Kicsit döcögősen ugyan, de kb. működik nálunk az a rendszer, hogy egy héten egyszer vagy kétszer megszervezem, hogy valaki(k) lefoglalja két gyerekemet, míg én egy harmadikkal legalább 20 perc Gyerekidőt tartok. Ez az egyetlen módja annak, hogy kiszámíthatóan, és ne csak épp-amikor-alkalom-adódik módon Gyerekidőt tartsak velük, és a tapasztalatom az, hogy az eredmény – kiegyensúlyozott, többnyire békésen együtt játszó testvérek – ezerszeresen megéri a befektetett energiát.
A középső lányom (hamarosan 8 éves) mindig nagy örömmel készül ezekre a napokra. Ráadásul ez alkalommal valóban csak ketten voltunk, nem úgy mint máskor, amikor egy kedves bébiszitter igyekszik lefoglalni két gyerekemet, amíg én egy harmadikkal hallótávolságon belül örömködni próbálok.
Hazaért az iskolából, és egyből kérte a “Réka időt”. Tudtam, hogy hamarosan megjön a nagyi a kistesóval, ezért én is azonnal kézbevettem a stopperórát, hogy beállítsam rajta az ő osztatlan figyelmet jelentő 20 percét. Ám kikapta a kezemből, és dühösen azt mondta: “Ne! Még nem találtam ki, mit akarok játszani!”
Visszavettem az órát, és kedvesen azt válaszoltam, hogy nem baj, majd közben kitalálja.
Erre robbant a bomba. Dühöngő ámokfutóvá változott, nekem esett, és azt követelte, hogy ne indítsam még el az órát. Nekem esett, megpróbált megütni, és dühöngve-zokogva kiabálta, hogy elrontottam a Gyerekidejét.
Milyen jó, hogy a Kapcsolódó nevelés tananyag része, hogy elmondják szegény naiv, igyekvő szülőknek, hogy a Gyerekidőt a gyerekek nem mindig játszásra használják – de mindig arra, amire épp szükségük van. Különben most elég rosszul és kiábrándultan érezném magam – én itt teperek, és ez a hála?
Lányom közben beviharzott a hálószobába. Utánamentem. Már elbújt a takaró alá, hogy ott sírjon, de erre előörvénylett, és újból rámvetette magát. Nagyon, nagyon dühös volt. Rettenetesen haragudott, hogy elloptam az idejéből. Bántani próbált, karmolni, rúgni, harapni. Gyakorlott mozdulatokkal hárítottam mindent, hogy senkinek ne essen bántódása. Közben néha annyit mondtam, hogy “kicsim, itt vagyok!”, meg hogy “sajnálom”.
Aztán megszólalt a stopperóra, ami a Gyerekidő végét jelezte, és a dühöngése is alábbhagyott. Még mindig haragudott, de már nem akart bántani. Mondtam, ha akarja, játszahtunk valami, míg a nagyiék megjönnek, de elutasította. Helyette hüppögve elkezdte elmesélni, hogy aznap hogyan csúfolta ki egy osztálytársa. Így a dühe is több értelmet nyert számomra is.
Végül amikor végül tényleg befutott a kistesója, nagy örömmel fogadta. Szinte azonnal játszani kezdtek – ami mostanában, mióta újra iskolaidő van, nem olyan gyakori. A nagyobbik lányom gyakran a kicsin akarja levezetni az iskolai feszültséget. Semmi komoly, “csak” egy kis piszkálódás itt, egy kis beszólás ott. Épp elég ahhoz, hogy a kicsi se legyen boldog önmaga.
De ez a nap más volt. Gyönyörűen játszottak együtt, épp, mint a nyáron. Mégis csak hatott a “gyerekidő” csodaszer.
Másnap, amikor az ágyban hengergőztünk a nagyobbik lányommal, és már egész sokat nevettünk, óvatosan felhoztam az előző napi “vihar” témáját. “Gyönyörűm, elmondhatom a gondolatomat a tegnapi Gyerekidőről?” – kérdeztem óvatosan. Bólintott. “Szerintem te arra akartad használni az idődet, hogy dühönghess, nem?” – folytattam még óvatosabban.
A választ már nem is egy 8 éves kislány, mint inkább egy ereje teljében lévő oroszlán bődülte el: “Igen!!!! Lehet!!!”
Hát igen, van, hogy dühöngeni kell.
A reggel kicsit nehezebben indult, talán front, én is nyűgösebb voltam. A kislányom nagyon igényelte a figyelmem, de csak szerettem volna nyugodtan elintézni a dolgomat… khm ahová a király is egyedül jár…