Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

gyerekidő

Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg

| |

Március 15. körül az oviban a kisfiamék (4 éves) kardot készítettek papírból, ám néhány nappal később, amikor hazahozta, elégedetlen volt vele, nyafogott minden miatt, nehezen találtam vele a kapcsolatot. Megígértem neki, hogy később, ha itthon lesz az apukája, csinálhatunk gyerekidőt. Ő kérte, hogy lehessen félóra, belementem.

Nagy lelkesen nekikészülődött, és mondta: most az a feladat, hogy a sajátja helyett másmilyen kardot készítsünk, olyat, amilyet a másik csoportban csináltak a gyerekek. Összeszedtük, ami kell, és vártam az instrukciókat. Ő bőszen mutogatta, hogy mit ragasszak, hova mit rakjak, hova fessek egy kicsit még temperával, stb. Első perctől látszott, hogy a kard nem fog úgy összeállni, ahogy ő gondolja, nem fog például odaragadni a cellux, ha a festék még nem száradt meg. De én (nagy nehezen) végig egy szót sem szóltam, csak figyeltem őt, lelkesedtem az ötleteiért, és kérdezgettem, hogy hogy szeretné, így mindenben az ő útmutatását követve készült el a kard.

Amikor csörgött az óra 30 perccel később, éppen készen lettünk, de ahogy kézbe vette, lekonyult, és látszott, hogy nem használható. Nagy kiborulásra számítottam, de nem. Ő csak megvonta a vállát, és annyit mondott: akkor majd használom a sajátomat. És már szaladt is. Onnantól jókedvűen játszott vele egész este. Annyira szuper volt látni, hogy a közös idő és a kapcsolódás megtette a megáét, és valóban nem a tökéletesen kivitelezett végeredmény, hanem az egymásra figyelés volt a lényeg.

Van, hogy dühöngeni kell

| |

Kicsit döcögősen ugyan, de kb. működik nálunk az a rendszer, hogy egy héten egyszer vagy kétszer megszervezem, hogy valaki(k) lefoglalja két gyerekemet, míg én egy harmadikkal legalább 20 perc Gyerekidőt tartok. Ez az egyetlen módja annak, hogy kiszámíthatóan, és ne csak épp-amikor-alkalom-adódik módon Gyerekidőt tartsak velük, és a tapasztalatom az, hogy az eredmény – kiegyensúlyozott, többnyire békésen együtt játszó testvérek – ezerszeresen megéri a befektetett energiát.

A középső lányom (hamarosan 8 éves) mindig nagy örömmel készül ezekre a napokra. Ráadásul ez alkalommal valóban csak ketten voltunk, nem úgy mint máskor, amikor egy kedves bébiszitter igyekszik lefoglalni két gyerekemet, amíg én egy harmadikkal hallótávolságon belül örömködni próbálok. 

Hazaért az iskolából, és egyből kérte a “Réka időt”. Tudtam, hogy hamarosan megjön a nagyi a kistesóval, ezért én is azonnal kézbevettem a stopperórát, hogy beállítsam rajta az ő osztatlan figyelmet jelentő 20 percét. Ám kikapta a kezemből, és dühösen azt mondta: “Ne! Még nem találtam ki, mit akarok játszani!” 

Visszavettem az órát, és kedvesen azt válaszoltam, hogy nem baj, majd közben kitalálja. 

Erre robbant a bomba. Dühöngő ámokfutóvá változott, nekem esett, és azt követelte, hogy ne indítsam még el az órát. Nekem esett, megpróbált megütni, és dühöngve-zokogva kiabálta, hogy elrontottam a Gyerekidejét. 

Milyen jó, hogy a Kapcsolódó nevelés tananyag része, hogy elmondják szegény naiv, igyekvő szülőknek, hogy a Gyerekidőt a gyerekek nem mindig játszásra használják – de mindig arra, amire épp szükségük van. Különben most elég rosszul és kiábrándultan érezném magam – én itt teperek, és ez a hála?

Lányom közben beviharzott a hálószobába. Utánamentem. Már elbújt a takaró alá, hogy ott sírjon, de erre előörvénylett, és újból rámvetette magát. Nagyon, nagyon dühös volt. Rettenetesen haragudott, hogy elloptam az idejéből. Bántani próbált, karmolni, rúgni, harapni. Gyakorlott mozdulatokkal hárítottam mindent, hogy senkinek ne essen bántódása. Közben néha annyit mondtam, hogy “kicsim, itt vagyok!”, meg hogy “sajnálom”. 

Aztán megszólalt a stopperóra, ami a Gyerekidő végét jelezte, és a dühöngése is alábbhagyott. Még mindig haragudott, de már nem akart bántani. Mondtam, ha akarja, játszahtunk valami, míg a nagyiék megjönnek, de elutasította. Helyette hüppögve elkezdte elmesélni, hogy aznap hogyan csúfolta ki egy osztálytársa. Így a dühe is több értelmet nyert számomra is.

Végül amikor végül tényleg befutott a kistesója, nagy örömmel fogadta. Szinte azonnal játszani kezdtek – ami mostanában, mióta újra iskolaidő van, nem olyan gyakori. A nagyobbik lányom gyakran a kicsin akarja levezetni az iskolai feszültséget. Semmi komoly, “csak” egy kis piszkálódás itt, egy kis beszólás ott. Épp elég ahhoz, hogy a kicsi se legyen boldog önmaga. 

De ez a nap más volt. Gyönyörűen játszottak együtt, épp, mint a nyáron. Mégis csak hatott a “gyerekidő” csodaszer.

Másnap, amikor az ágyban hengergőztünk a nagyobbik lányommal, és már egész sokat nevettünk, óvatosan felhoztam az előző napi “vihar” témáját. “Gyönyörűm, elmondhatom a gondolatomat a tegnapi Gyerekidőről?” – kérdeztem óvatosan. Bólintott. “Szerintem te arra akartad használni az idődet, hogy dühönghess, nem?” – folytattam még óvatosabban. 

A választ már nem is egy 8 éves kislány, mint inkább egy ereje teljében lévő oroszlán bődülte el: “Igen!!!! Lehet!!!” 

Hát igen, van, hogy dühöngeni kell.

Mi kell ahhoz, hogy a testvérek jóban legyenek egymással? Gyerekidő!

| |

A nyár, bár remekül telt, elég nehéz is volt, mert alig-alig tudtam külön-külön együtt lenni a gyerekekkel. Ennek a fajta figyelemnek és “feltöltésnek” a hiánya leginkább a középső, hét éves lányomon látszott meg, aki az elmúlt időszakban rendszeresen piszkálni kezdte a 3 éves kishúgát. Akit amúgy imád, szeretget, ölelget, élvez. De nem az utóbbi pár hétben, mikor a viselkedését talán a “gonoszkodás” szó írja le a legjobban.
 
Rájöttem, muszáj valahogy megszerveznem, hogy lehessen  mindegyiknek “gyerekideje“, amikor csak vele vagyok, és azt csináljuk, amit ő akar.
 
Így aztán rászántam magam, hogy fizetek egy gyerekvigyázót, aki hetente kétszer eljön hozzánk, és lefoglalja azt a két gyerekemet, akivel épp nem töltök “gyerekidőt”.
 
Bár hamarabb megtettem volna! Rögtön az első alkalom után – amikor 20-20 percet játszottam mindegyikükkel (5-10 perces szünetekkel, mert ki bírja ezt másként…), a nagyobbik lányom újra angyali lett a testvérével. 20 percen keresztül azt játszottuk, hogy ő cirkuszi kutya (Picur), én pedig a kiképzője-gazdája, aki különböző mutatványokra tanítja be őt. Volt ott bukfenc, pörgés, fejenállás, és persze főleg rajtam végzett akrobatika, sok-sok nevetéssel. 
 
Aztán mikor vége lett, és a gyerekvigyázónk is elment, félve vártam, most mi lesz. Gonoszkodik-e, dühösködik-e tovább, vagy kapott most annyit belőlem, hogy újra szeretetteli önmaga legyen? 
 
A két lány gyönyörűen játszani kezdett egymással. Picur kutyának lett egy kutyatestvére, akit ápolt, amíg az beteg volt, és elkergette a gonszkodni akaró babákat körüle (!). 
 
Hiába, valahol az energiát bele kell tenni: vagy abba, hogy kibírjam kiabálás nélkül, amikor összevesznek, vagy abba, hogy segítsek nekik jóban lenni egymással.

Pusziláda

| |

A reggel kicsit nehezebben indult, talán front, én is nyűgösebb voltam. A kislányom nagyon igényelte a figyelmem, de csak szerettem volna nyugodtan elintézni a dolgomat… khm ahová a király is egyedül jár…
A gyermek pedig ezt most nem igazán támogatta, így mindennel próbálkozott, lekapcsolta a lámpát, kezdte letekerni a wc-papírt, jött a nyavalygás is hozzá, ezt akarok, azt akarok és persze mindent most rögtön.
No gondoltam, mindjárt robbanok, hogy még a dolgomat se tudom nyugodtan elintézni, ráadásul épp nem voltam “mobilis” szóval így kellett kitalálnom valamit. Ahhoz elég messze volt, hogy nem tudtam elkapni a karját, hogy odahúzzam magamhoz.
Egyszercsak kinyílt a pusziládánk (nálunk pusziláda van, ami varázslatosan tud kinyílni, és egy meghatározott varázsigére záródik, amit a gyermeknek kell kimondania):
“Ó jajj tolonganak kifelé a puszik, nagyon tele van ez a láda, hova mehet ez a sok puszi, mi legyen velük? Te jó ég! Már jönnek is, én látok valakit, akinek nagyon kellene pár puszi, huncut kezecskéknek, lábacskáknak.”
A mosoly már meg is jelent az arcán, de nem jött közelebb, szóval tovább kellett játszani…
“jajj már itt is vannak, kirepülnek, szállnak a levegőben! remélem, gyorsan célba érnek!” erre elkezdtem cuppogni a levegőbe. A mosoly és a kacagás már meg is jöttek, bár még nem jött közelebb…
“mi lesz ezzel a sok puszival? nagyon tele van a pusziláda!!! Csináljunk valamit, nehogy elvesszen a sok puszi!”
Kicsit közelített, de még mindig nem tudtam megpuszilni…a feszültség viszont elszállt láthatóan, így folytattam a cuppogást a levegőbe, és tereltem felé a puszikat, majd mondtam neki, hogy lehet, hogy akkor inkább be kéne csukni azt a ládát el ne vesszen az a sok puszi. Végül jött a varázsige, és bezárta a ládát 🙂
Visszakaptam a mosolygós kacagós kislányom, és jött az ő köre, kinyílt az ő ládikája is, és én viszont kértem az összes puszit! 🙂