Gyakori és visszatérő probléma nekem kisfiam (5 éves) túlfűtött, gyakran agresszív viselkedése, és bár tudtuk, olvastuk, hogy a birkózós játékok ebben segíthetnek, és beillesztettük ezeket a mindennapjainkba, nekem nagyon nehéz volt rávennem magam, és emiatt gyakran olyan nyögvenyelősek (így persze kevésbé eredményesek) voltak. Miután a Meghallgató Páromnak többször elsírtam, mennyire bánt engem az, amikor Bende bánt valakit (engem vagy a testvérét), kitomboltam a dühömet, olyan szavakkal és olyan mondatokat kiabáltam, amiket a gyerekem előtt sosem engedek meg magamnak, pedig néha kikívánkozna (pl. Mi a fene baj van veled? Legszívesebben a falhoz csapnálak, stb.) – nos, ezek után egyre könnyebben kezdtem viselni azokat a helyzeteket, amikor ő nekem ugrott. Egy ilyen alkalommal nem csak kikiabáltam és kizokogtam az ezzel kapcsolatos fájdalmamat, de még azt is megengedtem magamnak, hogy dulakodjak egyet a Meghallgató Párommal, aki remek segítség volt, ítéletek és kritika nélkül hallgatott, és partner volt a „verekedésben” is.
A meghallgatásom estéjén a kisfiam egyszer csak vadul a hátamra ugrott, összeszorított foggal vicsorgott és ütögetni akart – félig komolyan, de közben játékra hívva. Ekkor elkaptam a karját, átöleltem, az ágyhoz szaladtam vele, és azt mondtam: engem próbálsz támadni, te kis oroszlán?! Hát, én máris leteperlek! És vad birkózásba kezdtünk, amiben keményen kellett küzdenem, de azért egy-egy vetődésénél mindig jajveszékelve dőltem el.
Egy idő után azonban eléggé monotonnak és nyögvenyelősnek éreztem a játékot, és ő se nagyon nevetett közben. Amikor nem „elég jól” küzdöttem szerinte, akkor kemény hangon rám kiáltott, hogy verekedjek már. Ekkor én éreztem, hogy már elegem van, és semmi kedvem ennek a „kis zsarnoknak” a játékaihoz, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy vele maradjak és viccesen-játékosan adjak hangot a valós érzéseimnek: áááááááá, semmi kedvem verekedni, nem akarok, nem akarok, hagyjáááál – jajveszékeltem. Ezen nevetni kezdett, és erőteljes, főnökösködő hangon utasítgatott, hogy de muszáj, harcoljak. Én eldőltem az ágyon, és sopánkodtam, hogy semmi kedvem ilyet játszani, de ettől a játékos, de mégis önazonos jajgatástól valahogy közben jobban is lettem. Ő ekkor „csellel” próbált rávenni a birkózásra, incselkedve kérte, hogy nyugodtan ugorjak a hátára, ő most megengedi, de amikor rá akartam ugrani, hirtelen elugrott, és nevetve dicsekedett, milyen jó cselt talált ki. Én ilyenkor értetlenül néztem, hogy ez hogy történhetett, és játékosan-dühödten kezdtem újra próbálkozni. Aztán kérte, hogy én is találjak ki cseleket, akkor én a hátamra feküdtem az ágyban, felhúztam a térdeimet, és tettetett barátságossággal, incselkedve kértem, hogy nyugodtan ugorjon rám, feküdjön a lábamra, nem lesz semmi baja. Erre ő kuncogva odafeküdt, én meg a lábszárammal óvatosan „kilőttem” őt, ez volt a „katapult-csel”, amin ő nagyokat nevetett, majd fordítva is meg kellett ismételnünk (ő lőtt ki engem). Legalább félórán át játszottunk így, újabb és újabb cseleket kieszelve, ami mind erről a „nem akarok harcolni, de mégis belekeveredek” dinamikáról szólt (pl. kibújtam a pólómból, mikor azt tépni kezdte, békejobbot nyújtottunk, amit elkapva elrántottuk a másikat, stb.).
Ekkor nekem a kisebbikhez kellett mennem, de mivel időközben apa hazaért, újabb negyedórára ő vette át a játékot, folytatták a „cselezést” és a birkózást. Amikor mentem érte, hogy most már ő is jöhet fürödni, szinte szó nélkül abbahagyta a játékot, még egy mutatványt akart csak megmutatni, és jött velem a kádba. Szó nélkül megmosakodott, pizsamába öltözött, fogat mosott, és jókedvűen ugrott be az ágyba, ahol percek múlva már aludt is – ráadásul az esti rutin során egyszer sem akarta megütni a testvérét, felháborodni azon, hogy ő is mellettem fekszik, vagy hogy milyen könyvet olvas.
Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója
Aztán kértem, hogy üljön vissza enni. Vissza is ült, csak annyit kért, hogy őt is etessem meg. Megetettem. Jóízűen elfogyott az egész tányér leves. Vidám volt, jó kedélyű. Evés közben kérte, hogy kapcsoljam be a zenét, ami nálunk szintén tv-ről szokott menni. (okostv, de nincs videoklip, csak egy kép jelenik meg egy szám alatt) Aztán megjött a bulihangulat is, ami nálunk a teljes felszabadultságot jelenti. Szuperül telt az este, még valami játékot is odaadott Bendegúznak. Azt is kérdeztem tőle, amikor felhozta a baba témát, hogy fiú tesónak is örülne? Azt felelte, igen. Sokat gondolkoztam, hogy mit is akart ezzel az egésszel mondani nekem, és szerintem rá is jöttem: nem tud jól aludni. Ha Bendegúz hangosan sír, őt is zavarja, megébred rá.