érzelmekről van szó, a logika nem a legjobb iránytű. Mert bármilyen mindennapos is az altatás helyzete, a legtöbb gyerek számára nagy érzelmeket mozgat meg:

Ezért hatékonyabb stratégia gyakran először egy jó nagy hancúrozással „felpörgetni” gyerekeinket. Íme öt ok, amiért érdemes lefekvés előtt felpörögni.