A nagyszülőknél töltöttük a napot, az 5 éves Bende nagy örömére. Egész nap játszás, csatázás, az ő szája íze szerinti dolgok mentek. Eközben többször is érezhette annyira „felpuhulva” a lelkét hogy előjöhessenek a nehezebb érzések, több dolgon „megpróbált” kiborulni, de a nagyszülők mindig „segítettek” neki, így csak nem talált jó indokot a szétesésre.
Vacsoránál csak nagy nehezen, nagyanyja nagy erőlködésére volt hajlandó egy sonkás kiflit a kezébe venni. Ekkor én mondtam neki, hogy egyen valami zöldséget is. Ezen nagyon kiakadt, kiabálni kezdett, hogy ő márpedig semmit nem kér. Kaptam hát az alkalmon, és odatettem a tányérjára pár szelet uborkát, paprikát, paradicsomot (amiket ha nem is lelkesen, de azért legtöbbször megeszik máskor). Odaültem mellé, és szelíden, de határozottan mondtam neki: kicsikém, te választasz, bármelyiket eheted, de egy kis zöldséget csak kéne. Erre már sírt, üvöltött, sőt, teli torokból ordított is – kicsit olyan volt, mintha valóban pontosan tudná, hogy neki most épp erre van szüksége, és direkt hergelte volna magát egyre jobban az ordításba. Nem volt hosszú az egész, én finoman tartottam a határt, párszor elismételtem, hogy egyen valami zöldséget, ő meg tombolt egy tíz percet.
Aztán egyszerre csak abbahagyta, ivott egy kis vizet. Én ekkor egy bohócarcot formáztam a tányéron a zöldségekből, és bohóc hangon mondtam: ajaj, én zöldségbohóc vagyok, meg ne egyék az orromat, segítség! Kuncogni kezdett, és jóízűen eszegetni kezdte az uborka-szemeket meg paradicsom-orrot. Aztán ő maga szólt többször is: hé, anya, nincs szeme a bohócnak. Még jópárszor kellett pótolnom, ő sorra falatozta a zöldséget, mintha mi sem történt volna. A következő napokban tökélyre fejlesztettük a zöldség-arcokat, például savanyú káposztából készítettünk bajuszt és szakállt, amit mindig „leborotvált” (megevett), és újra is nőhetett, ha újabb adagra vágyott.
Egyik nap, amikor a bátyja rávetődött, és le akarta teperni a földre, makacsul ellenállt, kihúzta magát a szorításából, és nagyon határozott hangon azt mondta: Bende, ezt nem szeretem, nekem ez nem tetszik! A bátyja meglepődött kicsit a hirtelen jött határozottságon, és arrébb állt. Nagyon boldog voltam, nagy dolognak éreztem, hogy a kislányom már 2 éves kora előtt megérezhette, milyen az, ha ki tud állni a saját érdekeiért.
Cili 4 hónapos korától kezdve ragasztanunk kellett felváltva mindkét szemét napi 2-3 órában. Ezidő alatt sokféleképpen – kapcsolódós és nagyon nem kapcsolódós módon – igyekeztünk abszolválni a feladatot: zsarolással, figyelemeltereléssel, erőfölényünket kihasználva, mindenhogyan próbáltuk tartani a rendszert, de a legsikeresebb mindig az volt, ha játékkal közelítettünk.
1 év körüli volt, amikor egyszer azt mondtam neki: gyere, kicsim, ragasszuk le a szemed – és amikor ellenkezni kezdett, akkor magam elé tartottam a szemtapaszt, és játékosan azt mondtam: jajajjj, nehogy valaki a szememre tapassza, neeeeem, nem akarom! Ezen elmosolyodott, és bátortalanul felém lépett. Bende, a bátyja (4 éves volt ekkor) gyorsabb volt, rögtön beugrott a játékba, kikapta a kezemből, és megpróbálta rám tenni, míg én tettetett ellenállással igyekeztem megakadályozni. Cili ezen jót somolygott. Végül rám került a szemtapasz, megnéztem magam a tükörben, és lelkesen mondtam: hú, de jól nézek ki, kalóz lettem. Na, ez persze Bendének nagyon tetszett, ő is rögtön kért egyet, ezen felbuzdulva Cili is hagyta, hogy rátegyük. Hosszan nézegettük egymást a tükörben, mindannyian különféle matricákat tettünk a tapaszra, és így kezdtünk birkózós kalózjátékba. Nehéz volt, hogy ne a nagyobb gyerek kénye-kedve szerint alakuljon a játék, de igyekeztem végig Cilit is bátorítani a részvételre: én voltam az ellenség, előlem kellett menekülniük, ő röhögve szaladt el előlem újra és újra. Aznapra nem volt gondja a tapasztással. Később gyakran az is elég volt, ha én magamnak is vagy az állatoknak, babáknak leragasztottuk a szemét.