beszoktatás

Itt van az ősz, lassan, de biztosan. Ezzel együtt elérkezett a beszoktatás ideje is. Gyerekeink most kezdik a bölcsit, óvodát, esetleg az iskolát. Ez a periódus sokunknak okoz fejtörést: hogy csináljuk, hogy mindenkinek jó legyen, senki se sérüljön, és mindenki boldog legyen.

Összegyűjtöttünk nektek pár lépést, amelyek segítettek nekünk és családunknak a beszoktatásban.

1. Beszéljünk valakivel az érzéseinkről

Milyen érzés, hogy egy új fejezet kezdődik az életünkben? Milyen érzés elválni és “idegenekre” bízni gyerekeinket? Esetleg, már alig várjuk, hogy ismét dolgozni mehessünk? Minden érzés rendben van, egyikkel sincs semmi baj, viszont hasznos lehet ezekkel az érzéseinkkel foglalkozni. A Kapcsolódó Nevelésnél Páros Meghallgatásnak hívjuk azt az eszközt, amikor két felnőtt kölcsönösen meghallgatja egymást és ami nagy megkönnyebbülést hozhat. Ilyenkor elmondhatjuk az érzéseinket valakinek, sőt intenzíven mozoghatunk (mondjuk csapkodhatunk vagy toporzékolhatunk) vagy akár kiabálhatunk, sírhatunk is, hogy megszabaduljunk azoktól az érzésektől, amelyek gátolnak minket Amelyek okozzák azt a bizonyos gombócot a hasunkban, ha mondjuk az intézmény felé közeledünk, vagy amikor a gyerekünk belép a bölcsi, ovi, kapuján.

2. Nem akar menni, de muszáj – hallgassuk meg!

Gyermekeink ugyanolyan gazdag érzelmi élettel rendelkeznek, mint mi, felnőttek. Míg a homloklebenyünk kb. 23 éves korunkig fejlődik, addig az érzelmekért felelős agyi területek már csecsemőkorunktól teljes bedobással dolgoznak.

Az elválás nagy érzelmi kavalkáddal jár. Gyermekeink a biztonságot jelentő otthonból kikerülnek egy számukra idegen közegbe, ahol más szabályok vannak, “viselkedni” kell, nem mutathatják ki érzéseiket, sőt még a játékokért, helyezésért is állandó verseny folyik.

Az elején talán nem kívánkoznak túl gyakran ide.

Bennünk bíznak, így hát nekünk “merik” kimutatta legnagyobb félelmeiket, és ennek hangot is adnak. Nagyon sokáig nem fogják tudni elmagyarázni, mit is éreznek valójában, csak azt látjuk, hogy amikor a bölcsibe, oviba indulásról van szó, heves érzelmek törnek ki belőlük: lehet sírnak, de az is lehet, hogy ellenkeznek, kivöröslő arccal üvöltik, hogy “nem akarok!”.

A legnagyobb ajándék, amit tudunk ilyenkor adni: az az idő és a kapcsolódás. Ha szeretettel, melegséggel meg tudjuk hallgatni ezt a sírást, azt az üzenetet adjuk, hogy jogos amit érez, és mi itt vagyunk nekik.

A “sírás meghallgatása” nevű eszközünk abban segít gyerekeinknek, hogy megszabaduljanak félelmeiktől, amelyek gátolják őket abban, hogy egy új helyzettel szembe nézzenek. Ilyenkor le tudják adni a feszültséget, és újult erővel, magabiztosan vágnak neki az életnek.

Ezt nem könnyű meghallgatni, főleg, ha bennünk is nehéz érzések dúlnak. Ilyenkor az 1.-es pontban szereplő eszközzel tudunk segíteni magunknak és ezáltal gyerekeinknek is. Ha épp kora reggel van, és senkit sem tudunk ilyenkor hirtelenjében felhívni, hogy pár percben hallgasson meg, akkor sincs semmi veszve. Adjuk meg az időt magunknak! Ha már nagyon dühösek és elkeseredettek vagyunk, amiért nem akar kimenni a házból a gyerek, vagy még most se vette fel a nadrágját, de a mi idegeinken táncolnak már fél órája, akkor 2-3 percre (ez már nem oszt nem szoroz) vonjuk ki magunkat a helyzetből, püföljünk egy párnát a kis szobában, vagy üvöltsünk bele, és mondjuk ki azokat az érzéseket, amelyek feszítenek belül. Megéri! Utána sokkal nyugodtabban tudjuk folytatni a reggelt!

Nehezített terep lehet, ha a gyerekünk az intézmény kapujában borul ki. Érdemes ezt akár Páros Meghallgatásban elképzelni és belemenni a biztonságos keretek között ezekbe a jelenetekbe. Milyen érzés, ha mások látják, hogy a gyerekem sír? És az sem baj, ha úgy érezzük, hogy ott nem tudjuk őt meghallgatni. Ha a gyerek úgy érzi, otthon, biztosan megteremti magának a lehetőséget a kiadós sírásra.

Nyugodtan mondjuk neki, hogy “sajnálom, most nem tudlak meghallgatni, most itt kell maradnod”.

3. Ha mód van rá, induljon korábban a reggel és Gyerekidőzzünk pár percet!

Lehetetlennek tűnik, de sokunknak nagyon bevált, hogy reggel, még indulás előtt Gyerekidőzünk.

A reggelek amúgy is kaotikusak szoktak lenni, mindenki rohan, álmos, és semmi kedve elindulni. Ilyenkor be lehet iktatni 5-10 perc játékot. A gyerekidőben azt csináljuk, amit a gyerekeink kérnek, miközben próbálunk maximális figyelemmel, odaadással jelen lenni benne: lehet kergetőzni, olvasni, bunyózni, bármit, amit kér. Meglátjátok, sokszor olyasmit kérnek, ami nekik nagyon segít: pl. bunyózást, mert az oviban sokszor alulmaradtak és tudják, ily módon segítenek az önbizalmukon. Fontos szabály, hagyjuk, hogy ők nyerjenek, és mi mindig a gyengébbik szerepben legyünk!

A kevesebb több: pár perc reggeli Gyerekidő is feltölti az érzelmi tankokat, és ezzel a meleg, szeretetteljes kapcsolódás érzéssel indulnak el az intézménybe.

Ha a gyerekidő után kiborulnak, azt jelenti, hogy nagyon jól csináltuk! Zöld lámpát kaptak az érzelmek, “most itt van anya, és elmondhatom neki, hogy mennyire félek”.

Így a beszoktatás első napjaiban, érdemes több időt szánni reggel az elindulásokra.

4. Délutáni gyerekidő

A beszoktatás periódusában szoktuk azt tanácsolni, hogy minél gyakrabban tartsunk Gyerekidőt. A Gyerekidőről bővebben olvashattok még weboldalunkon. Azért javasoljuk, hogy a gyerekeink minél többször fürdőzhessenek meg ebben a szeretetthullámban. Minél gyakrabban tapasztalják meg a minőségi, effajta kapcsolódást. Ilyenkor, ha úgy érzik magukat, el tudják “mondani” nekünk, hogy vannak, amely a végén sírásban, esetleg dühkitörésben fog megnyilvánulni. A gyerekidő végén, amikor megöleljük, s azt mondjuk, hogy “most ennyi volt a Gyerekidő, köszönöm, Kincsem”, akkor lehet, hogy kétségbeesetten sírnak, vagy olyat tesznek, ami határszabást kíván. Ez egy jó “ürügy” arra, hogy ismét dolgozhassanak az érzéseinken, és mi meghallgassuk azokat.

Megpróbálhatjuk beiktatni ezeket a tervezett Gyerekidőket a heti programunkba.

A tapasztalat azt mutatja, minél többször hallgatjuk meg őket, ők annál jobban lesznek.

Bízunk benne, hogy ez a pár tipp segít kapcsolódósan és könnyedebben végigmenni a gyerekeitekkel a beszoktatás folyamatán.

Jacsó Ágota, háromgyerekes anyuka, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

 

Közeleg a szeptember, sok szülő ilyenkor aggódva készül a gyerekétől való elválásra: nem könnyű pillanat, amikor bölcsődébe, óvodába megy a nemrég még oly pici babánk. Az elmorzsolt könnyektől a karjával-lábával belénk csimpaszkodó kismajom-effektuson át az éktelen üvöltésig széles skálán mozoghatnak a nehézségek, ha a gyerekünk beszoktatásáról van szó. Hogyan készüljünk fel, és mit tehetünk a nehéz helyzetekben?

Sokszor halljuk: gyereknek gyerek a barátja, jót tesz neki a közösség, és legtöbbször ő maga is lelkesen készül a bölcsire, ovira. Fontos azonban tudnunk, hogy a biztonságos szülői közegből való elszakadás még azoknak a gyerekeknek is sok nehéz érzést hozhat elő, akik amúgy közvetlen, gyerektársaságot kedvelő kis figurák. Ráadásul sokszor a saját szomorúságunkkal is szembe kell néznünk: hiába éreztük néha tehernek, hogy 24 órában gondoskodjunk róla, most mégis mérföldkőhöz érkezik a kapcsolatunk, nekünk magunknak is fel kell dolgozni az elválást.

Szerencsére van 3 tippünk, hogy mindez zökkenőmentesebben történjen.

1. A felkészülés: töltsük tele a szeretettankot!

Az üzemanyag, amitől a gyerekeink jól tudnak működni: a biztonságot adó szülővel való szeretetteljes kapcsolódás, a melegséggel teli figyelem. Ha „szeretettankjuk” tele van, együttműködőbbek, magabiztosabbak, és a legnagyobb kihívásokkkal is könnyebben néznek szembe. Létezik egy eszköz, amivel napról napra tudatosan és hatékonyan tölthetjük tele ezt a tankot, ami egyfajta esszenciája a kapcsolódásnak, érzelmi vitamin, amit úgy hívunk: Gyerekidő. Nem csak a gyerekünk testét, hanem „érzelmi immunrendszerét” is elkezdhetjük felkészíteni a közösségre.

Hogyan csináljuk? Bejelentjük a gyerekünknek lelkesen: gyere, kicsim, most van 10 percem (15-20-30, amennyi sikerül), ami csak a tiéd! Beállítunk egy órát (erre azért van szükség, mert most csak őrá, a közös játékra fogunk koncentrálni, nem akarjuk nézni az órát), és átadjuk az irányítást. Gyerekidőben az van, amit ő akar, ő irányít – még akkor is, ha olyasmit kér, amit amúgy nem szabad (életveszélyes dolgokat természetesen kivéve – de legtöbbször ilyenkor jövünk rá, hogy kevés dolog van, ami valóban életveszélyes). Ilyenkor nyugodtan tegyük bele extra adag lelkesedésünket a mesenézésbe, vagy élvezzük vele együtt, hogy kivételesen lehet ülni a konyhapulton. Ebben az időben nem tanítunk, nem adunk tanácsot, hagyjuk, hogy hibázzon. Gyerekidőt mindig egy gyerekkel tartunk, csak az övé minden figyelmünk – nem szedjük össze közben a koszos zoknit, nem vesszük fel a telefont. Keressük a szemkontaktust, maradjunk közel. Ha nevet valamin, azt csináljuk tovább!

Elsőre nem is szoktuk észrevenni, mekkora csoda ez az eszköz, mert annyira egyszerű, de valójában napi 10 perc is nagy fordulatokat hozhat az életünkben – és remek előkészítése lehet egy-egy nehezebb élethelyzetnek, mint amilyen a beszoktatás. Az ovi kezdetével bátran folytassuk tovább, hiszen a kapcsolódásra, a mi odafigyelésünkre fokozottan szüksége lesz. Remek eleme lehet ez a kapkodós, nyűgös reggeleknek is, az egész készülődés hangulatát megfordíthatja, ha beletervezzük azt a pár perc nyugodt figyelmet.

2. A sírás meghallgatása

Ezt az időszakot talán egyetlen család sem „ússza meg” nagy sírások nélkül – ám ez nem is baj! A gyermekeink bölcsek. Pontosan tudják: a sírás, a hiszti, a nagy kiborulás a lehető legtermészetesebb, velünk született feszültségoldó folyamatok. Egy másik ember biztonságot adó jelenlétében sírni gyógyít! Legtöbbször – saját gyerekkori tapasztalatainkból fakadóan – első késztetésünk az lenne, vigasztaljuk meg a gyerekünket minél gyorsabban, tereljük el a figyelmét, hiszen akkor lesz jól, ha a sírásnak minél előbb vége szakad. Ennek azonban épp a fordítottja igaz: minél tovább „szabad” sírni egy-egy fájdalmas helyzetben, miközben mi mellettük tudunk maradni szeretettel, annál inkább meg tud szabadulni a gyerekünk a nehéz érzésektől. Nincs is más dolgunk ilyenkor, mint melegséggel meghallgatni őt. Nem kell mondanunk semmit, nem kell megoldást találnunk: elég, ha közel maradunk, nézzük őt, hozzáérünk, és a szeretetteljes jelenlétünkkel támogatjuk ezt a folyamatot. Jöhet sírás, toporzékolás, hiszti. Ha a gyerekünk a tombolás hevében minket akar megütni, finoman megfoghatjuk a kis kezét, és szeretettel mondhatjuk: ezt nem engedhetem, kicsim. De az érzelmek ezután is szabadon áramolhatnak belőlük.

Meg fogunk lepődni, milyen kiegyensúlyozottak és életvidámak tudnak lenni a gyerekek, miután ilyen módon jól ki tudták sírni (vagy akár hisztizni, tombolni) magukat!

A beszoktatás időszakának ez különösen fontos eleme. Amikor a gyerekek ebben az időszakban nagyokat sírnak, gyakran sok, régóta tartogatott sérelmet is szeretnének kitisztogatni magukból, amik egyfajta kibogozhatatlan érzelmi csomót alkotnak. Nem kell pontról pontra megértenünk, mikor mi van a háttérben! Lehet, hogy az ovikezdés utáni harmadik napon azon borul ki a csemeténk, hogy reggel nem a megfelelő színű bugyit adjuk rá. Nem baj! Ilyenkor sincs más dolgunk, csak meleg figyelmünkkel meghallgatni a sírást, és kivárni, hogy a másik bugyiban is hajlandó legyen elmenni az oviba. Higgyük el, egy ilyen otthoni „hiszti” után legtöbbször kisimultan tudnak bemenni a csoportba.

Ami még jellemző lehet: ha a gyerekünk nem sír, viszont kismajom módjára kapaszkodik belénk kezével, lábával. Az óvodai, bölcsődei gondozónők gyakran tanácsolják, hogy fejtsük le őt magunkról minél gyorsabban, majd menjünk is el, és örömmel újságolják majd, hogy a gyerekünk egy perccel azután, hogy elmentünk, nem is sírt! Valóban – hiszen igazán jó érzelmi nagytakarításra csak biztonságos, ismerős közegben vagyunk képesek! Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elválással kapcsolatos nehéz érzések csak úgy „szublimáltak” a gyerekünkből. Egyszerűen csak nem találtak utat kifelé. Gyakori, hogy ilyenkor a közös délután viszont nagyon nyögvenyelősen telik, vagy akár már érkezésünk pillanatában talál okot rá a gyerekünk, hogy kiboruljon valamin (nem akarok cipőt venni, mért nem hoztál kiflit, menj el stb.). A gyerekek nem szeretik sokáig tartogatni a bennük dolgozó nehézségeket, bízhatunk benne, hogy újra és újra alkalmat fognak találni rá, hogy kimutathassák: most épp valami nem oké! A legegyszerűbb módja annak, hogy ezt megoldjuk, ha segítünk nekik megszabadulni ezektől az érzésektől, azaz meghallgatjuk őket.

Még ennél is békésebb, szelídebb megoldás, ha már a csimpaszkodós percekben résen vagyunk, és lelassítjuk a folyamatot, időt adva az elválással járó nehéz érzéseknek. Ha erősen kapaszkodik belénk, megpróbálhatjuk felvenni a szemkontaktust, szeretettel megsimogatni, és annyit mondani: gyönyörűm, most le foglak tenni, hogy bemehess a csoportba. Sokszor már ettől a mondattól eltörik a mécses (nem is kell letennünk, elég először kimondani!). De az is lehet, hogy egy nagyon finom, leheletnyi mozdulattal el kell kezdenünk lefejteni magunkról a kis kezecskét. Ha a gyerekünk pánikszerűen sírni kezd, jó jel. Maradjunk ezzel az érzéssel. Igyekezzünk a szemébe nézni, mondhatunk olyasmit: tudom, hogy ez nehéz. De eközben folyamatosan „lebegtetjük” azt, ami történni fog: az elválást. Mindig csak addig menjünk el, lassan és gyengéden, amíg megjön a sírás. Az azt jelzi, a gyerekünk már elkezdte a „belső munkát”, éppen azon dolgozik, hogy megszabaduljon az elválással járó szomorúságán és a félelmén. Ha ezt nap nap után meg tudjuk tenni, időt nem sajnálva rá, azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre kevesebb lesz a sírás, egyre könnyebben megy be a csoportba, és nem csak túléli a napokat, hanem egyre magabiztosabban lesz képes jelen lenni. Ha azt érzékeljük, nehezen megy a folyamat, érdemes a reggelekbe több Gyerekidőt csempészni, aminek a vége máris alkalmat adhat egy alapos kiborulásra: a gyerekünk talán már otthon sír egy nagyot azon az érzésen, hogy a közös játéknak most vége, ilyenkor már az elindulás előtt „lecsapolhattunk” egy adagot a rossz érzésekből.

3. Páros meghallgatás

Ha mindezt olvasva az a gondolat cikázik az olvasó fejében: hiszen ez iszonyú nehéz, nem bírnám – üdv a klubban! Mindez bár nagyon egyszerűen leírható (hallgasd meg), és nagyon hatékony is, valójában egyáltalán nem könnyű! Szülőnek lenni kőkemény érzelmi munka, és ez egy lelkileg kifejezetten kiélezett élethelyzet lehet – nem csoda hát, ha minket is megvisel a dolog. Ebbe azonban nem muszáj belenyugodnunk annyival: hát igen, nehéz, de ez az élet rendje, majd túlteszem magam rajta. Fontos, hogy mi magunk is megkapjuk azt az érzelmi támogatást, amit megérdemlünk! A Kapcsolódó Nevelés tippje: keressünk egy másik felnőttet, aki minket hallgat meg! Nem kell, hogy tanácsot adjon, ne kritizáljon, ne akarjon megvigasztalni, ne mesélje el, hogy hát ez nekik is így volt. Egyszerűen csak hallgasson meg empátiával, fogja meg a kezünket, esetleg ajánljon fel egy ölelést, és fogadja szeretettel a mi dühünket, könnyeinket, sóhajainkat! Hogy a technika pontosan hogyan működik, arról itt lehet bővebben olvasni. Meglátjuk majd, egy-két ilyen alkalom után mi magunk is megkönnyebbülünk, és sokkal hatékonyabban fogjuk tudni a gyerekünket is támogatni.

A Kapcsolódó Nevelés Egyesület azért dolgozik, hogy minden szülő megkapja ezt a fajta támogatást, és így támogathassák gyermekeiket is, akik ebben a meleg, erőt adó közegben kivirágozhatnak. Ha úgy érzed elakadtál ezen az úton, keress minket bátran!

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója