Fábián Dóra

A nagycsoportossá avanzsált kisfiam harmadik reggele úgy kezdődött, hogy nem akar oviba menni. A földön ültem törökülésben, ő befeküdt az ölembe, hempergett, és nyávogó hangon kérte, hogy hadd ne kelljen mennie. Kérdeztem, hogy mi az, ami most bent nem jó, kivel beszéljünk, mit tegyünk, hogy jobb legyen, de csak hajtogatta, hogy ő nem akar menni. A kutya leült elénk, és elkezdett méltatlankodva nyüszögni, mint aki valamit nagyon akar. Látszólag komoly képpel, túlzóan kiosztó hanghordodozással a kutya felé fordultam, és azt mondtam neki: „Micike, én értem, hogy te is ide pályázol, de esélyed nincs, most a kisfiam ül itt, aki mindennél fontosabb, neki itt bérelt helye van, bármikor beülhet az ölembe, és bármeddig maradhat. Ez van, sajnálom, ő a legfontosabb nekem, ezt meg kell értened.” Erre a gyerek elkezdett kuncogni, nagyon élvezte, hogy így kiálltam mellette. Majd felállt, és akkor láttam meg, hogy a feneke alatt, a lábaim közt volt a kutya gumilabdája. Buta, értetlen képet vágtam és csodálkoztam, hogy vajon melyikünk tojt ilyen fura, narancssárga, rücskös dínótojást. Ezen a kisfiam még jobban nevetett, nagyon élvezte, hogy ilyen értetlen vagyok, hogy nem csak ő van néha elveszve a világban. Eldobta a kutyának, aki visszahozta, és a gyerek mindig tovább dobta nekem, én meg látványosan undorodtam a kutyanyálas dínótojástól, mire egyre nagyobb nevetésekkel dobta nekem mindig a labdát. Én forgattam a szemeimet, reszkettem, ráztam kezemet-lámabat, és sivalkodtam, hogy „még egyszer ide ne dobd, én ezt nem akarom, semmiképp nem akarom, fúj de undorító”, mire persze még nagyobb nevetés lett a válasz, hiszen megfordult a helyzet: most én nem akartam, amit ő csinált, ő irányíthatott, én pedig tűrtem, színpadiasan fanyalogva. Körülbelül öt percig tartott mindez, majd mondtam, hogy indulok zuhanyozni, hiszen nekem dolgoznom kell, őt meg várja az ovi. Ekkor pedig elmondta, hogy igazából az a gond, hogy a kiscsoportosokkal még bent maradnak a szülei, a többiekkel pedig nem. Nagyon megkönnyebbültem, hiszen végre megtudtam, mi a baja, és ezen pedig könnyen segíthettünk, hiszen az ovi nagyon rugalmas, és a nagyobb gyerekek szülei is simán bemehetnek a csoportszobába. A reggeli készülődés innentől simán ment, hála a nevetésmeghallgatásnak.

 

Bacsó Flóra története

Egyik nap szerettem volna megnevettetni a kislányomat (2 éves). Az evéshez mindig hozza egy babáját vagy állatát is, társaságnak. Most Ildi baba jött vele.

– Anya, nagyon éhes vagyok, hadd egyek! – mondta Ildi. És még mielőtt válaszolhattam volna, már bele is dugta a fejét a gyümölcsturmixba.

– Ildi, jaj, de malac vagy! Most nézd, milyen koszos lettél! – mondtam neki.

A kislányom persze azonnal kacagni kezdett, és utána ő is újra meg újra beledugta Ildi baba fejét a turmixba – én persze elégedetlenkedtem-, míg szerencsétlen baba helyrehozhatatlanul koszos nem lett☺.

Panni, 2 gyerekes anyuka

Zsombor (3) délután mesét szeretett volna nézni, de mondtam neki, hogy majd később nézzünk, most játsszunk inkább Bendegúzzal (1) együtt. Este leültünk vacsizni. Sajnos nem túl idilli a helyzet, mivel én az asztal másik oldalán egy kis székecskén Zsombornak háttal ülve etetem Bendegúzt, ezért felajánlottam, hogy akkor most lehet mesét nézni. Ahogy elindult a mese, abbamaradt az evés és jött a szokásos ötször szólok, hogy egyen egy falatot történet: nem figyel rám, hiába beszélek, megállítom a mesét, eszik egy falatot és kéri, hogy kapcsoljam vissza…. Egyszer csak úgy döntöttem, elég volt. Nem megyek bele abba a szituációba, hogy megint felmérgeljem magam a viselkedésén, és kikapcsoltam a tv-t. Volt nagy sírás, megkérdezte miért kapcsoltam ki, elmagyaráztam, megnyugodott, újra kérte vissza a mesét, megint nagy sírás….. Ezt eljátszottuk egy párszor. Közben egyszer azt mondta, hogy nem akarja, hogy mérges legyek, én meg válaszoltam, hogy pont ezért kapcsoltam ki a tv-t. Mindeközben hol etettem Bendegúzt, hol pedig Zsombort ölelgettem. Egyszercsak eljött a végső megnyugvás. Már nem is kellett a mese. Hozzám bújva egyszercsak azt mondta, hogy ő nem szeretne kisbabát. Átbeszélgettük, mire is gondol pontosan. Lány testvért szeretne, hogy rakjak a pocakomba, csak ne legyen sírós. Aztán kértem, hogy üljön vissza enni. Vissza is ült, csak annyit kért, hogy őt is etessem meg. Megetettem. Jóízűen elfogyott az egész tányér leves. Vidám volt, jó kedélyű. Evés közben kérte, hogy kapcsoljam be a zenét, ami nálunk szintén tv-ről szokott menni. (okostv, de nincs videoklip, csak egy kép jelenik meg egy szám alatt) Aztán megjött a bulihangulat is, ami nálunk a teljes felszabadultságot jelenti. Szuperül telt az este, még valami játékot is odaadott Bendegúznak. Azt is kérdeztem tőle, amikor felhozta a baba témát, hogy fiú tesónak is örülne? Azt felelte, igen. Sokat gondolkoztam, hogy mit is akart ezzel az egésszel mondani nekem, és szerintem rá is jöttem: nem tud jól aludni. Ha Bendegúz hangosan sír, őt is zavarja, megébred rá.

 

Zsófi, 2 gyerekes anyuka

Egyik délelőtt kislányommal (2.5 éves) sétálni indultunk volna, ám a sál felvevésénél nem jutottunk tovább, ugyanis nem akarta felvenni. Ilyenkor gyakran játszunk olyat, hogy sír a sál, és ő megsajnálja, felveszi. Mivel nálunk a kiborulások rendszeresen az öltözködésnél jönnek elő, ezért ez alkalommal szerettem volna, ha lehetősége van kiborulni, így inkább próbáltam a sálat feladni rá. Persze ellenkezett. Elkezdett üvölteni, rugdosni, mondta, hogy menjek onnan, hagyjam békén. Én pedig csak tartottam őt, igyekezve kivédeni a „támadásokat”, és mondtam, hogy nem megyek el, itt vagyok vele. Igyekeztem a szemébe nézni, de nem hagyta. Kb. 10 perc üvöltés-sírás és birkózás után kezdett megnyugodni, el akarta kezdeni az ujját szopni. Ilyenkor gyakran a kisujjamat sodorgatja a cumi mellé, ez megnyugtatja. Kérte is, hogy adjam oda a kisujjam. De most nem adtam, hanem igyekeztem magammal szembe fordítani, hogy a szemébe nézhessek. Ez nem tetszett neki, és újabb sírás következett, de már kevesebb ideig. Végül megnyugodott, belenézett a szemembe, mikor kértem. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretem, és minden rendben van. Utána felvettük a sálját nagy egyetértésben, és jókedvűen indultunk sétálni.

 

Panni, kétgyermekes anyuka (2,5 év, 5 hónap)

Egy meleg nyári napon a gyerekek a kertben játszottak meztelenül, főleg a medencében pancsoltak. Mikor elfáradtak, bementek a házba egy kicsit pihenni, mesét nézni, lefeküdtek az ágyra. Mivel a házban sokkal hűvösebb volt, eléggé lehűlt a testük a vízben és a fiam az utóbbi napokban köhögött, gondoltam jobb lenne, ha felöltözne (amúgy nagyjából rájuk szoktam bízni, hogy mit vesznek fel, ők érzik, hogy fáznak, vagy melegük van.)

Persze felöltözni nem akart, úgyhogy betakartam, de a takarót ledobta magáról. Gondoltam itt az ideje egy kis játéknak. Jó alaposan betakargattam, közben mondtam, játékos hangon: na, így már biztosan nem fogsz tudni kibújni. Aztán elfordultam, ő pedig nevetve bújt ki megint a takaróból. Én csodálkoztam, hogy ez hogy lehet, majd újra betakartam, most még alaposabban.

Közben a húga észrevette, hogy játékos hangulatban vagyok, kapott az alkalmon és kérte, hogy játsszak vele börtönöset, ami azt jelenti, hogy én beviszem őt a börtönbe, ő pedig  megszökik. Úgyhogy felváltva játszottam az egyik gyerekkel a betakarózós-kitakarózós, a másikkal a börtönös játékot. Aztán a fiam váltott, én legyek a boszorkány, aki üldözi, és amikor elkapom, kiderül, hogy jó boszorkány vagyok, aki mindenféle jót csinál vele, megölelgeti, megpuszilgatja, a lányom pedig most már azt szerette volna játszani, hogy ő kap el engem.

Ezt a két játékot már nehéz volt összeegyeztetni, úgyhogy kértem őket, találjanak ki valami mást. Úgy látszik az addigi játékból már eléggé feltöltődtek ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni, kitalálták, hogy én legyek a börtönőr és kapjam el mindkettőjüket. Így is lett, bevittem őket a fürdőszobába, “belakatoltam” az ajtót és őriztem őket. A gyerekek pedig mindenfélét kitaláltak, amivel elterelték a figyelmemet, vagy altatódalt énekeltek, hogy elaludjak, és ők meg tudjanak szökni. Majd újra változott a játék, ők voltak a börtönőrök, ők kaptak el engem, és nekem kellett mindenféle figyelemelterelő taktikát bevetnem és megszökni, majd persze együttes erővel elkaptak újra és bevittek a börtönbe.

A fiam továbbra sem öltözött fel, de a nagy szaladgálásban erre már nem is volt szükség, a nevetésnek pedig tudjuk, gyógyító ereje van.

A gyerekek strandon voltak a nagyszülőkkel, napközben dolgom volt, majd késő délután én is csatlakoztam hozzájuk. A fiam szeretett volna vízicsúzdázni, amit a nagyszülőkkel nem lehetett, mondták neki, hogy azt csak apával. (A helyzet az, hogy ehhez legalább három felnőtt kell, aki felkíséri a csúszdához, aki várja lent, és aki vigyáz addig a tesójára. Anyukám pedig nem tud úszni és a vízbe nem szívesen megy be.)
Talán ebből azt gondolta, hogy az apukája is jön majd a strandra, mindenesetre biztosan vágyott rá, mert az utóbbi időben nagyon keveset tudtak együtt lenni. Kérlelt, hogy menjek vele csúszdázni és kérdezgette, hogy mikor jön már apa. Én elmagyaráztam neki, hogy most nem lehet és apa most nem tud jönni, de az észérvek már nem hatottak, sírni kezdett, egyre hevesebben, lefeküdt a földre a homokba.

Én leguggoltam mellé és szerencsére eléggé ki tudtam zárni a figyelő tekinteteket ahhoz, hogy vele tudjak lenni. Időnként újra elmondtam, hogy sajnálom, de most nem tudunk csúzdázni és felajánlottam, hogy bemegyek vele a vízbe, csak úgy pancsolni. Ez persze nem volt jó, csak még jobban sírt. De idővel azért lassan csendesült a sírás, kérdeztem, hogy kér-e enni. Erre bólintott, de maradt a földön. Kérdeztem, hogy odavigyem-e, erre is bólintott. Úgyhogy felkaptam az óriásbébit, leültünk a pokrócunkra enni.

Akkor már volt kedve bejönni velem a vízbe. Most tanul úszni, nagyon élvezte, hogy úszógumi nélkül lehet. Jó sokáig bent voltunk, pedig a víz már elég hideg volt. Aztán lassan elindultunk hazafelé, azt gondoltam, hogy az egész napos strandolás után el fog aludni az autóban, ahogy ez gyarkan megesik. De nem ez történt.

Mikor hazaértünk, én lefeküdtem, mert én már nagyon fáradt voltam. Ő pedig betakargatott, és kitalálta, hogy ő most orvos, de nem a szadista  fajta, aki injekciókat osztogat és fájdalmas vizsgálatokat végez, hanem kedves, gondoskodó. Majd mikor ennek a játéknak vége lett, lefeküdt mellém, majd egyszercsak megszólalt: anya, én rájöttem, hogy hogy működik a légkondícionáló.

Iszonyú fáradt voltam, szerettem volna már aludni, kissé bosszankodtam magamban, hogy neki honnan van még ennyi energiája, de közben persze tudtam, hogy a délutáni nagy érzelmi nagytakarításnak volt ilyen hatása, aminek azért nagyon örültem, és büszke voltam rá, hogy ilyen okos.

Nyár közepe óta – egy nagy felújítás miatt – nagyon kevés időt töltenek a gyerekek az apukájukkal, ami miatt persze sokkal jobban “rám szoktak”.

Valamelyik este szerettem volna elmenni vásárolgatni pár helyre, gyerekek nélkül, miután apa hazajött. Csakhogy Villő (3 éves) éppen azelőtt ébredt, hogy elindultam volna. Eleve nyűgös volt, és nem akart elengedni, nagyon sírt.

Én elgyengültem, és kérdeztem, hogy jön-e velem. Persze igent mondott. Elkezdtem öltöztetni, készülődni, de közben egyre rosszabbul éreztem magam, hogy nem így terveztem ezt az estét, semmi kedvem őt boltról-boltra rángatni, cipelni. Ezeknek a gondolataimnak hangot is adtam, úgyhogy a férjem közbelépett, és mondta, hogy akkor Villőt hagyjam itthon.

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mi legyen. A tehetetlenségtől – és az elmúlt időszak stresszétől – dühöngtem, sírtam, azt is mondtam, hogy menjen ő, én itthon maradok a gyerekekkel, de igazából nem tudtam magammal sem dőlőre jutni.

Aztán gondoltam, oké, megyek egyedül. Villő meg iszonyúan sírt, hogy nem akar otthon maradni. Az apja felvette és igyekezett meghallgatni a sírását, és bár egyszer elvesztette a türelmét és rákiabált, de aztán rögtön bocsánatot  is kért, és igyekezett támogatóan vele lenni.

Én meg csak álltam ott, néztem őket, és még mindig nem tudtam, hogy mi legyen. Aztán úgy éreztem, hogy az nekem nem lesz kikapcsolódás, ha Villőt ilyen állapotban hagyom ott. Úgyhogy végül az lett, hogy mind együtt elindultunk. Mire a boltba értünk, az már oké volt Villőnek, hogy én egyedül megyek be a boltba, ők meg apával addig egy másikba (igaz, hogy be lett ígérve, hogy választhat rágót).

Ennek az elég félresikerült helyzetnek – és főleg benne a félig-meddig sikerült meghallgatásnak – aztán mégis lett eredménye. Villő este az apukájával akart aludni. Ilyen talán még soha nem volt korábban. Következő este meg nagyon jót játszottak hármasban (Villő és a testvére) az apjukkal. Én csak annyit mondtam, hogy nagyon fáradt vagyok, én most nem szeretnék játszani, és gond nélkül elfogadták.