Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

határszabás

Segítség, vakáció!

A nyaralás lehetőség arra, hogy a nagy, nehéz, visszatartott érzéseken dolgozhassanak a gyerekeink. Jó hír nekik, minket viszont gyakran felkészületlenül ér. Mit tehetünk?

Váltsunk nézőpontot!

A legjobb a nyaralásban az, hogy mi szülők nem vagyunk olyan elfoglaltak, mint máskor, és a gyerekeink végre megkaphatnak minket, a figyelmünket, az időnket ajándékba. Na, igen, és leginkább ilyenkor kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a gyerekeink ilyenkor kezdenek el kiengedni:
– a sok óvodai öltözőben vagy iskolakapuban kierőltetett elválásból
– a folyamatos szabályokhoz való alkalmazkodásból
– a feszült, hétköznapok gondjaival terhelt szülőkből

… és lassan elkezdik – még akár indulás előtt otthon vagy épp a repülőn, vonaton, autóban – kiadni a nehéz érzéseiket, amiket talán hónapok óta tartogattak, hogy végre gyógyulhasson a lelkük.

Amikor együtt a család, a gyerekek limbikus rendszere – az érzelmekért felelő emlősagyunk – jelzi: hű, most mintha még jobb lenne az élet, biztonságban vagyok, megmutathatom, mi van bennem, és gyógyulhatok az óvodai, iskolai, közösségi sérelmeimből! Persze mindezt akkor, amikor mi szülők is pihennénk! Ha ezt így, tudatosan nem gondoljuk át, nem látjuk be, és nem készülünk rá fel, akkor ez borzasztóan ingerültté tehet bennünket. Ez a MI nyaralásunk is! MI, szülők is erre várunk egész évben! Rengeteg pénz, energia! Ah, hálátlan kölykök! Ki érezte már így? Igen, igen, mi is.

De ha emlékeztetjük önmagunkat és egymást is arra, hogy a gyerekek főként akkor sírnak, borulnak ki, amikor különösen jól érezhetnék magukat, az félsiker. Akkor van nekünk több időnk, nekik pedig alkalmuk, bizalmuk, akkor vagyunk kapcsolódva. Engedjük, hogy megsirassák azokat a helyzeteket, amik nehezek voltak év közben. Ha tudunk erre emlékezni, akkor már könnyebben tudjuk őket segíteni a gyógyulásban! Időt és szeretetet tudunk adni. Meg tudjuk hallgatni a nehézségeiket.

Hogyan?

Szabjunk határt szeretettel, melegséggel, adjunk „nem-et” ajándékba!

Mondjunk nemet a harmadik csokira vagy plüss állatkára és tartsuk ezt a határt szeretettel, melegséggel a hangunkban. „Nem, kicsim, nem veszünk még egy nyalókát. Sajnálom.” „Igen, tudom, hogy ez most nehéz, de nem.” Tartsuk ezt a határt, hogy sírni tudjon, feszültséget oldjon. Emlékezzünk a sírás gyógyító erejére, hogy közben stresszhormonok szabadulnak fel a szervezetünkben, csökken a vérnyomás is – és így a feszültség –, és jusson eszünkbe, hogy egy-egy kiadós sírás után mi is mennyivel jobban érezzük magunkat.

Mire számíthatunk ezután?

Együttműködőbb, rugalmasabb lesz ezután a gyerekünk, visszakapcsol agyának a gondolkodásért felelős része, a homloklebeny. Kiboruláskor a homloklebeny és a limbikus rendszer között szó szerint megszűnik ez a kapcsolat, és ezért nem hatnak a szavak: egyszerűen nem jutnak el a tudatig. Így sokat tudunk segíteni nekik abban, hogy könnyebb legyen nekik a következő tanév, hisz nem kell az egész évi sérelmeiket tovább cipelniük.

Mindez gyakran nagyon nehéz! Ha úgy érezzük, megőrülünk a gyerekeinktől, az nem a mi hibánk! Persze, hogy mi is szeretnénk egy kicsit kikapcsolni, és nem csoda, ha elveszítjük a türelmünket. Azon kívül tehát, hogy minderre számítunk előre és “átállítjuk a fejünkben a kapcsolót”, még egy dolgot tehetünk: használjuk a Páros Meghallgatás eszközét. A nyaralás előtt keresünk egy másik felnőttet, és elpanaszoljuk neki, mi riaszt minket a nyaralásban, mitől tartunk, vagy hogy mennyire elfáradtunk mi is. Ő figyelmével, tiszteletével támogat minket, nem ad tanácsot és nem kritizál. Érdemes megbeszélni akár azt is, hogy a nyaralás alatt telefonon meghallgat minket arról, ha nem így képzeltünk egy pihentető együttlétet vagy ha elegünk van.

Ha ez megvan, máris nyitottabbak leszünk arra, hogy mit tehetünk a nyaralás alatt a gyerekeink jóllétéért?

Két nagyon hasznos Kapcsolódó Nevelés eszközt ajánlunk, ami igazán hatékonyan működik!

1. Gyerekidő
Minden nap a nyaralás ideje alatt adjunk 1-1 órát a gyerekünknek, vagy mindkét szülővel vagy felváltva, amikor CSAK RÁ figyelünk és SEMMI másra. Húzzuk fel a telefonunkon az időzítőt – így nem kell lesni az órát, és nem érezzük mi sem akkora kihívásnak, ha tudjuk, hogy amikor az óra megszólal, akkor vége. (Mert igen, ez kihívás tud lenni szülőként.) A GYEREK IRÁNYÍT! Csináljuk azt, amit ő kér, BÁRMIT, ami nem veszélyezteti az ő vagy más biztonságát. Igen, azt is lehet most, amit máskor tilos. Nem kell félnünk, hogy ettől következetlennek tűnünk! Most töltjük a tankjait, bizalmat építünk. Hagyjuk, hogy kipróbáljon olyan dolgokat, amire kíváncsi, belemenjen olyan dolgokba, amitől fél, vagy épp gyakoroljon, ügyesedjen abban, amiben épp szeretne.

Az én kisfiam például nem szereti, ha a szemébe megy a víz, ezért nem akar úszni járni sem az oviban. A minap azt kérte Gyerekidőben, hogy a pici vízipisztolyával lövöldözgessem úgy, hogy néha menjen az arcára is, mert azt nem szereti. Jó nagy kacarászás és kergetőzés kerekedett belőle!

Hívhatjuk ezt személyessé téve Anna-időnek, Bence-időnek. Ez már jó kezdet!

2. A Nevetés meghallgatása

Kövessük a nevetését! Csak ennyi. Hagyjuk, hogy nevetéssel oldja a feszültségeit.

A kisfiammal például minden reggel félóra-óra birkózás és párnacsat van a nyaralás alatt. Ez egyébként bármikor csodaszer, de ilyenkor több időt tudunk adni rá, így hatékonyabb, és csodákra képes! Sokat nevetünk, vagy épp sírunk, de aztán együttműködőbb, rugalmasabb és elképesztően élvezetes kis társaság lesz a nap nagy részében.

Idézzük fel! Ha nagy, nehéz érzések jönnek fel, az a kapcsolódás, bizalom jele, hisz lehet, hogy már hónapok óta cipel egy-egy sérelmet a gyerekünk. Ilyenkor csak maradjunk vele, és hallgassuk meg, hogy aztán megint a lelkes-játékos önmaga lehessen!

Nevetéssel teli, napsütéses nyarat kívánunk mindenkinek!

A cikket Kis-Marton Franciska Patty Wipfler gondolatai alapján a Cukimamik oldalra írta.

A gyerekek már csak ilyenek – 7 irreális elvárás a gyerekek felé

Szülőként túl gyakran érezhetjük a minden irányból érkező nyomást már gyerekünk születésétől fogva, hogy legyen „valamilyen”, viselkedjen „valahogyan” – valamiféle, a társadalom által meghatározott módon. Mindez ráadásul nem csak a postán, a boltban vagy az étteremben fordulhat elő, hanem akár olyan – elméletben éppen a gyerekekre szabott helyeken is – mint az óvoda, a játszótér, a gyerekzsúrok. Sokszor élhetjük meg, hogy a fejünk tetejére állunk, hogy bizonyos viselkedéseket megállítsunk (ezredjére mondom, hogy ne ugrálj az ágyon!), némelyeket meg bátorítsunk (mondtam, hogy köszönj!) – semmi eredménnyel.

Sok frusztrációtól megkímélhetjük magunkat azonban, ha tudjuk, a közvélekedés által meghatározott elvárások a gyerekek felé gyakran egészen irreálisak. A gyerekek egész egyszerűen képtelenek bizonyos dolgokra – éppen azért, ami miatt a leginkább szeretjük is őket: mert spontán, érdeklődő, a pillanatban élő kicsi lények, és nem pedig mini felnőttek. Most összegyűjtöttünk néhányat a leggyakoribb elvárások közül, amiket érdemes újragondolnunk.

1. Sírás
Már újszülött kortól kezdve gyakran azzal szembesülünk, hogy a legfőbb elvárás egy kisbaba felé, hogy ne sírjon (sokat). „Jó baba?” „Végigalussza már az éjszakát?” „Sírós?” „Ugye nem hasfájós?” „Ugyan már, most meg mi a baja, hiszen most szoptattad meg!” Ugye ismerős kérdések? Sok szülő érezheti úgy, az első és legfontosabb teendő a gyerekével kapcsolatban: elérni, hogy soha se sírjon. Egy csecsemőnél egyfelől persze igaz, hogy minden igényét fontos kielégítenünk, és a sírás az egyetlen mód, amivel jelezni tudja: éhes, szomjas, tele a pelus, a karunkba vágyik. Ha sír, keressük az okát, és ha megtaláltuk, megnyugszik. Gyakran azonban olyankor is sírnak a babák, ha látszólag minden fizikai szükségletük ki van elégítve – egyszerűen csak azért, mert valamilyen fájdalmat, ijedtséget, félelmet szeretne kidolgozni magából. Azt ugyanis keveset halljuk, hogy a sírás szintén egy fontos szükségletünk, egy velünk született gyógyító folyamat, amely segít, hogy megszabaduljunk testi-lelki bajaink terhétől. Mindez újszülöttekre és aggastyánokra egyformán igaz.

2. Csend
A sírás mellé a későbbi évek során a kiabálás, hangoskodás, hisztizés tilalma is társul a közvélekedés szerint. „Pssssszt” – hallom nap mint nap a buszon például féltve körbepillantó szülők szájából, amikor gyermekük egész egyszerűen hangosan beszél vagy énekelget. Az igazság azonban az, hogy a kisgyerekek nem képesek csendben maradni – nem csak késleltetni a kérdéseiket, mondandójukat, szükségletüket, de még csak szimplán lehalkítani se nagyon tudják a hangjukat. Akik egy (vagy több) nagyobb gyerek mellett próbálnak egy kisbaba alvásáról gondoskodni, pontosan tudják, hogy hiába mondják el egy 3-4-5 éves gyereknek, hogy maradjon csendben, mert a baba alszik (sőt, magam is milliószor igyekeztem kétségbeesetten megmagyarázni neki, hogy VELE fogok tudni tovább játszani, ha nem ébreszti fel a tesót) – egész egyszerűen képtelenek rá. (Legfeljebb egy rövid időre, aztán akaratlanul újra kúszik fel a hangerő.) Nem azért csinálják, mert valami baj van velük vagy minket akarnak idegesíteni (bár néha valóban nagyon tudjuk így érezni), hanem az agyuk, az idegrendszerük nem elég érett erre a fajta önszabályozásra.

3. Elkésünk!
A gyerekeink egyik csodálatos tulajdonsága, hogy mindig a pillanatban élnek – olyan képesség ez, amit felnőttek millió igyekeznek a legkülönfélébb meditációs, relaxációs és mindfulness-technikákkal elérni, fejleszteni. A gyerekeknek bezzeg mindenféle segítség nélkül megy! Ők nem áldozzák energiáikat feleslegesen olyasmire, hogy agyuk folyamatosan a következő lépésen kattogjon, az előttünk álló nehézségeken szorongjanak vagy éppen a múlt történésein keseregjenek. Amikor ők éppen legóznak, akkor mi bármilyen hévvel igyekszünk is nekik elmagyarázni, hogy honnan késünk el (bábszínházból, amit imád), és annak mi lesz a következménye (elkezdődik az előadás nélküle) – egész egyszerűen nem fogják érteni. (Mégis hogyan kezdődhetne el az előadás, amikor ő még nincsen ott? A gyerekek világképe még egocentrikus, de az nem azt jelenti, hogy önzők!) Épp emiatt nem érzik át a távoli jövőben kilátásba helyezett büntetéseket sem. És lássuk be, ezek a kilátásba helyezett következmények gyakran be sem következnek: nem fázik meg, nem lesz rosszul, valahogy mégis odaérünk.
Érdemes hát elhagyni ezeket a meggyőzési monológokat, és ha nagyon menni kell, akkor inkább – a túlbonyolított magyarázatok helyett – a szelíd határszabás eszközét választani. Nem csak őket, magunkat is sok frusztrációtól kímélhetjük meg.

4. Egyedül akarom!
Először talán az egy-másfél éves korosztály szülei szerzik meg azt a néha idegőrlő tapasztalatot, hogy olyasmit is MINDEN ÁRON a gyerekek maguk akarnak megcsinálni, amiről mi pontosan tudjuk, hogy abszolút képtelenek rá. És hiába tűnik ez nekünk, szülőknek értelmetlennek és borzasztóan idegesítőnek, a gyerekek azonban éppen így vannak megtervezve – nagyon is érthetően és tökéletesen! Hogyan tanulná meg ugyanis az újabb és újabb lépéseket, és hogyan tudná magát túltenni a próbálkozások során óhatatlanul bekövetkező milliónyi kudarcon, ha nem lenne benne az a hajtóerő, hogy én, és csak én, és akkor is menni fog? Szóval ha legközelebb az épphogy enni kezdett totyogónk akarja a teljes arcát beterítve mindenáron egyedül kanalazni a főzeléket vagy a kapcsolónál két fejjel alacsonyabb gyerekünk felkapcsolni a villanyt, gondoljunk arra: igen hasznos és csodás erők mozognak most bennük, és a világ legfontosabb tanulási folyamatai zajlanak. Igyekezzünk ilyenkor megértőek és támogatók lenni, és ahelyett, hogy kapkodva megcsinálnánk helyettük, segíthetjük őket a tanulásban pusztán a szeretetteljes jelenlétünkkel, bátorításunkkal is, és megvárhatjuk, míg ők kérnek segítséget.

5. Szófogadás
Annak, hogy egy gyereket mennyire ítél „jónak”, „normálisnak” a tágabb környezet az egyik legfontosabb fokmérője lehet az, hogy mennyire szófogadó. Ha egy gyerek minden további nélkül végrehajtja a kapott utasításokat – vedd fel a cipőd, menjünk fürödni, induljuk haza, köszönj, stb. – akkor ezt legtöbbször örömmel konstatáljuk, és úgy vesszük, hogy gyermekünk teljesen rendben van. Ha azonban ez nem így van, és még a legapróbb kérés is nagy ellenállásokba ütközik, hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy nekünk most valami óriási megszelídítő mutatványt kellene végrehajtanunk, és szülőként legfőbb feladatunk, hogy „letörjük a gyerek akaratát”. Bizonyos helyzetekben persze elkerülhetetlen, hogy a szelíd határszabás segítségével, együttérzően meghallgatva gyermekünk ellenkezését (vagy akár sírását, hisztijét) végül mégis rákényszerítsük az akaratunkat, hiszen fürödni néha mégiscsak kell, és nem lehet pucéran indulni az óvodába. Van azonban rengeteg olyan dolog, amiben nyugodtan tekinthetjük partnernek a gyerekünket, és teremthetünk olyan demokratikus családi légkört, ahol neki is van beleszólása például a család programjaiba, vagy abba, hogy – az ésszerűség határain belül – mit vesz fel. Az általában negatív tulajdonságnak bélyegzett „akaratosság” ugyanis olyasvalami, amelyet felnőttek esetében „jó érdekérvényesítő képességnek” vagy szimplán magabiztosságnak nevezünk, és nagyra értékelünk. Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke – akár már gyermekkorban, de később meg pláne – egy kreatív, önálló, saját értékítéletekkel rendelkező, gondolkodó személyiség lenne. Ehhez pedig sajnos sokszor azon keresztül vezet az út, hogy képesek vagyunk vele nap, mint nap kompromisszumokat kötni, és figyelembe venni az akaratát.

6. Kíváncsiság
A gyerekek velük születetten kíváncsi lények, máskülönben nem lennének képesek olyan nagyon sokat megtanulni a világról, amennyi a túlélésükhöz kell. Mindent megfognak, szájukba vesznek, elmennek a falig. “Ne taperold már a korlátot/házfalat/autókereket/stb!” “Ne nyalogasd a busz ablakát!” – mondogatjuk nekik, hogy ne legyenek koszosak, betegek. A tapasztalat azonban az, hogy ezredjére is megteszik. Miért? Bár néha úgy érezzük, csak azért teszik, hogy idegesítsenek minket, ez nincs így. A gyerekek egyszerűen így tapasztalják meg a világot. Muszáj információt gyűjteniük (sokszor gondolkodás nélkül), ez evolúciós érdekük, így élnek túl ebben a bonyolult világban. Hiába mondjuk el tehát ezerszer is, hogy ne fogjanak meg és ne vegyenek a szájukba mindent, jobb ha tudjuk, meg fogják tenni – és nagyon is természetes mozgatórugóik lesznek hozzá!

7. Rend
Felnőttként sokan szeretjük, ha rendezettek körülöttünk a dolgok, divatja is van manapság az ötletes tárolási rendszereknek. Szeretnénk, ha ez a szép rend (amikor épp sikerül egy-egy pillanatra elérni a vágyott állapotot) a lakás minden pontjára, a gyerekszobára, gyereksarokra is kiterjedjen, és jó lenne minél előbb rendszeretetre tanítani őket. A gyerekeknek viszont ez a fajta rend még jó pár évig semmit nem jelent. Ők általában így is megtalálnak mindent, amire szükségük van, a szabad játékfolyamatot pedig megakasztja, ha közben folyton rámolni kell. Ha a nagy nyomásra elkezdenek rendet rakni, gyakran tapasztaljuk, hogy leragadnak egy-egy kezükbe akadt játékkal, és teljesen elfelejtkeznek róla, hogy most éppen rendet kellene rakniuk. (Valljuk be, velünk is előfordult már, hogy a nagytakarításkor belefeledkeztünk egy elveszettnek hitt fotóalbum nézegetésébe.) Az egész picikkel is elkezdhetünk együtt rendet rakni, akár vicces játékokat bevetve, de azt ne várjuk, hogy iskoláskora előtt ezt teljesen egyedül képes lesz megcsinálni.

+1. Ami reális elvárás, és mégsem képesek rá
Mindezeken felül van viszont rengeteg olyan dolog (életkoronként más és más), amikre a gyerekeink olykor könnyedén képesek: óvodásként felöltözni, iskolásként bepakolni az úszócuccot vagy rendet rakni a szobában. Sokszor azonban a legegyszerűbbnek tűnő feladatokat sem teljesítik – mi pedig szálanként tépjük ki a hajunkat, és egyre növekvő decibelen hangoztatjuk, hogy ugyan egy hatéves legyen már képes felvenni a cipőjét. Ilyenkor gyakran tehetetlen dühünkkel kell szembenéznünk és azzal: egyáltalán nem értjük, miért nem csinálja meg.
Ezek a helyzetek – a fenti listától eltérően – olyan elvárásokról szólnak, amelyeknek a gyerekeink abszolút képesek megfelelni, amikor jól vannak. Fontos azonban tudnunk, hogy amikor agyukban megszakad a velünk való kapcsolódás, biztonság érzése, és elöntik azt a hétköznapi frusztrációk és nehézségek, olyankor gyakran VALÓBAN nem képesek még a legapróbb dolgokra sem! Fájdalmas érzések tömkelege akadályozhatja őt meg abban, hogy képes legyen köszönni az óvónéninek vagy felvenni a cipőjét! Hogy ezekkel az érzésekkel pontosan mit kezdhetünk, hogyan segíthetünk a gyerekeinknek ezeket feldolgozni, hogy újból együttműködő és napsugaras önmaguk lehessenek, az egy másik cikk témája. Például ezé vagy ezé.

 

Balogh Fruzsi

a Kapcsolódó Nevelés oktatója

Kapcsolódjunk kisbabánkkal!

A Kapcsolódó Nevelés eszközei abban is különlegesek, hogy születéstől kezdve (sőt, akár még előbb) elkezdhetjük alkalmazni őket. És ahogy nőni kezd a baba, nem kell azon gondolkodnunk, hogy vajon milyen stratégiára kell váltanunk, ugyanazt az 5 egyszerű eszközt használhatjuk tovább, éppen az aktuális helyzetre szabva.

Amikor egy új kisbaba érkezik a családba, legyen az az első, vagy akár az ötödik, biztos, hogy egészen új dolgokkal és vegyes érzelmekkel fogunk szembesülni. Amellett, hogy a baba fizikai ellátása 24 órás készenlétet igényel, kezdetektől oda kell figyelnünk babánk és saját magunk lelki egészségére is. Ebben jelentenek óriási segítséget a Kapcsolódó Nevelés eszközei. Nézzük sorban, hogy hogyan:

1. Páros meghallgatás

Ez az az eszköz, amit már a várandósság alatt is érdemes elkezdenünk, hiszen már akkor is bőven vannak olyan gondolataink és érzéseink, amik egy hétköznapi beszélgetésbe nem feltétlenül illenek bele, vagy nem azt a reakciót kapjuk, ami akkor segítene nekünk. Érdemes egy minket tisztelettel végighallgató, nem kritizáló, tanácsokat nem osztogató másik felnőttnek beszélni félelmeinkről, aggodalmainkról, akár a kényelmetlen testi tünetekről, de ugyanígy a várakozás pozitív oldaláról is. Miután megszületett a baba, ezt nem lesz könnyű továbbra is megszerveznünk, de akár 5 perc telefonos meghallgatás is életmentő lehet, amikor mondjuk már fél órája sír, és fogalmunk sincs, hogy mi baja, ha délután 2-kor még a reggeli kávénkat se tudtuk meginni, vagy egyszerűen csak magányosnak érezzük magunkat.

2. Gyerekidő

Szülőként gyakran érezzük, hogy folyton a gyerekeinkkel vagyunk, különösen igaz ez egy újszülöttre, vagy egy pár hónapos babára. Mégis, a sok rutinfeladat: pelenkázás, öltöztetés, házimunka mellett kevés lehet az az idő, amikor minden gondolatunkat, feladatunkat félretéve kizárólag a babára koncentrálunk. Különösen igaz ez, ha már nagyobb tesó(k) is van(nak). Ha nagyon kimerültek vagyunk, bezárva érezzük magunkat, esetleg sokat sír, szintén nehéz lehet az igazán kapcsolódós pillanatokat megtalálni. Ezért érdemes tudatosan megteremteni ezeket a helyzeteket, pl. naponta 5 percre beállítani egy csipogót és addig csak a karunkban tartani és szeretettel nézni őt, kedves hangon beszélni hozzá. Nagyobb, már felfedező babákat meg egyszerűen csak kísérni a tevékenységükben. Könnyebben egymásra tudunk így hangolódni, megismerhetjük a babánkat, a nagyobbak pedig bátran kísérletezhetnek biztonságos jelenlétünkben. Amikor meg már kinő a babakorból, érdemes emlékeznünk erre, hogy mennyire jó volt a babánkat pusztán a létezéséért csodálni – nagyobb gyerekünk is hálás lesz érte, ha időnként ugyanezt tesszük vele.

3. Nevetés meghallgatása

Már az egészen pici babánkat is meg tudjuk nevettetni, ha pl. grimaszolunk vagy vicces szavakat ismételgetünk neki. Bármin is nevet a baba, abból csináljunk még többet! Biztosan sokan láttátok már ezt a videót, ahol azt látjuk, hogy a baba a világ legviccesebb dolgának tartja, ahogy az apukája széttép egy papírt. Ide tartozik a klasszikus kukucs-játék és a fogócska is, amit kúszó-mászó babánkkal már nyugodtan játszhatunk. A kukucs-játéknál fontos, hogy találjuk meg az elbújásnál azt az időt, ami még izgalmas, de nem túl ijesztő, az újra találkozáskor pedig mutassuk, hogy mennyire örülünk neki, hogy előkerült. Ez a játék remekül oldja a kisebb-nagyobb szeparációkból fakadó rossz érzéseket. A fogócskánál ügyetlenkedjünk az elkapásnál, majd ölelgessük, puszilgassuk össze őket, amikor sikerül elkapni őket. Már egész kicsik is próbálgathatják az erejüket a hancúrozással, különböző ölbeli játékokkal, amikor a végén mi mondjuk eldőlünk, mintha fellöktek volna minket. A kisfiam egy időben például nagyon szerette azt a játékot, hogy a ruhám madzagjánál fogva magához ránt. Szintén nagyon szeretik, ha egyszerűen csak utánozzuk őket, a hangadásaikat, a kézmozdulataikat. Ezek a játékok az önbizalom fejlődése szempontjából is nagyon fontosak: ezek által hatékonynak érzik magukat a világban. 1 éves kor felé közeledve pedig már kezdik érteni azokat a játékokat is, amikor eljátszunk valamilyen korábbi jelenetet, például, hogy elesett és beütötte a fejét (a példa a Larry Cohen: Legyőzzük a félelmet c. könyvéből származik.). A nevettetésnél fontos, hogy a nevetést ne csikizéssel érjük el: egy baba még kevésbé tud tiltakozni, mint egy nagyobb gyerek, ha ez neki nem jó, csak kényszerből nevet. Próbálkozzunk inkább finom érintésekkel és már a piciknél is beválik, ha csak úgy teszünk, mintha megcsikiznénk őket. Szintén érdemes ezeket a játékokat nagyobb gyerekünknél is megtartani, később is ugyanúgy élvezi majd, ha például legyőzhet minket, ekkor már nagyobb erőbedobással.

4. Határszabás

A babák kis felfedezők, minden érdekli őket, mindent kipróbálnak. És persze egy jól felszerelt, modern otthonban számtalan veszély leselkedhet rájuk emiatt, és annak se örülünk, ha kárt tesznek kedvenc, értékes tárgyainkban, vagy ha az orrunkba markolnak. Hogy ne kelljen állandóan akadályokba ütközniük, érdemes az otthonunkat amennyire lehet, bababiztossá alakítani. De még így is lesznek dolgok, amiket nem engedhetünk, és természetesen a szóbeli utasításunkat még jó darabig nem fogja érteni, illetve nem fog annak eleget tenni. Babáknál kiemelten fontos, hogy odamenjünk, és fizikailag akadályozzuk meg, hogy belenyúljon a konnektorba, meghúzza a macska farkát, vagy kiborítsa a szemeteskukát. Megpróbálhatunk ajánlani valami hasonló tevékenységet, vagy alkalmazhatjuk a játékos határszabást is, például felkaphatjuk nevetve és megdögönyözhetjük, miközben elmondjuk a szabályt. De biztosan lesz, amikor ki fog borulni, ilyenkor segít, ha együttérzően meghallgatjuk, hogy mennyire dühös, szomorú amiatt, hogy megakadályoztuk cselekvésében. Idővel pedig meg fogja tanulni azt a néhány egyszerű szabályt, amire feltétlenül szükség van a biztonsága és a kellemes együttélés érdekében, és ha mégis megszegi, biztosak lehetünk benne, hogy valami miatt éppen nem érzi jól magát. A kisfiamnak például, mint a legtöbb gyereknek, rendkívül érdekes a telefonom. Én meg is engedem, hogy megfogja, nyomkodja, azt viszont nem, hogy a szájába vegye, mert attól tönkremehet. Számtalan epizódon vagyunk túl, amikor elvettem tőle a telefont, amikor a szájába vette, majd visszaadtam, hadd nézegesse. És most hogy ez írom, nem emlékszem, mikor nyálazta össze utoljára a telefonomat. 🙂 Szintén szükség lehet hatászabásra olyan esetekben is, amikor valamilyen számára kellemetlen dolgot muszáj megcsinálnunk, pl. pelenkázás, orrszívás. Ha nem nagyon sürgős a dolog, megmutathatjuk neki, hogy ez az orrszívó, most kifogom szívni az orrodat, és próbáljuk meg a lehető legkevesebb korlátozással ezt megtenni, amennyire lehet, irányíthassa a tevékenységet. Így is maradhat kellemetlen élmény, illetve van, hogy másképp nem megy, le kell fognunk. Jó, ha utána ki tudja dühöngeni magát a karunkban, amiért ez az igazságtalanság történt vele. Így elkerülhetjük, hogy a végén már a porszívó puszta látványától is pánikba essen.

Amikor nagyobb lesz, valamilyen számunkra érthetetlen viselkedésnél érdemes végiggondolnunk, hogy nem valamilyen kísérletezésről van-e szó, ugyanúgy, mint babakorában, amikor egyszerűen csak szeretne kipróbálni valamit, amiről még nem tudja, hogy a következményének esetleg nem fogunk örülni.

5. Sírás meghallgatása

A babák sírnak, ez mindenki számára nyilvánvaló igazság. Az viszont már kevésbé tudott tény, hogy a babák akkor is sírhatnak, amikor minden fizikai szükségletük ki van elégítve. Nem éhes, száraz a pelenka, nem fáradt, tartjuk a karunkban, mégis sír. Gyakran elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy „valamit tenni kell”, ezért aztán mindent bevetünk: rázogatás, séta, éneklés, szoptatás, hordozás, több inger, kevesebb inger. Ilyenkor érdemes egy kicsit lelassítani és megfigyelni a helyzetet: fizikailag minden oké? Esetleg fájhat valamije, van valami olyan problémája, amin tudunk segíteni? Ha nincs, akkor egyszerűen csak sírni kell. Már egy újszülöttnek is lehetnek olyan élményei, amit a sírással tud kidolgozni magából. Fontos, hogy nem hagyjuk magára: a karunkban tartjuk és megpróbáljuk felvenni vele a szemkontaktus. De se rázogatásra, se túl sok beszédre nincs szükség. Egyszerűen csak a jelenlétünkkel biztosítsuk, hogy minden rendben, ez a dolog el fog múlni. Ez még olyankor is segíthet, ha olyan fájdalma van, például fogzás miatt, amit nem tudunk teljesen megszüntetni. Ha megütötte valamijét, vagy frusztrált, mert nem sikerül mászni, akkor is segít, ha egyszerűen csak az ölünkbe vonjuk, és annyit mondunk együttérzően: igen, elestél. Sajnálom, ez most nem sikerült. Nem kell azonnal például szoptatással megnyugtatnunk, vagy valamilyen játékkal elterelni a figyelmét. Nem maga a sírás a rossz, hanem ami okozta. Ha ki tudja sírni magát szerető jelenlétünkben, utána helyre áll a világ rendje.

Fontos: a legtöbbünknek ez a legnehezebb eszköz babákkal, aminek lehet az az oka, hogy a mi szüleink még nem voltak ezeknek az információknak a birtokában, és amikor sírtunk, nem tapasztaltuk meg ezt a fajta figyelmet. Ha úgy érezzük, hogy ez nekünk nem megy, semmi baj! Nyugodtan tegyük, amit a szívünk diktál, azzal biztosan nem rontunk el semmit. A rossz érzések pedig nem fognak örökre a babánkban ragadni, előbb-utóbb biztosan kell majd határt szabnunk, amikor lehetősége lesz sok-sok korábbról tárolt rossz érzéstől is megszabadulni. Nekem személy szerint csak a harmadik babámmal sikerült ez a fajta sírásmeghallgatás. Az elsőnél még nem tudtam róla, a másodiknál már olvastam, de támogatás hiányában nem mertem, nem tudtam kipróbálni. Kiemelten fontos, hogy legyen, aki minket is meghallgat egy-egy ilyen epizód után, és az sem baj, ha közben nálunk is eltörik a mécses.

 

A babák sírásának meghallgatásáról bővebben itt olvashattok. És egy történet arról, hogyan működik ez a gyakorlatban.

 

(Ha úgy érezzük, hogy  a baba ellátása az átlagosnál is nagyobb terhet ró ránk, képtelenek vagyunk megküzdeni az új helyzettel, érdemes tájékozódnunk a szülés utáni depresszióról. Fontos, hogy nem tehetsz róla, ha ilyen negatív érzéseid vannak, és megérdemled, hogy szakszerű segítséget kapj!)

 

Fábián Dóri, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

 

 

5 tipp arra, mihez kezdj, ha a gyerek mindent meg akar vetetni a boltban

Nem könnyű gyerekekkel vásárolni, különösen decemberben, amikor a boltok tele vannak édességgel és játékokkal. Néha jó megoldás otthon hagyni őket, míg mi gyorsan elintézzük a vásárlást, de ezt nem mindig tudjuk megtenni, és nem is kell. Amellett, hogy sokat tanulhatnak belőle, jó közös élmény is lehet. A Kapcsolódó nevelésnek vannak ötletei arra, hogy hogyan.

Először is nézzük, mi minden lehet amögött, ha egy gyerek nagyon szeretne valamit. Lehet, hogy tényleg pont azt a dolgot szeretné. Mondjuk olvas egy könyvsorozatot, és éppen megjelent a következő része. De lehet az is, hogy az utóbbi időben kevesebbet tudtunk vele kapcsolódni, és csak azt érzi, hogy valami hiányzik, “valami kell nekem”. Azt hiszi, hogy ha kap még egy plüsst, akkor jobban lesz. Gyakran pedig igazából azért “akar” mindenképp valamit, mert valami régi hiányérzet idéződik fel benne, amitől hirtelen úgy érzi, muszáj, hogy megkapja azt a kisautót. És sokszor a gyerekek valami olyasmit kérnek, amire tudják, hogy nem-et fogunk mondani, amin végre kiborulhatnak, és a segítségünkkel megszabadulhatnak sok rossz érzéstől. (Erről bővebben az Akarom! c. cikkünkben olvashattok)

Amikor valamit nem tudunk, vagy nem akarunk megvenni, akár mert nincs rá pénzünk, akár mert felismertük, hogy a gyerekünknek igazából nem is arra van szüksége, akkor nagyon jó, ha meg tudjuk hallgatni az ezzel kapcsolatos rossz érzéseit, szomorúságát, csalódottságát.

De nem mindig szeretnénk balhét a bolt kellős közepén, és időnk sincs mindig arra, hogy megvárjuk, amíg a gyerek teljesen kisírja magát és minden rossz érzést kitakarít magából.

Ezért összeszedtem néhány tippet arra, hogyan tudjuk kezelni, ha a gyerekünk mindenre vágyakozik, mindent szeretne megvetetni.

1. Játsszuk túl a szerepünket. Egyik alkalommal téli ruhákat kellett venni a gyerekeknek, amitől előre féltem. Nem szívesen próbálnak, rámondják, hogy jó, csak hogy előbb szabaduljanak, vagy mert annyira tetszik nekik, aztán kiderül, hogy kicsi, nagy, valamiért nem jó. Rohangálnak, mindent levesznek, megnéznek, a legkisebb meg egy idő után elunja magát. És persze mindent szeretnének, főleg a lányom. Ezen tudtam egy jót dühöngeni és amikor odaértünk az első boltba, ahol rögtön a bejáratnál ki volt téve egy csomó játék, már a feszültségem egy részétől megszabadulva odamentem és mindegyikre rámutattam egy zsémbes szülő vicces szerepében: ezt nem vesszük meg, és ezt sem, és ezt sem. Nevettek rajta, és maguktól mentek a ruhákhoz. Egy másik boltban pedig odamentem egy unikornishoz amit a lányom észre sem vett, és eljátszottam ugyanezt. Nem, nem veszünk most unikornist. Újabb nevetés és nagyjából harmadikra megtaláltuk a megfelelő bakancsot, ami nem volt se rózsaszín, se csillogós, először nem tetszett a lányomnak, de kb. fél perc alatt elfogadta, hogy ez vagány, praktikus és nem is annyira drága.

2. Beszélgessünk róla, miért szeretnék. Sokszor amikor a gyerekeink szeretnének valamit, mi azonnal rákezdünk a mondókánkra, hogy ne viccelj, ez túl drága, minek ez neked, neked mindig csak kell valami stb. Emögött sokszor az az érzés bújik meg, hogy igazából szeretnénk, ha bármit megvehetnénk nekik, de nem tehetjük meg, vagy hogy a mi kívánságainkat is gyakran semmibe vették. Érdemes ezeken az érzéseken páros meghallgatásban dolgozni. És aztán lelassítani és egyszerűen csak meghallgatni, hogy ő most ezt szeretné, elismerni, hogy ez tényleg mennyire jópofa, érdekes, szép, biztosan nagyon finom, és milyen jó lenne, ha ezt meg tudnánk venni. Azt is hozzátehetjük, hogy lehetséges, hogy egyszer meg tudjuk venni. Magam is meglepődöm sokszor rajta, hogy egy ilyen beszélgetés elég is és nem kezdenek követelőzni, hogy márpedig az nekik kell, hanem egyszerűen megyünk tovább.

3. Választhasson bármit a megbeszélt keretből. Ha együtt vásárolunk én meg szoktam engedni, hogy valamit válasszanak, persze bizonyos értékhatárig. Akár többet is. Hiszen én is veszek olyan dolgokat, amit csak úgy szeretnék, de nem volt rajta a listán, illetve ők is beleszólhatnak abba pl., hogy mit együnk. Sokszor nehezen állom meg, hogy általam értelmesnek gondolt dolgok felé terelgessem a választásukat. De ha tényleg azt vehetnek, amit csak szeretnének, az elég jól szokott elsülni, és szinte mindig találunk valami olyat, ami belefér a keretbe és nagyon tetszik nekik. Egy alkalommal a lányom egy plüsst szeretett volna, amivel kapcsolatban először erős ellenérzéseim voltak. De aztán láttam, hogy mennyire szeretné, és hogy az én érveim semmit nem jelentenek a számára. Találtunk egy kis delfint, ami aztán legalább 2 hétig első számú kedvenc volt és később is gyakran előkerült.

4. „Stoppolás”. Ezt még otthon tudjuk játszani. Nem tudom kinek van meg ez a játék, az én gyerekkoromban sokat játszottuk. Az ötlet onnan jött, hogy bedobtak a postaládánkba egy olyan játékkatalógust, amiben a gyerek matricákkal bejelölhette, hogy melyiket szeretné. Igazi szülőbarát marketing, igaz? Az én gyerekkoromban még nem voltak ilyen reklámújságok, voltak viszont vastagabb katalógusok, amiből stoppoltunk. Ez azt jelentette, hogy amire rácsapunk a kezünkkel, azt szeretnénk, az lesz a miénk. Aztán ezt úgy is játszottuk, hogy valaki lapozott, és mi gyorsan, már látatlanban stoppoltunk, és azon nevettünk, hogy kinek mit sikerült így „megszereznie”. Ezt a játékot játszhatjuk a gyerekeinkkel, biztosan nagyokat nevetnek majd, ha mi lestoppolunk magunknak mondjuk egy szemeteskukát, vagy egy zacskó sót. Sírhatunk is, hogy nekünk csak ez jutott.

5. Most nem vesszük meg, majd megbeszéljük. Van az a helyzet, amikor azonnali megoldás kell. Lányom még csak 3,5 éves volt, a fiam 5, amikor egyedül repülővel utaztam velük. Nagyon izgultam, hogy elérjük a gépet, és hogy egyáltalán hogy lesz ez az egész. Persze át kellett haladnunk egy shopon, meg vizet is kellett vennünk, a lányom pedig meglátott egy nagy dobozos csokit. Amire még ha nem is sajnáltam volna a pénzt, nem fért volna bele a csomagunkba. Úgy éreztem, hogy képtelen vagyok most ebben a helyzetben meghallgatni, ha határt szabok, de megvenni se tudjuk. És felkapni se tudtam a sok csomag miatt. Úgyhogy azt mondtam neki, hogy most nem vesszük meg, de visszafele megbeszéljük. Tudtam, hogy hazafele se fogom megvenni, de időt akartam nyerni. Sírt, de elfogadta és jött tovább. Visszafele már sokkal nyugodtabban utaztunk és a boltban egyszerűen csak nyugtázták, hogy igen, ott van ugyanaz a nagy doboz csoki, amit odafele láttunk. De már nem akarta, hogy megvegyük, mást választott, az apukájának is vittünk haza ajándékot.

Fontos tudni, hogy ezek a trükkök néha csak elodázzák a balhé kirobbanását, de az adott helyzetet megmenthetik. A gyerekek okosak, úgyis meg fogják teremteni azt a helyzetet, amikor kiborulhatnak, ha éppen arra van szükségük. Nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy vele legyünk ezzel az érzéssel.

Kellemes vásárlást! 🙂

Fábián Dóra írása

Határszabás

A gyermekek számára alapvető fontosságú, hogy érezzék a kapcsolódást a számukra fontos emberekkel. Amikor ez a biztonságot adó érzés elönti őket, együttműködőek, jókedvűek, rugalmasak.

Amikor azonban a kapcsolódás érzése megszakad (vagy valós elválás, például oviba menés vagy saját elfoglaltságunk vagy a hétköznapok milliónyi érzelmileg nehéz helyzete miatt), gyermekünk biztonsági vészvillogói működésbe lépnek, ami miatt szó szerint képtelen lesz gondolkodni és jó döntéseket hozni.

Ilyenkor gyakran irracionálisan kezd viselkedni: a legapróbb dolgokon kiborul (például, hogy eltörött a kezében tartott keksz), agresszíven kezd viselkedni (harap, mar, kővel kezd dobálni), hétköznapi helyzetekben nem hajlandó együttműködni.

Ezek mind vészjelek, amik annyit jeleznek nekünk: gyermekünk nem érzi magát jól a bőrében, és csupán annyira van szüksége, hogy helyreállítsuk a kapcsolódás érzését.

Ilyenkor azt üzeni: anya, apa, szükségem van rád!

Létezik egy olyan eszköz, ami egyaránt alkalmas arra, hogy ezekben a helyzetekben helyreálljon a gyermekünk lelki békéje, a vakvágányra futott viselkedést leállítsuk és a kettőnk közti kapcsolatot se romboljuk (mint ahogyan tennénk ezt akkor, ha fenyegetőzénk, kiabálnánk vagy büntetnénk).

A Kapcsolódó nevelés azt javasolja: melegséggel, gyengéden szabjunk határt az irreális viselkedésnek. Lássuk meg, hogy ezek mögött mindig ott áll egy “jó”, rugalmas, együttműködő, szerető gyermek, aki csupán valamilyen nehéz érzéssel küzd!

Hogyan tehetjük ezt meg?

1. Először is: menjünk közel, kapcsolódjunk, és döntsük el, hogy kell-e határt szabni.

2. Ha úgy látjuk, hogy igen, tegyük ezt meg – a testünkkel.

Ne csak mondjuk, hogy ne szórja a homokot a másik szemébe, hanem menjünk oda, és gyengéden fogjuk meg a kezét.

Igyekezzünk gyermekünk szemébe nézni, és tartsuk a határt. Ilyenkor a gyermekek leggyakrabban sírni, hisztizni, toporzékolni kezdenek vagy küzdenek velünk.

3. Engedjünk teret az érzéseknek!

Emellett azonban fontos, hogy gyengéden és melegséggel, de határozottan tartsuk a határt, ne engedjük, hogy bántson minket vagy mást.

Ha ilyenkor meghallgatjuk őt, lehetőséget kap a sírásra, dühöngésre, akkor kiadhatja magából mindazokat a nehéz érzéseket, amik magát az irreális viselkedést kiváltották. Az odaadó figyelem és meghallgatás segít a gyermeknek, hogy az őt nyomasztó érzésekre fókuszálhasson, a sírás erejével gyógyulhasson ezekből, és így helyreálljon a kapcsolódás érzése.

Csak annyi a dolgunk, hogy közel maradjunk, tartsuk a határt, melegséggel hallgassuk őt és figyeljünk mindkettőnk biztonságára. Figyelmünk és gyengédésünk “jutalma” ilyenkor egy együttműködő és rugalmas gyermek.

Így működik mindez a gyakorlatban: Íme, a bátorság receptje a fogászati székben

“Miért kell mindent százszor elmondjak?!”

Mér’ kell mindent 100x elmondjak!?

Mér’ nem lehet első kérésre egyszerűen csak csinálni, amit az ember mond?!

Melyikünk ne tette volna fel már vagy 100x ezeket a kérdéseket fogmosáskor, fürdéshez készülődéskor vagy épp oviba/suliba induláskor?!

Szóval miért is?

1. Egészen egyszerűen más fontos a gyerekeinknek és más nekünk. A gyerekek anyanyelve és fő foglalkozása a játék, amin keresztül tanulnak és felfedezik a világot. Igen, minden alkalommal, amikor szólítgatjuk őket épp valami igen fontos szöszmötölés közben, félbeszakítjuk őket a munkájukban. Az, hogy épp már az asztalon gőzölög a vacsora vagy folyik a fürdővíz nekünk fontos, nem nekik. Ahogy gyakran mi felnőttek is, a gyerekek is nehezen élik meg a váltásokat. A sárkánylegyőzési kísérletből egy egészen hétköznapi fogmosásba átváltani lássuk be nem könnyű dolog!

Mit tehetünk?

Kapcsolódjunk be hozzájuk a játékba pár percre, segítsük legyőzni a sárkányt és diadalittasan vonulhatnak a hős lovagok tisztálkodni a poros csatamezőről. A játékos átkeretezése a hétköznapi dolgoknak hatékonyabbá és gyakran gyorsabbá is teszi a napi rutint!
Nincs kedved? Fáradt vagy? Nem jut eszedbe semmi játékos?
Csak figyeld meg a gyereked pár pillanatra, kapcsolódj hozzá egy érdeklődő mosollyal, nézz a szemébe, érintsd meg és hagyd, hogy ő vonjon be és vezessen. Ne gondolkozz, ne várd meg míg valamelyik nap majd megjön hozzá a kedved, csak csináld, hagyd magad vezetni! Minél többet gyakorlod, annál könnyebben fog menni.
Nem megy minden nap, minden feladatban?
Nem is kell! Engedd meg ezt is magadnak. Ma ment a játékosság, holnap talán kevésbé fog, de két nap múlva újra jól érzed magad benne. Csak emlékezz, hogy ez a gyerekek anyanyelve, a leggyorsabb út hozzájuk és maradj nyitott a gyakorlásra.
2. A homloklebenyünk, amely többek között a racionális gondolkodásért, a döntésekért felelős csak lassan, az idő múlásával fejlődik ki. Amikor arra kérjük a gyerekeinket elmélyült játékuk közepette, hogy most indulás fogmosás és fürdés, tulajdonképpen annak a döntésnek a meghozatalára kérjük, hogy válasszon a mi szülői kérésünk és az ő akarata között. Nyilván ők mindig a játékot választják szívesebben…

Mit tehetünk?

Megpróbálhatjuk a fent említett módon játékosan átkeretezni az eseményeket vagy ha ez nem működik, szabjunk határt!

Hogyan érdemes határt szabni?

Szeretettel, melegséggel, ugyanakkor határozottan!
Menjünk oda hozzá, guggoljunk mellé és nézzünk a szemébe. „ Kicsim, vége a játéknak, megyünk fürdeni.” „ Igen, tudom, hogy nehéz, de lejárt a játékidő.” Ha a gyerekünk jól van, kapcsolódva érzi magát, fel van töltődve a figyelmünkkel, szeretetünkkel akkor rugalmasan együttműködik velünk. Ilyenkor jól működik az agyának a gondolkodásért felelős része-a már említett homloklebeny. Ha viszont feszültségei vannak, akkor itt lesz a lehetőség a határszabás kapcsán, hogy kiadja azokat. Maradjunk mellette és hallgassuk meg a sírását, kiborulását, támogassuk amikor ennyire nehéz neki és emlékezzünk a sírás gyógyító erejére! Amint kiadta a feszültségeit rugalmasabbá válik és együttműködőbb lesz; jöhet a fürdés!
3. A gyerekeink gyakran nem érzik magukat kapcsolódva, nem érzik a figyelmünket és ezáltal önmagukat, ami bekapcsolja náluk a pánik gombot; azaz az a limbikus rendszer lép működésbe, ami a fuss vagy küzdj meg reakciókért is felelős. Ilyenkor szó szerint nem tudnak gondolkodni; ahogy gyakran mondjuk is „kikapcsol az agya”. Mitől érezheti magát egy kisgyerek izoláltnak, magányosnak miközben itt vagyunk mellette? Igen, most itt vagyunk, de talán egész nap bölcsiben, oviban, iskolában volt, vagy épp ha együtt is voltunk mostunk-főztünk-takarítottunk, a kistesót láttuk el.

Mit tehetünk, hogy jobban érezze magát?

Keressük meg a tekintetét, érjünk hozzá amikor elmegyünk mellette, dobjunk egy puszit, ölelést akkor is ha a hétköznapi teendőinkkel haladunk és tartsunk akár csak napi 5-10 perc gyerekidőt amikor a teljesen osztatlan figyelmünket adjuk neki , amikor ő irányíthat és amikor bármit tehet ami nem veszélyes. Érezni fogja a figyelmünket és feltöltődik belőlünk! A nevetés, közös kacagás is segíti a kapcsolódást és jó feszültségoldó is! Egy kis kergetőzés, hempergőzés, rövid birkózás, néhány szappanbuborék kergetése a vasalás és a főzés között sok energiát tud felszabadítani nem csak bennük, de bennünk is! Ha kapcsolódva vannak, együttműködőbbek és könnyebben megy a fognyűvők elűzése is!
Támogassuk egymást a kapcsolódásban, játékosságban, a szülői feladatok ellátásában!
KisMFranciska

Gyakorlati tippek a határok gyengéd, szeretetteljes megszabásához

| |

Kellenek a gyereknek a korlátok – halljuk manapság sokszor, de nem tudjuk, hogyan is állítsuk fel ezeket. Legyünk rugalmasak is, de határozottak. Megértőek, de következetesek. Gyengédek, válaszkészek, szeretetteljesek, de nem túl engedékenyek és erélytelenek.

Olvasd tovább…

Kellenek a korlátok – de nem mindegy, milyen korlátok!

| |

„A mai szülők kis zsarnokokat nevelnek, mert félnek nemet mondani a gyerekeiknek” – hangzik a mai kisgyerekes szülők generációjának egyik leggyakoribb kritikája. Fűtől-fától megkapjuk, hogy így kell a gyereknek a korlát, különben a fejünkre nő, meg úgy kell a gyereknek a korlát, hogy ne legyen szorongó …stb.

Olvasd tovább…