Selmeczy-Veres Ildikó

Hétvége volt, és kisebbik fiam egész nap kis izgága volt éreztem, ahogy lüktet benne a feszültség és vártam is kicsit már mikor fog történni valami. Elkezdtük kicsit rendbe szedni a lakást és a fiúkat is kértük, segítsenek. A nagyobbik rögtön beindult és lelkesen elpakolta, amit ő gondolt, vagy kértünk. Az öccse eleinte ellenállt, majd amikor a porszívó előkerült egyszer csak fellelkesült és elkezdett mindenfélét össze- és felpakolni valahova, hogy felporszívózhassak. Annyira lelkes lett, hogy nem elégedett meg azzal, hogy a fürdőszobai szemetest elhúzza, de ki is vitte onnan és felrakta a kanapéra, ahonnan az a következő pillanatban leborult és persze kiömlött belőle minden. Hát ennek annyira nem örültem, és rögtön mondtam neki, hogy oké, semmi baj, de akkor pakolja vissza, ami kiömlött én is segítek. A kérésem teljes elutasítást kapott, csak közölte, hogy nem, elvonult a szobájukba és otthagyott engem egy halom szeméttel. Egy darabig csak hívogattam, szólongattam, és közben meg felmérve mi borult ki jó részét visszapakoltam magam. Mielőtt még üvölteni kezdtem volna, – ami tiszta szívemből jogosnak éreztem akkorra, – egyszer csak rájöttem, hogy ez itt most az a helyzet, amikor határt kell szabnom és azt nem így csináljuk, nem másfél szobával arrébbról kurjongatunk. Mondhatni egyszer csak megvilágosodtam.

A nehézséget abban láttam, hogy most nem valamit leállítani akarok, hanem éppen ellenkezőleg rávenni valamire, amit ő nem akar, de a gondolatban megvontam a vállam, mert úgy is tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fizikailag szabok határt. Odamentem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebb önmagamat hozni, és mondtam, hogy de most össze kell szedni a szemetet. Azzal megöleltem, felemeltem a földről és kivittem magammal a tetthelyre. Ott leültem és magamhoz ölelve kitartottam az elvárásom mellett. Ő meg a tiltakozás mellett, de ez a közelség már éppen elég volt, ahhoz hogy beinduljon az érzelmi nagytakarítás és a kapálódzó sírás. Eleinte tiltakozva, dühösen, majd később egyre keservesebben sírt, és már rég nem a szemétről beszélt, meg arról, hogy nem szedi össze, de előkerültek mindenféle más dolgok. Sírt, sírt, sokáig én meg vele voltam, átöleltem, hallgattam és közben figyeltem a csodálatos szemeit, és néha még egy kis birkózós nevetés is vegyült a programba. Olyan sokáig tartott, hogy már kezdtem arra gondolni, hogy mégiscsak nekem kell majd összeszedni a szemetet. Aztán egyszer csak valamit én mondtam, vagy a tesója járt arra, ami kizökkentette, és legnagyobb meglepetésemre elkezdte összeszedegetni a dolgokat. 10 másodperccel később már készen is volt minden és a tetőt tettük vissza együtt a szemetesre, amit aztán ő vitt vissza helyére. Ezután az izgágaságból is visszavett pár fokozatot, de aznapra még tartogatott némi sírást. Én pedig egy tapasztalattal gazdagabb lettem, megtanultam határt szabni olyan helyzetben, ahol valamibe bele kell fogni, nem pedig abbahagyni.

A kisfiamnak (4 éves) jó napja volt, de elég fárasztó. Voltunk új logopédusnál és utána mentünk a régihez, sok minden történt vele, de ki tudja ennek van-e köze a későbbiekhez. Az biztos, hogy mikor indultunk vissza, már éreztem rajta, hogy fáradt és kezdi elveszíteni a stabilitását és ekkor még be kellett mennünk a nagytesójáért az oviba. Persze az ovinál nem akart kiszállni én meg mondtam, hogy az sajnos nem lehet, hogy a kocsiban marad egyedül, mert veszélyes, és amúgy is mi van, ha meggondolja magát. Mivel már nagyon siettem volna, még bedobtam azt is, hogy felveszem. Erre már rábólintott és jött, de amint letettem, hogy bezárjam a kocsit, kinyissam a kaput azonnal sírni kezdett, és abba sem hagyta. Ha valaki már járt állami óvodában az ebéd utáni alvásos időszakban az tudja, hogy nem az a hely, ahol sírást hallgatunk meg, ezért én is arra törekedtem, hogy inkább villám gyorsan távozzunk. Minden esetre felkészültem, hogy hamarosan borulni fog a bili és a kisfiam kipakol.

Az ebéd csodálatos alkalmat adott neki, hogy közelebb férkőzzön nehéz érzéseihez és ebben igyekeztem partner lenni: amint meglátta az ételt, amit megmelegítettem közölte, hogy ezt ő nem kéri. Nem tetszik, nem akarom. Mivel mégiscsak ebédről volt szó és elég régen evett utoljára, még felajánlottam az én ételemet, a mi más volt, de az sem tetszett. Gyorsan lapátolni kezdtem, – mert éhesen én sem vagyok olyan odaadó szülő, – és közben próbáltam időt nyerni, de ő sem volt rest. Szidta még kicsit az ételt, amit kapott volna, én elvettem előle, arrébraktam, mire ő: „De ne oda!” máshova raktam, az sem volt jobb.

Ő: „Tésztát kérek!”

Én: „Értem, de sajnos tészta az nincs. Ezek vannak.”

Na és ekkor már kiborult. Én nem fejeztem be az evést, de már nem lehetett tovább húzni. Valahogy bekormányoztam az ágyra azzal, hogy akkor aludjunk, ha már úgysem eszik. Ez persze csak olaj volt a tűzre és a vihar teljes erejével tombolni kezdett. Ami miatt érdekes és kissé talán fárasztóbb volt ez a meghallgatás az az, hogy közben újabb és újabb ötletekkel jött elő, amire nekem folyamatosan nemet kellett mondanom, azaz egyfolytában újra és újra határt kellett szabnom. Ez a srác kiborulásaira máskor is jellemző, de ez az alkalom azért átlagon felüli volt. A teljesség igénye nélkül a következők merültek fel (dőlt betűvel az én nyugodt hangú, kedves, de határozott válaszaim):

• Nem kell aludni! – De, most aludni fogunk!
• Kint alszunk! (nem a hálóban, hanem a nappaliban) – Nem, itt fogunk aludni!
• Anya ki! – Nem szívem, nem akarlak egyedül hagyni!
• De, Márk egyedül! – Szeretlek, nem akarlak egyedül hagyni!
• Apát akarom! – Apa sajnos nincs, most én vagyok!
• Anya nem szeret! Apa nem szeret!
• Kimegyek játszani!
• Anya ne fogjon! – Ha nem mész ki, akkor elengedlek.
• Tesó is jöjjön be!
• Anya ne ide, oda feküdj! – (ezt megtettem)
• Nem itt aludni, másik ágyban aludni!
• Nem ide fekszek, oda fekszem!
• Nem ez a párna, másik párna kell!

És így tovább, közben váltakozó intenzitású sírás, dühöngés, rúgkapálás. Én mindezt próbáltam teljes szeretettel befogadni és közben nem elaludni. Úgy ¾ órán keresztül tartott ez mire kifogyott az ötletekből, belefáradt a sírásba is és végre elaludtunk mindketten. Ébredés után egy kedves kisfiú volt velünk. Ha nem is egy Buddha, de egy megkönnyebbült és kisimult, autonóm 4 éves.

Azt érdemes tudni, hogy nincs az átlagosnál nagyobb wc-nk, sőt.

A kisebbik fiamnál, aki ekkor 4 éves, elég nagy figyelmet kap, hogy lefekvés, elalvás előtt még elmenjen pisilni. Persze ezt ő nem mindig szeretné, és sokszor ha szólunk ezért, szinte azonnal érkezik a válasz, nem. Erre talált ki apa, egy vicces és rém egyszerű, de annál hatékonyabb játékot. Történetesen azt, hogy versenyeznek ki ér előbb a wc-re kettejük közül. Persze egész véletlenül a fiunknak mindig sikerül beelőznie, amit apa hangos, már-már teátrális méltatlankodása és a srác hangos kacagása kísér. Hasznos és jó kis játék ez, ami már sokszor segített abban, hogy meglegyen az alvás előtti pisi.

A minap is sor került a bevetésre, de Márki most nem érte be ennyivel. Amikor Iván kezdett „sprintelni” csak kacagott, de nem ment, hanem szólt egyértelműen „Anya is!”. Amikor már én is játékban voltam, akkor még a biztonság kedvéért beszólította a bátyját is, és mindannyiunkat beterelt a legkisebb helységbe, a wc-be. Amikor már mindenki bent szorongott érkezett meg fülig érő szájjal ő is és becsukta az ajtót maga után. Ez még nem volt elég, maradnunk kellett, amíg a várt pisi megérkezett, és csak wc lehúzás után dőlhettünk csak ki a helyiségből. Mondanom sem kell, ezen az estén nem csak ő nevetett a játékon nagyon.

Imádjuk a gyerekeinket, és büszkék vagyunk rájuk bármit is tesznek! Tiszta szívből, jó szándékkal ezt meg is mondanánk neki, hogy érezzék és maguk is tisztában legyenek az értékeikkel, de akármilyen furcsa is, amikor sokat és nem kellő körültekintéssel dicsérjük őket éppen ellentétes hatást érünk el! A pszichológiai kutatások eredményei egyértelműen azt mutatják, hogy a gyakori dicsérettel túlságosan is fogékonnyá tesszük gyermekeinket a mi értékelésünkre, és szükségük lesz mindig a szülői véleményre, hogy mi jó, vagy szép, vagy helyes.

Másrészt csökkentjük vele a saját belső motivációjukat, és amit tesznek, nem önmagáért és a maguk kedvéért, öröméért teszik majd (pl. rendet rakni, képet rajzolni, feladatokat megoldani) hanem hogy a helyeslésünket, elismerésünkért elnyerjék, és ha ez a megerősítés elmarad, vagy már nem olyan intenzitású, mint korábban, az is előfordulhat, hogy felhagynak az adott cselekvéssel.

Érdemes azon is elgondolkodnunk egyszer, hogy miért is dicsérjük őket? Sok szülő a büntetés helyett, az elismerései révén próbálja a gyermeket az engedelmesség útján tartani, így próbálva kontrollálni a viselkedését, mert ezt tanulta, ezt látta, ezt hozta a saját gyerekkorából, de ugyanígy működik a tanárok, óvónők és bölcsis dadusok, azaz a szakértők többsége is. Miért is gondolnák, hogy nem így kéne? Ezzel viszont az a gond, hogy a dicséretek és jutalmak ilyen alapon osztása, rólunk szól, a mi érdekünkről, elvárásainkról, elképzeléseinkről és nem veszi figyelembe a gyermek igényeit.

 

A kapcsolódó nevelés elvei szerint gyermekeink maguktól is „jól” szeretnének viselkedni, és amikor nem ezt látjuk tőlük, az nem azért van, mert nem erősítettük ezeket a viselkedéseket meg eléggé, hanem mert nem képesek éppen akkor erre. A pszichológia is rég felismerte, hogy egy ember működése jóval bonyolultabb annál semhogy a viselkedését annak pozitív vagy negatív következménye irányítaná. (Gondoljunk csak azokra a hétköznapi hősökre, akik önkéntes munkában látnak el nagyon megterhelő feladatokat, csak azért, hogy másokon segítsenek.)

A pozitív megerősítés, azonban fontos, hogy gyermekeink tudják, hallják érezzék mennyire figyelünk rájuk és fontosak nekünk! Elég néhány apró dologra odafigyelni, hogy jobban csináljuk és ezzel támogassuk, erősítsük és elégedetté tegyük őket úgy hogy mindenközben az önállóságuk, belső értékrendjük is acélosodik.

 

1. A kevesebb több! Itt is igaz ez az aranyszabály, és érdemes megfontoltan osztogatni az elismerő szavakat. Vannak szakértők, akik egyenesen a dicséret teljese beszüntetését javasolják, és azt mondják elég, ha tényszerű, ítéletmentes megállapításokat teszünk, észrevesszük, hogy mi fontos a gyerekünknek, és érdeklődünk az elfoglaltsága iránt. Különösen igaz ez az önzetlen és segítőkész gesztusokra, amit sokkal fontosabb lenne, ha hagynánk, hogy a gyermek saját jóérzése motiváljon, a mi elismerő szavaink helyett.
   Pl. Egyedül felvetted a cipődet! Ezen a képen jó sok pirosat használtál, ettől vidám hangulata lett.
2. Ne a személyt, a teljesítményt vagy folyamatot dicsérd! Ügyes vagy! Halljuk ezerszer is, de mennyi jelentése van ennek vajon egy kisgyerek számára? Egész nap ezt hallja és el is hiszi, hiszen mi mondjuk, vajon az első sikertelen kísérletnél mi történik? Összeomlás, kétségbeesés és megélése annak, hogy nem is vagyok ügyes, hanem egy rakás szerencsétlenség? Persze, hogy nem ezt akarjuk!
   Ehelyett inkább tegyük a hangsúlyt az erőfeszítésre és a folyamatra, ami az ő munkájáról szól, és azt az üzenetet hordozza, hogy a jó teljesítmény nem születési kiváltság és képesség kérdése, hanem mindenkinek számára elérhető, ha időt energiát szán rá és dolgozik érte.
   pl. Gyönyörű, szabályos bukfenc volt! Biztosan sokat gyakoroltad! Kiraktad a kirakóst, nem adtad fel, pedig milyen sokáig kellett azt a darabot keresni! Nagyon tetszik ez a kép! Pontosan és gondosan színezted, látszik, hogy nagyon figyeltél! 
3. Csak akkor mond, ha úgy is gondolod! Ha minden teljesítmény ugyanúgy megkapja a „Jaj, de szép, de ügyes vagy!” bólogatást miközben oda sem figyelünk, az egész dicséret dolog elveszíti az értékét. A gyerek érzik, amikor nem figyelünk, és gyorsan megtanulják, hogy nincs összefüggés a teljesítménye és az arra kapott elismerés közt, azt mi csak úgy mondjuk. (Kutatások azt bizonyítják, hogy 7 éves kor fölött az iskolások már gyanakvóak, ha dicsérik őket, és inkább arra gondolnak, hogy nem elégedettek velük, azért kapják a dicséretet, hogy ezzel motiválják őket.) 
4. Emelj ki valamit, figyelj a részletekre! A jaj de szép helyett sokkal többet mond és őszintébb, ha elmondod mi az, ami tetszik benne. Ezzel azt kommunikálod, hogy figyelsz rá, és az értékelésed is hitelesebb, gazdagabb lesz tőle.
   Pl.: Milyen ügyes szakács vagy! helyett: Ez a palacsinta igazán ízletes lett, és egyedül csináltad! De jól focizol! helyett, Láttam, hogy milyen furmányos csellel vetted el a labdát és a kapura rúgásig is eljutottál! 
5. Ne azt dicsérd, ami mindig is jól ment, vagy, amit már amúgy is jól tud, de ha valami különlegeset nyújt, vagy új képességet sajátított el, azt vedd észre! A gyerekek pontosan érzik, hogy mi az, amikor erőfeszítést tesznek, koncentrálnak és így érnek el valamit, ha mi azt a viselkedést is megdicsérjük, ami nekik már rutin, vagy amúgy is jól megy, akkor megint a dicséretünk leértékelődéséhez járulunk hozzá, és azt erősítjük, hogy ne vegyék komolyan az elismerésünket. Ha arra szeretnénk tanítani őket, hogy a teljesítményért érdemes dolgozni, akkor érdemes a dicsérő szép szavainkat is ilyen helyzetekre tartalékolni.
   Pl.:Hé, te egyedül felmásztál a mászóka tetejére! Ezt a múlt héten még nem tudtad! Már egy egész bekezdést elolvastál hiba nélkül! 
6. Jutalmak helyet ünnepeljetek! A pénz és egyéb tárgyi jutalmak csak tovább gyengítik belső motivációt és egyértelműen kis közgazdászokat faragnak gyermekeinkből, akik erőfeszítéseiket az elérhető jutalom nagyságához igazítják majd. Ha pedig nincs jutalom, vagy nem elég vonzó, minek fáradnának? Éppen ezért, ha valami fontos eredményt szeretnénk jutalmazni, ahol már nem elég a szavak súly, menjünk inkább együtt egy vágyott mozira el, vagy üljünk be a kedvenc fagyizójába családilag! Legyenek ezek különleges meglepetés alkalmak, és ne a nyomásgyakorlás eszközei „hogyha te megcsinálod” kezdetű mondatok befejező részei és akkor az öröm is nagyobb lesz! Ma először aludtál ott az oviban, és minden jól sikerült! Gyere, ünnepeljük meg egy finom gyümölcsturmixa/ fagyival! Úgy örülök, hogy sikerült az övvizsgád karatén! Sokat dolgoztál érte! Lenne kedved egy nyári bobozáshoz? 
7. Kérdezz inkább! Ahelyett, hogy arról beszélnénk mi tetszik, érdeklődésünket kérdésekkel is kifejezhetjük.
   Pl. Melyik részt volt a legnehezebb elolvasni? Hogy találtad ki, hogy melyik cipő melyik lábadra való?

 

Az pedig, hogy eddig esetleg nem így csináltad, nem a te hibád, hiszen mélyen szereted gyermekedet és mindig a legtöbbet, és legjobbat szeretnéd neki adni! Egyszerűen lehet, hogy ez még olyan új információ, ami eddig nem jutott el hozzád. Olyan régóta és olyan széles körben elterjedt a jutalmazás-büntetés eszközrendszere, hogy fel sem merül bennünk, lehet máshogy is. És változtatni sose késő!

De ha mostanra úgy érzed, hogy ez mind sok és képtelen lennél ezek után egy természetesen szádra jövő mondatot is kinyögni, akkor ezt az egyszerű szabályt jegyezd meg:

Légy ítéletmentes! Ne értékeld és megítéld, amit tesz, csak egyszerűen vedd észre és örülj vele!

 

Amint viszont feltétlenül ne felejtsünk el megosztani velük, hogy mennyire örülünk nekik és mennyire szeretjük őket! Ez nem kényeztetés és nem dicséret, hanem a kapcsolódás, ami a gyerekeknek olyan, mint a levegő! Ennek legtisztább formája a gyerekidő, ahol aztán kényeztethetjük őket, amennyit csak bírjuk. Az viszont fontos, hogy gyerekidővel sose jutalmazzunk! Azt nem kiérdemelni kell, az jár nekik alanyi jogon, mert fontosak nekünk és imádjuk őket!

És az ilyen mondatokkal sem érdemes szűkmarkúan bánni:

• Úgy szeretlek, ahogy vagy!
• Boldogabb az életem, amióta velünk vagy!
• Mosolygok, ha eszembe jutsz!
• Jobban érzem magam, ha együtt vagyunk!
• ….

Selmeczy-Veres Ildi írása

Kapcsolódó nevelés Selmeczy-Veres Ildivel

ildiko.selmeczy-veres@outlook.com