Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

Blog

A házi feladat írás is lehet vicces

| |

Egy történet arról, milyen az, ha a gyerekünknek adunk egy kis plusz érzelmi üzemanyagot, hogy a kihívások leküzdhetővé váljanak! Harmadik hete otthon tanulunk. Az én elsősömnek ez egy álom, nagyon szeret itthon lenni, a tananyagot meg kirázza a kisujjából. De vannak napok, amikor azért nem fűlik hozzá a foga. Amikor tegnap leültünk, nyűglődött már az elején, majd elővettük a matekkönyvet, látom, hogy elkezdi beírni sorban a rossz eredményeket – tudtam, szándékosan. Erre letettem a ceruzát, ránéztem, és annyit mondtam: jól van, akkor inkább tanulás helyett most 20 perc Gyerekidő jön. (Azaz ez: https://kapcsolodoneveles.hu/gyerekido) Azt csinálunk, amit csak akarsz, csak a tiéd vagyok! Erre ő: oké, tanuljunk. Megrökönyödve kérdeztem: biztos? Most bármit lehet! Igen, mondja. De már tudtam is, az lesz most a cél, hogy az ő szabályai szerint menjen a dolog. El is kezdte beírni a rossz eredményeket, én meg lelkesen beszálltam a játékba: igen, igen, 8+8 az nem inkább 126? Jaaa, de! Nagyokat nevettünk, egyre képtelenebb számokkal álltunk elő, feje tetejére állítottuk a feladatokat, összeadás helyett kivontunk, és így tovább. Ezután elővette az olvasás-könyvet, majd elkezdte olvasni a Zengő ábécét – azaz annak ellenkezőjét. “Ezüstkörte fatörzsön” – mondta a kezdő sor helyett, majd így végig, szépen, ötleteltünk a szavak ellentétén, és hatalmasakat nevettünk. A legjobban a “Haszonnövény mellett lassú béka vánszorog” sor tetszett nekünk (“Gyom között gyors gyík szalad” helyett). Mikor az óra csipogott, megöleltük egymást, és ránéztem: akkor most csinálhatjuk a leckét? Bólintott. Csináltuk. Szó nélkül radírozta ki a matekkönyvből a rossz eredményeket, és persze gond nélkül (ahogy szokta, és ahogy tudtam, hogy tudja) írta be a jókat. Mennyivel más mindez, ha az érzelmi tankunk tele van kapcsolódással, örömmel és biztonságérzettel, nem igaz?

Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?

| |

Az alaptanfolyamra azért mentem el, mert úgy éreztem, hogy bizonytalan vagyok abban, hogy a felmerülő helyzeteket a gyereknevelésben hogyan kell megoldani. Azzal a gondolattal mentem, hogy eszközöket fogok kapni ahhoz, hogy ezeket kezeljem. Sok szempontból egyedül éreztem magam, és azt gondoltam, hogy valamit nem értek jól.

Miután elvégeztük az alaptanfolyamot, kaptuk meg a diagnózist, hogy hallássérült a lányunk. Ez sok szempontból megerősített abban, hogy a megérzéseim jók, de azt is tudtam, hogy egyedül nehéz lesz ezzel megküzdenem. Akkor az egyetlen eszközhöz nyúltam, amit úgy éreztem, hogy segíthet, a Páros meghallgatáshoz. A tanfolyamon már megtapasztaltam azt az érzést, hogy milyen, amikor ítélkezés, belekérdezés és tanácsadás nélkül hallgat meg valaki. Azt is tudtam, hogy a meghallgató páromnak nem kell elmondanom az egész történetemet, így nem kell újra és újra elölről kezdenem, hanem ott tudom folytatni, ahol éppen tartottam a feldolgozásban.

Úgy gondoltam, hogy a gyász időszakon viszonylag gyorsan át kell lendülnöm, hogy olyan anyja lehessek a lányomnak, aki nem sajnálja magát, hogy miért történt ez meg ÉPPEN vele, aki nem fél, és nem érzi magát elveszettnek, aki nem enged meg mindent a gyermekének csak azért, mert szegénnyel „úgyis kitolt az élet”. Úgy éreztem, hogy el kell gyászolnom a szülőt, aki nem lehetek és azt a gyermeket, akit vártunk. Azt hiszem már akkor is tudtam, hogy ez azon az úton át vezet, hogy kimondhatom azokat az érzéseket, tisztán és hangosan, amik ezzel járnak. Ehhez nagyon jó az a puha melegség, amit az nyújt, hogy a másik nem szól bele, nem ítélkezik és nem tanácsol semmit. Biztonságban éreztem magam.

Sokan próbáltak segíteni, és olyanokat mondani, ami szerintük segíthet a továbblépésben. Általában olyanok hangzottak el, hogy „Legalább egészséges”, „Ez nem a világ vége”. Tudom, hogy ezeket mind a jó szándék vezérelte, de ezek azt az üzenetet hordozták magukban számomra, hogy ne érezz, csak lépj tovább.

Erről az időszakról az az emlékem, hogy csak sírtam. Megengedhettem mindazokat az érzéseket, amikről úgy éreztem, nem beszélhetek és szégyellni valóak. Jó érzés volt, hogy volt aki meghallgatott. Csökkentette az érzést, hogy egyedül vagyok a helyzetemmel, pedig nem sorstárs hallgatott meg. Abban is segített, hogy oldódjon az, hogy léteznek szégyellni való érzések. Az, hogy a meghallgató párom jelenlétével, figyelmével jelezte számomra, hogy fontos vagyok és az érzéseim számítanak, már eleve könnyített rajtam.

Ezeket az érzéseket muszáj volt mélységében átélni és kiereszteni ahhoz, hogy túllendüljek ezen, a biztonságos kör által, ami teret ad az ilyen (nem feltétlenül racionális) érzések megélésének és feldolgozásának. Rögtön azt éreztem, hogy itt azt is lehet mondani, amit máshol nem szabad. Ez a szabadság nagyon felszabadító.

Azt hiszem azóta is a Páros meghallgatás a kedvenc eszközöm.

Ambrózy Noémi, oktató

 

Olvass tovább a Páros meghallgatásról: Gyakori kérdések és válaszok

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

| |

A kisfiamnál a bölcsis és az óvodai beszoktatás is nagyon hasonlóan ment. A szeparáció nála újra és újra felmerülő téma a mai napig. Nagyon szeret közösségben lenni, de ahhoz, hogy az új helyzetben kapcsolódni tudjon, ahhoz minden egyes alkalommal át kell dolgoznunk magunkat a nehéz érzéseken. Szerencsére eddig minden intézmény partnerünk volt ebben, és szeretettel vették körül mindig, ha nem is feltétlenül alkalmazták a mi eszközeinket. Már pár hete járt -meglehetősen lelkesen-, bölcsődébe, amikor is egyik reggel teljességgel kiborult, hogy ő márpedig nem megy be, és amúgy sem akar bölcsődébe járni.

Sírt, fetrengett a földön az öltözőben. Elhatároztam, hogy segítek neki megszabadulni a sok rossz érzéstől, korábbi tapasztalataim alapján már tudtam, hogy ha szeretettel mellette tudok maradni, az segít. Arra figyeltem, hogy ne csapkodja a bútorokat, és ne legyen veszélyben. Nem engedte, hogy hozzáérjek, ezért emellett csak annyit mondtam neki, hogy itt vagyok mellette. Mondtam neki, hogy jó helyen van itt (ezt szerencsére tényleg így is gondolom a mai napig, hogy jó helyre járt). Harminc perc után viszont magamban is éreztem a feszültséget felgyűlni, és azt is, hogy így nem tudom tovább meghallgatni. Ezt megmondtam neki, és egy üvöltő-síró gyereket adtam oda a gondozónak. Szerencsére hamar megnyugodott (a saját lelkem megnyugtatására hallgatóztam).

Ahogy azt anno megtanultam, menetrend szerint érkezett a délutáni kiborulás: ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Amikor érte mentem, akkor arra készültem lelkileg, hogy ez előfordulhat, hiszen reggel nem tudta teljesen kisírni magát a jelenlétemben. Akkor még legalább húsz percet üvöltött, amit már végig tudtam hallgatni. Amikor befejezte, onnantól kezdve szinte egyik reggel sem volt probléma, mindig örömmel és jó kedvvel ment bölcsődébe. Jó adag szeparációval kapcsolatos rossz érzéstől szabadulhatott meg a sírás által.

Amikor óvodába került, az nagy váltás volt neki, mert a bölcsődei tíz gyerekhez képest a huszonötöt elég soknak élte meg. Az óvodában már nem volt lehetőség ugyanarra a babusgatásra, amit a bölcsődében élvezhetett. Érezhető volt, hogy az óvónőhöz sem sikerült annyira kapcsolódni, aki szegény fél évig egyedül vitte a csoportot.
Nagyjából egy hónap után itt is borult a bili. A bölcsődei alkalom után itt már lényegében készültem rá, és tudtam, hogy el fog jönni ez a pont, mert éreztem is, ahogy halmozódik benne a feszültség. A hallgatópáromnak köszönhetően (akinek minden a helyzettel kapcsolatos érzésemet kiadhattam, ő pedig csak szeretettel meghallgatott engem) már képes voltam végighallgatni a negyven perces kiborulást, amit szerencsére közönség nélkül sikerült végigcsinálnunk az óvoda öltözőjében. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nem kaptunk nézéseket, és ha arra járt valaki, akkor is tudtam jelezni, hogy kezemben tartom az ügyet. Amikor lecsendesedett, akkor pár perc ölelgetés után elbúcsúzott, és vidáman ment be a társai közé játszani.

Nekem ezek az alkalmak nehezek voltak, de tudtam, hogy utána sokáig jó lesz. Az óvodában azért többször előfordul, hogy sok neki a csoport, és telítődik, de jó érzés, hogy mindig vannak eszközeink, amikhez nyúlhatunk. És ahogy erősödik az óvónőkkel a kapcsolata, annál könnyebbek a reggeleink is.

Újrakapcsolódás ovi után

| |

Minden nap ebéd után jártam az oviba a 4 éves kisfiamért, aki bár először mindig nagy örömmel ugrott a nyakamba, perceken belül mégis sokszor talált valamit, amin nyűgösködni kezdhetett – ezzel adta tudtomra, hogy azért hosszú volt a nap nélkülem, nehéz az élet ennyi gyerek közt. Sokszor nekiállt nyafogni, hogy éhes, édességet akar, és amikor éreztem, hogy nem tudok elég erőfeszítést tenni az újrakapcsolódásért, akkor néha kapott is.

Egyik nap azonban már az öltözés közben melléguggoltam, a szemébe néztem, és nagy szeretettel mondtam neki: ne haragudj, kicsikém, nincs ma édesség. Először nyavalyogva toporzékolni kezdett, én hagytam, mellette voltam, és igyekeztem melegséggel kivárni, mi lesz. Az óvodai közeg azonban nem volt alkalmas neki, hogy nagyobb hisztibe (azaz érzelmi nagytakarításba) kezdjen, úgyhogy elindultunk haza, de ő csak nyafogott tovább.

Arra gondoltam: ha most nem tud sírni, amivel kiengedhetné a feszültséget magából, próbáljunk meg nevetni! Úgyhogy mondtam neki: hát, sajnos édesség nincs most nálam, a karjaim és lábaim finomak ugyan, de sajnos mérgezőek, így azt nem javaslom, hogy bárki megkóstolja. Gyanakodva nézett rám, először nem akart belemenni a játékba, de én csak mondtam tovább: igen, igen, biztos vagyok benne, hogy aki meg akarja kóstolni, annak nagy puszikat kell adnom, mert mérgező vagyok. Látszott, mérlegeli, elég vicces-e ez a játékötlet, hogy belemenjen és elnevesse magát, de még mindig nyafogva álldogált mellettem. Amikor viszont harmadjára is elkezdtem mondani, ő közbeszólt: én is mérgező vagyok! Átfordította hát a játékot olyanra, ami neki is igazán viccesnek tűnt, én meg vettem a lapot. Hencegni kezdtem, hogy engem aztán egy ilyen kis gyerekkar biztos nem mérgez meg, nyugodtan megkóstolhatom – aztán amikor játékosan beleharaptam, teátrálisan összeestem és jajveszékeltem, hogy mennyire mérgező, hogy lesz így nekem finom édességem. Ő meg végül megkegyelmezett, és puszival felélesztett, hogy tudjunk tovább menni (és tolni a babakocsiban a türelmetlenné váló tesót), majd az út során még jópárszor el kellett ezt játszanunk, de innentől jó hangulatban mehettünk hazáig, és megfeledkezhettünk az édességről.

Balogh Fruzsi, Kapcsolódó Nevelés oktató

Nem akarok oviba menni

| |

Menetrendszerű a nem akarok oviba menni szólam, persze lehetőleg indulás előtt 10 perccel, amitől még nehézkesebb lesz elkészülni és időben elindulni. Az egyre emeltebb hangon való nógatás nyilván nem segített, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ennyi erővel akár gyerekidőzésre is fordíthatom azt a három percet, amit kifakadással és szónoklással terveztem tölteni. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és azt mondtam: az oviba el kell indulnunk mert nekem dolgoznom kell, de előtte azt csinálunk, amit csak szeretnél, három percig csak a tied vagyok! Nem fűztem nagy reményeket a három perces gyerekidőhöz, azt gondoltam, ki se fogja tudni ennyi idő alatt találni, hogy mit akar csinálni, de tévedtem. Az első másfél perc valóban őgyelgéssel telt, de utána rám ugrott, és közölte, hogy autózzunk! Előkapott két kisautót, közölte, hogy én vagyok a bűnöző, aki most elkap és börtönbe zár. Én természetesen sivalkodtam, hogy jaj, csak azt ne, menekült az autóm, de mindhiába. A kis rendőr elkapott és párnabörtönbe zárt. Sivalkodtam és morogtam még kicsit, hogy ez nem fair, ő rendívül jól szórakozott, hogy én jártam pórul, majd letelt a gyerekidő, és a gyerek magától állt fel cipőt és kabátot húzni.

 

Bacsó Flóra története