Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

Blog

Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg

| |

Március 15. körül az oviban a kisfiamék (4 éves) kardot készítettek papírból, ám néhány nappal később, amikor hazahozta, elégedetlen volt vele, nyafogott minden miatt, nehezen találtam vele a kapcsolatot. Megígértem neki, hogy később, ha itthon lesz az apukája, csinálhatunk gyerekidőt. Ő kérte, hogy lehessen félóra, belementem.

Nagy lelkesen nekikészülődött, és mondta: most az a feladat, hogy a sajátja helyett másmilyen kardot készítsünk, olyat, amilyet a másik csoportban csináltak a gyerekek. Összeszedtük, ami kell, és vártam az instrukciókat. Ő bőszen mutogatta, hogy mit ragasszak, hova mit rakjak, hova fessek egy kicsit még temperával, stb. Első perctől látszott, hogy a kard nem fog úgy összeállni, ahogy ő gondolja, nem fog például odaragadni a cellux, ha a festék még nem száradt meg. De én (nagy nehezen) végig egy szót sem szóltam, csak figyeltem őt, lelkesedtem az ötleteiért, és kérdezgettem, hogy hogy szeretné, így mindenben az ő útmutatását követve készült el a kard.

Amikor csörgött az óra 30 perccel később, éppen készen lettünk, de ahogy kézbe vette, lekonyult, és látszott, hogy nem használható. Nagy kiborulásra számítottam, de nem. Ő csak megvonta a vállát, és annyit mondott: akkor majd használom a sajátomat. És már szaladt is. Onnantól jókedvűen játszott vele egész este. Annyira szuper volt látni, hogy a közös idő és a kapcsolódás megtette a megáét, és valóban nem a tökéletesen kivitelezett végeredmény, hanem az egymásra figyelés volt a lényeg.

Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története

| |

Lányomnak még 2 hónapja volt, hogy betöltse a 3. életévét, én pedig azt tervezgettem, hogy elmennék Bukarestbe 3 napra, a Kapcsolódó Nevelés nemzetközi szervezetének európai regionális elvonulására más, a módszer iránt „elkötelezett” szülővel. Vívódtam, hogy az összesen 4 nap 3 éjszaka…. és mi lesz Klárival, sosem voltunk még ennyit távol egymástól, de úgy döntöttem, ez nekem nagyon jó lesz, és majd Klári is „megbocsát”

Akkor már másfél éve neveltem egyedül, de édesapjával megegyeztünk jó előre, hogy ezen a hétvégén ő lesz vele, hiszen hozzá kötődik utánam a legszorosabban.

Édesapja 3 napot vele tudott lenni hétfőig, én pedig kedden késő délelőtt értem az apai nagyszülőkhöz Klárit felvenni, nagyon izgatottan- úgy véltem feltöltődve és felkészülten mindenféle érzelmi viharra, amit első hosszabb elszakadásunk eredményez majd.

Esett az eső, és ahogy megálltam a nagyszülők kapuja előtt, kiszálltam a kocsiból, láttam is már Klárit közeledni nagypapával az udvaron keresztül, és azt is, hogy lányom vonakodva, húzódzkodva jön, papai biztatásra. Nagy szeretettel kezdtem el szólongatni, köszönteni, lánykám egyre visszautasítóbb lett, és mire kiértek az utcára, már látni sem akart. Leguggoltam hozzá, nagyon kedvesen szólongattam, közeledtem, de ő egyre bújt a nagypapához. Tovább közeledtem, hogy szemkontaktust tudjak vele felvenni, majd közölte már sírva, hogy marad a nagyszülőknél.

Egy jó 8-9 percig tudtam is tartani a hitem, hogy ez csak a távollétem miatt van, Klári egyre hevesebben tiltakozott, hogy nem jön velem, és le akarta magát dobni a földre a sárba. Itt kezdett elhagyni az „önbizalmam”, igyekeztem tartani Klárit, hogy egyikőnk se landoljon a sárban, plusz egyre erősebben éreztem, nagypapa szikár hallgatásában saját „kínlódását” a helyzetet illetően. Próbáltuk betenni a kocsiba, de annyira hevesen kapálódzott, hogy elsőre nem ment. Egyre szörnyűbb lett az egész, Klári hajtogatta, hogy nem jön velem sehova és itt akar maradni….Annyit sikerült mondanom a papának, hogy „Ez normális ilyenkor, sajnálom”, de közben arra gondoltam, hogy rettenetes anya vagyok, hiszen nem akar velem hazajönni, és biztos azért is, mert egyedül vagyok vele, és lám, milyen jól megvolt a nagyszülői párosnál is a családi fészekben. (Ez utóbbi egyébként remek Páros meghallgatás téma- saját feldolgozatlan érzelmeink). Másodjára betettük valahogyan a kocsiba, picit nagypapa is beszállt vele, de bekapcsolni nem tudtuk, annyira „dühöngött”, csak harmadik próbálkozásra. Ez a mutatvány, kb bő 20 percet vehetett igénybe, de egy évezrednek tűnt, valamennyire megkönnyebbültem – hogy legalább már az autóban van- a még mindig ordibáló 3 évesemmel hátul, és arra gondoltam, h most óvatosan, szépen hazavezetek a forgalommentes úton. Közben azt mantráztam, hogy „figyelj a lámpákra, gyalogosokra” stb. Klári csak tovább „tajtékzott” hátul, annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy „Nagyon sajnálom szívem, nem sokára hazaérünk” (abban biztos voltam, hogy így nem tudunk felmenni a lakásba, és meg kell várni a kocsiban, amíg elmúlik a „vihar”) Leparkoltam a házunk előtt, még sírt kitartóan, de a dühe csillapodott. Úgy éreztem, hiába gyakorlom én ezt az egészet már két éve, muszáj felhívnom a meghallgató páromat, hogy mondja el egy mondatban, hogy ez „normális” és minden rendben van. Hívtam, de nem értem el, írtam neki gyorsan 2 sort, hogy mi történt, közben szálltam ki a kocsiból, hogy hátra üljek Klárihoz, amíg lecsillapodik, és eszembe jutott egy másik egyesületis anyuka, akit elértem. 3 mondatban ecseteltem, hogy mi történt, és hogy „darabkáimban” vagyok, ő nyugtázta, és szintén kb 3 mondatban elmondta, hogy az ő egyik gyermeke rendszeresen ezt csinálja, amikor hazahozza a nagyszülőktől, csak már lakásajtón belül. Hálás voltam, h egy felnőttel tudtam beszélni pár percet, ültem Klári mellett hátul, mondtam neki, hogy „Itt vagyok már kicsikém”…. Ő lassan abbahagyta a sírást, majd megszólalt, és a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Anya, jót sírtam.”

Klári mondata annyira szürreálisan hatott rám, hogy bizony a Mester és Margaritából ugrott be a Berlioz-os jelenet, úgy éreztem, mintha most esne le a fejem a helyéről –szerencsére nem villamos által- és gurulna ki a csukott ajtón keresztül az autóból- mert egyszerre volt nagyon mulatságos, nagyon magától értetődő Klári mondata, ugyanakkor annyi energiámba telt az elmúlt 40 perc menedzselése, hogy le voltam taglózva. Felnevettem, nyugtáztam a lányom közlését, és szépen felmentünk a lakásba, teafőzés, közös játék következett. Nagyon hálás voltam, hogy akadt egy valaki a telefon végen, aki most kivételesen nem „meghallgatott”, hanem azt, mondta, hogy „Ez ok”. Mert egyébként, tudom, hogy nagyon is az.

Fel tudom húzni a cipzárt!

| |

5 éves kisfiam betegség miatt itthon maradt. Délig pizsamában játszott, amikor a kisebbiket elaltattam, megpróbáltam őt rávenni a felöltözésre, de ellenállt. Nagy nyűglődés közepette végül abban kiegyeztünk, hogy legalább egy pulcsit vegyen fel, ő választotta ki a cipzáras kardigánt. Amikor azonban nem sikerült felhúzni a cipzárt, végleg kifakadt, sírással küszködve kezdett egyre elkeseredettebben erőlködni. Mellette ültem a földön, igyekeztem először instrukciókkal segíteni, de egyre csak jobban behergelte magát, elhúzódott, hogy ne nyúljak hozzá. Én ekkor közelebb húzódtam, próbáltam a szemébe nézni, és nagyon nagy melegséggel a hangomban mondtam neki: itt vagyok, kicsim, most melletted maradok. Erre végleg kifakadt, sírt, kicsit rugdalózott, én gyengéden a lábához értem, és pár percig hallgattam így őt. Amikor kicsit közelebb engedett, mondta, hogy akkor húzzam fel én a cipzárt.

Először megpróbáltam nevetésbe fordítani a dolgot, és látványosan szerencsétlenkedni kezdtem, hogy nem is tudom, merről indul ez a zár, hogy is kell ezt. De ő ezen iszonyú dühös lett, kiabált, hogy hagyjam abba és húzzam fel rendesen.

Erre nagyon finoman annyit mondtam: nem, kiscsillagom, te is fel tudod húzni. Biztos vagyok benne, tudom, hogy menni fog. Ahogy ezeket mondtam, egyre jobban zokogott és kiabált, toporzékolt. Gyengéden a karjához értem, néztem a szemébe, és közben párszor hasonló bátorító mondatokat mondtam. Nagy nehezen, vagy tíz perc sírás után ez szakadt ki belőle: az oviban se tudom soha felhúzni, és én nem fogok próbálkozni többet! Szegény kis drágámból kijött az összes frusztráció az ovis elhagyatottsággal, elvárásokkal, mindennapi kudarcokkal kapcsolatban. Én továbbra is mellette voltam, és nagy szeretettel mondtam neki: tudom, kicsim, nagyon nehéz mindig újra próbálkozni, de én tudom, hogy sikerülni fog. Ekkor minden erejét összeszedve nekifogott, és fel is húzta a pulcsi zárját. Én vidáman ujjongani kezdtem neki, de ő erre még keservesebb sírásba kezdett, valahogyan itt, a siker után volt az egész nagy érzelmi gócnak a csúcsa nála, és még jópár percig tombolt, lehúzta a cipzárt, tépte le a pulcsit, elrohant.

Utána mentem, finoman fogtam a pulcsit, hogy rajta maradjon, és hallgattam őt tovább. Ekkor lassanként elkezdett szipogva megnyugodni, és mondta, hogy akkor mégis megpróbálja még egyszer. Mivel úgy láttam, készen van, hogy játékot csináljunk belőle, javasoltam, hogy akkor legyen cipzár-felhúzó verseny. Tetszett neki az ötlet, máris instrukciókat osztogatott, hogy hogy csináljam. Először hoztam egy gombos pulcsit, és amikor elkiáltotta magát, hogy vigyázz, kész, rajt, azzal kezdtem szerencsétlenkedni. Neki se ment fel elsőre a cipzár, de kíváncsian rám sandított, hogy hogy állok. Jaj, nekem valami nagyon nem stimmel – mondtam, mire ő felnevetett, és kedvesen elmagyarázta, hogy dehiszen ez nem is cipzár, hanem gomb. Jaaa, vagy úgy, akkor hozok másikat, újra kezdtük a versenyt. Persze megint bénázni kezdtem, ő rögtön felhúzta a magáét, nagy nevetések és ugrálások közepette ünnepelte a győzelmét, miközben én még mindig bosszankodva próbálkoztam. Erre megint odajött, és türelmesen megmutatta, hogyan kell. Innentől egy szó sem esett a cipzárról, de egész délután jókedvűen és kisimultan játszott.

Amikor kb. egy hét múlva legközelebb bíbelődött a cipzárral, és a sírás határán volt, odaültem elé, készen arra, hogy talán megint meg kell hallgatnom, és csak annyit mondtam: tudom, hogy sikerülni fog, kicsim. Ő rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta: játsszunk megint felhúzó-versenyt, de azt akarom, hogy elsőre sikerüljön! Lelkesen belementem, előhoztam és felvettem a nagyapja kabátját, amin rögtön nevetni kezdett, és persze látványosan bénáztam. Ő először felhúzta a sajátját, majd gondosan segített nekem, és végül boldogan kijelentette: döntetlen!

Néha apának is elege lesz

| |

Férjem születése óta imádja 5 éves kisfiunkat, de gyakran nagyon kikészíti őt érzelmileg a sok ellenkezés, az akaratossága és verekedési hajlama. Egyik hétvégén már reggel óta minden nehézkesen ment, már a reggelinél kitört valamin a „hiszti”, aztán hosszas egyezkedés után sem volt hajlandó elmenni az apjával a piacra (ahová rendszerint szívesen megy), később csapkodni kezdte, semmi nem volt jó neki. Másnap sem volt hajlandó elmenni vele a megbeszélt programra, és a férjem megpróbálta meghallgatni őt – bár közben már valószínűleg igencsak elege volt az egészből. Mikor hosszas üvöltés után egyszercsak egy rossz mozdulattal csapott oda az apja arcába, neki betelt a pohár, lerakta a gyereket, beviharzott a hálószobába, magára csapta az ajtót.

Ekkor úgy döntöttem, kivételesen nem a gyereket, hanem az apját fogom meghallgatni. Utánamentem a gyerekszobába – a kisfiunk egy ideig óbégatott, de érdekes módon egy idő után elcsendesült és játszani kezdett, míg mi a csukott ajtó mögött ücsörögtünk. Talán megérezte, hogy most fontos dolog történik a szüleivel. Odamentem a férjemhez, megsimogattam a vállát, megpróbáltam a szemébe nézni. Ő nem nézett rám, de rögtön mondani kezdte, mennyire elege van, mennyire próbálkozik, de ez a gyerek egyszerűen nem normális, ezt ő már nem bírja, kész, vége van, ez a gyerek kezelhetetlen. Életemben először sikerült nem belekezdenem egy hosszas magyarázatba arról, miért is normális a gyerekünk meg hogy mi is zajlik benne ilyenkor, nem szóltam semmit – egyszerűen csak ott voltam vele és empatikusan hallgattam. Már csak amiatt is meg tudtam ezt tenni, hiszen akkorra magam is tapasztaltam, hogy amikor nagyon nagy rajtam a nyomás és sok bennem az érzelmi feszültség, milyen fals gondolataim tudnak támadni, mennyire rossz színben tudom látni a máskor oly édesnek tűnő gyerekemet. Hála a Kapcsolódó Nevelésnek, ilyen alkalmakkor én mindig ki tudom adni a bennem lévő feszültséget a meghallgató páromnak. Igen ám, de a férjemnek nem volt meghallgató párja, nem csoda hát, hogy annyira besokallt akkor, azon a hétvégén.

Több mint félórát voltunk bent a szobában, eközben ő csak mondta és mondta, először sok indulattal, majd egyre több fájdalommal a hangjában. Végül egy pillanatra elhallgatott, és a saját apjáról kezdett beszélni, hogy bezzeg ha ővele ennyit játszott volna az apja. A következő pillanatban egy könnycsepp jelent meg a szemében. Én továbbra sem szóltam sokat, csak megfogtam a kezét, és annyit mondtam: tudom, édesem, ez iszonyú nehéz. Ő elmorzsolt még néhány könnyet, majd felnézett (talán először nézett rám ebben a fél órában).

Egyszercsak hirtelen felállt, kivágta az ajtót, és fennhangon elkiáltotta magát: na, hol van az én kis oroszlánom? Kivágtatott és nagy lendülettel birkózni kezdett a fiával, aki persze visítva kacagott, és esze ágában sem volt már valóban bántani az apját.

A kiborult szemetes és a kiborult kistesó

| |

Hétvége volt, és kisebbik fiam egész nap kis izgága volt éreztem, ahogy lüktet benne a feszültség és vártam is kicsit már mikor fog történni valami. Elkezdtük kicsit rendbe szedni a lakást és a fiúkat is kértük, segítsenek. A nagyobbik rögtön beindult és lelkesen elpakolta, amit ő gondolt, vagy kértünk. Az öccse eleinte ellenállt, majd amikor a porszívó előkerült egyszer csak fellelkesült és elkezdett mindenfélét össze- és felpakolni valahova, hogy felporszívózhassak. Annyira lelkes lett, hogy nem elégedett meg azzal, hogy a fürdőszobai szemetest elhúzza, de ki is vitte onnan és felrakta a kanapéra, ahonnan az a következő pillanatban leborult és persze kiömlött belőle minden. Hát ennek annyira nem örültem, és rögtön mondtam neki, hogy oké, semmi baj, de akkor pakolja vissza, ami kiömlött én is segítek. A kérésem teljes elutasítást kapott, csak közölte, hogy nem, elvonult a szobájukba és otthagyott engem egy halom szeméttel. Egy darabig csak hívogattam, szólongattam, és közben meg felmérve mi borult ki jó részét visszapakoltam magam. Mielőtt még üvölteni kezdtem volna, – ami tiszta szívemből jogosnak éreztem akkorra, – egyszer csak rájöttem, hogy ez itt most az a helyzet, amikor határt kell szabnom és azt nem így csináljuk, nem másfél szobával arrébbról kurjongatunk. Mondhatni egyszer csak megvilágosodtam.

A nehézséget abban láttam, hogy most nem valamit leállítani akarok, hanem éppen ellenkezőleg rávenni valamire, amit ő nem akar, de a gondolatban megvontam a vállam, mert úgy is tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fizikailag szabok határt. Odamentem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebb önmagamat hozni, és mondtam, hogy de most össze kell szedni a szemetet. Azzal megöleltem, felemeltem a földről és kivittem magammal a tetthelyre. Ott leültem és magamhoz ölelve kitartottam az elvárásom mellett. Ő meg a tiltakozás mellett, de ez a közelség már éppen elég volt, ahhoz hogy beinduljon az érzelmi nagytakarítás és a kapálódzó sírás. Eleinte tiltakozva, dühösen, majd később egyre keservesebben sírt, és már rég nem a szemétről beszélt, meg arról, hogy nem szedi össze, de előkerültek mindenféle más dolgok. Sírt, sírt, sokáig én meg vele voltam, átöleltem, hallgattam és közben figyeltem a csodálatos szemeit, és néha még egy kis birkózós nevetés is vegyült a programba. Olyan sokáig tartott, hogy már kezdtem arra gondolni, hogy mégiscsak nekem kell majd összeszedni a szemetet. Aztán egyszer csak valamit én mondtam, vagy a tesója járt arra, ami kizökkentette, és legnagyobb meglepetésemre elkezdte összeszedegetni a dolgokat. 10 másodperccel később már készen is volt minden és a tetőt tettük vissza együtt a szemetesre, amit aztán ő vitt vissza helyére. Ezután az izgágaságból is visszavett pár fokozatot, de aznapra még tartogatott némi sírást. Én pedig egy tapasztalattal gazdagabb lettem, megtanultam határt szabni olyan helyzetben, ahol valamibe bele kell fogni, nem pedig abbahagyni.