Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

gyerekidő

A házi feladat írás is lehet vicces

| |

Egy történet arról, milyen az, ha a gyerekünknek adunk egy kis plusz érzelmi üzemanyagot, hogy a kihívások leküzdhetővé váljanak! Harmadik hete otthon tanulunk. Az én elsősömnek ez egy álom, nagyon szeret itthon lenni, a tananyagot meg kirázza a kisujjából. De vannak napok, amikor azért nem fűlik hozzá a foga. Amikor tegnap leültünk, nyűglődött már az elején, majd elővettük a matekkönyvet, látom, hogy elkezdi beírni sorban a rossz eredményeket – tudtam, szándékosan. Erre letettem a ceruzát, ránéztem, és annyit mondtam: jól van, akkor inkább tanulás helyett most 20 perc Gyerekidő jön. (Azaz ez: https://kapcsolodoneveles.hu/gyerekido) Azt csinálunk, amit csak akarsz, csak a tiéd vagyok! Erre ő: oké, tanuljunk. Megrökönyödve kérdeztem: biztos? Most bármit lehet! Igen, mondja. De már tudtam is, az lesz most a cél, hogy az ő szabályai szerint menjen a dolog. El is kezdte beírni a rossz eredményeket, én meg lelkesen beszálltam a játékba: igen, igen, 8+8 az nem inkább 126? Jaaa, de! Nagyokat nevettünk, egyre képtelenebb számokkal álltunk elő, feje tetejére állítottuk a feladatokat, összeadás helyett kivontunk, és így tovább. Ezután elővette az olvasás-könyvet, majd elkezdte olvasni a Zengő ábécét – azaz annak ellenkezőjét. “Ezüstkörte fatörzsön” – mondta a kezdő sor helyett, majd így végig, szépen, ötleteltünk a szavak ellentétén, és hatalmasakat nevettünk. A legjobban a “Haszonnövény mellett lassú béka vánszorog” sor tetszett nekünk (“Gyom között gyors gyík szalad” helyett). Mikor az óra csipogott, megöleltük egymást, és ránéztem: akkor most csinálhatjuk a leckét? Bólintott. Csináltuk. Szó nélkül radírozta ki a matekkönyvből a rossz eredményeket, és persze gond nélkül (ahogy szokta, és ahogy tudtam, hogy tudja) írta be a jókat. Mennyivel más mindez, ha az érzelmi tankunk tele van kapcsolódással, örömmel és biztonságérzettel, nem igaz?

Beszoktatás pár lépésben

Itt van az ősz, lassan, de biztosan. Ezzel együtt elérkezett a beszoktatás ideje is. Gyerekeink most kezdik a bölcsit, óvodát, esetleg az iskolát. Ez a periódus sokunknak okoz fejtörést: hogy csináljuk, hogy mindenkinek jó legyen, senki se sérüljön, és mindenki boldog legyen.

Összegyűjtöttünk nektek pár lépést, amelyek segítettek nekünk és családunknak a beszoktatásban.

  1. Beszéljünk valakivel az érzéseinkről

Milyen érzés, hogy egy új fejezet kezdődik az életünkben? Milyen érzés elválni és “idegenekre” bízni gyerekeinket? Esetleg, már alig várjuk, hogy ismét dolgozni mehessünk? Minden érzés rendben van, egyikkel sincs semmi baj, viszont hasznos lehet ezekkel az érzéseinkkel foglalkozni. A Kapcsolódó Nevelésnél Páros Meghallgatásnak hívjuk azt az eszközt, amikor két felnőtt kölcsönösen meghallgatja egymást és ami nagy megkönnyebbülést hozhat. Ilyenkor elmondhatjuk az érzéseinket valakinek, sőt intenzíven mozoghatunk (mondjuk csapkodhatunk vagy toporzékolhatunk) vagy akár kiabálhatunk, sírhatunk is, hogy megszabaduljunk azoktól az érzésektől, amelyek gátolnak minket Amelyek okozzák azt a bizonyos gombócot a hasunkban, ha mondjuk az intézmény felé közeledünk, vagy amikor a gyerekünk belép a bölcsi, ovi, kapuján.

  1. Nem akar menni, de muszáj – hallgassuk meg!

Gyermekeink ugyanolyan gazdag érzelmi élettel rendelkeznek, mint mi, felnőttek. Míg a homloklebenyünk kb. 23 éves korunkig fejlődik, addig az érzelmekért felelős agyi területek már csecsemőkorunktól teljes bedobással dolgoznak.

Az elválás nagy érzelmi kavalkáddal jár. Gyermekeink a biztonságot jelentő otthonból kikerülnek egy számukra idegen közegbe, ahol más szabályok vannak, “viselkedni” kell, nem mutathatják ki érzéseiket, sőt még a játékokért, helyezésért is állandó verseny folyik.

Az elején talán nem kívánkoznak túl gyakran ide.

Bennünk bíznak, így hát nekünk “merik” kimutatta legnagyobb félelmeiket, és ennek hangot is adnak. Nagyon sokáig nem fogják tudni elmagyarázni, mit is éreznek valójában, csak azt látjuk, hogy amikor a bölcsibe, oviba indulásról van szó, heves érzelmek törnek ki belőlük: lehet sírnak, de az is lehet, hogy ellenkeznek, kivöröslő arccal üvöltik, hogy “nem akarok!”.

A legnagyobb ajándék, amit tudunk ilyenkor adni: az az idő és a kapcsolódás. Ha szeretettel, melegséggel meg tudjuk hallgatni ezt a sírást, azt az üzenetet adjuk, hogy jogos amit érez, és mi itt vagyunk nekik.

A “sírás meghallgatása” nevű eszközünk abban segít gyerekeinknek, hogy megszabaduljanak félelmeiktől, amelyek gátolják őket abban, hogy egy új helyzettel szembe nézzenek. Ilyenkor le tudják adni a feszültséget, és újult erővel, magabiztosan vágnak neki az életnek.

Ezt nem könnyű meghallgatni, főleg, ha bennünk is nehéz érzések dúlnak. Ilyenkor az 1.-es pontban szereplő eszközzel tudunk segíteni magunknak és ezáltal gyerekeinknek is. Ha épp kora reggel van, és senkit sem tudunk ilyenkor hirtelenjében felhívni, hogy pár percben hallgasson meg, akkor sincs semmi veszve. Adjuk meg az időt magunknak! Ha már nagyon dühösek és elkeseredettek vagyunk, amiért nem akar kimenni a házból a gyerek, vagy még most se vette fel a nadrágját, de a mi idegeinken táncolnak már fél órája, akkor 2-3 percre (ez már nem oszt nem szoroz) vonjuk ki magunkat a helyzetből, püföljünk egy párnát a kis szobában, vagy üvöltsünk bele, és mondjuk ki azokat az érzéseket, amelyek feszítenek belül. Megéri! Utána sokkal nyugodtabban tudjuk folytatni a reggelt!

Nehezített terep lehet, ha a gyerekünk az intézmény kapujában borul ki. Érdemes ezt akár Páros Meghallgatásban elképzelni és belemenni a biztonságos keretek között ezekbe a jelenetekbe. Milyen érzés, ha mások látják, hogy a gyerekem sír? És az sem baj, ha úgy érezzük, hogy ott nem tudjuk őt meghallgatni. Ha a gyerek úgy érzi, otthon, biztosan megteremti magának a lehetőséget a kiadós sírásra.

Nyugodtan mondjuk neki, hogy “sajnálom, most nem tudlak meghallgatni, most itt kell maradnod”.

  1. Ha mód van rá, induljon korábban a reggel és Gyerekidőzzünk pár percet!

Lehetetlennek tűnik, de sokunknak nagyon bevált, hogy reggel, még indulás előtt Gyerekidőzünk.

A reggelek amúgy is kaotikusak szoktak lenni, mindenki rohan, álmos, és semmi kedve elindulni. Ilyenkor be lehet iktatni 5-10 perc játékot. A gyerekidőben azt csináljuk, amit a gyerekeink kérnek, miközben próbálunk maximális figyelemmel, odaadással jelen lenni benne: lehet kergetőzni, olvasni, bunyózni, bármit, amit kér. Meglátjátok, sokszor olyasmit kérnek, ami nekik nagyon segít: pl. bunyózást, mert az oviban sokszor alulmaradtak és tudják, ily módon segítenek az önbizalmukon. Fontos szabály, hagyjuk, hogy ők nyerjenek, és mi mindig a gyengébbik szerepben legyünk!

A kevesebb több: pár perc reggeli Gyerekidő is feltölti az érzelmi tankokat, és ezzel a meleg, szeretetteljes kapcsolódás érzéssel indulnak el az intézménybe.

Ha a gyerekidő után kiborulnak, azt jelenti, hogy nagyon jól csináltuk! Zöld lámpát kaptak az érzelmek, “most itt van anya, és elmondhatom neki, hogy mennyire félek”.

Így a beszoktatás első napjaiban, érdemes több időt szánni reggel az elindulásokra.

  1. Délutáni gyerekidő

A beszoktatás periódusában szoktuk azt tanácsolni, hogy minél gyakrabban tartsunk Gyerekidőt. A Gyerekidőről bővebben olvashattok még weboldalunkon. Azért javasoljuk, hogy a gyerekeink minél többször fürdőzhessenek meg ebben a szeretetthullámban. Minél gyakrabban tapasztalják meg a minőségi, effajta kapcsolódást. Ilyenkor, ha úgy érzik magukat, el tudják “mondani” nekünk, hogy vannak, amely a végén sírásban, esetleg dühkitörésben fog megnyilvánulni. A gyerekidő végén, amikor megöleljük, s azt mondjuk, hogy “most ennyi volt a Gyerekidő, köszönöm, Kincsem”, akkor lehet, hogy kétségbeesetten sírnak, vagy olyat tesznek, ami határszabást kíván. Ez egy jó “ürügy” arra, hogy ismét dolgozhassanak az érzéseinken, és mi meghallgassuk azokat.

Megpróbálhatjuk beiktatni ezeket a tervezett Gyerekidőket a heti programunkba.

A tapasztalat azt mutatja, minél többször hallgatjuk meg őket, ők annál jobban lesznek.

Bízunk benne, hogy ez a pár tipp segít kapcsolódósan és könnyedebben végigmenni a gyerekeitekkel a beszoktatás folyamatán.

Jacsó Ágota, háromgyerekes anyuka, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

A békés beszoktatás titka

 

Közeleg a szeptember, sok szülő ilyenkor aggódva készül a gyerekétől való elválásra: nem könnyű pillanat, amikor bölcsődébe, óvodába megy a nemrég még oly pici babánk. Az elmorzsolt könnyektől a karjával-lábával belénk csimpaszkodó kismajom-effektuson át az éktelen üvöltésig széles skálán mozoghatnak a nehézségek, ha a gyerekünk beszoktatásáról van szó. Hogyan készüljünk fel, és mit tehetünk a nehéz helyzetekben?

Sokszor halljuk: gyereknek gyerek a barátja, jót tesz neki a közösség, és legtöbbször ő maga is lelkesen készül a bölcsire, ovira. Fontos azonban tudnunk, hogy a biztonságos szülői közegből való elszakadás még azoknak a gyerekeknek is sok nehéz érzést hozhat elő, akik amúgy közvetlen, gyerektársaságot kedvelő kis figurák. Ráadásul sokszor a saját szomorúságunkkal is szembe kell néznünk: hiába éreztük néha tehernek, hogy 24 órában gondoskodjunk róla, most mégis mérföldkőhöz érkezik a kapcsolatunk, nekünk magunknak is fel kell dolgozni az elválást.

Szerencsére van 3 tippünk, hogy mindez zökkenőmentesebben történjen.

  1. A felkészülés: töltsük tele a szeretettankot!

Az üzemanyag, amitől a gyerekeink jól tudnak működni: a biztonságot adó szülővel való szeretetteljes kapcsolódás, a melegséggel teli figyelem. Ha „szeretettankjuk” tele van, együttműködőbbek, magabiztosabbak, és a legnagyobb kihívásokkkal is könnyebben néznek szembe. Létezik egy eszköz, amivel napról napra tudatosan és hatékonyan tölthetjük tele ezt a tankot, ami egyfajta esszenciája a kapcsolódásnak, érzelmi vitamin, amit úgy hívunk: Gyerekidő. Nem csak a gyerekünk testét, hanem „érzelmi immunrendszerét” is elkezdhetjük felkészíteni a közösségre.

Hogyan csináljuk? Bejelentjük a gyerekünknek lelkesen: gyere, kicsim, most van 10 percem (15-20-30, amennyi sikerül), ami csak a tiéd! Beállítunk egy órát (erre azért van szükség, mert most csak őrá, a közös játékra fogunk koncentrálni, nem akarjuk nézni az órát), és átadjuk az irányítást. Gyerekidőben az van, amit ő akar, ő irányít – még akkor is, ha olyasmit kér, amit amúgy nem szabad (életveszélyes dolgokat természetesen kivéve – de legtöbbször ilyenkor jövünk rá, hogy kevés dolog van, ami valóban életveszélyes). Ilyenkor nyugodtan tegyük bele extra adag lelkesedésünket a mesenézésbe, vagy élvezzük vele együtt, hogy kivételesen lehet ülni a konyhapulton. Ebben az időben nem tanítunk, nem adunk tanácsot, hagyjuk, hogy hibázzon. Gyerekidőt mindig egy gyerekkel tartunk, csak az övé minden figyelmünk – nem szedjük össze közben a koszos zoknit, nem vesszük fel a telefont. Keressük a szemkontaktust, maradjunk közel. Ha nevet valamin, azt csináljuk tovább!

Elsőre nem is szoktuk észrevenni, mekkora csoda ez az eszköz, mert annyira egyszerű, de valójában napi 10 perc is nagy fordulatokat hozhat az életünkben – és remek előkészítése lehet egy-egy nehezebb élethelyzetnek, mint amilyen a beszoktatás. Az ovi kezdetével bátran folytassuk tovább, hiszen a kapcsolódásra, a mi odafigyelésünkre fokozottan szüksége lesz. Remek eleme lehet ez a kapkodós, nyűgös reggeleknek is, az egész készülődés hangulatát megfordíthatja, ha beletervezzük azt a pár perc nyugodt figyelmet.

  1. A sírás meghallgatása

Ezt az időszakot talán egyetlen család sem „ússza meg” nagy sírások nélkül – ám ez nem is baj! A gyermekeink bölcsek. Pontosan tudják: a sírás, a hiszti, a nagy kiborulás a lehető legtermészetesebb, velünk született feszültségoldó folyamatok. Egy másik ember biztonságot adó jelenlétében sírni gyógyít! Legtöbbször – saját gyerekkori tapasztalatainkból fakadóan – első késztetésünk az lenne, vigasztaljuk meg a gyerekünket minél gyorsabban, tereljük el a figyelmét, hiszen akkor lesz jól, ha a sírásnak minél előbb vége szakad. Ennek azonban épp a fordítottja igaz: minél tovább „szabad” sírni egy-egy fájdalmas helyzetben, miközben mi mellettük tudunk maradni szeretettel, annál inkább meg tud szabadulni a gyerekünk a nehéz érzésektől. Nincs is más dolgunk ilyenkor, mint melegséggel meghallgatni őt. Nem kell mondanunk semmit, nem kell megoldást találnunk: elég, ha közel maradunk, nézzük őt, hozzáérünk, és a szeretetteljes jelenlétünkkel támogatjuk ezt a folyamatot. Jöhet sírás, toporzékolás, hiszti. Ha a gyerekünk a tombolás hevében minket akar megütni, finoman megfoghatjuk a kis kezét, és szeretettel mondhatjuk: ezt nem engedhetem, kicsim. De az érzelmek ezután is szabadon áramolhatnak belőlük.

Meg fogunk lepődni, milyen kiegyensúlyozottak és életvidámak tudnak lenni a gyerekek, miután ilyen módon jól ki tudták sírni (vagy akár hisztizni, tombolni) magukat!

A beszoktatás időszakának ez különösen fontos eleme. Amikor a gyerekek ebben az időszakban nagyokat sírnak, gyakran sok, régóta tartogatott sérelmet is szeretnének kitisztogatni magukból, amik egyfajta kibogozhatatlan érzelmi csomót alkotnak. Nem kell pontról pontra megértenünk, mikor mi van a háttérben! Lehet, hogy az ovikezdés utáni harmadik napon azon borul ki a csemeténk, hogy reggel nem a megfelelő színű bugyit adjuk rá. Nem baj! Ilyenkor sincs más dolgunk, csak meleg figyelmünkkel meghallgatni a sírást, és kivárni, hogy a másik bugyiban is hajlandó legyen elmenni az oviba. Higgyük el, egy ilyen otthoni „hiszti” után legtöbbször kisimultan tudnak bemenni a csoportba.

Ami még jellemző lehet: ha a gyerekünk nem sír, viszont kismajom módjára kapaszkodik belénk kezével, lábával. Az óvodai, bölcsődei gondozónők gyakran tanácsolják, hogy fejtsük le őt magunkról minél gyorsabban, majd menjünk is el, és örömmel újságolják majd, hogy a gyerekünk egy perccel azután, hogy elmentünk, nem is sírt! Valóban – hiszen igazán jó érzelmi nagytakarításra csak biztonságos, ismerős közegben vagyunk képesek! Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elválással kapcsolatos nehéz érzések csak úgy „szublimáltak” a gyerekünkből. Egyszerűen csak nem találtak utat kifelé. Gyakori, hogy ilyenkor a közös délután viszont nagyon nyögvenyelősen telik, vagy akár már érkezésünk pillanatában talál okot rá a gyerekünk, hogy kiboruljon valamin (nem akarok cipőt venni, mért nem hoztál kiflit, menj el stb.). A gyerekek nem szeretik sokáig tartogatni a bennük dolgozó nehézségeket, bízhatunk benne, hogy újra és újra alkalmat fognak találni rá, hogy kimutathassák: most épp valami nem oké! A legegyszerűbb módja annak, hogy ezt megoldjuk, ha segítünk nekik megszabadulni ezektől az érzésektől, azaz meghallgatjuk őket.

Még ennél is békésebb, szelídebb megoldás, ha már a csimpaszkodós percekben résen vagyunk, és lelassítjuk a folyamatot, időt adva az elválással járó nehéz érzéseknek. Ha erősen kapaszkodik belénk, megpróbálhatjuk felvenni a szemkontaktust, szeretettel megsimogatni, és annyit mondani: gyönyörűm, most le foglak tenni, hogy bemehess a csoportba. Sokszor már ettől a mondattól eltörik a mécses (nem is kell letennünk, elég először kimondani!). De az is lehet, hogy egy nagyon finom, leheletnyi mozdulattal el kell kezdenünk lefejteni magunkról a kis kezecskét. Ha a gyerekünk pánikszerűen sírni kezd, jó jel. Maradjunk ezzel az érzéssel. Igyekezzünk a szemébe nézni, mondhatunk olyasmit: tudom, hogy ez nehéz. De eközben folyamatosan „lebegtetjük” azt, ami történni fog: az elválást. Mindig csak addig menjünk el, lassan és gyengéden, amíg megjön a sírás. Az azt jelzi, a gyerekünk már elkezdte a „belső munkát”, éppen azon dolgozik, hogy megszabaduljon az elválással járó szomorúságán és a félelmén. Ha ezt nap nap után meg tudjuk tenni, időt nem sajnálva rá, azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre kevesebb lesz a sírás, egyre könnyebben megy be a csoportba, és nem csak túléli a napokat, hanem egyre magabiztosabban lesz képes jelen lenni. Ha azt érzékeljük, nehezen megy a folyamat, érdemes a reggelekbe több Gyerekidőt csempészni, aminek a vége máris alkalmat adhat egy alapos kiborulásra: a gyerekünk talán már otthon sír egy nagyot azon az érzésen, hogy a közös játéknak most vége, ilyenkor már az elindulás előtt „lecsapolhattunk” egy adagot a rossz érzésekből.

  1. Páros meghallgatás

Ha mindezt olvasva az a gondolat cikázik az olvasó fejében: hiszen ez iszonyú nehéz, nem bírnám – üdv a klubban! Mindez bár nagyon egyszerűen leírható (hallgasd meg), és nagyon hatékony is, valójában egyáltalán nem könnyű! Szülőnek lenni kőkemény érzelmi munka, és ez egy lelkileg kifejezetten kiélezett élethelyzet lehet – nem csoda hát, ha minket is megvisel a dolog. Ebbe azonban nem muszáj belenyugodnunk annyival: hát igen, nehéz, de ez az élet rendje, majd túlteszem magam rajta. Fontos, hogy mi magunk is megkapjuk azt az érzelmi támogatást, amit megérdemlünk! A Kapcsolódó Nevelés tippje: keressünk egy másik felnőttet, aki minket hallgat meg! Nem kell, hogy tanácsot adjon, ne kritizáljon, ne akarjon megvigasztalni, ne mesélje el, hogy hát ez nekik is így volt. Egyszerűen csak hallgasson meg empátiával, fogja meg a kezünket, esetleg ajánljon fel egy ölelést, és fogadja szeretettel a mi dühünket, könnyeinket, sóhajainkat! Hogy a technika pontosan hogyan működik, arról itt lehet bővebben olvasni. Meglátjuk majd, egy-két ilyen alkalom után mi magunk is megkönnyebbülünk, és sokkal hatékonyabban fogjuk tudni a gyerekünket is támogatni.

A Kapcsolódó Nevelés Egyesület azért dolgozik, hogy minden szülő megkapja ezt a fajta támogatást, és így támogathassák gyermekeiket is, akik ebben a meleg, erőt adó közegben kivirágozhatnak. Ha úgy érzed elakadtál ezen az úton, keress minket bátran!

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

„Folyton telefont görgető mai szülők” – Lehet egy kicsit árnyaltabb a kép?

Kütyüzés. A XXI. század elején úgy tűnhet, hogy ez az egyik legnagyobb kérdés és probléma, ami a társas kapcsolatainkat illeti. Rengeteg tanulmány és cikk született arról, hogy mennyire sokat vagyunk képernyőkre tapadva, és hogy ez mennyire negatívan befolyásol sok mindent. Különböző ajánlások születnek, hogy a gyerekek hány órát számítógépezhetnek, milyen tartalmakat nézhetnek, hány éves korban találkozhatnak egyáltalán képernyővel ahhoz, hogy értelmileg és érzelmileg is megfelelően fejlődjenek. Kevesebb szó esik arról, hogy saját kütyüzési szokásaink milyen befolyással vannak a gyerekekre, ha mégis, akkor legtöbbször egyszerűen azt a tanácsot kapjuk, hogy tegyük le, ne használjuk az okostelefonunkat, számítógépünket a gyerek előtt. Ami nagyon jól hangzik, de sokunknak ez – valljuk be – lehetetlen küldetés. És nem is biztos, hogy ez lenne az igazi megoldás. Ebben a cikkben a Kapcsolódó Nevelés szempontjából vizsgáljuk meg, hogy mi, szülők miért és mire használjuk a kütyüket, és mit tehetünk azért, hogy a gyerekek több minőségi figyelemhez jussanak, ami igazából mindennek a kulcsa – még annál is fontosabb, mint hogy a gyerek konkrétan hány órát ül egy nap a képernyő előtt.

Habár sok kritikát kapnak a „mai szülők”, mégis fontos tény, hogy manapság sokkal több időt töltünk a gyerekeinkkel, többet játszunk velük, több személyes figyelmet adunk nekik, mint a korábbi generációk! Nem a technika megjelenése tehát az, ami elvonta a felnőttek figyelmét a gyerekektől. Gondoljunk csak József Attila versére: „Engem vigyen föl a padlásra”. Sőt, számos területen a fejlődés megkönnyítette a szülők életét: ma már a legtöbb háztartásban például automata mosógép van, némelyiket már akár a játszótérről is elindíthatjuk, hogy mire hazaérünk, pont készen legyen a mosás, vagy beállíthatunk rajta gyerekzárat, hogy ne kelljen folyton azt lesnünk, hogy a gyerkőc eltekergeti-e a gombokat. Maga a mobiltelefon, később az okostelefon is óriási segítség lehet egy kisgyerekes szülőnek, biztonságérzetet ad, hogy telefonálhatunk, ha bajba kerülünk. Rengeteg hasznos szolgáltatás és applikáció van már, ami egyszerűsíti a gyerekes életet, vagy egyszerűen csak az, hogy könnyen, gyorsan utánajárhatunk bárminek az interneten. Sokan a munkánkat tudjuk végezni ezen eszközök segítségével, legalább részben. Természetesen ennek megvannak az árnyoldalai is, de mégis, többet tudunk így otthon lenni, a gyerekeinkkel lenni.

Sokan mondják ezen kívül, többnyire negatív felhanggal, hogy a közösséget pótolják a különböző közösségi alkalmazások. Így is van! Valódi, napi kapcsolatban együtt élő, egymást támogató (ős)közösségek ugyanis nem léteznek már! A személyes kapcsolatok természetesen még ezzel együtt is nagyon fontosak, teljes mértékben kiváltani valójában egyikünk sem szeretné, és nem is lehetséges. De a „kütyük” vívmánya, hogy sokkal szélesebb körből ismerhetünk meg embereket, tarthatjuk a kapcsolatot olyanokkal, akikkel másképp nem tudnánk. Sok személyes ismeretség és közös program alapja lehet akár egy internetes ismerkedés. És az egy-két évig magányra ítélt otthonmaradó szülő életét igencsak megkönnyítheti a néha-néha felcsippanó telefon: a kapcsolódás lehetősége más felnőttekhez.

Azért fontos részleteznünk a nyilvánvaló pozitív oldalt, mert mindezek ellenére sokan igen nagy mennyiségű bűntudattal élünk a témával kapcsolatban: túl sokat „lógunk” a telefonon, urambocsá néha még olyankor is elővesszük, amikor a gyerekünk a játszótéren szaladgál, mi pedig ahelyett nyomkodjuk, hogy vele fogócskáznánk. A bűntudat, az önvád és mások kritikája azonban semmivel sem visz minket előbbre! Ha „beszippant” minket a babaipar, és folyton egy újabb hasznos és cuki terméket, egy-egy jó vételt keresve görgetjük a telefonunkat; ha szakértővé képezzük magunkat egy-egy gyerekes témában, és hosszas vitákat folytatunk a neten; ha csak „zombulunk”, hogy egy vicces videótól kicsit jobban érezzük magunkat; vagy ha „lájkokra” éhezve posztoljuk naponta gyerekünk fényképét – nos, mindez nem a mi hibánk! És ami még érdekesebb: nem is a technikáé! Mindez természetes velejárója egy társadalmilag megoldatlan élethelyzetnek, amely a szülőket (főleg az otthonmaradó szülőket) érzelmileg igen nagy nehézségek elé állítja.

Mi is tehát a valódi baj? Először is: sokunknak nehéz a hirtelen váltás a munka világából a gyerekezésbe. Mivel a szülőség a mi társadalmunkban jelenleg egyáltalán nem kapja meg azt az elismerést és támogatást, amit megérdemelne, hirtelen nagyon hiányozni kezdhet az, hogy a munkahelyünkön úgy éreztük, hogy értelmes munkát végzünk, amiért fizetség, dicséret, elismerés járt. Ráadásul a gyereknevelés „eredménye” sokszor csak nagyon hosszútávon látszik, a házimunka pedig folytonosan újratermelődik, és sosincs készen. A másik fő baj, hogy szülőként gyerekünk első percétől sokat vagyunk vele egyedül, nem érezzük a kapcsolódást más felnőttekkel: az agyunk ezt egész egyszerűen vészhelyzetnek fogja fel. Nem arra vagyunk kitalálva, hogy mindezt egyedül kelljen végigcsinálnunk! Mindezek mellett sokan vagyunk bizonytalanok, hogy elég jó szülők vagyunk-e, hiszen alig kapunk erről bármi visszajelzést vagy ha igen, főként kritikát. Gyakran szorongunk tehát, magányosak vagyunk, amit enyhíteni látszik egy kis fórumozás, vásárlás, képernyőgörgetés. Éppen ezért nem sokat tudunk kezdeni azzal a tanáccsal, hogy tegyük le a telefont: nagyon szeretnénk, de nem megy. Akkor mégis mit tehetünk?

Páros meghallgatás

A Páros Meghallgatás eszköze már önmagában oldja az izoláltság-érzést, ami a kütyüzésben való elmerülésért nagyrészt felelős. Olyankor van itt velem szemben egy másik szülő, aki ugyanolyan jó, mint én, és hasonló gondokkal küzd. Bármilyen szörnyűnek is érzem magam, ő hisz bennem. Ezen kívül érdemes feltenni magunknak kifejezetten a telefon- és számítógéphasználatunkkal kapcsolatos kérdéseket. Mik a félelmeink ezzel kapcsolatban, milyen hatással lesz ez a gyerekeinkre, a kapcsolatunkra? Mit érzek, amikor előveszem, használom, mit, amikor nem lehet? Mi az, ami tényleg igazán fontos, és hasznos, és mi az, ami igazából csak pótcselekvés? Mitől érzem tényleg jobban magam, és mitől csak átmenetileg? Mi lehet ezeknek az érzéseknek a gyökere, akár a gyerekkoromból? Mennyire éreztem, hogy a szüleim figyeltek rám? Miután sikerült kitisztogatni az érzéseinket, és helyretenni néhány dolgot, már megpróbálkozhatunk azzal, hogy tudatosabbak legyünk a kütyühasználatban.

Ekkor jöhet el az ideje, hogy amikor elővesszük a telefonunkat, leülünk a gép elé, próbáljuk meg megfigyelni magunkat, hogy ezt most éppen miért tesszük. Valóban fontos e-mailt várok? Fontos azonnal válaszolnom? Úgysem tudok addig a gyerekre figyelni, amíg nem néztem utána, hogy ehet-e már málnát? Ha a válasz igen, akkor nyugodtan mondjuk meg a gyereknek, hogy most milyen dolgunk van, például válaszolnunk kell egy fontos levélre. Ugyanúgy, amikor azt mondjuk neki, hogy kész van a tészta, le kell szűrni. Ha ez a gyereknek nem tetszik, akkor használhatjuk a szelíd határszabást: ezt most meg kell csinálnom, utána újra a tiéd vagyok. Ha azt gond nélkül megmondjuk neki, hogy csak azután játszhatunk, ha betettem a mosást, bátran megtehetjük ezt is – semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy most éppen a telefonon, számítógépen kell megnéznem valamit!

Ha a fenti kérdésekre viszont nem a válaszunk, akkor is előfordulhat, hogy abban a pillanatban nem leszünk képesek letenni a telefont, és a gyerekünk felé fordulni. És hiába tettük le fizikailag a telefont, ha agyban máshol járunk, nem lesz sokkal jobb a helyzet. Mindez nem a mi hibánk, csak annyit jelez, hogy még több támogatásra van szükségünk. Legközelebb jobban megy majd!

Szülőkre, anyákra sokszor mondják, hogy képesek a multitaskingra, egyszerre több dologra figyelni. Valóban, kivel nem fordult volna már elő, hogy miközben szinte automatikusan olvasta a mesét, az intéznivalókon gondolkodott? Miközben társasozott a gyerekkel, telefonon beszélt a nagyszülőkkel, akikkel alig tudunk találkozni, mivel messze laknak. Mivel rengeteg dolgot kell egy napra besűrítenünk, ez hatékony megoldásnak tűnhet, valójában azonban ez egy mítosz, az emberi agy nem képes erre, borzasztó fárasztó, a gyerekek pedig kiszúrják, ha nem figyelünk teljesen rájuk. Ezért ha valami miatt nem tudunk rájuk igazán figyelni, ezt inkább mondjuk meg nekik, legalább addig elszakadva a képernyőtől, a szemükbe nézve. (Ez természetesen nemcsak a kütyüzésre vonatkozik, bármi másra, ha nem tudjuk igazán osztani a figyelmünket.) Még mindig jobb, mint ha úgy tennénk, mintha figyelnénk rájuk, de valójában máshol járunk.

Gyerekidő

A gyerekek rengeteg figyelmet igényelnek, tőlünk, felnőttektől, amit sajnos jelen életkörülményeink között a legtöbben nem tudunk megadni. De a Kapcsolódó Nevelésnek van egy eszköze, ami minimális idő- és energiaráfordítással is képes azt közvetíteni a gyerek felé, hogy ő fontos, szeretjük, értékeljük, kíváncsiak vagyunk rá. Ez pedig a Gyerekidő. Bármilyen megrögzött kütyüzők is vagyunk, arra az 5-30-60 percre biztosan meg tudjuk állni, hogy ellenőrizzük, jött-e valami fontos levél, érdekes hozzászólás. Ezzel két legyet üthetünk egy csapásra: nem csak a gyerekünket biztosíthatjuk arról, hogy van a napban olyan rész, amikor csak az övé vagyunk, de a saját bűntudatunkat is enyhíthetjük, és örömmel adhatjuk át magunkat a gyerekünknek úgy, hogy közben tudjuk, nem, a végtelenségig kell majd tologatnunk a vonatokat a szőnyegen.

Az okostelefon, a számítógép, az internet, a közösségi oldalak tehát nem ördögtől valóak, önmagukban nem ezek felelősek azért, ha úgy érezzük, nem megfelelőek az emberi kapcsolataink, vagy a gyerekekre nem jut elég figyelem. De fontos, hogy tudatos használók legyünk, ezzel a gyerekeinknek is példát mutatva, és hogy találjunk magunknak megfelelő támogatást, hiszen ez a kulcsa annak, hogy a gyerekeinknek is elegendő és megfelelő figyelmet tudjunk nyújtani – és így még az ő kütyüzési szokásaik miatt is kevésbé kell aggódnunk.

Ha úgy érzed, hogy további segítségre van szükséged elindulni ezen az úton, keresd tanfolyamainkat, műhelymunkáinkat, illetve egyéni konzultációra is van lehetőség.

Fábián Dóra

a Kapcsolódó Nevelés oktatója, 3 gyerek anyukája

Segítség, vakáció!

A nyaralás lehetőség arra, hogy a nagy, nehéz, visszatartott érzéseken dolgozhassanak a gyerekeink. Jó hír nekik, minket viszont gyakran felkészületlenül ér. Mit tehetünk?

Váltsunk nézőpontot!

A legjobb a nyaralásban az, hogy mi szülők nem vagyunk olyan elfoglaltak, mint máskor, és a gyerekeink végre megkaphatnak minket, a figyelmünket, az időnket ajándékba. Na, igen, és leginkább ilyenkor kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a gyerekeink ilyenkor kezdenek el kiengedni:
– a sok óvodai öltözőben vagy iskolakapuban kierőltetett elválásból
– a folyamatos szabályokhoz való alkalmazkodásból
– a feszült, hétköznapok gondjaival terhelt szülőkből

… és lassan elkezdik – még akár indulás előtt otthon vagy épp a repülőn, vonaton, autóban – kiadni a nehéz érzéseiket, amiket talán hónapok óta tartogattak, hogy végre gyógyulhasson a lelkük.

Amikor együtt a család, a gyerekek limbikus rendszere – az érzelmekért felelő emlősagyunk – jelzi: hű, most mintha még jobb lenne az élet, biztonságban vagyok, megmutathatom, mi van bennem, és gyógyulhatok az óvodai, iskolai, közösségi sérelmeimből! Persze mindezt akkor, amikor mi szülők is pihennénk! Ha ezt így, tudatosan nem gondoljuk át, nem látjuk be, és nem készülünk rá fel, akkor ez borzasztóan ingerültté tehet bennünket. Ez a MI nyaralásunk is! MI, szülők is erre várunk egész évben! Rengeteg pénz, energia! Ah, hálátlan kölykök! Ki érezte már így? Igen, igen, mi is.

De ha emlékeztetjük önmagunkat és egymást is arra, hogy a gyerekek főként akkor sírnak, borulnak ki, amikor különösen jól érezhetnék magukat, az félsiker. Akkor van nekünk több időnk, nekik pedig alkalmuk, bizalmuk, akkor vagyunk kapcsolódva. Engedjük, hogy megsirassák azokat a helyzeteket, amik nehezek voltak év közben. Ha tudunk erre emlékezni, akkor már könnyebben tudjuk őket segíteni a gyógyulásban! Időt és szeretetet tudunk adni. Meg tudjuk hallgatni a nehézségeiket.

Hogyan?

Szabjunk határt szeretettel, melegséggel, adjunk „nem-et” ajándékba!

Mondjunk nemet a harmadik csokira vagy plüss állatkára és tartsuk ezt a határt szeretettel, melegséggel a hangunkban. „Nem, kicsim, nem veszünk még egy nyalókát. Sajnálom.” „Igen, tudom, hogy ez most nehéz, de nem.” Tartsuk ezt a határt, hogy sírni tudjon, feszültséget oldjon. Emlékezzünk a sírás gyógyító erejére, hogy közben stresszhormonok szabadulnak fel a szervezetünkben, csökken a vérnyomás is – és így a feszültség –, és jusson eszünkbe, hogy egy-egy kiadós sírás után mi is mennyivel jobban érezzük magunkat.

Mire számíthatunk ezután?

Együttműködőbb, rugalmasabb lesz ezután a gyerekünk, visszakapcsol agyának a gondolkodásért felelős része, a homloklebeny. Kiboruláskor a homloklebeny és a limbikus rendszer között szó szerint megszűnik ez a kapcsolat, és ezért nem hatnak a szavak: egyszerűen nem jutnak el a tudatig. Így sokat tudunk segíteni nekik abban, hogy könnyebb legyen nekik a következő tanév, hisz nem kell az egész évi sérelmeiket tovább cipelniük.

Mindez gyakran nagyon nehéz! Ha úgy érezzük, megőrülünk a gyerekeinktől, az nem a mi hibánk! Persze, hogy mi is szeretnénk egy kicsit kikapcsolni, és nem csoda, ha elveszítjük a türelmünket. Azon kívül tehát, hogy minderre számítunk előre és “átállítjuk a fejünkben a kapcsolót”, még egy dolgot tehetünk: használjuk a Páros Meghallgatás eszközét. A nyaralás előtt keresünk egy másik felnőttet, és elpanaszoljuk neki, mi riaszt minket a nyaralásban, mitől tartunk, vagy hogy mennyire elfáradtunk mi is. Ő figyelmével, tiszteletével támogat minket, nem ad tanácsot és nem kritizál. Érdemes megbeszélni akár azt is, hogy a nyaralás alatt telefonon meghallgat minket arról, ha nem így képzeltünk egy pihentető együttlétet vagy ha elegünk van.

Ha ez megvan, máris nyitottabbak leszünk arra, hogy mit tehetünk a nyaralás alatt a gyerekeink jóllétéért?

Két nagyon hasznos Kapcsolódó Nevelés eszközt ajánlunk, ami igazán hatékonyan működik!

1. Gyerekidő
Minden nap a nyaralás ideje alatt adjunk 1-1 órát a gyerekünknek, vagy mindkét szülővel vagy felváltva, amikor CSAK RÁ figyelünk és SEMMI másra. Húzzuk fel a telefonunkon az időzítőt – így nem kell lesni az órát, és nem érezzük mi sem akkora kihívásnak, ha tudjuk, hogy amikor az óra megszólal, akkor vége. (Mert igen, ez kihívás tud lenni szülőként.) A GYEREK IRÁNYÍT! Csináljuk azt, amit ő kér, BÁRMIT, ami nem veszélyezteti az ő vagy más biztonságát. Igen, azt is lehet most, amit máskor tilos. Nem kell félnünk, hogy ettől következetlennek tűnünk! Most töltjük a tankjait, bizalmat építünk. Hagyjuk, hogy kipróbáljon olyan dolgokat, amire kíváncsi, belemenjen olyan dolgokba, amitől fél, vagy épp gyakoroljon, ügyesedjen abban, amiben épp szeretne.

Az én kisfiam például nem szereti, ha a szemébe megy a víz, ezért nem akar úszni járni sem az oviban. A minap azt kérte Gyerekidőben, hogy a pici vízipisztolyával lövöldözgessem úgy, hogy néha menjen az arcára is, mert azt nem szereti. Jó nagy kacarászás és kergetőzés kerekedett belőle!

Hívhatjuk ezt személyessé téve Anna-időnek, Bence-időnek. Ez már jó kezdet!

2. A Nevetés meghallgatása

Kövessük a nevetését! Csak ennyi. Hagyjuk, hogy nevetéssel oldja a feszültségeit.

A kisfiammal például minden reggel félóra-óra birkózás és párnacsat van a nyaralás alatt. Ez egyébként bármikor csodaszer, de ilyenkor több időt tudunk adni rá, így hatékonyabb, és csodákra képes! Sokat nevetünk, vagy épp sírunk, de aztán együttműködőbb, rugalmasabb és elképesztően élvezetes kis társaság lesz a nap nagy részében.

Idézzük fel! Ha nagy, nehéz érzések jönnek fel, az a kapcsolódás, bizalom jele, hisz lehet, hogy már hónapok óta cipel egy-egy sérelmet a gyerekünk. Ilyenkor csak maradjunk vele, és hallgassuk meg, hogy aztán megint a lelkes-játékos önmaga lehessen!

Nevetéssel teli, napsütéses nyarat kívánunk mindenkinek!

A cikket Kis-Marton Franciska Patty Wipfler gondolatai alapján a Cukimamik oldalra írta.

Unatkozooom! – 5+1 lépés az unalom ellen

 

Végre itt a nyári szünet (hétvége, délután), vége az iskolának, a gyerek már alig várta, hogy azt csinálhasson amit akar, most meg mégis unatkozik. Ismerős?

A gyerekek alapvetően kíváncsi, felfedező lények, az az alapbeállításuk, hogy folyton játszanak, új dolgokat találjanak ki, kísérletezzenek. De előfordul, hogy bármennyi játék és lehetőség is veszi körül őket, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Nyűglődni kezdenek és panaszkodni, hogy mennyire unatkoznak, semmihez sincs kedvük.

Mit tehetünk? Gyakran halljuk azt a tanácsot, hogy egyszerűen ne tegyünk semmit, a gyerekeknek jót tesz egy kis unatkozás, nem kell folyton lefoglaljuk őket. Valóban, gyakran előbb-utóbb kitalálnak valamit, ez fejleszti a kreativitásukat, problémamegoldó készségüket. De ha nem is konkrét ötlettel, mégis van valami, amivel segíthetünk nekik kijönni ebből az állapotból. Ez pedig a kapcsolódás! Ha egy gyereknek hosszabb időn keresztül nincsen ötlete, nem tud belefeledkezni a játékba, kihunyt a fény a szeméből, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy a kapcsolódás érzését veszítette el. Ez az, amit újra kell tankoljunk ahhoz, hogy újra feltalálja magát.

1. Ahhoz hogy igazán jól tudjunk segíteni, először is érdemes az unatkozó gyerekünkkel kapcsolatos érzéseinket Páros meghallgatás keretében kibeszélni, kiadni. Érezhetjük, gondolhatjuk pl. azt, hogy „Ha nekem ennyi szabadidőm lenne, mint neked, én bizony nem unatkoznék.”. „Ennyi játéka van, és mégis unatkozik? Micsoda hálátlanság, nekem csak egy babám volt, mégis egész nap eljátszottam magamban!”. „Már megint játszanom kell vele, miért nem tudja egy kicsit elfoglalni magát?” Ezek mind jogos érzések, de ha a gyerekünknek mondjuk el ezeket, azzal nem fogjuk a szituációt előremozdítani. Ezért érdemes egy másik, minket tisztelettel hallgató felnőttel megosztanunk őket. Ezután lazábban fogunk tudni állni a kérdéshez, anélkül, hogy a gyerekünket, vagy a helyzetet azonnal meg akarnánk javítani.

2. Ha már elég semlegesnek tudjuk érezni magunkat, egyszerűen csak huppanjunk le a gyerekünk mellé, akár feküdjünk a padlóra, ahol éppen van, és legyünk empatikusak azzal az érzéssel, ami éppen benne van. Mondhatunk ilyesmiket: „Hű, de unalmas ez a mai nap.” „ Nincs mit csinálni ma.” „Jaj, de borzasztó így unatkozni”. Ne várjuk, hogy a gyerek ettől azonnal felpattan és elkezd csinálni valamit. Valószínűleg egy darabig tovább nyűglődik még. Az is lehet, hogy sírva fakad. Nincs más dolgunk, mint hogy vele maradjunk ezzel az érzéssel.

3. Próbálkozhatunk fizikai kontaktust keresni, megölelni, megmasszírozni a lábát, simogatni a haját. Ettől jó eséllyel még mindig nem fog visszatérni a kreativitása, de erősítjük benne azt az érzést, hogy minden rendben, ott vagyunk vele, és ez a kellemetlen érzés előbb-utóbb el fog múlni. Természetesen ne erőltessük, csak amennyit szívesen elfogad.

4. Miután 10-15 percig figyelmünkkel, szeretetünkkel töltögettük gyermekünket, megpróbálkozhatunk bedobni pár vicces ötletet. Ennek nem az a célja, hogy megmondjuk, mit is kellene csinálnia, hogy helyette találjuk ki, mit tegyen, hanem, hogy nevessünk. Találjunk ki mindenféle őrültséget, de olyasmit, amit hajlandóak is vagyunk megcsinálni, ha a gyerek kap az ötleten. Pl. integessünk az ablakból az embereknek, menjünk vásárolni jelmezben, rendezzünk ki tud idétlenebbül táncolni versenyt. (Ha téged is elhagyott a kreativitás, és nem jut eszedbe semmilyen vicces ötlet, ez megint egy jó téma a Páros meghallgatáshoz.) Ha még mindig ellenállásba ütköznek az ötleteink, a gyerek nem nevet, hanem tovább panaszkodik, akkor csak maradjunk vele tovább ezzel az érzéssel.

5. A különböző kapcsolódási kísérleteink során a gyerek szeretettankja előbb-utóbb fel fog töltődni, és saját maga fog előállni valami szuper ötlettel, hogy mit is csinálhatna, (akár egyedül, akár a mi részvételünkkel) visszatér az életkedve, aktivitása. Próbáljuk elnyomni a „Na végre!” „Látod, hogy ki tudsz találni valamit!” felkiáltásokat. Fújjuk ki magunkat, amikor ő már nem látja. Remek munkát végeztünk!

Hasonló jelenség, amikor a gyerek valami általa eddig nagyon kedvelt játékra, tevékenységre, foglalkozásra kijelenti, hogy azt utálja, nincs hozzá kedve többé. Gyanakodjunk, hogy nem a dolog vált hirtelen teljesen érdektelenné, hanem valamilyen rossz érzés akadályozza abban, hogy továbbra is élvezettel merüljön el benne. Felesleges ilyenkor bizonygatnunk, hogy a dolog mennyire érdekes, és eddig mennyire szerette. Persze első döbbenetünkben gyakran mondunk ilyet, de tapasztalhatjuk, hogy ettől a gyereknek semmivel sem lesz több kedve, sőt talán még jobban ellenáll és ő is bizonygatja, hogy márpedig azt utálja. Ha nem erőltetjük, és csupán vele vagyunk ezzel az érzéssel, gyakran kiderülhet, hogy mi is az igazi probléma. Pl. konfliktusa volt valakivel, vagy úgy érzi, hogy nem elég jó benne. De ha kapcsolódást ajánlunk, azzal egészen biztosan csak jót teszünk!

+1 Hosszútávon is sokat tehetünk azért, hogy a gyerek minél kevesebbszer érezze ilyen elveszettnek magát. Mégpedig azzal, ha rendszeresen töltünk vele olyan időt, amikor minden figyelmünket és szeretetünket rá öntjük, ami csak az övé, amikor azt csináljuk, amit ő szeretne. Igen, bármit. Ne féljünk, hogy valami igazán veszélyes dolgot fog kérni, a gyerekeknek egyszerűen csak egy biztonságos térre van szükségük, amiben bátran kísérletezhetnek, megmutathatják nekünk mi foglalkoztatja őket (akár szavakkal, akár játékkal). A Kapcsolódó Nevelésnél ezt Gyerekidőnek hívjuk: napi 5 perc, vagy hetente 30 csodákat tesz ebből a fajta különleges figyelemből. A gyerekünk nem csak kreatívabb, de együttműködőbb és kiegyensúlyozottabb is lesz tőle.

 

Fábián Dóri, a Kapcsolódó Nevelés oktatójának írása Patty Wipfler gondolatai nyomán

Kapcsolódjunk kisbabánkkal!

A Kapcsolódó Nevelés eszközei abban is különlegesek, hogy születéstől kezdve (sőt, akár még előbb) elkezdhetjük alkalmazni őket. És ahogy nőni kezd a baba, nem kell azon gondolkodnunk, hogy vajon milyen stratégiára kell váltanunk, ugyanazt az 5 egyszerű eszközt használhatjuk tovább, éppen az aktuális helyzetre szabva.

Amikor egy új kisbaba érkezik a családba, legyen az az első, vagy akár az ötödik, biztos, hogy egészen új dolgokkal és vegyes érzelmekkel fogunk szembesülni. Amellett, hogy a baba fizikai ellátása 24 órás készenlétet igényel, kezdetektől oda kell figyelnünk babánk és saját magunk lelki egészségére is. Ebben jelentenek óriási segítséget a Kapcsolódó Nevelés eszközei. Nézzük sorban, hogy hogyan:

1. Páros meghallgatás

Ez az az eszköz, amit már a várandósság alatt is érdemes elkezdenünk, hiszen már akkor is bőven vannak olyan gondolataink és érzéseink, amik egy hétköznapi beszélgetésbe nem feltétlenül illenek bele, vagy nem azt a reakciót kapjuk, ami akkor segítene nekünk. Érdemes egy minket tisztelettel végighallgató, nem kritizáló, tanácsokat nem osztogató másik felnőttnek beszélni félelmeinkről, aggodalmainkról, akár a kényelmetlen testi tünetekről, de ugyanígy a várakozás pozitív oldaláról is. Miután megszületett a baba, ezt nem lesz könnyű továbbra is megszerveznünk, de akár 5 perc telefonos meghallgatás is életmentő lehet, amikor mondjuk már fél órája sír, és fogalmunk sincs, hogy mi baja, ha délután 2-kor még a reggeli kávénkat se tudtuk meginni, vagy egyszerűen csak magányosnak érezzük magunkat.

2. Gyerekidő

Szülőként gyakran érezzük, hogy folyton a gyerekeinkkel vagyunk, különösen igaz ez egy újszülöttre, vagy egy pár hónapos babára. Mégis, a sok rutinfeladat: pelenkázás, öltöztetés, házimunka mellett kevés lehet az az idő, amikor minden gondolatunkat, feladatunkat félretéve kizárólag a babára koncentrálunk. Különösen igaz ez, ha már nagyobb tesó(k) is van(nak). Ha nagyon kimerültek vagyunk, bezárva érezzük magunkat, esetleg sokat sír, szintén nehéz lehet az igazán kapcsolódós pillanatokat megtalálni. Ezért érdemes tudatosan megteremteni ezeket a helyzeteket, pl. naponta 5 percre beállítani egy csipogót és addig csak a karunkban tartani és szeretettel nézni őt, kedves hangon beszélni hozzá. Nagyobb, már felfedező babákat meg egyszerűen csak kísérni a tevékenységükben. Könnyebben egymásra tudunk így hangolódni, megismerhetjük a babánkat, a nagyobbak pedig bátran kísérletezhetnek biztonságos jelenlétünkben. Amikor meg már kinő a babakorból, érdemes emlékeznünk erre, hogy mennyire jó volt a babánkat pusztán a létezéséért csodálni – nagyobb gyerekünk is hálás lesz érte, ha időnként ugyanezt tesszük vele.

3. Nevetés meghallgatása

Már az egészen pici babánkat is meg tudjuk nevettetni, ha pl. grimaszolunk vagy vicces szavakat ismételgetünk neki. Bármin is nevet a baba, abból csináljunk még többet! Biztosan sokan láttátok már ezt a videót, ahol azt látjuk, hogy a baba a világ legviccesebb dolgának tartja, ahogy az apukája széttép egy papírt. Ide tartozik a klasszikus kukucs-játék és a fogócska is, amit kúszó-mászó babánkkal már nyugodtan játszhatunk. A kukucs-játéknál fontos, hogy találjuk meg az elbújásnál azt az időt, ami még izgalmas, de nem túl ijesztő, az újra találkozáskor pedig mutassuk, hogy mennyire örülünk neki, hogy előkerült. Ez a játék remekül oldja a kisebb-nagyobb szeparációkból fakadó rossz érzéseket. A fogócskánál ügyetlenkedjünk az elkapásnál, majd ölelgessük, puszilgassuk össze őket, amikor sikerül elkapni őket. Már egész kicsik is próbálgathatják az erejüket a hancúrozással, különböző ölbeli játékokkal, amikor a végén mi mondjuk eldőlünk, mintha fellöktek volna minket. A kisfiam egy időben például nagyon szerette azt a játékot, hogy a ruhám madzagjánál fogva magához ránt. Szintén nagyon szeretik, ha egyszerűen csak utánozzuk őket, a hangadásaikat, a kézmozdulataikat. Ezek a játékok az önbizalom fejlődése szempontjából is nagyon fontosak: ezek által hatékonynak érzik magukat a világban. 1 éves kor felé közeledve pedig már kezdik érteni azokat a játékokat is, amikor eljátszunk valamilyen korábbi jelenetet, például, hogy elesett és beütötte a fejét (a példa a Larry Cohen: Legyőzzük a félelmet c. könyvéből származik.). A nevettetésnél fontos, hogy a nevetést ne csikizéssel érjük el: egy baba még kevésbé tud tiltakozni, mint egy nagyobb gyerek, ha ez neki nem jó, csak kényszerből nevet. Próbálkozzunk inkább finom érintésekkel és már a piciknél is beválik, ha csak úgy teszünk, mintha megcsikiznénk őket. Szintén érdemes ezeket a játékokat nagyobb gyerekünknél is megtartani, később is ugyanúgy élvezi majd, ha például legyőzhet minket, ekkor már nagyobb erőbedobással.

4. Határszabás

A babák kis felfedezők, minden érdekli őket, mindent kipróbálnak. És persze egy jól felszerelt, modern otthonban számtalan veszély leselkedhet rájuk emiatt, és annak se örülünk, ha kárt tesznek kedvenc, értékes tárgyainkban, vagy ha az orrunkba markolnak. Hogy ne kelljen állandóan akadályokba ütközniük, érdemes az otthonunkat amennyire lehet, bababiztossá alakítani. De még így is lesznek dolgok, amiket nem engedhetünk, és természetesen a szóbeli utasításunkat még jó darabig nem fogja érteni, illetve nem fog annak eleget tenni. Babáknál kiemelten fontos, hogy odamenjünk, és fizikailag akadályozzuk meg, hogy belenyúljon a konnektorba, meghúzza a macska farkát, vagy kiborítsa a szemeteskukát. Megpróbálhatunk ajánlani valami hasonló tevékenységet, vagy alkalmazhatjuk a játékos határszabást is, például felkaphatjuk nevetve és megdögönyözhetjük, miközben elmondjuk a szabályt. De biztosan lesz, amikor ki fog borulni, ilyenkor segít, ha együttérzően meghallgatjuk, hogy mennyire dühös, szomorú amiatt, hogy megakadályoztuk cselekvésében. Idővel pedig meg fogja tanulni azt a néhány egyszerű szabályt, amire feltétlenül szükség van a biztonsága és a kellemes együttélés érdekében, és ha mégis megszegi, biztosak lehetünk benne, hogy valami miatt éppen nem érzi jól magát. A kisfiamnak például, mint a legtöbb gyereknek, rendkívül érdekes a telefonom. Én meg is engedem, hogy megfogja, nyomkodja, azt viszont nem, hogy a szájába vegye, mert attól tönkremehet. Számtalan epizódon vagyunk túl, amikor elvettem tőle a telefont, amikor a szájába vette, majd visszaadtam, hadd nézegesse. És most hogy ez írom, nem emlékszem, mikor nyálazta össze utoljára a telefonomat. 🙂 Szintén szükség lehet hatászabásra olyan esetekben is, amikor valamilyen számára kellemetlen dolgot muszáj megcsinálnunk, pl. pelenkázás, orrszívás. Ha nem nagyon sürgős a dolog, megmutathatjuk neki, hogy ez az orrszívó, most kifogom szívni az orrodat, és próbáljuk meg a lehető legkevesebb korlátozással ezt megtenni, amennyire lehet, irányíthassa a tevékenységet. Így is maradhat kellemetlen élmény, illetve van, hogy másképp nem megy, le kell fognunk. Jó, ha utána ki tudja dühöngeni magát a karunkban, amiért ez az igazságtalanság történt vele. Így elkerülhetjük, hogy a végén már a porszívó puszta látványától is pánikba essen.

Amikor nagyobb lesz, valamilyen számunkra érthetetlen viselkedésnél érdemes végiggondolnunk, hogy nem valamilyen kísérletezésről van-e szó, ugyanúgy, mint babakorában, amikor egyszerűen csak szeretne kipróbálni valamit, amiről még nem tudja, hogy a következményének esetleg nem fogunk örülni.

5. Sírás meghallgatása

A babák sírnak, ez mindenki számára nyilvánvaló igazság. Az viszont már kevésbé tudott tény, hogy a babák akkor is sírhatnak, amikor minden fizikai szükségletük ki van elégítve. Nem éhes, száraz a pelenka, nem fáradt, tartjuk a karunkban, mégis sír. Gyakran elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy „valamit tenni kell”, ezért aztán mindent bevetünk: rázogatás, séta, éneklés, szoptatás, hordozás, több inger, kevesebb inger. Ilyenkor érdemes egy kicsit lelassítani és megfigyelni a helyzetet: fizikailag minden oké? Esetleg fájhat valamije, van valami olyan problémája, amin tudunk segíteni? Ha nincs, akkor egyszerűen csak sírni kell. Már egy újszülöttnek is lehetnek olyan élményei, amit a sírással tud kidolgozni magából. Fontos, hogy nem hagyjuk magára: a karunkban tartjuk és megpróbáljuk felvenni vele a szemkontaktus. De se rázogatásra, se túl sok beszédre nincs szükség. Egyszerűen csak a jelenlétünkkel biztosítsuk, hogy minden rendben, ez a dolog el fog múlni. Ez még olyankor is segíthet, ha olyan fájdalma van, például fogzás miatt, amit nem tudunk teljesen megszüntetni. Ha megütötte valamijét, vagy frusztrált, mert nem sikerül mászni, akkor is segít, ha egyszerűen csak az ölünkbe vonjuk, és annyit mondunk együttérzően: igen, elestél. Sajnálom, ez most nem sikerült. Nem kell azonnal például szoptatással megnyugtatnunk, vagy valamilyen játékkal elterelni a figyelmét. Nem maga a sírás a rossz, hanem ami okozta. Ha ki tudja sírni magát szerető jelenlétünkben, utána helyre áll a világ rendje.

Fontos: a legtöbbünknek ez a legnehezebb eszköz babákkal, aminek lehet az az oka, hogy a mi szüleink még nem voltak ezeknek az információknak a birtokában, és amikor sírtunk, nem tapasztaltuk meg ezt a fajta figyelmet. Ha úgy érezzük, hogy ez nekünk nem megy, semmi baj! Nyugodtan tegyük, amit a szívünk diktál, azzal biztosan nem rontunk el semmit. A rossz érzések pedig nem fognak örökre a babánkban ragadni, előbb-utóbb biztosan kell majd határt szabnunk, amikor lehetősége lesz sok-sok korábbról tárolt rossz érzéstől is megszabadulni. Nekem személy szerint csak a harmadik babámmal sikerült ez a fajta sírásmeghallgatás. Az elsőnél még nem tudtam róla, a másodiknál már olvastam, de támogatás hiányában nem mertem, nem tudtam kipróbálni. Kiemelten fontos, hogy legyen, aki minket is meghallgat egy-egy ilyen epizód után, és az sem baj, ha közben nálunk is eltörik a mécses.

 

A babák sírásának meghallgatásáról bővebben itt olvashattok. És egy történet arról, hogyan működik ez a gyakorlatban.

 

(Ha úgy érezzük, hogy  a baba ellátása az átlagosnál is nagyobb terhet ró ránk, képtelenek vagyunk megküzdeni az új helyzettel, érdemes tájékozódnunk a szülés utáni depresszióról. Fontos, hogy nem tehetsz róla, ha ilyen negatív érzéseid vannak, és megérdemled, hogy szakszerű segítséget kapj!)

 

Fábián Dóri, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

 

 

Hogyan hozzuk ki a legtöbbet a Gyerekidőből?

Stephanie Parker írása

Rengeteg teendőnk miatt mi szülők gyakran túl elfoglaltak, túlterheltek és feszültek vagyunk ahhoz, hogy megadjuk gyerekeinknek azt az ellazult, melegséggel és valódi odafigyeléssel teli időt, amire a fejlődésükhöz szükségük van. Készítettünk ezért egy listát ahhoz, hogy a gyerekünkkel eltöltött időből a legtöbbet kihozzuk: jó kapcsolatot építsünk vele, és segítsünk neki tanulni, önbizalmat szerezni, és életre szóló egészséges kapcsolatokat kialakítani.

1) Legyen külön neve ennek az időnek! Nem kell „Gyerekidőnek” nevezzük, de legyen valami elnevezése ennek a számunkra és gyerekünk számára is fontos időnek.

2) Egyezzünk meg az időpontban! Előre tudassuk a gyerekünkkel, hogy mikor lesz Gyerekidő, akkor is, ha épp már perc múlva aktuális, és akkor is, ha csak a jövő hét végén.

3) Állítsunk be egy csörgőórát! Nagyon fontos, hogy „külső erő” jelezze, amikor vége a közös időnek. A mobil telefon csipogása megengedi, hogy mi is, és a gyerekünk is anélkül élvezzük egymást, hogy az idő miatt aggódnánk.

4) Gyerekidő alatt a gyerek a „főnök”! Azzal a lelkes együttműködéssel, nyitottsággal és rugalmassággal legyünk vele, amit mi is örömmel fogadnánk tőle a nap többi részében! Ha nem áll fent valódi veszély, és az idő és pénzügyi keretbe belefér, hagyjuk, hogy a gyerekünk azt csinálhassa, amit csak akar. Tartsunk vele ebben! És ha a játék megengedi, nevettessük (de nem csiklandozással, hanem azzal, hogy azt ismételjük újra és újra, amin nevet)!

5) Zárjuk ki a külvilágot, és tegyük félre a teendőinket! Ne hagyjuk, hogy bármi is megzavarja, félbeszakítsa a közös időt! Ebben az 5-10-30 percben ne nézegessük az üzeneteinket, ne vegyük fel a telefont, ne hagyjuk, hogy a gondolataink máshol kalandozzanak, hanem csak legyünk jelen a gyerekünknek! Élvezzük őt! Tudjunk meg valami újat róla, vagy arról, ahogy ő a világot látja! Rá figyeljünk, legyünk jelen, és ne tanítsuk!

6) Egyszerre EGY gyerek! A Gyerekidő akkor működik a legjobban, ha egyszerre csak egy gyerekünk van ott (bár felnőttből lehet több is!). Lehetetlen egyszerre egynél több gyereknek valódi figyelemmel jelen lenni. Ha kell, kezdjük el kicsiben. Találjunk külön 5-5 perceket egy héten pár alkalommal minden egyes gyerekünkkel, és építkezzünk tovább innen! Meg fogunk lepődni, milyen jól ki tudja használni a gyerekünk azt a rövid 5 percet is!

7) Tartsuk tiszteletben a csörgőóra jelzését, és fejezzük be a Gyerekidőt! Ha a gyerekünk elcsügged, amikor a Gyerekidő véget ér, tudassuk vele, mikor lesz legközelebb ilyen közös időnk, és mondjuk el neki, mi is mennyire várjuk már! Ha a gyerekünk igazán nekikeseredik, használjuk ki ezt az alkalmat arra, hogy meghallgatjuk őt és a nagy érzéseit, miközben tartjuk magunkat ahhoz, hogy a Gyerekidőnek mára (vagy mostanra) vége. Ez segít neki kitakarítani a felgyűlt feszültségeit.

Forrás: https://www.handinhandparenting.org/2014/11/make-special-time-child-checklist/

Fordította: Egry Zsuzsanna