Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

Blog

Újrakapcsolódás ovi után

| |

Minden nap ebéd után jártam az oviba a 4 éves kisfiamért, aki bár először mindig nagy örömmel ugrott a nyakamba, perceken belül mégis sokszor talált valamit, amin nyűgösködni kezdhetett – ezzel adta tudtomra, hogy azért hosszú volt a nap nélkülem, nehéz az élet ennyi gyerek közt. Sokszor nekiállt nyafogni, hogy éhes, édességet akar, és amikor éreztem, hogy nem tudok elég erőfeszítést tenni az újrakapcsolódásért, akkor néha kapott is.

Egyik nap azonban már az öltözés közben melléguggoltam, a szemébe néztem, és nagy szeretettel mondtam neki: ne haragudj, kicsikém, nincs ma édesség. Először nyavalyogva toporzékolni kezdett, én hagytam, mellette voltam, és igyekeztem melegséggel kivárni, mi lesz. Az óvodai közeg azonban nem volt alkalmas neki, hogy nagyobb hisztibe (azaz érzelmi nagytakarításba) kezdjen, úgyhogy elindultunk haza, de ő csak nyafogott tovább.

Arra gondoltam: ha most nem tud sírni, amivel kiengedhetné a feszültséget magából, próbáljunk meg nevetni! Úgyhogy mondtam neki: hát, sajnos édesség nincs most nálam, a karjaim és lábaim finomak ugyan, de sajnos mérgezőek, így azt nem javaslom, hogy bárki megkóstolja. Gyanakodva nézett rám, először nem akart belemenni a játékba, de én csak mondtam tovább: igen, igen, biztos vagyok benne, hogy aki meg akarja kóstolni, annak nagy puszikat kell adnom, mert mérgező vagyok. Látszott, mérlegeli, elég vicces-e ez a játékötlet, hogy belemenjen és elnevesse magát, de még mindig nyafogva álldogált mellettem. Amikor viszont harmadjára is elkezdtem mondani, ő közbeszólt: én is mérgező vagyok! Átfordította hát a játékot olyanra, ami neki is igazán viccesnek tűnt, én meg vettem a lapot. Hencegni kezdtem, hogy engem aztán egy ilyen kis gyerekkar biztos nem mérgez meg, nyugodtan megkóstolhatom – aztán amikor játékosan beleharaptam, teátrálisan összeestem és jajveszékeltem, hogy mennyire mérgező, hogy lesz így nekem finom édességem. Ő meg végül megkegyelmezett, és puszival felélesztett, hogy tudjunk tovább menni (és tolni a babakocsiban a türelmetlenné váló tesót), majd az út során még jópárszor el kellett ezt játszanunk, de innentől jó hangulatban mehettünk hazáig, és megfeledkezhettünk az édességről.

Balogh Fruzsi, Kapcsolódó Nevelés oktató

Nem akarok oviba menni

| |

Menetrendszerű a nem akarok oviba menni szólam, persze lehetőleg indulás előtt 10 perccel, amitől még nehézkesebb lesz elkészülni és időben elindulni. Az egyre emeltebb hangon való nógatás nyilván nem segített, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ennyi erővel akár gyerekidőzésre is fordíthatom azt a három percet, amit kifakadással és szónoklással terveztem tölteni. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és azt mondtam: az oviba el kell indulnunk mert nekem dolgoznom kell, de előtte azt csinálunk, amit csak szeretnél, három percig csak a tied vagyok! Nem fűztem nagy reményeket a három perces gyerekidőhöz, azt gondoltam, ki se fogja tudni ennyi idő alatt találni, hogy mit akar csinálni, de tévedtem. Az első másfél perc valóban őgyelgéssel telt, de utána rám ugrott, és közölte, hogy autózzunk! Előkapott két kisautót, közölte, hogy én vagyok a bűnöző, aki most elkap és börtönbe zár. Én természetesen sivalkodtam, hogy jaj, csak azt ne, menekült az autóm, de mindhiába. A kis rendőr elkapott és párnabörtönbe zárt. Sivalkodtam és morogtam még kicsit, hogy ez nem fair, ő rendívül jól szórakozott, hogy én jártam pórul, majd letelt a gyerekidő, és a gyerek magától állt fel cipőt és kabátot húzni.

 

Bacsó Flóra története

Nyálas dínótojás

| |

A nagycsoportossá avanzsált kisfiam harmadik reggele úgy kezdődött, hogy nem akar oviba menni. A földön ültem törökülésben, ő befeküdt az ölembe, hempergett, és nyávogó hangon kérte, hogy hadd ne kelljen mennie. Kérdeztem, hogy mi az, ami most bent nem jó, kivel beszéljünk, mit tegyünk, hogy jobb legyen, de csak hajtogatta, hogy ő nem akar menni. A kutya leült elénk, és elkezdett méltatlankodva nyüszögni, mint aki valamit nagyon akar. Látszólag komoly képpel, túlzóan kiosztó hanghordodozással a kutya felé fordultam, és azt mondtam neki: „Micike, én értem, hogy te is ide pályázol, de esélyed nincs, most a kisfiam ül itt, aki mindennél fontosabb, neki itt bérelt helye van, bármikor beülhet az ölembe, és bármeddig maradhat. Ez van, sajnálom, ő a legfontosabb nekem, ezt meg kell értened.” Erre a gyerek elkezdett kuncogni, nagyon élvezte, hogy így kiálltam mellette. Majd felállt, és akkor láttam meg, hogy a feneke alatt, a lábaim közt volt a kutya gumilabdája. Buta, értetlen képet vágtam és csodálkoztam, hogy vajon melyikünk tojt ilyen fura, narancssárga, rücskös dínótojást. Ezen a kisfiam még jobban nevetett, nagyon élvezte, hogy ilyen értetlen vagyok, hogy nem csak ő van néha elveszve a világban. Eldobta a kutyának, aki visszahozta, és a gyerek mindig tovább dobta nekem, én meg látványosan undorodtam a kutyanyálas dínótojástól, mire egyre nagyobb nevetésekkel dobta nekem mindig a labdát. Én forgattam a szemeimet, reszkettem, ráztam kezemet-lámabat, és sivalkodtam, hogy „még egyszer ide ne dobd, én ezt nem akarom, semmiképp nem akarom, fúj de undorító”, mire persze még nagyobb nevetés lett a válasz, hiszen megfordult a helyzet: most én nem akartam, amit ő csinált, ő irányíthatott, én pedig tűrtem, színpadiasan fanyalogva. Körülbelül öt percig tartott mindez, majd mondtam, hogy indulok zuhanyozni, hiszen nekem dolgoznom kell, őt meg várja az ovi. Ekkor pedig elmondta, hogy igazából az a gond, hogy a kiscsoportosokkal még bent maradnak a szülei, a többiekkel pedig nem. Nagyon megkönnyebbültem, hiszen végre megtudtam, mi a baja, és ezen pedig könnyen segíthettünk, hiszen az ovi nagyon rugalmas, és a nagyobb gyerekek szülei is simán bemehetnek a csoportszobába. A reggeli készülődés innentől simán ment, hála a nevetésmeghallgatásnak.

 

Bacsó Flóra története

Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg

| |

Március 15. körül az oviban a kisfiamék (4 éves) kardot készítettek papírból, ám néhány nappal később, amikor hazahozta, elégedetlen volt vele, nyafogott minden miatt, nehezen találtam vele a kapcsolatot. Megígértem neki, hogy később, ha itthon lesz az apukája, csinálhatunk gyerekidőt. Ő kérte, hogy lehessen félóra, belementem.

Nagy lelkesen nekikészülődött, és mondta: most az a feladat, hogy a sajátja helyett másmilyen kardot készítsünk, olyat, amilyet a másik csoportban csináltak a gyerekek. Összeszedtük, ami kell, és vártam az instrukciókat. Ő bőszen mutogatta, hogy mit ragasszak, hova mit rakjak, hova fessek egy kicsit még temperával, stb. Első perctől látszott, hogy a kard nem fog úgy összeállni, ahogy ő gondolja, nem fog például odaragadni a cellux, ha a festék még nem száradt meg. De én (nagy nehezen) végig egy szót sem szóltam, csak figyeltem őt, lelkesedtem az ötleteiért, és kérdezgettem, hogy hogy szeretné, így mindenben az ő útmutatását követve készült el a kard.

Amikor csörgött az óra 30 perccel később, éppen készen lettünk, de ahogy kézbe vette, lekonyult, és látszott, hogy nem használható. Nagy kiborulásra számítottam, de nem. Ő csak megvonta a vállát, és annyit mondott: akkor majd használom a sajátomat. És már szaladt is. Onnantól jókedvűen játszott vele egész este. Annyira szuper volt látni, hogy a közös idő és a kapcsolódás megtette a megáét, és valóban nem a tökéletesen kivitelezett végeredmény, hanem az egymásra figyelés volt a lényeg.

Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története

| |

Lányomnak még 2 hónapja volt, hogy betöltse a 3. életévét, én pedig azt tervezgettem, hogy elmennék Bukarestbe 3 napra, a Kapcsolódó Nevelés nemzetközi szervezetének európai regionális elvonulására más, a módszer iránt „elkötelezett” szülővel. Vívódtam, hogy az összesen 4 nap 3 éjszaka…. és mi lesz Klárival, sosem voltunk még ennyit távol egymástól, de úgy döntöttem, ez nekem nagyon jó lesz, és majd Klári is „megbocsát”

Akkor már másfél éve neveltem egyedül, de édesapjával megegyeztünk jó előre, hogy ezen a hétvégén ő lesz vele, hiszen hozzá kötődik utánam a legszorosabban.

Édesapja 3 napot vele tudott lenni hétfőig, én pedig kedden késő délelőtt értem az apai nagyszülőkhöz Klárit felvenni, nagyon izgatottan- úgy véltem feltöltődve és felkészülten mindenféle érzelmi viharra, amit első hosszabb elszakadásunk eredményez majd.

Esett az eső, és ahogy megálltam a nagyszülők kapuja előtt, kiszálltam a kocsiból, láttam is már Klárit közeledni nagypapával az udvaron keresztül, és azt is, hogy lányom vonakodva, húzódzkodva jön, papai biztatásra. Nagy szeretettel kezdtem el szólongatni, köszönteni, lánykám egyre visszautasítóbb lett, és mire kiértek az utcára, már látni sem akart. Leguggoltam hozzá, nagyon kedvesen szólongattam, közeledtem, de ő egyre bújt a nagypapához. Tovább közeledtem, hogy szemkontaktust tudjak vele felvenni, majd közölte már sírva, hogy marad a nagyszülőknél.

Egy jó 8-9 percig tudtam is tartani a hitem, hogy ez csak a távollétem miatt van, Klári egyre hevesebben tiltakozott, hogy nem jön velem, és le akarta magát dobni a földre a sárba. Itt kezdett elhagyni az „önbizalmam”, igyekeztem tartani Klárit, hogy egyikőnk se landoljon a sárban, plusz egyre erősebben éreztem, nagypapa szikár hallgatásában saját „kínlódását” a helyzetet illetően. Próbáltuk betenni a kocsiba, de annyira hevesen kapálódzott, hogy elsőre nem ment. Egyre szörnyűbb lett az egész, Klári hajtogatta, hogy nem jön velem sehova és itt akar maradni….Annyit sikerült mondanom a papának, hogy „Ez normális ilyenkor, sajnálom”, de közben arra gondoltam, hogy rettenetes anya vagyok, hiszen nem akar velem hazajönni, és biztos azért is, mert egyedül vagyok vele, és lám, milyen jól megvolt a nagyszülői párosnál is a családi fészekben. (Ez utóbbi egyébként remek Páros meghallgatás téma- saját feldolgozatlan érzelmeink). Másodjára betettük valahogyan a kocsiba, picit nagypapa is beszállt vele, de bekapcsolni nem tudtuk, annyira „dühöngött”, csak harmadik próbálkozásra. Ez a mutatvány, kb bő 20 percet vehetett igénybe, de egy évezrednek tűnt, valamennyire megkönnyebbültem – hogy legalább már az autóban van- a még mindig ordibáló 3 évesemmel hátul, és arra gondoltam, h most óvatosan, szépen hazavezetek a forgalommentes úton. Közben azt mantráztam, hogy „figyelj a lámpákra, gyalogosokra” stb. Klári csak tovább „tajtékzott” hátul, annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy „Nagyon sajnálom szívem, nem sokára hazaérünk” (abban biztos voltam, hogy így nem tudunk felmenni a lakásba, és meg kell várni a kocsiban, amíg elmúlik a „vihar”) Leparkoltam a házunk előtt, még sírt kitartóan, de a dühe csillapodott. Úgy éreztem, hiába gyakorlom én ezt az egészet már két éve, muszáj felhívnom a meghallgató páromat, hogy mondja el egy mondatban, hogy ez „normális” és minden rendben van. Hívtam, de nem értem el, írtam neki gyorsan 2 sort, hogy mi történt, közben szálltam ki a kocsiból, hogy hátra üljek Klárihoz, amíg lecsillapodik, és eszembe jutott egy másik egyesületis anyuka, akit elértem. 3 mondatban ecseteltem, hogy mi történt, és hogy „darabkáimban” vagyok, ő nyugtázta, és szintén kb 3 mondatban elmondta, hogy az ő egyik gyermeke rendszeresen ezt csinálja, amikor hazahozza a nagyszülőktől, csak már lakásajtón belül. Hálás voltam, h egy felnőttel tudtam beszélni pár percet, ültem Klári mellett hátul, mondtam neki, hogy „Itt vagyok már kicsikém”…. Ő lassan abbahagyta a sírást, majd megszólalt, és a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Anya, jót sírtam.”

Klári mondata annyira szürreálisan hatott rám, hogy bizony a Mester és Margaritából ugrott be a Berlioz-os jelenet, úgy éreztem, mintha most esne le a fejem a helyéről –szerencsére nem villamos által- és gurulna ki a csukott ajtón keresztül az autóból- mert egyszerre volt nagyon mulatságos, nagyon magától értetődő Klári mondata, ugyanakkor annyi energiámba telt az elmúlt 40 perc menedzselése, hogy le voltam taglózva. Felnevettem, nyugtáztam a lányom közlését, és szépen felmentünk a lakásba, teafőzés, közös játék következett. Nagyon hálás voltam, hogy akadt egy valaki a telefon végen, aki most kivételesen nem „meghallgatott”, hanem azt, mondta, hogy „Ez ok”. Mert egyébként, tudom, hogy nagyon is az.