• Skip to primary navigation
  • Skip to main content
  • Skip to primary sidebar
  • Skip to footer

Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

  • Rólunk
    • Köszöntő
    • A Kapcsolódó nevelésről
    • Oktatóink
    • Akik még a szekeret tolják…
    • Rólunk mondták
    • Egyesület
    • Tegyünk együtt
    • Erasmus+ 2018
    • Erasmus+ 2019
  • Tanfolyam
    • 1 alkalmas
    • 3 alkalmas
    • 6 alkalmas
  • Tippeink
    • 5 egyszerű eszköz
    • Cikkek
    • Kiadványok
    • Hallgasd meg!
    • Máshol megjelent cikkeink
  • Adományozz!
    • Adományok
    • 1%
  • Kapcsolat
  • Blog
  • Kapcsolódó Klub
  • Naptár

kapcsolódás

Újrakapcsolódás ovi után

Balogh Fruzsina | 2019. november 21. |

Minden nap ebéd után jártam az oviba a 4 éves kisfiamért, aki bár először mindig nagy örömmel ugrott a nyakamba, perceken belül mégis sokszor talált valamit, amin nyűgösködni kezdhetett – ezzel adta tudtomra, hogy azért hosszú volt a nap nélkülem, nehéz az élet ennyi gyerek közt. Sokszor nekiállt nyafogni, hogy éhes, édességet akar, és amikor éreztem, hogy nem tudok elég erőfeszítést tenni az újrakapcsolódásért, akkor néha kapott is.

Egyik nap azonban már az öltözés közben melléguggoltam, a szemébe néztem, és nagy szeretettel mondtam neki: ne haragudj, kicsikém, nincs ma édesség. Először nyavalyogva toporzékolni kezdett, én hagytam, mellette voltam, és igyekeztem melegséggel kivárni, mi lesz. Az óvodai közeg azonban nem volt alkalmas neki, hogy nagyobb hisztibe (azaz érzelmi nagytakarításba) kezdjen, úgyhogy elindultunk haza, de ő csak nyafogott tovább.

Arra gondoltam: ha most nem tud sírni, amivel kiengedhetné a feszültséget magából, próbáljunk meg nevetni! Úgyhogy mondtam neki: hát, sajnos édesség nincs most nálam, a karjaim és lábaim finomak ugyan, de sajnos mérgezőek, így azt nem javaslom, hogy bárki megkóstolja. Gyanakodva nézett rám, először nem akart belemenni a játékba, de én csak mondtam tovább: igen, igen, biztos vagyok benne, hogy aki meg akarja kóstolni, annak nagy puszikat kell adnom, mert mérgező vagyok. Látszott, mérlegeli, elég vicces-e ez a játékötlet, hogy belemenjen és elnevesse magát, de még mindig nyafogva álldogált mellettem. Amikor viszont harmadjára is elkezdtem mondani, ő közbeszólt: én is mérgező vagyok! Átfordította hát a játékot olyanra, ami neki is igazán viccesnek tűnt, én meg vettem a lapot. Hencegni kezdtem, hogy engem aztán egy ilyen kis gyerekkar biztos nem mérgez meg, nyugodtan megkóstolhatom – aztán amikor játékosan beleharaptam, teátrálisan összeestem és jajveszékeltem, hogy mennyire mérgező, hogy lesz így nekem finom édességem. Ő meg végül megkegyelmezett, és puszival felélesztett, hogy tudjunk tovább menni (és tolni a babakocsiban a türelmetlenné váló tesót), majd az út során még jópárszor el kellett ezt játszanunk, de innentől jó hangulatban mehettünk hazáig, és megfeledkezhettünk az édességről.

Balogh Fruzsi, Kapcsolódó Nevelés oktató

„Folyton telefont görgető mai szülők” – Lehet egy kicsit árnyaltabb a kép?

Kütyüzés. A XXI. század elején úgy tűnhet, hogy ez az egyik legnagyobb kérdés és probléma, ami a társas kapcsolatainkat illeti. Rengeteg tanulmány és cikk született arról, hogy mennyire sokat vagyunk képernyőkre tapadva, és hogy ez mennyire negatívan befolyásol sok mindent. Különböző ajánlások születnek, hogy a gyerekek hány órát számítógépezhetnek, milyen tartalmakat nézhetnek, hány éves korban találkozhatnak egyáltalán képernyővel ahhoz, hogy értelmileg és érzelmileg is megfelelően fejlődjenek. Kevesebb szó esik arról, hogy saját kütyüzési szokásaink milyen befolyással vannak a gyerekekre, ha mégis, akkor legtöbbször egyszerűen azt a tanácsot kapjuk, hogy tegyük le, ne használjuk az okostelefonunkat, számítógépünket a gyerek előtt. Ami nagyon jól hangzik, de sokunknak ez – valljuk be – lehetetlen küldetés. És nem is biztos, hogy ez lenne az igazi megoldás. Ebben a cikkben a Kapcsolódó Nevelés szempontjából vizsgáljuk meg, hogy mi, szülők miért és mire használjuk a kütyüket, és mit tehetünk azért, hogy a gyerekek több minőségi figyelemhez jussanak, ami igazából mindennek a kulcsa – még annál is fontosabb, mint hogy a gyerek konkrétan hány órát ül egy nap a képernyő előtt.

Habár sok kritikát kapnak a „mai szülők”, mégis fontos tény, hogy manapság sokkal több időt töltünk a gyerekeinkkel, többet játszunk velük, több személyes figyelmet adunk nekik, mint a korábbi generációk! Nem a technika megjelenése tehát az, ami elvonta a felnőttek figyelmét a gyerekektől. Gondoljunk csak József Attila versére: „Engem vigyen föl a padlásra”. Sőt, számos területen a fejlődés megkönnyítette a szülők életét: ma már a legtöbb háztartásban például automata mosógép van, némelyiket már akár a játszótérről is elindíthatjuk, hogy mire hazaérünk, pont készen legyen a mosás, vagy beállíthatunk rajta gyerekzárat, hogy ne kelljen folyton azt lesnünk, hogy a gyerkőc eltekergeti-e a gombokat. Maga a mobiltelefon, később az okostelefon is óriási segítség lehet egy kisgyerekes szülőnek, biztonságérzetet ad, hogy telefonálhatunk, ha bajba kerülünk. Rengeteg hasznos szolgáltatás és applikáció van már, ami egyszerűsíti a gyerekes életet, vagy egyszerűen csak az, hogy könnyen, gyorsan utánajárhatunk bárminek az interneten. Sokan a munkánkat tudjuk végezni ezen eszközök segítségével, legalább részben. Természetesen ennek megvannak az árnyoldalai is, de mégis, többet tudunk így otthon lenni, a gyerekeinkkel lenni.

Sokan mondják ezen kívül, többnyire negatív felhanggal, hogy a közösséget pótolják a különböző közösségi alkalmazások. Így is van! Valódi, napi kapcsolatban együtt élő, egymást támogató (ős)közösségek ugyanis nem léteznek már! A személyes kapcsolatok természetesen még ezzel együtt is nagyon fontosak, teljes mértékben kiváltani valójában egyikünk sem szeretné, és nem is lehetséges. De a „kütyük” vívmánya, hogy sokkal szélesebb körből ismerhetünk meg embereket, tarthatjuk a kapcsolatot olyanokkal, akikkel másképp nem tudnánk. Sok személyes ismeretség és közös program alapja lehet akár egy internetes ismerkedés. És az egy-két évig magányra ítélt otthonmaradó szülő életét igencsak megkönnyítheti a néha-néha felcsippanó telefon: a kapcsolódás lehetősége más felnőttekhez.

Azért fontos részleteznünk a nyilvánvaló pozitív oldalt, mert mindezek ellenére sokan igen nagy mennyiségű bűntudattal élünk a témával kapcsolatban: túl sokat „lógunk” a telefonon, urambocsá néha még olyankor is elővesszük, amikor a gyerekünk a játszótéren szaladgál, mi pedig ahelyett nyomkodjuk, hogy vele fogócskáznánk. A bűntudat, az önvád és mások kritikája azonban semmivel sem visz minket előbbre! Ha „beszippant” minket a babaipar, és folyton egy újabb hasznos és cuki terméket, egy-egy jó vételt keresve görgetjük a telefonunkat; ha szakértővé képezzük magunkat egy-egy gyerekes témában, és hosszas vitákat folytatunk a neten; ha csak „zombulunk”, hogy egy vicces videótól kicsit jobban érezzük magunkat; vagy ha „lájkokra” éhezve posztoljuk naponta gyerekünk fényképét – nos, mindez nem a mi hibánk! És ami még érdekesebb: nem is a technikáé! Mindez természetes velejárója egy társadalmilag megoldatlan élethelyzetnek, amely a szülőket (főleg az otthonmaradó szülőket) érzelmileg igen nagy nehézségek elé állítja.

Mi is tehát a valódi baj? Először is: sokunknak nehéz a hirtelen váltás a munka világából a gyerekezésbe. Mivel a szülőség a mi társadalmunkban jelenleg egyáltalán nem kapja meg azt az elismerést és támogatást, amit megérdemelne, hirtelen nagyon hiányozni kezdhet az, hogy a munkahelyünkön úgy éreztük, hogy értelmes munkát végzünk, amiért fizetség, dicséret, elismerés járt. Ráadásul a gyereknevelés „eredménye” sokszor csak nagyon hosszútávon látszik, a házimunka pedig folytonosan újratermelődik, és sosincs készen. A másik fő baj, hogy szülőként gyerekünk első percétől sokat vagyunk vele egyedül, nem érezzük a kapcsolódást más felnőttekkel: az agyunk ezt egész egyszerűen vészhelyzetnek fogja fel. Nem arra vagyunk kitalálva, hogy mindezt egyedül kelljen végigcsinálnunk! Mindezek mellett sokan vagyunk bizonytalanok, hogy elég jó szülők vagyunk-e, hiszen alig kapunk erről bármi visszajelzést vagy ha igen, főként kritikát. Gyakran szorongunk tehát, magányosak vagyunk, amit enyhíteni látszik egy kis fórumozás, vásárlás, képernyőgörgetés. Éppen ezért nem sokat tudunk kezdeni azzal a tanáccsal, hogy tegyük le a telefont: nagyon szeretnénk, de nem megy. Akkor mégis mit tehetünk?

Páros meghallgatás

A Páros Meghallgatás eszköze már önmagában oldja az izoláltság-érzést, ami a kütyüzésben való elmerülésért nagyrészt felelős. Olyankor van itt velem szemben egy másik szülő, aki ugyanolyan jó, mint én, és hasonló gondokkal küzd. Bármilyen szörnyűnek is érzem magam, ő hisz bennem. Ezen kívül érdemes feltenni magunknak kifejezetten a telefon- és számítógéphasználatunkkal kapcsolatos kérdéseket. Mik a félelmeink ezzel kapcsolatban, milyen hatással lesz ez a gyerekeinkre, a kapcsolatunkra? Mit érzek, amikor előveszem, használom, mit, amikor nem lehet? Mi az, ami tényleg igazán fontos, és hasznos, és mi az, ami igazából csak pótcselekvés? Mitől érzem tényleg jobban magam, és mitől csak átmenetileg? Mi lehet ezeknek az érzéseknek a gyökere, akár a gyerekkoromból? Mennyire éreztem, hogy a szüleim figyeltek rám? Miután sikerült kitisztogatni az érzéseinket, és helyretenni néhány dolgot, már megpróbálkozhatunk azzal, hogy tudatosabbak legyünk a kütyühasználatban.

Ekkor jöhet el az ideje, hogy amikor elővesszük a telefonunkat, leülünk a gép elé, próbáljuk meg megfigyelni magunkat, hogy ezt most éppen miért tesszük. Valóban fontos e-mailt várok? Fontos azonnal válaszolnom? Úgysem tudok addig a gyerekre figyelni, amíg nem néztem utána, hogy ehet-e már málnát? Ha a válasz igen, akkor nyugodtan mondjuk meg a gyereknek, hogy most milyen dolgunk van, például válaszolnunk kell egy fontos levélre. Ugyanúgy, amikor azt mondjuk neki, hogy kész van a tészta, le kell szűrni. Ha ez a gyereknek nem tetszik, akkor használhatjuk a szelíd határszabást: ezt most meg kell csinálnom, utána újra a tiéd vagyok. Ha azt gond nélkül megmondjuk neki, hogy csak azután játszhatunk, ha betettem a mosást, bátran megtehetjük ezt is – semmi szégyellnivaló nincs abban, hogy most éppen a telefonon, számítógépen kell megnéznem valamit!

Ha a fenti kérdésekre viszont nem a válaszunk, akkor is előfordulhat, hogy abban a pillanatban nem leszünk képesek letenni a telefont, és a gyerekünk felé fordulni. És hiába tettük le fizikailag a telefont, ha agyban máshol járunk, nem lesz sokkal jobb a helyzet. Mindez nem a mi hibánk, csak annyit jelez, hogy még több támogatásra van szükségünk. Legközelebb jobban megy majd!

Szülőkre, anyákra sokszor mondják, hogy képesek a multitaskingra, egyszerre több dologra figyelni. Valóban, kivel nem fordult volna már elő, hogy miközben szinte automatikusan olvasta a mesét, az intéznivalókon gondolkodott? Miközben társasozott a gyerekkel, telefonon beszélt a nagyszülőkkel, akikkel alig tudunk találkozni, mivel messze laknak. Mivel rengeteg dolgot kell egy napra besűrítenünk, ez hatékony megoldásnak tűnhet, valójában azonban ez egy mítosz, az emberi agy nem képes erre, borzasztó fárasztó, a gyerekek pedig kiszúrják, ha nem figyelünk teljesen rájuk. Ezért ha valami miatt nem tudunk rájuk igazán figyelni, ezt inkább mondjuk meg nekik, legalább addig elszakadva a képernyőtől, a szemükbe nézve. (Ez természetesen nemcsak a kütyüzésre vonatkozik, bármi másra, ha nem tudjuk igazán osztani a figyelmünket.) Még mindig jobb, mint ha úgy tennénk, mintha figyelnénk rájuk, de valójában máshol járunk.

Gyerekidő

A gyerekek rengeteg figyelmet igényelnek, tőlünk, felnőttektől, amit sajnos jelen életkörülményeink között a legtöbben nem tudunk megadni. De a Kapcsolódó Nevelésnek van egy eszköze, ami minimális idő- és energiaráfordítással is képes azt közvetíteni a gyerek felé, hogy ő fontos, szeretjük, értékeljük, kíváncsiak vagyunk rá. Ez pedig a Gyerekidő. Bármilyen megrögzött kütyüzők is vagyunk, arra az 5-30-60 percre biztosan meg tudjuk állni, hogy ellenőrizzük, jött-e valami fontos levél, érdekes hozzászólás. Ezzel két legyet üthetünk egy csapásra: nem csak a gyerekünket biztosíthatjuk arról, hogy van a napban olyan rész, amikor csak az övé vagyunk, de a saját bűntudatunkat is enyhíthetjük, és örömmel adhatjuk át magunkat a gyerekünknek úgy, hogy közben tudjuk, nem, a végtelenségig kell majd tologatnunk a vonatokat a szőnyegen.

Az okostelefon, a számítógép, az internet, a közösségi oldalak tehát nem ördögtől valóak, önmagukban nem ezek felelősek azért, ha úgy érezzük, nem megfelelőek az emberi kapcsolataink, vagy a gyerekekre nem jut elég figyelem. De fontos, hogy tudatos használók legyünk, ezzel a gyerekeinknek is példát mutatva, és hogy találjunk magunknak megfelelő támogatást, hiszen ez a kulcsa annak, hogy a gyerekeinknek is elegendő és megfelelő figyelmet tudjunk nyújtani – és így még az ő kütyüzési szokásaik miatt is kevésbé kell aggódnunk.

Ha úgy érzed, hogy további segítségre van szükséged elindulni ezen az úton, keresd tanfolyamainkat, műhelymunkáinkat, illetve egyéni konzultációra is van lehetőség.

Fábián Dóra

a Kapcsolódó Nevelés oktatója, 3 gyerek anyukája

Segítség, vakáció!

A nyaralás lehetőség arra, hogy a nagy, nehéz, visszatartott érzéseken dolgozhassanak a gyerekeink. Jó hír nekik, minket viszont gyakran felkészületlenül ér. Mit tehetünk?

Váltsunk nézőpontot!

A legjobb a nyaralásban az, hogy mi szülők nem vagyunk olyan elfoglaltak, mint máskor, és a gyerekeink végre megkaphatnak minket, a figyelmünket, az időnket ajándékba. Na, igen, és leginkább ilyenkor kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a gyerekeink ilyenkor kezdenek el kiengedni:
– a sok óvodai öltözőben vagy iskolakapuban kierőltetett elválásból
– a folyamatos szabályokhoz való alkalmazkodásból
– a feszült, hétköznapok gondjaival terhelt szülőkből

… és lassan elkezdik – még akár indulás előtt otthon vagy épp a repülőn, vonaton, autóban – kiadni a nehéz érzéseiket, amiket talán hónapok óta tartogattak, hogy végre gyógyulhasson a lelkük.

Amikor együtt a család, a gyerekek limbikus rendszere – az érzelmekért felelő emlősagyunk – jelzi: hű, most mintha még jobb lenne az élet, biztonságban vagyok, megmutathatom, mi van bennem, és gyógyulhatok az óvodai, iskolai, közösségi sérelmeimből! Persze mindezt akkor, amikor mi szülők is pihennénk! Ha ezt így, tudatosan nem gondoljuk át, nem látjuk be, és nem készülünk rá fel, akkor ez borzasztóan ingerültté tehet bennünket. Ez a MI nyaralásunk is! MI, szülők is erre várunk egész évben! Rengeteg pénz, energia! Ah, hálátlan kölykök! Ki érezte már így? Igen, igen, mi is.

De ha emlékeztetjük önmagunkat és egymást is arra, hogy a gyerekek főként akkor sírnak, borulnak ki, amikor különösen jól érezhetnék magukat, az félsiker. Akkor van nekünk több időnk, nekik pedig alkalmuk, bizalmuk, akkor vagyunk kapcsolódva. Engedjük, hogy megsirassák azokat a helyzeteket, amik nehezek voltak év közben. Ha tudunk erre emlékezni, akkor már könnyebben tudjuk őket segíteni a gyógyulásban! Időt és szeretetet tudunk adni. Meg tudjuk hallgatni a nehézségeiket.

Hogyan?

Szabjunk határt szeretettel, melegséggel, adjunk „nem-et” ajándékba!

Mondjunk nemet a harmadik csokira vagy plüss állatkára és tartsuk ezt a határt szeretettel, melegséggel a hangunkban. „Nem, kicsim, nem veszünk még egy nyalókát. Sajnálom.” „Igen, tudom, hogy ez most nehéz, de nem.” Tartsuk ezt a határt, hogy sírni tudjon, feszültséget oldjon. Emlékezzünk a sírás gyógyító erejére, hogy közben stresszhormonok szabadulnak fel a szervezetünkben, csökken a vérnyomás is – és így a feszültség –, és jusson eszünkbe, hogy egy-egy kiadós sírás után mi is mennyivel jobban érezzük magunkat.

Mire számíthatunk ezután?

Együttműködőbb, rugalmasabb lesz ezután a gyerekünk, visszakapcsol agyának a gondolkodásért felelős része, a homloklebeny. Kiboruláskor a homloklebeny és a limbikus rendszer között szó szerint megszűnik ez a kapcsolat, és ezért nem hatnak a szavak: egyszerűen nem jutnak el a tudatig. Így sokat tudunk segíteni nekik abban, hogy könnyebb legyen nekik a következő tanév, hisz nem kell az egész évi sérelmeiket tovább cipelniük.

Mindez gyakran nagyon nehéz! Ha úgy érezzük, megőrülünk a gyerekeinktől, az nem a mi hibánk! Persze, hogy mi is szeretnénk egy kicsit kikapcsolni, és nem csoda, ha elveszítjük a türelmünket. Azon kívül tehát, hogy minderre számítunk előre és “átállítjuk a fejünkben a kapcsolót”, még egy dolgot tehetünk: használjuk a Páros Meghallgatás eszközét. A nyaralás előtt keresünk egy másik felnőttet, és elpanaszoljuk neki, mi riaszt minket a nyaralásban, mitől tartunk, vagy hogy mennyire elfáradtunk mi is. Ő figyelmével, tiszteletével támogat minket, nem ad tanácsot és nem kritizál. Érdemes megbeszélni akár azt is, hogy a nyaralás alatt telefonon meghallgat minket arról, ha nem így képzeltünk egy pihentető együttlétet vagy ha elegünk van.

Ha ez megvan, máris nyitottabbak leszünk arra, hogy mit tehetünk a nyaralás alatt a gyerekeink jóllétéért?

Két nagyon hasznos Kapcsolódó Nevelés eszközt ajánlunk, ami igazán hatékonyan működik!

1. Gyerekidő
Minden nap a nyaralás ideje alatt adjunk 1-1 órát a gyerekünknek, vagy mindkét szülővel vagy felváltva, amikor CSAK RÁ figyelünk és SEMMI másra. Húzzuk fel a telefonunkon az időzítőt – így nem kell lesni az órát, és nem érezzük mi sem akkora kihívásnak, ha tudjuk, hogy amikor az óra megszólal, akkor vége. (Mert igen, ez kihívás tud lenni szülőként.) A GYEREK IRÁNYÍT! Csináljuk azt, amit ő kér, BÁRMIT, ami nem veszélyezteti az ő vagy más biztonságát. Igen, azt is lehet most, amit máskor tilos. Nem kell félnünk, hogy ettől következetlennek tűnünk! Most töltjük a tankjait, bizalmat építünk. Hagyjuk, hogy kipróbáljon olyan dolgokat, amire kíváncsi, belemenjen olyan dolgokba, amitől fél, vagy épp gyakoroljon, ügyesedjen abban, amiben épp szeretne.

Az én kisfiam például nem szereti, ha a szemébe megy a víz, ezért nem akar úszni járni sem az oviban. A minap azt kérte Gyerekidőben, hogy a pici vízipisztolyával lövöldözgessem úgy, hogy néha menjen az arcára is, mert azt nem szereti. Jó nagy kacarászás és kergetőzés kerekedett belőle!

Hívhatjuk ezt személyessé téve Anna-időnek, Bence-időnek. Ez már jó kezdet!

2. A Nevetés meghallgatása

Kövessük a nevetését! Csak ennyi. Hagyjuk, hogy nevetéssel oldja a feszültségeit.

A kisfiammal például minden reggel félóra-óra birkózás és párnacsat van a nyaralás alatt. Ez egyébként bármikor csodaszer, de ilyenkor több időt tudunk adni rá, így hatékonyabb, és csodákra képes! Sokat nevetünk, vagy épp sírunk, de aztán együttműködőbb, rugalmasabb és elképesztően élvezetes kis társaság lesz a nap nagy részében.

Idézzük fel! Ha nagy, nehéz érzések jönnek fel, az a kapcsolódás, bizalom jele, hisz lehet, hogy már hónapok óta cipel egy-egy sérelmet a gyerekünk. Ilyenkor csak maradjunk vele, és hallgassuk meg, hogy aztán megint a lelkes-játékos önmaga lehessen!

Nevetéssel teli, napsütéses nyarat kívánunk mindenkinek!

A cikket Kis-Marton Franciska Patty Wipfler gondolatai alapján a Cukimamik oldalra írta.

Unatkozooom! – 5+1 lépés az unalom ellen

 

Végre itt a nyári szünet (hétvége, délután), vége az iskolának, a gyerek már alig várta, hogy azt csinálhasson amit akar, most meg mégis unatkozik. Ismerős?

A gyerekek alapvetően kíváncsi, felfedező lények, az az alapbeállításuk, hogy folyton játszanak, új dolgokat találjanak ki, kísérletezzenek. De előfordul, hogy bármennyi játék és lehetőség is veszi körül őket, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Nyűglődni kezdenek és panaszkodni, hogy mennyire unatkoznak, semmihez sincs kedvük.

Mit tehetünk? Gyakran halljuk azt a tanácsot, hogy egyszerűen ne tegyünk semmit, a gyerekeknek jót tesz egy kis unatkozás, nem kell folyton lefoglaljuk őket. Valóban, gyakran előbb-utóbb kitalálnak valamit, ez fejleszti a kreativitásukat, problémamegoldó készségüket. De ha nem is konkrét ötlettel, mégis van valami, amivel segíthetünk nekik kijönni ebből az állapotból. Ez pedig a kapcsolódás! Ha egy gyereknek hosszabb időn keresztül nincsen ötlete, nem tud belefeledkezni a játékba, kihunyt a fény a szeméből, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy a kapcsolódás érzését veszítette el. Ez az, amit újra kell tankoljunk ahhoz, hogy újra feltalálja magát.

1. Ahhoz hogy igazán jól tudjunk segíteni, először is érdemes az unatkozó gyerekünkkel kapcsolatos érzéseinket Páros meghallgatás keretében kibeszélni, kiadni. Érezhetjük, gondolhatjuk pl. azt, hogy „Ha nekem ennyi szabadidőm lenne, mint neked, én bizony nem unatkoznék.”. „Ennyi játéka van, és mégis unatkozik? Micsoda hálátlanság, nekem csak egy babám volt, mégis egész nap eljátszottam magamban!”. „Már megint játszanom kell vele, miért nem tudja egy kicsit elfoglalni magát?” Ezek mind jogos érzések, de ha a gyerekünknek mondjuk el ezeket, azzal nem fogjuk a szituációt előremozdítani. Ezért érdemes egy másik, minket tisztelettel hallgató felnőttel megosztanunk őket. Ezután lazábban fogunk tudni állni a kérdéshez, anélkül, hogy a gyerekünket, vagy a helyzetet azonnal meg akarnánk javítani.

2. Ha már elég semlegesnek tudjuk érezni magunkat, egyszerűen csak huppanjunk le a gyerekünk mellé, akár feküdjünk a padlóra, ahol éppen van, és legyünk empatikusak azzal az érzéssel, ami éppen benne van. Mondhatunk ilyesmiket: „Hű, de unalmas ez a mai nap.” „ Nincs mit csinálni ma.” „Jaj, de borzasztó így unatkozni”. Ne várjuk, hogy a gyerek ettől azonnal felpattan és elkezd csinálni valamit. Valószínűleg egy darabig tovább nyűglődik még. Az is lehet, hogy sírva fakad. Nincs más dolgunk, mint hogy vele maradjunk ezzel az érzéssel.

3. Próbálkozhatunk fizikai kontaktust keresni, megölelni, megmasszírozni a lábát, simogatni a haját. Ettől jó eséllyel még mindig nem fog visszatérni a kreativitása, de erősítjük benne azt az érzést, hogy minden rendben, ott vagyunk vele, és ez a kellemetlen érzés előbb-utóbb el fog múlni. Természetesen ne erőltessük, csak amennyit szívesen elfogad.

4. Miután 10-15 percig figyelmünkkel, szeretetünkkel töltögettük gyermekünket, megpróbálkozhatunk bedobni pár vicces ötletet. Ennek nem az a célja, hogy megmondjuk, mit is kellene csinálnia, hogy helyette találjuk ki, mit tegyen, hanem, hogy nevessünk. Találjunk ki mindenféle őrültséget, de olyasmit, amit hajlandóak is vagyunk megcsinálni, ha a gyerek kap az ötleten. Pl. integessünk az ablakból az embereknek, menjünk vásárolni jelmezben, rendezzünk ki tud idétlenebbül táncolni versenyt. (Ha téged is elhagyott a kreativitás, és nem jut eszedbe semmilyen vicces ötlet, ez megint egy jó téma a Páros meghallgatáshoz.) Ha még mindig ellenállásba ütköznek az ötleteink, a gyerek nem nevet, hanem tovább panaszkodik, akkor csak maradjunk vele tovább ezzel az érzéssel.

5. A különböző kapcsolódási kísérleteink során a gyerek szeretettankja előbb-utóbb fel fog töltődni, és saját maga fog előállni valami szuper ötlettel, hogy mit is csinálhatna, (akár egyedül, akár a mi részvételünkkel) visszatér az életkedve, aktivitása. Próbáljuk elnyomni a „Na végre!” „Látod, hogy ki tudsz találni valamit!” felkiáltásokat. Fújjuk ki magunkat, amikor ő már nem látja. Remek munkát végeztünk!

Hasonló jelenség, amikor a gyerek valami általa eddig nagyon kedvelt játékra, tevékenységre, foglalkozásra kijelenti, hogy azt utálja, nincs hozzá kedve többé. Gyanakodjunk, hogy nem a dolog vált hirtelen teljesen érdektelenné, hanem valamilyen rossz érzés akadályozza abban, hogy továbbra is élvezettel merüljön el benne. Felesleges ilyenkor bizonygatnunk, hogy a dolog mennyire érdekes, és eddig mennyire szerette. Persze első döbbenetünkben gyakran mondunk ilyet, de tapasztalhatjuk, hogy ettől a gyereknek semmivel sem lesz több kedve, sőt talán még jobban ellenáll és ő is bizonygatja, hogy márpedig azt utálja. Ha nem erőltetjük, és csupán vele vagyunk ezzel az érzéssel, gyakran kiderülhet, hogy mi is az igazi probléma. Pl. konfliktusa volt valakivel, vagy úgy érzi, hogy nem elég jó benne. De ha kapcsolódást ajánlunk, azzal egészen biztosan csak jót teszünk!

+1 Hosszútávon is sokat tehetünk azért, hogy a gyerek minél kevesebbszer érezze ilyen elveszettnek magát. Mégpedig azzal, ha rendszeresen töltünk vele olyan időt, amikor minden figyelmünket és szeretetünket rá öntjük, ami csak az övé, amikor azt csináljuk, amit ő szeretne. Igen, bármit. Ne féljünk, hogy valami igazán veszélyes dolgot fog kérni, a gyerekeknek egyszerűen csak egy biztonságos térre van szükségük, amiben bátran kísérletezhetnek, megmutathatják nekünk mi foglalkoztatja őket (akár szavakkal, akár játékkal). A Kapcsolódó Nevelésnél ezt Gyerekidőnek hívjuk: napi 5 perc, vagy hetente 30 csodákat tesz ebből a fajta különleges figyelemből. A gyerekünk nem csak kreatívabb, de együttműködőbb és kiegyensúlyozottabb is lesz tőle.

 

Fábián Dóri, a Kapcsolódó Nevelés oktatójának írása Patty Wipfler gondolatai nyomán

10 plusz 1 tipp a játékos neveléshez

Miért jó a játékos nevelés?

A gyerekek a mindennapok során rengetegszer tapasztalják meg, hogy valami nem sikerül, nem elég ügyesek, erősek, okosak ahhoz, hogy véghezvigyék, amit eltervezek, vagy teljesítsék a feladataikat. A felnőttek sokszor nem veszik emberszámba őket, nem szólhatnak bele, hogy mi történik velük, esetleg nem is tájékoztatják őket. Ezekből a rossz élményekből sok-sok feszültség halmozódik fel, ami hosszútávon megakadályozza, hogy igazán jól tudjanak működni, előfordulhat, hogy csökken az önbizalmuk, romlik a teljesítményük, visszahúzódóvá, vagy éppen agresszívvé válnak. Bármennyire is igyekszünk odafigyelni, egész biztos, hogy lesz olyan helyzet, amikor a gyermekünk megalázottnak, vagy kisebbrendűnek fogja érezni magát, ez az élet velejárója.

De szerencsére tudunk segíteni nekik abban, hogy ezek az élmények ne hagyjanak maradandó nyomot, mégpedig azzal, hogy megfordítjuk a szerepeket, és mi leszünk azok, akik gyengék, esetlenek, buták. Vegyük észre gyerekünk kuncogását, amikor megbotlunk, valamit kiöntünk, vagy összekeverjük a szavakat, és ahelyett, hogy komolyan bosszankodnánk rajta, kezdjünk el viccesen mérgelődni és tegyünk rá még egy lapáttal az ügyetlenkedésre a még nagyobb nevetés érdekében. A nevetés pedig oldja a feszültséget, kisöpri a korábbi frusztrációk okozta rossz érzéseket. Nemcsak a gyerekét, a miénket is, és egy ilyen közös nagy nevetés még közelebb is hoz minket egymáshoz.
Íme néhány ötlet, amiket a nap folyamán beépíthetünk, ha úgy érezzük, hogy nő a feszültség, jó lenne kapcsolódni, vagy valamivel feldobni a hangulatot.

10+1 gyereknevelési tipp:

1. Keverjük össze a gyerekeinket: velem ez rendszeresen megtörténik, hogy mondjuk egyikük kér egy pohár vizet és a másikuknak viszem. Ezen mindig nagyon nevetnek, úgyhogy néha szándékosan is bevetem. Ha nincs tesója, vihetjük a vizet egy plüssmacinak.

2. Vegyük fel rosszul a ruháinkat: nyáron vegyünk fel télikabátot, vegyünk felemás cipőt, vagy a fejünkre húzzunk nadrágot, és komoly arccal álljunk a gyerekeink elé, hogy mi már indulásra készen állunk, õk vajon már felöltöztek-e. Vigyázat, lehet, hogy azt szeretnék majd, hogy valóban így menjünk ki az utcára, ha ezt is bevállaljuk, garantált a nevetés.

3. Tévedjünk el: ha a gyerekek már jól tudják az utat a játszótérre, forduljunk mindig rossz irányba, majd végképp zavarodjunk össze, és kérjük meg a gyerekeinket, hogy irányítsanak. Amikor megérkezünk a játszótérre, álljunk meg értetlenül a homokozó közepén, hogy vajon hova lett a hinta, hiszen a múltkor még ott volt.

4. Vicces bevásárlás: mondjuk a gyerekeknek, hogy kenyeret kell vennünk és kezdjünk el a paradicsomok között válogatni, hogy vajon melyik lehet a legfinomabb kenyér, vagy nézegessük a gyerekruhákat, és kérdezzük meg a gyerekeket, hogy vajon melyik állna jól nekünk.

5. Étkezés: próbáljuk meg villával kimerni a levest, csodálkozzunk rajta, hogy nem sikerül, és ha nevetnek, duráljuk neki magunkat újra és újra.

6. Olvassunk visszafelé: ha kérik, hogy olvassunk mesét, olvassuk visszafelé a szavakat, és csodálkozzunk, hogy milyen fura egy mese ez.

7. Hol vagy? Kezdjük el keresni, amikor valójában ott van az orrunk előtt. Hol van az én cuki kisfiam? Annyira hiányzik, olyan jó lenne megölelgetni! Össze-vissza fognak nevetve kalimpálni előttünk, egy darabig még ne vegyük észre, aztán nagy örömmel találjuk meg, és ölelgessük őket. Ez a játék akkor is sokat segít, ha gyermekünknek kistestvére született.

8. Megpuszilhatlak? Hosszabb-rövidebb távollét után a gyerekek gyakran nehezen fogadják a közeledésünket. Ilyenkor jó, ha lassan közelítve próbáljuk őket elárasztani a szeretetünkkel, ha elszaladnak, vagy tiltakoznak, ne adjuk fel, könyörögjünk, hadd pusziljuk meg őket, vagy fussunk utánuk, nagy nehézségek árán kapjuk el őket, dögönyözzük meg, majd hagyjuk, hogy újra kiszabaduljanak.

9. Szállj be a buliba: a gyerekek gyakran játszanak számunkra értelmetlennek tűnő dolgokat, mondjuk furcsa hangokat kiadva szaladgálnak össze-vissza. Lépjünk be a játékba, és kezdjük el ugyanazt csinálni, amit ők. Kiderülhet, hogy ez a dolog tényleg vicces.

10. Féljünk valamitől: tegyünk úgy, mintha nagyon félnénk valami ártalmatlan dologtól, mondjuk egy plüssmacitól, vagy egy cipőtől, és hagyjuk, hogy ő legyen a bátor, aki megnyugtat és megvéd minket.

+1. Ne csikizz! Lehetőleg ne próbáljuk meg a nevetést csikizéssel előidézni, mert előfordulhat, hogy a gyerek hirtelen kiszolgáltatottnak érzi magát és nehéz észrevenni, és leállítani, ha kellemetlenné vált. Ha a gyerek kifejezetten kéri a csikizést, akkor nagyon-nagyon finoman, inkább csak a levegőben tegyünk mozdulatokat, már ezen is nevetni fog.

Figyeljünk arra, hogy bénázásunk semmiképp ne tűnjön gúnyolódásnak, a gyerek ügyetlenségének kifigurázásának. És ne keseredjünk el, ha a mókázás nem válik be, ha a gyerekünk nem nevet azon, amit kitaláltunk. Fogadjuk el az irányítását, hogy ő merre szeretné vinni a játékot, figyeljük a reakcióit, mivel tudunk még nagyobb nevetést elérni. Ha a kacagás sírásba csap át, vagy már eleve sírással reagál kezdeményezésünkre, semmi baj, sőt, egy nagy sírás szintén nagyon jótékony hatású, ha vele tudunk maradni ezzel az érzelemmel, azzal is segítünk neki a feszültségektől megszabadulni.

Ha úgy érezzük, hogy nehezünkre esik ilyen módon mókázni a gyerekeinkkel – ez könnyen megeshet, hiszen legtöbbünknek sok feladat és felelősség nyomja a vállát, akkor jó ötlet egy másik felnőttel dolgozni ezen a témán. Elmondani, milyen nehézségeink vannak, hogyan érezzük magunkat az ilyen játékok közben, gyerekkorunkban ki és hogyan játszott velünk és hogyan reagáltak a felnőttek, ha önfeledten nevettünk. A másiknak annyi a dolga, hogy tisztelettel, elfogadással, kritikamentesen meghallgat minket, ezután pedig könnyebben fogjuk tudni előcsalogatni játékos énünket.

Fábián Dóra, pszichológus írása

Nem szoptatsz? Vagy elválasztanád? Kapcsolódós válaszok szoptatási kérdésekre

Ha becsukom a szemem, ma is látom magam előtt első gyerekem pár napos korában, ahogy ezredjére is felsír, ha leteszem a mózeskosárba. Tisztén emlékszem az érzéseimre, hogy nem értem: hogy lehet az, hogy szopni akar, hiszen öt perce szopizott utoljára. Emlékszem a meghasonlottságra, amit éreztem, mikor anyámtól hallottam, hogy hagyjam kicsit sírni, megtalálja majd az ujját, vagy mikor a védőnő magyarázta sajátos módon az igény szerinti szoptatást – amely azért mégse egyenlő azzal, hogy minden nyikkra, hanem hogy 3 helyett akár már 2 óra után is megpróbálhatom. Emlékszem a fájdalomra az első napokban, a szétrobbanni akaró melleimre, arra, hogy nem értettem, ezt a mellszívót vajon kínzóeszköznek szánták-e. Emlékszem az egy nap háromszori átöltözésre, az állandóan foltos ruhában járásra, az örökös tejszagra, a második héten megvásárolt hat új, elölgombos felsőre, az első évben valaki esküvőjére viselt szörnyű alkalmi ruhára, amit szoptatásbarátsága miatt választottam.

Szoptatni nem könnyű. Szoptatni csoda. Szoptatni sokszor áldozatokat kíván. Ez a cikk azonban nem a fenti kérdések megválaszolásáról fog szólni: nem arról, hogyan is kell igény szerint szoptatni, fejni vagy babát altatni. Erről ma már van sok más hiteles forrás – hála Istennek. Viszont ahogyan az erről szóló információk egyre szélesebb körben kezdtek terjedni, elkezdtek egyre távolodni egymástól a különböző csoportok – a „minden nyikkra” szoptatók, az órára szoptatók, a tápszerezők. És elkezdett ekörül a téma körül is épülni az egyre vastagabb réteg bűntudat, ha valaki nem úgy, nem annyit, nem azt. Úgyhogy ez a cikk inkább arról fog szólni: jó anya vagy – bárhogyan is állj a szoptatáshoz!

A legfontosabb – és bármily szoptatásbarátok vagyunk, még magánál a szoptatásnál is fontosabb – , hogy tudd: bármi is történjen, nem a Te hibád! Nem a Te hibád, ha úgy alakul, hogy nem tudsz szoptatni! Nem a Te hibád, ha úgy érzed, képtelen vagy helyette fejni, így inkább tápszert választasz! Nem a Te hibád, ha egy nap milliomodjára kezd tátogni a baba, és úgy érzed, csak ezt ne, már elfáradtam, nem bírom! Nem a Te hibád, ha fáj, kellemetlen, ha szégyelled magad nyilvános térben – és az sem, ha nem szégyelled, hanem gond nélkül szoptatsz akárhol! Nem a Te hibád! Te jó vagy és teljes szívedből szereted a babádat! A legjobbat akarod neki – és mindemellett ember vagy, saját szükségletekkel és érzésekkel! Nem attól vagy jó anya, ha saját magadról nem veszel tudomást!

A második legfontosabb pedig: bárhogyan is alakuljon, pont jó lesz úgy! A legjobbat, legtöbbet adtad, amit csak tudtál – és az éppen elég lesz. Ha nem sikerül szoptatni, akkor sincs veszve minden, és ha már nagyon eleged van, az elválasztáshoz is vezet gyengéd út. A Kapcsolódó Nevelés eszközei épp arra valók, hogy bármilyen élethelyzetben erősíteni tudják a kapcsolatot a szülő és a gyermeke között. Íme, néhány tipp, hogy hogyan:

1. Belső utak
Milliónyi oka lehet annak, ha nem tudunk, vagy nem akarunk szoptatni – ezek lelki gyökere sokszor saját gyerekkori élményeinkben keresendő (és emellett persze létezhetnek szervi okok is, meg olyanok, amikben egy szoptatási tanácsadó gyakorlati tippekkel nagyon sokat tud segíteni).

Ha van motivációnk, elkezdhetünk legbelül kutakodni, és megtalálni, mi is gátol minket: hogyan vagyunk mi ezzel a nagyon szoros összekapcsolódással, amit a szoptatás jelent, hogyan vagyunk jelen a testünkben nőként, feleségként, hogyan befolyásolja az anyaságunk a saját szexualitásunkat, mit jelent számunkra ez az egész életadó folyamat, a táplálás, hogyan táplált minket a saját édesanyánk, hogyan gondolunk őrá, stb. Mindezeken dolgozni (mondjuk a Páros Meghallgatás eszközével) nagyon felemelő, erőt adó és előrevivő élmény lehet. De ha úgy érezzük, nincs erőnk ezen az – akár fájdalmas – folyamaton végigmenni (még), az sem baj! Akkor alkalmazkodjunk ahhoz, ami van, és legyünk magunkkal nagyon elnézőek! Mantrázzuk magunknak (vagy kérjük meg a férjünket, barátnőnket, hogy lehető legelfogadóbb hangjukon, szemünkbe nézve, kezünket megfogva mondják nekünk gyakran): nem a mi hibánk, és minden a legnagyobb rendben lesz a babánkkal így is!

2. Utak egymáshoz
Ha úgy alakult, hogy nem szoptatunk (vagy már nem szoptatunk), akkor fontos tudnunk: nem ez az egyetlen útja a babánkhoz való kapcsolódásnak! Szánjuk rá az időt, hogy összekapcsolódhassunk! Szánjunk minden nap néhány percet arra, hogy hosszan a szemébe nézünk, ölünkbe vesszük, követjük a mozgását, csodáljuk a kis pihéket a fején, gyönyörködünk a lényében! Ilyenkor a szülőség legeslegfontosabb feladatát végezzük: kapcsolódunk a gyermekünkhöz, ezzel fejlesztjük agyát, gazdagítjuk érzelmi életét, kifejezzük mélyről jövő szeretetünket, megtanítjuk, hogy a világ biztonságos! Ennél nincs is fontosabb! A közös nevetés, bohóckodás, játék – már egészen pici baba kortól – mind olyasmik, amik ugyanezt szolgálják, és amiből minél több van, annál jobb.

3. Elválasztás – de hogyan?
Aki szoptat – igény szerint vagy órára, élvezettel vagy kötelességből vagy akárhogyan – , annak gyakran nagy nehézséget okoz eldönteni, mikor és hogyan hagyja abba. Mindebben (is) nagy segítségünkre lehetnek a Kapcsolódó Nevelés eszközei! Páros Meghallgatásban beszélhetünk arról, mit is jelent számunkra a szoptatás, milyen volt ez eddig, miért akarjuk abbahagyni (akarjuk-e?), van-e ezzel kapcsolatban valamilyen külső nyomás vagy mondjuk orvosi kényszer, vagy akár elmondhatjuk azt is, ha nagyon ellentmondásosak az érzelmeink: például, ha imádunk a gyerekünkkel így összebújni, és közben meg az őrületbe kerget minket az ezzel járó sok kötöttség. A Páros Meghallgatás lényege, hogy itt egy olyan kivételes közegben szembesülhetünk saját érzéseinkkel, ahol nem ér minket kritika, elvárás, azt érezhetjük: jók vagyunk, bármi is van bennünk, és meg fogjuk találni a számunkra legjobb megoldást. Ha rendelkezésünkre áll egy ilyen támogató közeg, ami segít nekünk rendet tenni a bennünk dúló érzelmek között, akkor saját természetes intelligenciánk is sokkal jobban fog tudni működni, és magabiztosabban fogunk tudni döntéseket hozni.

Ha úgy döntünk, itt a vége a szoptatásnak, az legtöbbször nem csak bennünk, anyákban, hanem a (kisebb vagy már nem is annyira kicsi) babákban is nagy érzéseket ébreszthet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha a gyerekünk nagyon ellenáll, akkor be kell adnunk a derekunkat. Ha úgy érezzük, a döntésünk végleges, kitarthatunk mellette nyugodtan, hiszen minden eszközünk megvan, amivel a gyerekünket átsegíthetjük az elválasztás nehézségein. Rendelkezésünkre áll két szuper, természetes, velünk született gyógyító folyamat, amelyek segítenek megélni a nehéz érzéseinket, és át is segítenek minket rajtuk: a sírás és a nevetés!

Ha gyermekünknek szépen, nyugodt hangon elmondjuk, hogy most ez az utolsó szopizás, holnaptól nincs több cici, talán kiborul majd. Lehet, hogy sírni fog, vagy ha nagyobb, akár toporzékolni, nekünk esni, tépni a ruhánkat. Ez lehet számunkra nagyon nehéz – és előfordulhat, hogy megingunk, és azt mondjuk, pár napig mégis újra rendelkezésre áll a „csodaszer”. Ez sem baj! Azt jelenti, erőgyűjtésre van szükségünk! De fontos tudnunk, hogy a gyermekünknek valójában semmi baja nem lesz, ha nemet mondunk. Vehemens és viharos reakciói csupán ÉRZÉSEK, amiktől néha elsőre megijedünk, pedig ezek ártalmatlanok. Ha velük tudunk maradni, melegséggel meghallgatni őket, miközben a bennük dúló vihar lecsillapodik, azzal nem csak az elválasztás folyamatát könnyítjük meg, hanem nagy lehetőséget is adunk a gyermekünknek: a nagyszabású érzelmi takarítás ajándékát! Figyeljük meg, egy ilyen ciciért folytatott vihar után (amely lehet akár egy óra is vagy több) milyen kiegyensúlyozott lesz a gyermekünk! Meg fogunk lepődni.

Mindemellett persze fontos, hogy a gyerekünk ne érezze azt, hogy csak „elveszünk” és helyette semmit nem kap. Az elválasztás időszakában helyezzünk még nagyobb hangsúlyt a kapcsolódásra! Játsszunk, nevessünk minél többet, tartsunk akár naponta 10 perc Gyerekidőt, hogy feltölthessük az érzelmi nagytakarítás során kiürült raktárakat pozitív érzésekkel!

Így fordíthatjuk át az embert próbáló feladatnak tűnő elválasztást egy kapcsolatépítő, az érzelmi harmóniát támogató folyamattá! A gyakorlatban ez valahogyan így történhet (ha mondjuk közbeszól, hogy harapni kezd a pici) vagy akár így (ha főként az éjszakákat akarjuk megreformálni).

Ha pedig úgy döntünk, nem akarunk ilyesmibe belevágni, és azoknak a táborát erősítjük, akiket folyton kérdezgetnek, hogy „az érettségin is szopni fog-e még” – szuper! Egyetlen tennivalónk annyi lehet, hogy újra és újra el kell majd mondanunk a Páros Meghallgatások során, mennyire idegesítőek ezek a kérdések!

Balogh Fruzsina, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

Mit jelent igazából a “hagyj békén”? – négy tipikus mondat gyerekeink szájából, és ami mögötte van

Nem csak a gyerekek, mi magunk is nap, mint nap mondunk olyasmit, amit valójában nem gondolunk komolyan, vagy netán épp az ellenkezőjét gondoljuk. Olyan is előfordul, hogy ott, abban a pillanatban teljesen és száz százalékosan igaznak érezzük, egy kis idő (általában heves érzelmekből való lenyugvás után) kapunk csak észbe: hát, ezt nem teljesen gondoltam komolyan. Gondoljunk csak arra, mikor a bevásárló listából kiinduló nagy veszekedés végén vágjuk a párunk fejéhez, hogy elválunk, vagy amikor felindultan sikáljuk végig a konyhát és bizonygatjuk, hogy nem kell segíteni.

A gyerekek még kevésbé ismerik a saját érzelmeik működését, és kevésbé is tudják kontrollálni azokat. Habár szülőként mélységesen szeretjük őket és megpróbálunk nekik mindent megadni, mégis sok kisebb és nagyobb rossz érzés, feszültség, frusztráció halmozódhat fel bennük napról napra. Gyakran történik velük olyasmi, amit nehéz nekik feldolgozni – valaki nem akar vele játszani az oviban, hiába próbál totyogni, gyakran elesik, sosem ő nyeri a futóversenyt, hiába akar velünk játszani, mi épp a kisebbet pelenkázzuk, főzünk vagy felvesszük a telefont. Mindez nem a mi hibánk és nem is az övék: a gyerekeinknek elemi szükségük van a velünk való kapcsolódásra, a világunk azonban olyan, hogy ezt nem tudjuk maradéktalanul megadni vagy minden nehézséget kiküszöbölni.

Ezek a tartogatott, halmozódó rossz érzések azonban nem törlődnek ki végleg, hiába bújnak el időnként a felszín alá. Amíg agyunk gondolkodó része, a homloklebeny kordában tudja őket tartani, a gyerekeink látszólag jól működnek, és megértik, ha azt mondjuk, vedd a cipőd. Van azonban egy pont, amikor már olyan sok bennük a rossz érzés, a feszültség, hogy azok egy óvatlan pillanatban „lecsapják a biztosítékot”. Agyukban átveszi az uralmat a limbikus rendszer, ahol az érzelmeink tárolódnak, és – ha akarjuk, ha nem – felszínre tör a sok apró-cseprő sérelem, fájdalom, nehézség. Ilyenkor gyermekünk nem tud már gondolkodni, és olyasmit mond vagy tesz, ami nem a pillanat valóságáról, hanem tartogatott nehéz érzéseiről árulkodik – például üvöltve hozzánk vágja a cipőjét, pedig mi csak annyit kértünk, hogy vegye fel. Ha képesek vagyunk ilyenkor a kiborulás mögé látni, és felismerni a nehéz szavak mögött rejlő valódi vágyat a kapcsolódásra és közelségre – nyert ügyünk van. És neki is.

Ha a gyerekeinkhez néha házhoz jönne egy érzelmi szinkrontolmács, a nehéz helyzetekben valahogy így fordítaná le a legtipikusabb mondatokat:

1.Hagyj békén! Menj innen!

A kisgyerekes szülők többsége jól ismeri ezeket a mondatokat, és legtöbben tehetetlenül, értetlenül állunk előttük – sőt, az is lehet, hogy mélységesen megbántva érezzük magunkat. Ha így van, az nem a mi hibánk. Valószínűleg túl sokszor tapasztaltuk meg gyerekkorunkban mi magunk is, hogy egy-egy érzelmi hurrikán közepette nem volt velünk senki, aki melegséggel megvárta volna, míg lecsillapodik bennünk a vihar. Mégis: ha tudjuk, hogy ilyenkor a gyerekünkben valójában nagy érzések dúlnak, aminek érdemes utat engedni, és szeretettel vele maradni, míg kiadja őket, akkor talán könnyebb lesz „lefordítani” ezeket a szavakat arra: gyere ide, maradj közel hozzám! Minél nagyobb a vihar, gyermekünknek annál jobban szüksége van a mi odafordulásunkra, nyugalmunkra és közelségünkre – bármit is mondjon éppen.

2.Nem akarok hazamenni!

Szülőként rendszeresen találkozhatunk az ellentmondásosnak tűnő élménnyel, hogy hiába el se akart indulni a gyermek az oviba/úszásra/nagymamához, amikor a végén érte megyünk, óriási kiborulás következik, és „haza se akar jönni”. Gyakran hallhatjuk azt a megállapítást is: a gyereknek eddig semmi baja nem volt, ez a hiszti „csak nekünk szól”. Ez igaz is, de egy kicsit más éllel, mint ahogyan a legtöbben emlegetik a jelenséget. Velünk együtt ugyanis megérkezett a két lábon járó érzelmi biztonság, az otthon melege. Jelenlétünk, a hozzánk való kapcsolódás lehetősége gyerekeink tartogatott nehéz érzései számára olyan, mint egy fényes lámpa éjjeli lepkéknek: odaözönlenek mindannyian. Amit oly nehezen cipelt magában egész nap – hogy egyáltalán ide kellett jönni, mikor nem is akart, hogy kiment a vonalból a színezőben, amiért kicsúfolták, hogy nem adták neki oda a homokozólapátot, hogy hideg volt az uszodai víz, és mégis be kellett menni, és megannyi más sérelem – az mind kijöhet most belőle egy szuszra. Gyerekként azonban nem fogja tudni azt mondani nekünk: anya, apa, olyan nehéz napom volt, hadd toporzékoljam már ki magamból ezt a sok feszültséget! Helyette kitalálja az első kézenfekvő „ürügyet”, amin végre sírhat egy jót, és bízhat benne, hogy mi ebben a nehéz helyzetben is vele maradunk, és meghallgatjuk őt.A „nem megyek haza” mögött legtöbbször valójában az van: „de jó, hogy itt vagy, és meghallgatsz”.

3. Apa nem jó! Csak anyát akarom!

Számos családban ez így hangzik el, de a gondolatmenet persze a fordítottjára is igaz (miszerint csak apa jó). A hangsúly azon van, hogy gyakran a gyerekünk az egyik szülőjével jóval több időt tölt, vagy jóval több időt töltött élete első éveiben. A kötődés azonban mindkét szülőjével mégoly erős, mélyen szereti őket. Mivel számára a világ eseményei sokáig igen nehezen értelmezhetők, nem csoda, ha kicsi korától gyakran érzi úgy: egyikük nap, mint nap elmegy, végeláthatatlan ideig nincs itt, talán itt is hagyott minket. Ahogyan a „nem megyek haza” esetében, itt is érzékelhetjük: a gyerekek számára a külön töltött idő utáni újrakapcsolódás nehéz. Amikor egy hosszú nap (vagy még több idő) után ismét megjelenik a szeretett személy, az agya azt a jelzést adja: ezzel az emberrel kapcsolatban van ám itt néhány sérelem bennem! Épp itt az ideje kiadni!
És hogy mit tehet a szülő, ha a gyereke szerint csak a másik moshatja meg a kezét, vághatja neki a sajtot és tarthatja egyáltalán ölben? Megérti a szavak mögött rejlő üzenetet: hiányoztál! Ha ezekben a helyzetekben apa szeretettel, szemkontaktust keresve, nyugodtan a gyermeke mellett tud maradni, nagy ajándékot ad neki. A jelenlétével és melegségével (szavakra nincs is szükség!) azt üzeni: nem csak anya jó, én is ugyanannyira szeretlek, és melletted maradok, míg kitisztulnak belőled a sérelmek!

4. Utálom a tesómat! Bárcsak sose született volna meg!

A többgyermekes családok javarésze biztos további vicces és kevésbé vicces mondattal tudná kiegészíteni a sort: vidd vissza a kórházba, adjuk el, nincs rá szükség. Egy baba születése óhatatlanul nehéz érzéseket ébreszt a gyerekekben: minden igyekezetünk ellenére érezheti úgy, rá nem figyelnek annyira, kevesebb jut neki a szeretett szülőkből, a kistesó ráadásul rombol, pusztít, elvesz. Nem csoda, ha hangot ad annak, hogy ezt valahogy vissza kéne csinálni.

Eközben azonban mi magunk is érezhetjük: a gyerekek – mint születetten jó és csupaszív lények – mélységesen szeretik a testvérüket. Ezt a mély szeretetet épphogy még inkább meg tudják élni bizonyos pillanatokban, ha más pillanatokban meg lehetőségük van hangot adni a szeretetüket elhomályosító érzéseknek. Nyugodtan engedjünk utat ezeknek a mondatoknak, sőt, akár játékosan rá is tehetünk egy lapáttal: igen, valóban, ez a baba túl hangos, – mondhatjuk tettetett kétségbeeséssel, a fülünket befogva – most mit tegyünk vele? Lehet, hogy már az is nevetést csal ki a gyerekünkből, ha csak soroljuk a képtelen ötleteket, hogyan lehetne elhallgattatni vagy megszabadulni tőle. A gyakori rombolások során megpróbálkozhatunk mi magunk is egy rozoga dupló-torony építésével, és ha színlelt magabiztossággal kijelentjük, ezt aztán tuti nem rombolja le senki – biztosak lehetünk benne, hogy élvezettel fog beszállni a torony-döntögetésbe a nagyobb testvér is. A lényeg, hogy közös nevetésekkel „átkeretezhetjük” ezeket a nehéz érzéseket, anélkül, hogy gátat kéne szabnunk a szavainak, amik persze valójában azt jelentik: „figyelj rám, én is kérek belőled!”

Akár a nevetés, akár a sírás az, ami a nehéz pillanatokban segítségünkre siet, és kitisztítja gyermekünkből a nehéz érzéseket, mindenképpen nagy ajándékot adunk az ilyen helyzetekben, ha nem kezdünk kétségbeesni az ellentmondásosnak tűnő üzenetektől és vesszük őket szó szerint, hanem képesek vagyunk helyesen tolmácsolni érzelmeit a magunk számára, és a mögöttes üzenetre reagálni: kapcsolódást ajánlani.

Miért NEM jutalmazás, ha kapcsolódunk a “rosszalkodó” gyerekkel?

Most tényleg öleljem meg, ha rosszalkodik?

Miért NEM jutalmazás, ha kapcsolódunk a “rosszalkodó” gyerekkel?

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit a szülők feltesznek, mikor először hallanak a Kapcsolódó nevelés eszközeiről (de még nem próbálták ki), így hangzik: “De hát ha játékosan fordulok felé, és megdögönyözöm, amikor bántja a testvérét, akkor ezt nem veszi majd biztatásnak, hogy máskor is csinálja?! Olyan, mintha megjutalmaznám azért, mert rosszat tett! Nem?”

A rövid válaszunk: nem. Kicsit hosszabban a magyarázat:

Mélyen él kultúránkban az az elképzelés, hogy az emberi viselkedést az határozza meg, hogy miért kapunk büntetést, illetve miért kapunk jutalmat, és az alapján hozunk döntéseket, hogy adott tettünknek mi lesz a következménye.

Ám emberekként egyszerűen nem így működünk. Elsősorban nem racionális, hanem érzelmi lények vagyunk. Amikor elöntenek az érzelmeink, ritkán számolunk tetteink következményeivel. Sajnos erre bőven találunk példát a világban.

Ezért ha azt látjuk, hogy valaki – gyerek, vagy felnőtt – éppen rossz formában van, értelmetlenül, bántón viselkedik, akkor nem a büntetés vagy a jutalmazás fog segíteni neki jobb belátásra jutni, hanem az, ha segítünk neki magát jobban érezni. Ha azt éreztetjük vele, hogy nincs egyedül, számíthat ránk, van, aki meghallgassa a baját.

Ha ezt a gyógyító figyelmet megadjuk, az nem a “rossz viselkedés” jutalmazása, hanem a másik ember alapvető emberi szükségletének, a kapcsolódás iránti szükségletének a kielégítése. Ha majd a segítségünkkel jobban érzi magát, újra tud gondolkodni, akkor anélkül tér vissza a helyes kerékvágásba, hogy büntetnünk vagy jutalmaznunk kellett volna.

Egy remek párhuzam erre az evés. Az evés is alapvető szükséglet, és ha az éhség miatt gyerekünk kezdi elveszíteni a fonalat egy megkésett vacsora miatt, akkor a legtöbb szülő számára egyértelmű, hogy legjobb, ha gyorsan ad neki egy vajas kiflit, hogy megnyugodjon. Nem kezdjük el nevelni, hanem kielégítjük az alapvető szükségletét, ő pedig tele pocakkal újra képes lesz emberi módon viselkedni. Furcsa lenne a kifli odaadására úgy gondolnunk, mint az éhség miatti rossz viselkedés megjutalmazására, ugye?

Ugyanez igaz minden olyan esetre, amikor a gyerekünk “rosszalkodik”. Épp erősen bántja a szeretünk, biztonságot adó figyelmünk éhség érzete, emiatt nem tud gondolkodni. Ha megadjuk neki azt, amire szüksége van, és rászánunk egy-két percet a kapcsolódásra – úgy, hogy megdögönyözzük, megmasszírozzuk, kergetőzünk vele egy kicsit stb. – akkor meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ő anélkül lesz újra együttműködő tagja a családnak, hogy büntetni vagy jutalmazni kellett volna. (Bár lehet, hogy előtte még szüksége lesz egy nagy sírásra, hisztire, hogy kidolgozza magából a feszültséget.)

Persze ha csak olyankor kapcsolódunk vele, amikor ő “rosszalkodni” kezd, akkor valóban “rászokhat”, hogy mindig így jelezze, ha szüksége van ránk.

Éppen ezért kapcsolódjunk, nevessünk vele sokat máskor is!

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának, trénerének írása

  • Go to page 1
  • Go to page 2
  • Go to page 3
  • Go to page 4
  • Következő oldal »

Primary Sidebar

Naptár és programok

Mountain View

Lapozz bele

Legolvasottabb cikkek

  • Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?
  • Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein
  • Újrakapcsolódás ovi után
  • Nem akarok oviba menni
  • Nyálas dínótojás
  • Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg
  • Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története
  • Fel tudom húzni a cipzárt!
  • A kiborult szemetes és a kiborult kistesó
  • Nagy játszás, nagy érzelmek

Keresés az oldalon

Kövess minket

  • Facebook

Blogtémák

gyerekidő határszabás nevetés meghallgatása sírás és hiszti meghallgatása

Cikkek

agresszió alvás apa beszoktatás büntetés-jutalmazás dackorszak evés félelem gyerekidő gyász határszabás hiszti interjú iskola jutalmazás-büntetés játék kamasz kapcsolódás Kapcsolódó Nevelésről nevetés meghallgatásának eszköze ovi párkapcsolat páros meghallgatás eszköze szoptatás szülőség szünet - nyaralás - vakáció sírás meghallgatásának eszköze testvér Uncategorized

Footer

Rólunk

Egyszerűen megfogalmazva: azért vagyunk, hogy a gyereknevelés kevesebb küzdelemmel és feszültséggel járjon, és mi szülők, jobban tudjuk élvezni a gyerekeinket.

Ismerj meg minket

Iratkozz fel a hírlevélre

Ne maradj le a friss bejegyzésekről és a találkozási alkalmakról.

Semmi reklám. Bármikor leiratkozhatsz.

Legfrissebb bejegyzések

Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

Újrakapcsolódás ovi után

Nem akarok oviba menni

2016 © Kapcsolódó Nevelés Egyesület · Minden jog fenntartva · Készítette: Prémium Honlap