• Skip to primary navigation
  • Skip to main content
  • Skip to primary sidebar
  • Skip to footer

Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

  • Rólunk
    • Köszöntő
    • A Kapcsolódó nevelésről
    • Oktatóink
    • Akik még a szekeret tolják…
    • Rólunk mondták
    • Egyesület
    • Tegyünk együtt
    • Erasmus+ 2018
    • Erasmus+ 2019
    • Erasmus Parenting+ 2019-22
  • Tanfolyam
    • 1 alkalmas
    • 3 alkalmas
    • 6 alkalmas
  • Tippeink
    • 5 egyszerű eszköz
    • Cikkek
    • Kiadványok
    • Hallgasd meg!
    • Máshol megjelent cikkeink
    • Hitelesen a várandósságról
  • Adományozz!
    • Adományok
    • 1%
  • Kapcsolat
  • Blog
  • Kapcsolódó Klub
  • Naptár

hiszti

Miért NEM érdemes megnevezni a gyerekeink érzelmeit az érzelmi vihar közepén?

Gyakori tanács a gyerekek sírásának, „hisztijének” kezelésére, hogy mi azonosítsuk be és nevezzük meg, mit érez éppen a gyerek. Ettől egyrészt azt várjuk, hogy megnyugszik. Másrészt pedig azt, hogy idővel ő is képes lesz beazonosítani az érzéseit, és ahelyett, hogy azokat sírással vagy hisztivel fejezné ki, majd szavakba csomagolva fog róluk tudósítani.

Ám ezt a feltevést a tapasztalat csak ellentmondásosan igazolja. Néha bejön, sokszor meg nem jön be. A Kapcsolódó nevelés pedig egyértelműen meg is magyarázza, hogy miért van ez így.

1. Amikor az érzéseink elborítanak minket (mint pl. egy hiszti, vagy dühkitörés alkalmával), az agyunknak a limbikus része, az érzelmi-szociális központ a legaktívabb. Az agyunk racionálisan gondolkodó része, ahol például a beszéd és beszédfelismerés is lakik, éppen le van gátolva. Tehát hiába akarjuk, hogy a gyerekünk elmondja, mi a baja és mit érez, erre éppen nem képes, mert az agyának az a része nem működik. Ugyanúgy azt sem érti, ha mi épp szóbeli magyarázattal „segíteni” próbálunk neki saját érzései felismerésében.

2. Ha mégis „jól reagál” (értsd: megnyugszik) a gyerekünk arra, hogy mi megnevezzük az érzéseit, az valószínűleg nem az érzések megnevezése miatt van. Hanem azért, mert ez azt jelzi számára, hogy kapcsolódtunk hozzá, ráhangolódtunk, nincs egyedül. Amikor a gyerekeknek nincsenek nagy felgyűlt érzései, akkor ennyi – a kapcsolódás – elég szokott lenni ahhoz, hogy kisimuljanak. Ezekben az esetekben egy ölelésre, egy barátságos dögönyözésre ugyanilyen jól reagálnak.

3. Ám ha nagy érzések feszítik a gyerekünk, akkor a mi empatikusnak szánt „látom, nagyon dühös vagy” megjegyzésünk gyakran csak jó nagy robbanáshoz vezet. Emlékszünk még a klasszikus kabaré elemre, ahol valaki vörös fejjel azt üvölti: „én nem vagyok dühös!”? De ezzel a robbanással nincs semmi baj: épp ennek kell megtörténni. Ahogy azzal sincs baj, ha azt mondjuk „látom, nagyon dühös vagy.” Csak ne legyen elvárás, hogy ezzel el is múljon a düh.

Ha a gyerekünk ebből azt hallja ki “sajnálom, hogy ilyen nehéz, itt vagyok, mutasd meg, mi van veled”, az általában egy lépéssel előbbre visz a megoldáshoz, ami első körben lehet, hogy még nagyobb indulat kifejezése lesz. Ha pedig már a nagy részét a dühének ki tudta mutatni, valóban el szokott kezdeni megnyugodni, szívében azzal a biztos tudással, hogy van szövetségese a világban.

4. Mert a sírást, hisztit, kiborulást nem kell elmulasztani, nem kell kezelni. Nem kell elkerülni. Sőt. Érdemes támogatni. Ha teret adunk neki, utána minden rendbe jön. (Annyi csak a dolgunk ilyenkor, hogy mindenki biztonságáról gondoskodjunk.) Ezek gyógyító folyamatok, amik segítségével a limbikus rendszerünk – az előbb említett érzelmi központunk – rendbe rázza magát, ha már túl nagy a nyomás, és nem tud megfelelően működni.

5. Amikor a gyerekeinket érzéseik közepette – amikor sírnak, hisztiznek, pánikba esnek – szavakkal bombázzuk, akkor akadályozzuk ezeket a gyógyító folyamatokat, és csak meghosszabbítjuk azt az időt, amíg a gyerekünk végre újra jól tud lenni. Így áll elő az a helyzet, hogy a gyerekünk nem sír, nem hisztizik (nem tud a gyógyító folyamat működni), de nem is érzi magát jól, és nem tud jól viselkedni (a racionális agya sem működik jól az érzelmi agy túlterheltsége miatt).

6. Azt sem érdemes mondani, hogy „sírd ki magad!”. Egyrészt ennek a mondatnak ugyanúgy keresztül kell jutnia a racionális agyon, ami elakasztja a gyógyító folyamatot. Másrészt az érzéseink a magánügyünk. Biztos sokan tapasztaltuk már, milyen az, ha elvárják, hogy szeressünk valakit. A szeretet egyszerűen elakad. Ugyanez igaz a sírásra is. Az érzései a gyerek fennhatósága alatt állnak. Nem befolyásolhatjuk, mit, mikor és mennyit érez. Ha ebbe bele akarunk szólni, hamar falat húz maga köré, hogy védje saját magát. És a közelségünk ilyenkor már nem biztonságot közvetít felé (hiszen épp tilosban járunk), hanem arra készteti, hogy éber legyen.

Summázva: hagyjuk meg a gyerekeinknek az önrendelkezés jogát, hogy akkor, azt és annyit osszanak meg velünk direkt módon az érzelmi világukról, amikor, amit és amennyit akarnak. (Jaj, de nehéz!)

Ezt lehetőleg ne címkézzük fel, ne elemezzük, hanem fogadjuk ajándékként: belénk fektetett bizalmuk tanúságtételeként.

Egry Zsuzsanna írása

Mit tegyünk, ha a sírás vagy hiszti közben elküld a gyerekünk?

„Mikor a gyerekem kiborul, mindig ellök magától.” „ Hiszti közben gyakran azt kiabálja, hogy menjek el. Nem teszek rosszat, ha ilyenkor akarata ellenére ott maradok?”

Gyakran érkeznek tőletek, elkötelezett, melegszívű szülőktől ehhez hasonló kérdések a Sírás meghallgatás eszközének gyakorlása kapcsán.

És valóban, miért maradjunk a gyerekünkkel, ha ő kimondottan az ellenkezőjét kéri?

Mikor a gyerekeink sírnak, hisztiznek, épp a legjobb dolog történik. Kidolgozzák magukból azokat a feszültségeket, bánatokat, amik előtte nem engedték nekik, hogy igazán jól legyenek a világban: tanuljanak, játszanak, felfedezzenek, kapcsolatokat teremtsenek.

Ha a gyerekünk nem mer lecsúszni a vízi csúszdán, akkor érdemes meghallgatni a pánikba torkolló kiborulását (ha erre van időnk), mert ezzel túljut a félelmén, és utána örülni tud majd az újonnan felfedezett önbizalmának, és persze a csúszdázásnak (megtörtént eset). Annyi kell „csak” ehhez, hogy mi végig szeretetteljesen, nyugodtan vele tudjunk maradni, míg ő pánikol. Közben pedig a lényünkkel azt sugározzuk, hogy „minden rendben van, biztonságban vagy, tudom, hogy előbb-utóbb sikerülni fog”.

Gyakori tapasztalat, hogy az ilyen nagy érzelmi viharok közben a gyerekek ellöknek, elküldenek minket, vagy ők maguk elviharzanak előlünk.

Ilyenkor szülőként elbizonytalanodunk, hogy akkor most hogyan tovább. Utána menjünk? De akkor az akarata ellenére cselekszünk, hisz most küldött el. Hagyjuk békén? De akkor egész délután duzzog, vagy épp három perc múlva ránk tör, és megüt minket.

Íme néhány szempont és információ, ami segíthet a dilemma feloldásában:

1. A gyerekünknek – igazából minden emberi lénynek – szüksége van arra, hogy ne legyen egyedül, amikor az érzelmei elsodorják. Mi vagyunk a horgony, ami majd neki is segít újra lehorgonyozni. Ha meg is tud nyugodni egyedül, az akkor sem szokott felszabadult, örömteli megnyugvás lenni. Az érzések már nem háborognak a lelkében, de a mélyben tovább kavarognak. (És nem baj, ha alkalmanként ez így történik.) Mert a szeretetteljes jelenlétünk hiányában a kifakadó rossz érzések helyére nem áramlik be a szeretetünk, sem az élettel kapcsolatban az a reményteli perspektíva, hogy „nem vagyok egyedül, törődnek velem”.

 

2. Amikor a gyerekünk azt kéri (kiabálja, ordítja), hogy hagyjuk békén, annak általában két oka van (ami egyszerre is igaz lehet). Egyrészt ez gyakran annak a lenyomata, ahogy őt magát bántás érte, és ez most a sírás-hiszti gyógyító folyamatának keretében felszakad belőle. Gondoljunk bele, hányszor is hallotta már akár tőlünk is a gyerekünk, hogy „most hagyj egy kicsit békén, menj el játszani” stb.

 

3. Másrészt a közelségünk és az így felébredő biztonságérzet „előcsalogatja” a fájdalmas érzéseit, amiket inkább elkerülne. Nem könnyű átélni a félelmet, a fájdalmat, és nem mindig érezzük úgy, hogy erre készen állunk. Akkor sem, ha tudjuk-érezzük, hogy ez a gyógyulás útja.

 

4. A szeretetünk elég. A lényeg a kapcsolódás. Van, hogy mi nem állunk készen arra, hogy a gyerekeink érzéseit végighallgassuk. Van, hogy ő nem áll igazából készen a lelki nagytakarításra. Van, hogy nem tudjuk, mit csináljunk. Egyik sem baj. Elég, ha szeretettel, tiszteletteljesen, a saját bizonytalanságunkat akár meg is fogalmazva kísérletezünk ezzel-azzal. Pl. mondhatjuk, hogy „úgy szeretnék segíteni, de most nem tudom pontosan, hogyan” és közben kicsit távolabbról, akár a másik szobából fel-fel vesszük a kommunikáció fonalát, jelezve, hogy mi itt vagyunk, és szeretjük őt, bárhogy is érez.

 

5. Ha azt tapasztaljuk, hogy a kívánt távolság megadása után is rosszkedvű, kötekedős, lobbanékony stb. a gyerekünk, ez egy elég biztos jele annak, hogy bizony arra lenne szüksége, hogy vele maradjunk, és tombolhasson. Akár azon, hogy miért nem megyünk ki, ha ő azt mondja. Ilyenkor maradjunk a közelében, abban a távolságban, amikor az érzései a legjobban petárdáznak, azaz úgy, ahogy igazán hevesen sír, hisztizik. Ha a sírás leáll, és helyette agresszív lesz, akkor egy kicsit menjünk távolabb, és keressük meg azt a távolságot, amikor újra tud sírni-hisztizni, anélkül, hogy bántana minket. (Ha „verekedni” akar, érdemes elolvasni a Gyerekekre hangolva kötetek „Mit tegyünk, ha agresszív a gyerekünk” című részét.)

Közben elég, ha néha-néha annyit mondunk: „nem hagylak egyedül, amikor ilyen rosszul érzed magad” vagy „sajnálom, hogy ilyen nehéz. Itt maradok veled és vigyázok rád, míg jobban leszel.” Bár ezek a szavak éppen akkor felbőszíthetik a gyerekünket, a vihar csillapodásával általában nagyon hálás lesz a kitartásunkért.

 

6. Mindig érdemes kipróbálni, hogy a nevetéssel tudjuk-e oldani a helyzet feszültségét. Pl. mikor elküld minket, vidáman hátraléphetünk egy tyúklépést és megkérdezhetjük „egy tyúklépéssel hátrébb jó lesz?”. Ha a gyerekünk arcán egy pici grimaszt is felfedezünk, érdemes ebbe az irányba tovább menni, és mókázva fellazítani a helyzetet. „Jaj, de hát ez nekem túl messze van tőled! Ne küldj el!” sápítozhatunk, miközben kitoloncolnak minket. „Muszáj megszámolnom a pormacskákat az ágy alatt, szezonjuk van”, lopózhatunk vissza valami átlátszó ürüggyel. Vagy papírt és ceruzát ragadhatunk, és szerelmes üzeneteket csúsztathatunk be a szobába az ajtó alatt.

 

7. Néha, főleg nagyobb gyerekeknél a helyzet egyfajta „hidegháborúvá” alakulhat. Ilyenkor is átalakítja a helyzetet a kitartó és tiszteletteljes közeledésünk. „Hallom, hogy kívül akarsz tudni, de nem akarlak/tudlak magadra hagyni. Most még itt maradok az ágy végében öt percet, rendben?” És közben megpróbálhatjuk finoman megmasszírozni a lábát. Vagy „rendben, kimegyek, de pár percenként bekukucskálok, és előbb-utóbb ölelést is adok”.

 

8. Gyakran azért nem tudjuk, hogyan reagáljunk ezekben a helyzetekben, mert lefagyunk az „elutasítás” hallatán. Ha a gyerekünk „menj el” kiáltása nagyon megérint minket, akkor érdemes egy másik felnőttnek erről a Páros meghallgatás keretein belül beszélnünk. Ez majd segít a helyzetet újra annak megélnünk, ami: egy kisgyerek segélykiáltásának, ahol sosem arról van szó, hogy ő tényleg el akarna minket küldeni.

 

Összefoglalva: a gyerekünknek mindig szüksége van a szeretetünkre és a támogatásunkra, amikor nehézségekkel küzd. Akkor is, ha épp az ellenkezőjét állítja.

 

Így működik a gyakorlatban

A lányom három éves kora körül elkezdett óriási ellenállást tanúsítani a lefekvés körül. Akkoriban a szüleimnél laktunk, és hol azt találta ki, hogy ő még lemegy a nagyihoz, hol azt, hogy pisilnie, innia, ennie stb. kell. Amikor megpróbáltam határt szabni, „hagyjál békén” és „menj el” felkiáltásokkal bemenekült a fürdőszobába, vagy bekuckózta magát egy asztal alá, ahonnan nem lehetett kikaparni.

Jó egy hónapig gyűrtük így egymást, és nekem már teljesen elegem lett a lányomból. Végül a Páros meghallgatás keretei között beszéltem egy másik felnőttnek arról, mennyire elegem van a gyerekemből, és hamar rájöttem, hogy ennek oka nem is az ő viselkedése, hanem az, hogy közben a nagyobb gyerekemmel meg nem tudtam úgy foglalkozni, ahogy szerettem volna, hiszen az időm elment ezeknek a helyzeteknek a nyűgös egyengetésére. Emiatt haragudtam rá igazából, és ahogy sírhattam azon, hogy mennyire hiányzik a nagyobbik gyerekem a szívemnek, el is múlt a neheztelésem.

Köszönhetően annak, hogy minderről én magam beszélni és sírni tudtam valakivel, rögtön aznap este valami új erőt éreztem magamban. Minden a forgatókönyv szerint ment, de ezúttal, amikor a lányom az asztal alá bújt, én ott maradtam, hiába követelte, hogy hagyjam békén. Rettenetesen tombolt, teljesen bedühödött, átszaladt egy másik szokásos búvóhelyére, de én oda is követtem. Mintha egy tornádót kísérgettem volna. Teljesen kiborult, csapkodott, aktívan utált, de én nem tágítottam. Tudtam, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, azért nem tud elaludni, és segíteni akartam neki.

Jó fél órát tartott, mire végül bejutottunk az ágyba, de még ott is az ágy végébe kucorodva zokogott. Aztán idővel egyre inkább hagyta, hogy meg-megérintsem. Végül még mindig sírva azt mondta: „Anya, anya! De amikor alszom, jönnek azok a dolgok… az álmok.” És tovább sírt keservesen. Akkor már a karomban.

Így derült ki, hogy végig ettől félt: rossz álmai voltak, ezért nem akart lefeküdni. Viszont ez után az eset után elmúlt a lefekvéssel szembeni ellenállása. A nagy sírás-tombolás során jó adag félelemtől megszabadult, és már nem félt lefeküdni.

Milyen szerencse, hogy volt, aki engem meghallgasson, és így lett elég erőm segíteni neki, még akkor is, ha látszólag – saját bevallása szerint – nem erre volt szüksége.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása

Distressz vagy „kis-Néró” hiszti? Van-e kétféle hiszti?

Egry Zsuzsanna | 2016. november 24. |

A hiszti témája előbb-utóbb minden szülő számára előkerül: ha épp nem azzal bajlódunk, mihez kezdjünk folyton kiboruló gyerekünkkel, akkor azon morfondírozunk, mikor kezdődik majd el a mi gyerekünknél is a hírhedt dackorszak. Ezekre a kérdésekre már igyekeztünk válaszolni egy cikkünkben. Most arra a gyakran felmerülő kérdésre szeretnénk választ adni, hogy van-e kétféle hiszti, és hogyan lehet őket megkülönböztetni.

Régebben a „hisztiről” minden esetben azt gondoltuk: ez rossz, el kell kerülnünk, le kell állítanunk. Az általános vélekedés a „hisztiről” az (volt), hogy ezzel a viselkedéssel a gyerek „manipulálni akar minket”, „el akar érni valamit”, vagy csak az, hogy a hisztiző gyerek „éretlen”. Akárhogy is, nekünk, szülőknek, az a feladatunk, hogy leneveljük erről.

Olvasd tovább…

Primary Sidebar

Hallgasd meg!

Hallgasd meg!

A világ legpraktikusabb gyereknevelési könyve, amely családok százezreinek segített gördülékenyebbé és örömtelibbé tenni a hétköznapokat.

A könyvet itt rendelheted meg.

Naptár és programok

Mountain View

Lapozz bele

Legolvasottabb cikkek

  • Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?
  • Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein
  • Újrakapcsolódás ovi után
  • Nem akarok oviba menni
  • Nyálas dínótojás
  • Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg
  • Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története
  • Fel tudom húzni a cipzárt!
  • A kiborult szemetes és a kiborult kistesó
  • Nagy játszás, nagy érzelmek

Keresés az oldalon

Kövess minket

  • Facebook

Blogtémák

gyerekidő határszabás nevetés meghallgatása sírás és hiszti meghallgatása

Cikkek

agresszió alvás apa beszoktatás büntetés-jutalmazás dackorszak evés félelem gyerekidő gyász határszabás hiszti interjú iskola jutalmazás-büntetés játék kamasz kapcsolódás Kapcsolódó Nevelésről nevetés meghallgatásának eszköze ovi párkapcsolat páros meghallgatás eszköze szoptatás szülőség szünet - nyaralás - vakáció sírás meghallgatásának eszköze testvér Uncategorized

Footer

Rólunk

Egyszerűen megfogalmazva: azért vagyunk, hogy a gyereknevelés kevesebb küzdelemmel és feszültséggel járjon, és mi szülők, jobban tudjuk élvezni a gyerekeinket.

Ismerj meg minket

Iratkozz fel a hírlevélre

Ne maradj le a friss bejegyzésekről és a találkozási alkalmakról.

Semmi reklám. Bármikor leiratkozhatsz.

Legfrissebb bejegyzések

Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

Újrakapcsolódás ovi után

Nem akarok oviba menni

2016 © Kapcsolódó Nevelés Egyesület · Minden jog fenntartva · Készítette: Prémium Honlap