Blog

Frissen formálódott mozaik családunk 5 napos nyaralásra indult, a párom 10 éves Pankájával és az én saját 4 éves Sárimmal. A hiszti kezelésben – meghallgatásban, szelíd határszabásban – jól megedzett anyukaként azért tartottam tőle, hogy milyen is lesz ez így együtt a lányoknak és nekünk. Előre megbeszéltük párommal, hogy lesz sok játék, és ha valami nagy galiba lenne, akkor külön megyünk egy pár órára, ki-ki a sajátjával. Szerencsére nem programoztunk be sok mindent, az Őrségben béreltünk egy kis házat egy farmon, voltak lovak, kutya, és egy kis medence, sok zöld, patak a farm végén és erdő, úgy véltük, ez elég is lesz majd.

Ahogy megérkeztünk és átvettük a kulcsokat, egy nagyon szuper francia stílusú vidéki pici két szobás házat kaptunk, igazán igényeset… a bökkenő csak annyi volt, hogy volt egy szép tágas háló és egy picurka gyerekszoba… Rögtön lázadás tört ki a lányok között, hogy “mégsem gondoljuk komolyan, hogy ők ebben a börtönben fognak aludni, övéké lesz a nagy szoba”. Khm… de mi így gondoltuk…

Közeledett az este, a morgás újra indult, amikor is azt találtam mondani nekik, hogy “Játsszunk börtönöset! Ti lesztek a börtönőrök, mi pedig a rabok. És beállítjuk az órát, 20 percre. Ha csörög, vége a börtönös mókának és jön a mese, alvás”.

Ujjongtak örömükben, azonnal a szerepbe helyezkedtek. Bezártak minket a tömlöcbe, mi voltunk a “Büdösbogarak”, különböző “borzalmakat” hoztak nekünk enni, inni, többek között pisit is, és mi csak szörnyülködtünk, hogy mennyire rossz ez nekünk. Amikor csipogott az óra és letelt a 20 perc, csillogó szemekkel, majd csalódottan, hogy vége, de bújtak ágyba, és jött a mese, elcsendesedés….

A következő 4 este, mind játszottuk ezt a játékot, nagyon érdekes volt, ahogy már másnap, el kellett szöknünk, amíg ők aludtak, és elkaptak minket és dutyiba zártak, mi pedig sopánkodtunk bőszen sanyarú sorsunkon. Aztán újra és újra szöknünk kellett, hiszen ők diktáltak mindent- ez a játék lényege ilyenkor.

Egyre többet és többet kellett elszöknünk, majd az utolsó nap, korántsem meglepő módon, de a párom börtönőrré avanzsált… és már csak én voltam a rab. (Érthető módon a lányok lenyúlták őt, saját csapatukba.)

A megdöbbentő, hogy minden este simán lezajlott, minden kiborulás, nyűgösködés nélkül. Napközben is volt sok fürdőzés, tóparti kagyló, sikló fogás, bogarászás, kutyázás, sok-sok játék, de ez a börtönös játék nagyon jól sült el.

Sőt, az indulás előtt is kellett még egyet játszanunk, búcsúzóul… A párom lánya örült, hogy bezárhat, (teljesen jogosan, hiszen pont kettővel több „nő” van édesapja életében, mint „kellene”, rajta kívül), és az utolsó alkalommal, amikor bezárt, Sári lányom bejött, nagyon kedvesen mondta, hogy nemsokára kiengednek, majd be akarta csukni az ajtót, majd kinyitotta újra, odajött az ágyra és megpuszilt, megölelt, olyan puha, ártatlan és lágy tekintettel, amilyet egy gyerektől kapni lehet, és azt mondta: “Anya, mindjárt jöhetsz ki, jó?”

A gyerekeket sokat szokta biciklivel vinni az apukájuk mindenhova, amit mindig szívesen is fogadnak, főleg Cili (2) pattan az előszobába lelkesen, ha előkerül, hogy lehet apával bicajjal menni valahova. Egy időben viszont nagy ellenkezéssel reagált, amikor a sisakot rá akartam adni (bár korábban nem volt gondja ezzel). Sokszor az indulás körüli sietségben nem volt időm ezzel foglalkozni, így vagy elindultak sisak nélkül, vagy itthon maradt.

Egyik hétvége délelőtt indulni készültek, de nem siettek annyira, így tudtam, most foglalkozhatunk egy kicsit ezzel a sisak-dologgal. Kimentem vele az udvarra, elővettem a sisakot, amint meglátta, már kezdett is méltatlankodni. Leguggoltam mellé, finoman megfogtam a karját, és szelíden mondtam neki: ezt most fel kell vennünk, kincsem. Ahogy hozzáértem, és közelítettem a sisakot, sírni kezdett. Majd egyre nagyobb sírás és ellenkezés következett, míg én csak guggoltam mellette, tartottam felé a sisakot, néztem a szemét, és szeretettel végighallgattam őt. Egy idő után elkezdte azt ismételgetni, hogy fájni fog, erre egy darabig nem mondtam semmit, csak együttérezve bólogattam és hallgattam, de amikor már egyre tárgyilagosabban és kevesebb sírással mondta, azt válaszoltam: nem fog fájni, kicsikém, vigyázok. Akkor rám nézett, és annyit mondott: jó. Óvatosan a fejére tettem a sisakot, és becsatoltam. Megint rám nézett, rám mosolygott, és azt mondta: apa becsípte a nyakam.

Ekkor értettem csak meg, hogy miért nem volt hajlandó hordani a sisakot hetek óta – de ezt a félelmetes élményt ő csak akkor tudta megosztani velem, amikor egy jó tíz-tizenöt perces sírással kitisztogatta magából a fájó emléket.

A gyerekek a kertben játszottak, a kicsi (2) talált magának egy botot, de egy perc sem telt bele, a nagy (5) ott termett, rögtön kikapta a kezéből, és elszaladt. A kicsi sírni kezdett, és elindult felém. Én odaguggoltam elé, megöleltem, de nem vettem fel, hanem picit hátrébb léptem, igyekeztem a szemébe nézni, és hallgattam őt. Pár perc sírás után annyit mondtam neki: kicsim, gyere, nyugodtan visszakérheted Bendétől a botodat. Erre még jobban sírni kezdett, én fogtam a kezét, tétován elindult sírva, aztán annyit mondott: Ketten! Én erre: nem, gyönyörűm, biztos vagyok benne, hogy Te is vissza tudod kérni. Itt vagyok veled, de Te is meg tudod mondani. Erre csak sírt tovább, álltunk a bokor mellett, ahová a bátyja bebújt, én nem tettem mást, csak guggoltam mellette bátorítóan, fogtam a kezét, és hallgattam őt.

Néhány perc sírás után Bende megelégelte, kijött, és szó nélkül visszaadta. Egy következő alkalommal nagyon hasonló helyzetben megint volt lehetősége a kicsinek dolgozni a saját tehetetlenségének és kicsiségének érzésén, ott voltam mellette, meghallgattam őt, de egy szóval sem szidtam meg a nagyobbat vagy mondtam róla rosszat, inkább bátorítottam a kicsit, hogy menjen oda, mondja meg, mit szeretne, álljon ki magáért.

Egyik nap, amikor a bátyja rávetődött, és le akarta teperni a földre, makacsul ellenállt, kihúzta magát a szorításából, és nagyon határozott hangon azt mondta: Bende, ezt nem szeretem, nekem ez nem tetszik! A bátyja meglepődött kicsit a hirtelen jött határozottságon, és arrébb állt. Nagyon boldog voltam, nagy dolognak éreztem, hogy a kislányom már 2 éves kora előtt megérezhette, milyen az, ha ki tud állni a saját érdekeiért.

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatójának története

Cili 4 hónapos korától kezdve ragasztanunk kellett felváltva mindkét szemét napi 2-3 órában. Ezidő alatt sokféleképpen – kapcsolódós és nagyon nem kapcsolódós módon – igyekeztünk abszolválni a feladatot: zsarolással, figyelemeltereléssel, erőfölényünket kihasználva, mindenhogyan próbáltuk tartani a rendszert, de a legsikeresebb mindig az volt, ha játékkal közelítettünk.

1 év körüli volt, amikor egyszer azt mondtam neki: gyere, kicsim, ragasszuk le a szemed – és amikor ellenkezni kezdett, akkor magam elé tartottam a szemtapaszt, és játékosan azt mondtam: jajajjj, nehogy valaki a szememre tapassza, neeeeem, nem akarom! Ezen elmosolyodott, és bátortalanul felém lépett. Bende, a bátyja (4 éves volt ekkor) gyorsabb volt, rögtön beugrott a játékba, kikapta a kezemből, és megpróbálta rám tenni, míg én tettetett ellenállással igyekeztem megakadályozni. Cili ezen jót somolygott. Végül rám került a szemtapasz, megnéztem magam a tükörben, és lelkesen mondtam: hú, de jól nézek ki, kalóz lettem. Na, ez persze Bendének nagyon tetszett, ő is rögtön kért egyet, ezen felbuzdulva Cili is hagyta, hogy rátegyük. Hosszan nézegettük egymást a tükörben, mindannyian különféle matricákat tettünk a tapaszra, és így kezdtünk birkózós kalózjátékba. Nehéz volt, hogy ne a nagyobb gyerek kénye-kedve szerint alakuljon a játék, de igyekeztem végig Cilit is bátorítani a részvételre: én voltam az ellenség, előlem kellett menekülniük, ő röhögve szaladt el előlem újra és újra. Aznapra nem volt gondja a tapasztással. Később gyakran az is elég volt, ha én magamnak is vagy az állatoknak, babáknak leragasztottuk a szemét.

Más alkalmakkor viszont – a hasonló közös játékok mellett – a következőt tettem: elővettem a tapaszt, Cili elé tartottam, és azt mondtam: nézd, kicsikém, most be kell ragasztanunk a szemed. Rendszerint ellenkezés következett. Sokszor nem is sírt rögtön, hanem elszaladt, én ilyenkor utána, becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, leültem a földre, és elé tartottam a tapaszt megint. Tündérkém, tudom, hogy ezt nem szereted, de most muszáj felragasztanunk – mondtam neki. Ő sírni kezdett, menekülni próbált, nem hagyta, hogy ölbe vegyem, minden módon mászott el a karomból, az ajtó elé állt, és igyekezett kijutni, eközben pedig erőteljesen sírt. Én közel maradtam hozzá, próbáltam a szemébe nézni, és néha csak annyit csináltam, hogy odatartottam a tapaszt elé. Ettől újra még hevesebben sírni kezdett, elfordult, én gyengéden megfogtam a karját vagy a hátát, hogy tudjak rá nézni, és szelíden mondtam: itt vagyok, kicsikém. A sírás egy pontján, ha az ölembe akartam venni, először mindig menekülni akart, aztán viszont „belémbújt”, legtöbbször elkezdett könyékig benyúlkálni a pólómba, és mondta, hogy szopizni szeretne. Ilyenkor gyengéden megfogtam a kezét, vagy odatettem a kezem a felsőmhöz, és annyit mondtam: ne haragudj, picikém, de most nem szopizunk, most ezt kell felragasztanunk.

Egy darabig sírt még, aztán egyszercsak rám nézett, pihegni kezdett, és annyit mondott: jó. Aztán pedig gond nélkül hagyta, hogy leragasszam a szemét.

A kisfiamnak (4 éves) jó napja volt, de elég fárasztó. Voltunk új logopédusnál és utána mentünk a régihez, sok minden történt vele, de ki tudja ennek van-e köze a későbbiekhez. Az biztos, hogy mikor indultunk vissza, már éreztem rajta, hogy fáradt és kezdi elveszíteni a stabilitását és ekkor még be kellett mennünk a nagytesójáért az oviba. Persze az ovinál nem akart kiszállni én meg mondtam, hogy az sajnos nem lehet, hogy a kocsiban marad egyedül, mert veszélyes, és amúgy is mi van, ha meggondolja magát. Mivel már nagyon siettem volna, még bedobtam azt is, hogy felveszem. Erre már rábólintott és jött, de amint letettem, hogy bezárjam a kocsit, kinyissam a kaput azonnal sírni kezdett, és abba sem hagyta. Ha valaki már járt állami óvodában az ebéd utáni alvásos időszakban az tudja, hogy nem az a hely, ahol sírást hallgatunk meg, ezért én is arra törekedtem, hogy inkább villám gyorsan távozzunk. Minden esetre felkészültem, hogy hamarosan borulni fog a bili és a kisfiam kipakol.

Az ebéd csodálatos alkalmat adott neki, hogy közelebb férkőzzön nehéz érzéseihez és ebben igyekeztem partner lenni: amint meglátta az ételt, amit megmelegítettem közölte, hogy ezt ő nem kéri. Nem tetszik, nem akarom. Mivel mégiscsak ebédről volt szó és elég régen evett utoljára, még felajánlottam az én ételemet, a mi más volt, de az sem tetszett. Gyorsan lapátolni kezdtem, – mert éhesen én sem vagyok olyan odaadó szülő, – és közben próbáltam időt nyerni, de ő sem volt rest. Szidta még kicsit az ételt, amit kapott volna, én elvettem előle, arrébraktam, mire ő: „De ne oda!” máshova raktam, az sem volt jobb.

Ő: „Tésztát kérek!”

Én: „Értem, de sajnos tészta az nincs. Ezek vannak.”

Na és ekkor már kiborult. Én nem fejeztem be az evést, de már nem lehetett tovább húzni. Valahogy bekormányoztam az ágyra azzal, hogy akkor aludjunk, ha már úgysem eszik. Ez persze csak olaj volt a tűzre és a vihar teljes erejével tombolni kezdett. Ami miatt érdekes és kissé talán fárasztóbb volt ez a meghallgatás az az, hogy közben újabb és újabb ötletekkel jött elő, amire nekem folyamatosan nemet kellett mondanom, azaz egyfolytában újra és újra határt kellett szabnom. Ez a srác kiborulásaira máskor is jellemző, de ez az alkalom azért átlagon felüli volt. A teljesség igénye nélkül a következők merültek fel (dőlt betűvel az én nyugodt hangú, kedves, de határozott válaszaim):

• Nem kell aludni! – De, most aludni fogunk!
• Kint alszunk! (nem a hálóban, hanem a nappaliban) – Nem, itt fogunk aludni!
• Anya ki! – Nem szívem, nem akarlak egyedül hagyni!
• De, Márk egyedül! – Szeretlek, nem akarlak egyedül hagyni!
• Apát akarom! – Apa sajnos nincs, most én vagyok!
• Anya nem szeret! Apa nem szeret!
• Kimegyek játszani!
• Anya ne fogjon! – Ha nem mész ki, akkor elengedlek.
• Tesó is jöjjön be!
• Anya ne ide, oda feküdj! – (ezt megtettem)
• Nem itt aludni, másik ágyban aludni!
• Nem ide fekszek, oda fekszem!
• Nem ez a párna, másik párna kell!

És így tovább, közben váltakozó intenzitású sírás, dühöngés, rúgkapálás. Én mindezt próbáltam teljes szeretettel befogadni és közben nem elaludni. Úgy ¾ órán keresztül tartott ez mire kifogyott az ötletekből, belefáradt a sírásba is és végre elaludtunk mindketten. Ébredés után egy kedves kisfiú volt velünk. Ha nem is egy Buddha, de egy megkönnyebbült és kisimult, autonóm 4 éves.