Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

határszabás

A kiborult szemetes és a kiborult kistesó

| |

Hétvége volt, és kisebbik fiam egész nap kis izgága volt éreztem, ahogy lüktet benne a feszültség és vártam is kicsit már mikor fog történni valami. Elkezdtük kicsit rendbe szedni a lakást és a fiúkat is kértük, segítsenek. A nagyobbik rögtön beindult és lelkesen elpakolta, amit ő gondolt, vagy kértünk. Az öccse eleinte ellenállt, majd amikor a porszívó előkerült egyszer csak fellelkesült és elkezdett mindenfélét össze- és felpakolni valahova, hogy felporszívózhassak. Annyira lelkes lett, hogy nem elégedett meg azzal, hogy a fürdőszobai szemetest elhúzza, de ki is vitte onnan és felrakta a kanapéra, ahonnan az a következő pillanatban leborult és persze kiömlött belőle minden. Hát ennek annyira nem örültem, és rögtön mondtam neki, hogy oké, semmi baj, de akkor pakolja vissza, ami kiömlött én is segítek. A kérésem teljes elutasítást kapott, csak közölte, hogy nem, elvonult a szobájukba és otthagyott engem egy halom szeméttel. Egy darabig csak hívogattam, szólongattam, és közben meg felmérve mi borult ki jó részét visszapakoltam magam. Mielőtt még üvölteni kezdtem volna, – ami tiszta szívemből jogosnak éreztem akkorra, – egyszer csak rájöttem, hogy ez itt most az a helyzet, amikor határt kell szabnom és azt nem így csináljuk, nem másfél szobával arrébbról kurjongatunk. Mondhatni egyszer csak megvilágosodtam.

A nehézséget abban láttam, hogy most nem valamit leállítani akarok, hanem éppen ellenkezőleg rávenni valamire, amit ő nem akar, de a gondolatban megvontam a vállam, mert úgy is tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fizikailag szabok határt. Odamentem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebb önmagamat hozni, és mondtam, hogy de most össze kell szedni a szemetet. Azzal megöleltem, felemeltem a földről és kivittem magammal a tetthelyre. Ott leültem és magamhoz ölelve kitartottam az elvárásom mellett. Ő meg a tiltakozás mellett, de ez a közelség már éppen elég volt, ahhoz hogy beinduljon az érzelmi nagytakarítás és a kapálódzó sírás. Eleinte tiltakozva, dühösen, majd később egyre keservesebben sírt, és már rég nem a szemétről beszélt, meg arról, hogy nem szedi össze, de előkerültek mindenféle más dolgok. Sírt, sírt, sokáig én meg vele voltam, átöleltem, hallgattam és közben figyeltem a csodálatos szemeit, és néha még egy kis birkózós nevetés is vegyült a programba. Olyan sokáig tartott, hogy már kezdtem arra gondolni, hogy mégiscsak nekem kell majd összeszedni a szemetet. Aztán egyszer csak valamit én mondtam, vagy a tesója járt arra, ami kizökkentette, és legnagyobb meglepetésemre elkezdte összeszedegetni a dolgokat. 10 másodperccel később már készen is volt minden és a tetőt tettük vissza együtt a szemetesre, amit aztán ő vitt vissza helyére. Ezután az izgágaságból is visszavett pár fokozatot, de aznapra még tartogatott némi sírást. Én pedig egy tapasztalattal gazdagabb lettem, megtanultam határt szabni olyan helyzetben, ahol valamibe bele kell fogni, nem pedig abbahagyni.

Nagy játszás, nagy érzelmek

| |

Nálunk volt a gyerekeim hőn szeretett nagymamája, aki odaadó lelkesedéssel játszott velük egész nap, főleg a kisfiammal. Épp párnákból és matracokból akartak autót építeni, de egy idő után elkezdett egyre nehézkesebb lenni a játék kettőjük között, semmi nem volt jó, ahogy a mama csinálta, idegesen ráordított, hogy nem jól építi, nem így gondolta. Egyszer benéztünk hozzájuk a kislányommal, szerencsétlenségemre ő ment előttem, és abban a pillanatban, ahogy csak hozzászólt a bátyjához, már nagy erőből lökte is őt el. Ekkor már tudtam, hogy a nagymama odafigyelése, az otthon, biztonságban eltöltött idő megpuhította a kis lelkét annyira, hogy a hétköznapok tartogatott feszültségei felszínre törjenek.

Úgyhogy ekkor gyengéden megfogtam a kezét, leguggoltam mellé, ránéztem – szinte semmit nem is kellett mondanom, mert már sírt is, hogy most a húga lerombolta az autóját, és ő nem is így gondolta, azonnal építsem vissza. Egy pár percig vehemensen üvöltött, hogy én csak fogtam őt, nem is szóltam semmit. Ahogy kezdett alábbhagyni a sírás, kértem, hogy jöjjön velem játszani, de erre újból sírni és rugdalózni, toporzékolni kezdett. Én hagytam, arra figyeltem csak, hogy bennem ne tegyen kárt, igyekeztem a szemébe nézni, és nyugalommal, szeretettel mellette lenni. Egyszer, amikor finoman megfogtam a lábát, hogy ne rúgjon meg, azt kezdte üvölteni, hogy ne érjek hozzá. Elhúzódott, és sírt tovább. Én mégis közel maradtam, kedvesen néztem a szemébe, és annyit mondtam: nem érek hozzád, ha nem akarod, de itt maradok veled. Csak sírt tovább, miközben válogatott panaszokat és kívánságokat hajtogatott (éhes vagyok, aludni akarok, pisilni kell, de nem tudok a lábamon menni). Én mindezeket empatikusan végighallgattam, de csak annyit mondtam: értem, picim, mindjárt ehetünk/hamarosan pihenhetsz, de most még itt maradok veled egy kicsit.

Amikor egyre kevésbé sírt, elmentünk pisilni, akkor kiküldött a fürdőszobából, amikor kijött, még egy picit folytatta, de pár perc után már ő maga mondta: anya, akkor most játsszunk. Felpattant az ágyra, és úgy kezdte el tervezgetni, hogy milyen kuckót építsünk, mintha mi sem történt volna. Néhány párnát elrendeztünk, de hamarosan kiszaladt, már nem is volt rám szüksége, kisimultan és élénken játszott egész este.

A zöldség is lecsúszik, ha előtte tombolhatunk

| |

A nagyszülőknél töltöttük a napot, az 5 éves Bende nagy örömére. Egész nap játszás, csatázás, az ő szája íze szerinti dolgok mentek. Eközben többször is érezhette annyira „felpuhulva” a lelkét hogy előjöhessenek a nehezebb érzések, több dolgon „megpróbált” kiborulni, de a nagyszülők mindig „segítettek” neki, így csak nem talált jó indokot a szétesésre.

Vacsoránál csak nagy nehezen, nagyanyja nagy erőlködésére volt hajlandó egy sonkás kiflit a kezébe venni. Ekkor én mondtam neki, hogy egyen valami zöldséget is. Ezen nagyon kiakadt, kiabálni kezdett, hogy ő márpedig semmit nem kér. Kaptam hát az alkalmon, és odatettem a tányérjára pár szelet uborkát, paprikát, paradicsomot (amiket ha nem is lelkesen, de azért legtöbbször megeszik máskor). Odaültem mellé, és szelíden, de határozottan mondtam neki: kicsikém, te választasz, bármelyiket eheted, de egy kis zöldséget csak kéne. Erre már sírt, üvöltött, sőt, teli torokból ordított is – kicsit olyan volt, mintha valóban pontosan tudná, hogy neki most épp erre van szüksége, és direkt hergelte volna magát egyre jobban az ordításba. Nem volt hosszú az egész, én finoman tartottam a határt, párszor elismételtem, hogy egyen valami zöldséget, ő meg tombolt egy tíz percet.

Aztán egyszerre csak abbahagyta, ivott egy kis vizet. Én ekkor egy bohócarcot formáztam a tányéron a zöldségekből, és bohóc hangon mondtam: ajaj, én zöldségbohóc vagyok, meg ne egyék az orromat, segítség! Kuncogni kezdett, és jóízűen eszegetni kezdte az uborka-szemeket meg paradicsom-orrot. Aztán ő maga szólt többször is: hé, anya, nincs szeme a bohócnak. Még jópárszor kellett pótolnom, ő sorra falatozta a zöldséget, mintha mi sem történt volna. A következő napokban tökélyre fejlesztettük a zöldség-arcokat, például savanyú káposztából készítettünk bajuszt és szakállt, amit mindig „leborotvált” (megevett), és újra is nőhetett, ha újabb adagra vágyott.

Kalózok a látásjavításért

| |

Cili 4 hónapos korától kezdve ragasztanunk kellett felváltva mindkét szemét napi 2-3 órában. Ezidő alatt sokféleképpen – kapcsolódós és nagyon nem kapcsolódós módon – igyekeztünk abszolválni a feladatot: zsarolással, figyelemeltereléssel, erőfölényünket kihasználva, mindenhogyan próbáltuk tartani a rendszert, de a legsikeresebb mindig az volt, ha játékkal közelítettünk.

1 év körüli volt, amikor egyszer azt mondtam neki: gyere, kicsim, ragasszuk le a szemed – és amikor ellenkezni kezdett, akkor magam elé tartottam a szemtapaszt, és játékosan azt mondtam: jajajjj, nehogy valaki a szememre tapassza, neeeeem, nem akarom! Ezen elmosolyodott, és bátortalanul felém lépett. Bende, a bátyja (4 éves volt ekkor) gyorsabb volt, rögtön beugrott a játékba, kikapta a kezemből, és megpróbálta rám tenni, míg én tettetett ellenállással igyekeztem megakadályozni. Cili ezen jót somolygott. Végül rám került a szemtapasz, megnéztem magam a tükörben, és lelkesen mondtam: hú, de jól nézek ki, kalóz lettem. Na, ez persze Bendének nagyon tetszett, ő is rögtön kért egyet, ezen felbuzdulva Cili is hagyta, hogy rátegyük. Hosszan nézegettük egymást a tükörben, mindannyian különféle matricákat tettünk a tapaszra, és így kezdtünk birkózós kalózjátékba. Nehéz volt, hogy ne a nagyobb gyerek kénye-kedve szerint alakuljon a játék, de igyekeztem végig Cilit is bátorítani a részvételre: én voltam az ellenség, előlem kellett menekülniük, ő röhögve szaladt el előlem újra és újra. Aznapra nem volt gondja a tapasztással. Később gyakran az is elég volt, ha én magamnak is vagy az állatoknak, babáknak leragasztottuk a szemét.

Más alkalmakkor viszont – a hasonló közös játékok mellett – a következőt tettem: elővettem a tapaszt, Cili elé tartottam, és azt mondtam: nézd, kicsikém, most be kell ragasztanunk a szemed. Rendszerint ellenkezés következett. Sokszor nem is sírt rögtön, hanem elszaladt, én ilyenkor utána, becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, leültem a földre, és elé tartottam a tapaszt megint. Tündérkém, tudom, hogy ezt nem szereted, de most muszáj felragasztanunk – mondtam neki. Ő sírni kezdett, menekülni próbált, nem hagyta, hogy ölbe vegyem, minden módon mászott el a karomból, az ajtó elé állt, és igyekezett kijutni, eközben pedig erőteljesen sírt. Én közel maradtam hozzá, próbáltam a szemébe nézni, és néha csak annyit csináltam, hogy odatartottam a tapaszt elé. Ettől újra még hevesebben sírni kezdett, elfordult, én gyengéden megfogtam a karját vagy a hátát, hogy tudjak rá nézni, és szelíden mondtam: itt vagyok, kicsikém. A sírás egy pontján, ha az ölembe akartam venni, először mindig menekülni akart, aztán viszont „belémbújt”, legtöbbször elkezdett könyékig benyúlkálni a pólómba, és mondta, hogy szopizni szeretne. Ilyenkor gyengéden megfogtam a kezét, vagy odatettem a kezem a felsőmhöz, és annyit mondtam: ne haragudj, picikém, de most nem szopizunk, most ezt kell felragasztanunk.

Egy darabig sírt még, aztán egyszercsak rám nézett, pihegni kezdett, és annyit mondott: jó. Aztán pedig gond nélkül hagyta, hogy leragasszam a szemét.

Végtelen határok

| |

A kisfiamnak (4 éves) jó napja volt, de elég fárasztó. Voltunk új logopédusnál és utána mentünk a régihez, sok minden történt vele, de ki tudja ennek van-e köze a későbbiekhez. Az biztos, hogy mikor indultunk vissza, már éreztem rajta, hogy fáradt és kezdi elveszíteni a stabilitását és ekkor még be kellett mennünk a nagytesójáért az oviba. Persze az ovinál nem akart kiszállni én meg mondtam, hogy az sajnos nem lehet, hogy a kocsiban marad egyedül, mert veszélyes, és amúgy is mi van, ha meggondolja magát. Mivel már nagyon siettem volna, még bedobtam azt is, hogy felveszem. Erre már rábólintott és jött, de amint letettem, hogy bezárjam a kocsit, kinyissam a kaput azonnal sírni kezdett, és abba sem hagyta. Ha valaki már járt állami óvodában az ebéd utáni alvásos időszakban az tudja, hogy nem az a hely, ahol sírást hallgatunk meg, ezért én is arra törekedtem, hogy inkább villám gyorsan távozzunk. Minden esetre felkészültem, hogy hamarosan borulni fog a bili és a kisfiam kipakol.

Az ebéd csodálatos alkalmat adott neki, hogy közelebb férkőzzön nehéz érzéseihez és ebben igyekeztem partner lenni: amint meglátta az ételt, amit megmelegítettem közölte, hogy ezt ő nem kéri. Nem tetszik, nem akarom. Mivel mégiscsak ebédről volt szó és elég régen evett utoljára, még felajánlottam az én ételemet, a mi más volt, de az sem tetszett. Gyorsan lapátolni kezdtem, – mert éhesen én sem vagyok olyan odaadó szülő, – és közben próbáltam időt nyerni, de ő sem volt rest. Szidta még kicsit az ételt, amit kapott volna, én elvettem előle, arrébraktam, mire ő: „De ne oda!” máshova raktam, az sem volt jobb.

Ő: „Tésztát kérek!”

Én: „Értem, de sajnos tészta az nincs. Ezek vannak.”

Na és ekkor már kiborult. Én nem fejeztem be az evést, de már nem lehetett tovább húzni. Valahogy bekormányoztam az ágyra azzal, hogy akkor aludjunk, ha már úgysem eszik. Ez persze csak olaj volt a tűzre és a vihar teljes erejével tombolni kezdett. Ami miatt érdekes és kissé talán fárasztóbb volt ez a meghallgatás az az, hogy közben újabb és újabb ötletekkel jött elő, amire nekem folyamatosan nemet kellett mondanom, azaz egyfolytában újra és újra határt kellett szabnom. Ez a srác kiborulásaira máskor is jellemző, de ez az alkalom azért átlagon felüli volt. A teljesség igénye nélkül a következők merültek fel (dőlt betűvel az én nyugodt hangú, kedves, de határozott válaszaim):

  • Nem kell aludni! – De, most aludni fogunk!
  • Kint alszunk! (nem a hálóban, hanem a nappaliban) – Nem, itt fogunk aludni!
  • Anya ki! – Nem szívem, nem akarlak egyedül hagyni!
  • De, Márk egyedül! – Szeretlek, nem akarlak egyedül hagyni!
  • Apát akarom! – Apa sajnos nincs, most én vagyok!
  • Anya nem szeret! Apa nem szeret!
  • Kimegyek játszani!
  • Anya ne fogjon! – Ha nem mész ki, akkor elengedlek.
  • Tesó is jöjjön be!
  • Anya ne ide, oda feküdj! – (ezt megtettem)
  • Nem itt aludni, másik ágyban aludni!
  • Nem ide fekszek, oda fekszem!
  • Nem ez a párna, másik párna kell!

És így tovább, közben váltakozó intenzitású sírás, dühöngés, rúgkapálás. Én mindezt próbáltam teljes szeretettel befogadni és közben nem elaludni. Úgy ¾ órán keresztül tartott ez mire kifogyott az ötletekből, belefáradt a sírásba is és végre elaludtunk mindketten. Ébredés után egy kedves kisfiú volt velünk. Ha nem is egy Buddha, de egy megkönnyebbült és kisimult, autonóm 4 éves.

Imádom a tesómat, de…

| |

Zsombor (3) délután mesét szeretett volna nézni, de mondtam neki, hogy majd később nézzünk, most játsszunk inkább Bendegúzzal (1) együtt. Este leültünk vacsizni. Sajnos nem túl idilli a helyzet, mivel én az asztal másik oldalán egy kis székecskén Zsombornak háttal ülve etetem Bendegúzt, ezért felajánlottam, hogy akkor most lehet mesét nézni. Ahogy elindult a mese, abbamaradt az evés és jött a szokásos ötször szólok, hogy egyen egy falatot történet: nem figyel rám, hiába beszélek, megállítom a mesét, eszik egy falatot és kéri, hogy kapcsoljam vissza…. Egyszer csak úgy döntöttem, elég volt. Nem megyek bele abba a szituációba, hogy megint felmérgeljem magam a viselkedésén, és kikapcsoltam a tv-t. Volt nagy sírás, megkérdezte miért kapcsoltam ki, elmagyaráztam, megnyugodott, újra kérte vissza a mesét, megint nagy sírás….. Ezt eljátszottuk egy párszor. Közben egyszer azt mondta, hogy nem akarja, hogy mérges legyek, én meg válaszoltam, hogy pont ezért kapcsoltam ki a tv-t. Mindeközben hol etettem Bendegúzt, hol pedig Zsombort ölelgettem. Egyszercsak eljött a végső megnyugvás. Már nem is kellett a mese. Hozzám bújva egyszercsak azt mondta, hogy ő nem szeretne kisbabát. Átbeszélgettük, mire is gondol pontosan. Lány testvért szeretne, hogy rakjak a pocakomba, csak ne legyen sírós. 🙂 Aztán kértem, hogy üljön vissza enni. Vissza is ült, csak annyit kért, hogy őt is etessem meg. Megetettem. Jóízűen elfogyott az egész tányér leves. Vidám volt, jó kedélyű. Evés közben kérte, hogy kapcsoljam be a zenét, ami nálunk szintén tv-ről szokott menni. (okostv, de nincs videoklip, csak egy kép jelenik meg egy szám alatt) Aztán megjött a bulihangulat is, ami nálunk a teljes felszabadultságot jelenti. Szuperül telt az este, még valami játékot is odaadott Bendegúznak. Azt is kérdeztem tőle, amikor felhozta a baba témát, hogy fiú tesónak is örülne? Azt felelte, igen. Sokat gondolkoztam, hogy mit is akart ezzel az egésszel mondani nekem, és szerintem rá is jöttem: nem tud jól aludni. Ha Bendegúz hangosan sír, őt is zavarja, megébred rá.

 

Zsófi, 2 gyerekes anyuka

A sál – lehetőség a kiborulásra

| |


Egyik délelőtt kislányommal (2.5 éves) sétálni indultunk volna, ám a sál felvevésénél nem jutottunk tovább, ugyanis nem akarta felvenni. Ilyenkor gyakran játszunk olyat, hogy sír a sál, és ő megsajnálja, felveszi. Mivel nálunk a kiborulások rendszeresen az öltözködésnél jönnek elő, ezért ez alkalommal szerettem volna, ha lehetősége van kiborulni, így inkább próbáltam a sálat feladni rá. Persze ellenkezett. Elkezdett üvölteni, rugdosni, mondta, hogy menjek onnan, hagyjam békén. Én pedig csak tartottam őt, igyekezve kivédeni a „támadásokat”, és mondtam, hogy nem megyek el, itt vagyok vele. Igyekeztem a szemébe nézni, de nem hagyta. Kb. 10 perc üvöltés-sírás és birkózás után kezdett megnyugodni, el akarta kezdeni az ujját szopni. Ilyenkor gyakran a kisujjamat sodorgatja a cumi mellé, ez megnyugtatja. Kérte is, hogy adjam oda a kisujjam. De most nem adtam, hanem igyekeztem magammal szembe fordítani, hogy a szemébe nézhessek. Ez nem tetszett neki, és újabb sírás következett, de már kevesebb ideig. Végül megnyugodott, belenézett a szemembe, mikor kértem. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretem, és minden rendben van. Utána felvettük a sálját nagy egyetértésben, és jókedvűen indultunk sétálni.

 

Panni, kétgyermekes anyuka (2,5 év, 5 hónap)

“Vegyél fel!” – a vizes homok és a lábak esete

| |

Helyszín tópart. Napsütéses, nyárias, üres és hívogató. Nagytestvér már mezítláb jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is, ás, önt, miegymás. A kicsi is már rögtön érzi, ez jó buli neki is csatlakozni kell, és már huhogja is, hogy ő is vetkőzne. Leülünk hát a plédre a fűben és kiszabadítjuk a lábakat a burkolatokból. Ez jó, és már indulna is el, de. Nem jó, a fű nem jó nem tetszik! Rosszalló huhogás és jön vissza, de már mutatja is, irány a part!

Amint odaérünk leteszem, azaz csak letenném abban a pillanatban kétségbeeséssel vegyes felháborodás közepette mászik vissza rám. A lábaknak nem tetszett az érzés, a nedves homok valami ördögtől való. Jaj, most mi lesz. Érzem, hogy vívódik, mert vonzza az part, a víz az öntögetés a lapátolós meg minden, csak az a nedves hideg izé ne volna. Megpróbáljuk újra, leteszem. Nem, ez még mindig nem jó. Kétségesett majmocskaként kapaszkodik. Egyik lábával átkulcsolja az enyémet míg a másik lábujjhegyein egyensúlyoz és már kezd sírni. Ő kétségbeesett és tanácstalan én viszont biztosan tudom, hogy felvenni nem fogom, mert nem állhatunk mégsem órákon át így a parton, és lapátolni öntögetni sem tud a kezemből, ölemben ülve, erre képtelen vagyok, meg hát nem is szeretném. Na jó, de most hogyan tovább?

Eszembe jut valami, kipróbálom és már jujjogok is és gusztustalankodom, „jaj ez a homok ez undi, ez rémes, jaja ez rettenetes…”. Sikongok, jajongok ….. És ő már veszi is a lapot és homokkal összemaszatolt lábát felemeli, hogy belém dörgölje, na ettől én persze még jobban „megrémülök” és igyekszem menekülni – miközben még mindig fogom azért – és indul is a móka. Kacag és jön a lábbal, kacag és ijeszt és kerget és már játszunk is. Pár pillanat és már a másik láb is homokon már nagyon kacag, ahogyan csak ő tud, néhány újabb ijesztéssel később már nem fog engem, hanem jön utánam a lábbal. Önállóan, mezítláb a vizes homokon. És percekkel később ott öntöget nagytesóval, jön-megy a homokos parton, bele-bele gyalogol a nem túl hideg vízbe is. Ennyi.

Amit vesztettünk egy nyűgös konfliktusos „De én úgyis leteszlek, jaj ne legyél már ilyen kényes” vagy „Nem cipellek már tovább nehéz vagy, nagy fiú…” (tetszés szerint behelyettesíthető, bővíthető). És amit nyertünk: egy új tapasztalás és egy jó kacagás, meg persze önfeledt órákig tartó játék a tóparton.