Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

nevetés meghallgatásának eszköze

Segítség, vakáció!

A nyaralás lehetőség arra, hogy a nagy, nehéz, visszatartott érzéseken dolgozhassanak a gyerekeink. Jó hír nekik, minket viszont gyakran felkészületlenül ér. Mit tehetünk?

Váltsunk nézőpontot!

A legjobb a nyaralásban az, hogy mi szülők nem vagyunk olyan elfoglaltak, mint máskor, és a gyerekeink végre megkaphatnak minket, a figyelmünket, az időnket ajándékba. Na, igen, és leginkább ilyenkor kell emlékeztetnünk magunkat, hogy a gyerekeink ilyenkor kezdenek el kiengedni:
– a sok óvodai öltözőben vagy iskolakapuban kierőltetett elválásból
– a folyamatos szabályokhoz való alkalmazkodásból
– a feszült, hétköznapok gondjaival terhelt szülőkből

… és lassan elkezdik – még akár indulás előtt otthon vagy épp a repülőn, vonaton, autóban – kiadni a nehéz érzéseiket, amiket talán hónapok óta tartogattak, hogy végre gyógyulhasson a lelkük.

Amikor együtt a család, a gyerekek limbikus rendszere – az érzelmekért felelő emlősagyunk – jelzi: hű, most mintha még jobb lenne az élet, biztonságban vagyok, megmutathatom, mi van bennem, és gyógyulhatok az óvodai, iskolai, közösségi sérelmeimből! Persze mindezt akkor, amikor mi szülők is pihennénk! Ha ezt így, tudatosan nem gondoljuk át, nem látjuk be, és nem készülünk rá fel, akkor ez borzasztóan ingerültté tehet bennünket. Ez a MI nyaralásunk is! MI, szülők is erre várunk egész évben! Rengeteg pénz, energia! Ah, hálátlan kölykök! Ki érezte már így? Igen, igen, mi is.

De ha emlékeztetjük önmagunkat és egymást is arra, hogy a gyerekek főként akkor sírnak, borulnak ki, amikor különösen jól érezhetnék magukat, az félsiker. Akkor van nekünk több időnk, nekik pedig alkalmuk, bizalmuk, akkor vagyunk kapcsolódva. Engedjük, hogy megsirassák azokat a helyzeteket, amik nehezek voltak év közben. Ha tudunk erre emlékezni, akkor már könnyebben tudjuk őket segíteni a gyógyulásban! Időt és szeretetet tudunk adni. Meg tudjuk hallgatni a nehézségeiket.

Hogyan?

Szabjunk határt szeretettel, melegséggel, adjunk „nem-et” ajándékba!

Mondjunk nemet a harmadik csokira vagy plüss állatkára és tartsuk ezt a határt szeretettel, melegséggel a hangunkban. „Nem, kicsim, nem veszünk még egy nyalókát. Sajnálom.” „Igen, tudom, hogy ez most nehéz, de nem.” Tartsuk ezt a határt, hogy sírni tudjon, feszültséget oldjon. Emlékezzünk a sírás gyógyító erejére, hogy közben stresszhormonok szabadulnak fel a szervezetünkben, csökken a vérnyomás is – és így a feszültség –, és jusson eszünkbe, hogy egy-egy kiadós sírás után mi is mennyivel jobban érezzük magunkat.

Mire számíthatunk ezután?

Együttműködőbb, rugalmasabb lesz ezután a gyerekünk, visszakapcsol agyának a gondolkodásért felelős része, a homloklebeny. Kiboruláskor a homloklebeny és a limbikus rendszer között szó szerint megszűnik ez a kapcsolat, és ezért nem hatnak a szavak: egyszerűen nem jutnak el a tudatig. Így sokat tudunk segíteni nekik abban, hogy könnyebb legyen nekik a következő tanév, hisz nem kell az egész évi sérelmeiket tovább cipelniük.

Mindez gyakran nagyon nehéz! Ha úgy érezzük, megőrülünk a gyerekeinktől, az nem a mi hibánk! Persze, hogy mi is szeretnénk egy kicsit kikapcsolni, és nem csoda, ha elveszítjük a türelmünket. Azon kívül tehát, hogy minderre számítunk előre és “átállítjuk a fejünkben a kapcsolót”, még egy dolgot tehetünk: használjuk a Páros Meghallgatás eszközét. A nyaralás előtt keresünk egy másik felnőttet, és elpanaszoljuk neki, mi riaszt minket a nyaralásban, mitől tartunk, vagy hogy mennyire elfáradtunk mi is. Ő figyelmével, tiszteletével támogat minket, nem ad tanácsot és nem kritizál. Érdemes megbeszélni akár azt is, hogy a nyaralás alatt telefonon meghallgat minket arról, ha nem így képzeltünk egy pihentető együttlétet vagy ha elegünk van.

Ha ez megvan, máris nyitottabbak leszünk arra, hogy mit tehetünk a nyaralás alatt a gyerekeink jóllétéért?

Két nagyon hasznos Kapcsolódó Nevelés eszközt ajánlunk, ami igazán hatékonyan működik!

1. Gyerekidő
Minden nap a nyaralás ideje alatt adjunk 1-1 órát a gyerekünknek, vagy mindkét szülővel vagy felváltva, amikor CSAK RÁ figyelünk és SEMMI másra. Húzzuk fel a telefonunkon az időzítőt – így nem kell lesni az órát, és nem érezzük mi sem akkora kihívásnak, ha tudjuk, hogy amikor az óra megszólal, akkor vége. (Mert igen, ez kihívás tud lenni szülőként.) A GYEREK IRÁNYÍT! Csináljuk azt, amit ő kér, BÁRMIT, ami nem veszélyezteti az ő vagy más biztonságát. Igen, azt is lehet most, amit máskor tilos. Nem kell félnünk, hogy ettől következetlennek tűnünk! Most töltjük a tankjait, bizalmat építünk. Hagyjuk, hogy kipróbáljon olyan dolgokat, amire kíváncsi, belemenjen olyan dolgokba, amitől fél, vagy épp gyakoroljon, ügyesedjen abban, amiben épp szeretne.

Az én kisfiam például nem szereti, ha a szemébe megy a víz, ezért nem akar úszni járni sem az oviban. A minap azt kérte Gyerekidőben, hogy a pici vízipisztolyával lövöldözgessem úgy, hogy néha menjen az arcára is, mert azt nem szereti. Jó nagy kacarászás és kergetőzés kerekedett belőle!

Hívhatjuk ezt személyessé téve Anna-időnek, Bence-időnek. Ez már jó kezdet!

2. A Nevetés meghallgatása

Kövessük a nevetését! Csak ennyi. Hagyjuk, hogy nevetéssel oldja a feszültségeit.

A kisfiammal például minden reggel félóra-óra birkózás és párnacsat van a nyaralás alatt. Ez egyébként bármikor csodaszer, de ilyenkor több időt tudunk adni rá, így hatékonyabb, és csodákra képes! Sokat nevetünk, vagy épp sírunk, de aztán együttműködőbb, rugalmasabb és elképesztően élvezetes kis társaság lesz a nap nagy részében.

Idézzük fel! Ha nagy, nehéz érzések jönnek fel, az a kapcsolódás, bizalom jele, hisz lehet, hogy már hónapok óta cipel egy-egy sérelmet a gyerekünk. Ilyenkor csak maradjunk vele, és hallgassuk meg, hogy aztán megint a lelkes-játékos önmaga lehessen!

Nevetéssel teli, napsütéses nyarat kívánunk mindenkinek!

A cikket Kis-Marton Franciska Patty Wipfler gondolatai alapján a Cukimamik oldalra írta.

10 plusz 1 tipp a játékos neveléshez

Miért jó a játékos nevelés?

A gyerekek a mindennapok során rengetegszer tapasztalják meg, hogy valami nem sikerül, nem elég ügyesek, erősek, okosak ahhoz, hogy véghezvigyék, amit eltervezek, vagy teljesítsék a feladataikat. A felnőttek sokszor nem veszik emberszámba őket, nem szólhatnak bele, hogy mi történik velük, esetleg nem is tájékoztatják őket. Ezekből a rossz élményekből sok-sok feszültség halmozódik fel, ami hosszútávon megakadályozza, hogy igazán jól tudjanak működni, előfordulhat, hogy csökken az önbizalmuk, romlik a teljesítményük, visszahúzódóvá, vagy éppen agresszívvé válnak. Bármennyire is igyekszünk odafigyelni, egész biztos, hogy lesz olyan helyzet, amikor a gyermekünk megalázottnak, vagy kisebbrendűnek fogja érezni magát, ez az élet velejárója.

De szerencsére tudunk segíteni nekik abban, hogy ezek az élmények ne hagyjanak maradandó nyomot, mégpedig azzal, hogy megfordítjuk a szerepeket, és mi leszünk azok, akik gyengék, esetlenek, buták. Vegyük észre gyerekünk kuncogását, amikor megbotlunk, valamit kiöntünk, vagy összekeverjük a szavakat, és ahelyett, hogy komolyan bosszankodnánk rajta, kezdjünk el viccesen mérgelődni és tegyünk rá még egy lapáttal az ügyetlenkedésre a még nagyobb nevetés érdekében. A nevetés pedig oldja a feszültséget, kisöpri a korábbi frusztrációk okozta rossz érzéseket. Nemcsak a gyerekét, a miénket is, és egy ilyen közös nagy nevetés még közelebb is hoz minket egymáshoz.
Íme néhány ötlet, amiket a nap folyamán beépíthetünk, ha úgy érezzük, hogy nő a feszültség, jó lenne kapcsolódni, vagy valamivel feldobni a hangulatot.

10+1 gyereknevelési tipp:

1. Keverjük össze a gyerekeinket: velem ez rendszeresen megtörténik, hogy mondjuk egyikük kér egy pohár vizet és a másikuknak viszem. Ezen mindig nagyon nevetnek, úgyhogy néha szándékosan is bevetem. Ha nincs tesója, vihetjük a vizet egy plüssmacinak.

2. Vegyük fel rosszul a ruháinkat: nyáron vegyünk fel télikabátot, vegyünk felemás cipőt, vagy a fejünkre húzzunk nadrágot, és komoly arccal álljunk a gyerekeink elé, hogy mi már indulásra készen állunk, õk vajon már felöltöztek-e. Vigyázat, lehet, hogy azt szeretnék majd, hogy valóban így menjünk ki az utcára, ha ezt is bevállaljuk, garantált a nevetés.

3. Tévedjünk el: ha a gyerekek már jól tudják az utat a játszótérre, forduljunk mindig rossz irányba, majd végképp zavarodjunk össze, és kérjük meg a gyerekeinket, hogy irányítsanak. Amikor megérkezünk a játszótérre, álljunk meg értetlenül a homokozó közepén, hogy vajon hova lett a hinta, hiszen a múltkor még ott volt.

4. Vicces bevásárlás: mondjuk a gyerekeknek, hogy kenyeret kell vennünk és kezdjünk el a paradicsomok között válogatni, hogy vajon melyik lehet a legfinomabb kenyér, vagy nézegessük a gyerekruhákat, és kérdezzük meg a gyerekeket, hogy vajon melyik állna jól nekünk.

5. Étkezés: próbáljuk meg villával kimerni a levest, csodálkozzunk rajta, hogy nem sikerül, és ha nevetnek, duráljuk neki magunkat újra és újra.

6. Olvassunk visszafelé: ha kérik, hogy olvassunk mesét, olvassuk visszafelé a szavakat, és csodálkozzunk, hogy milyen fura egy mese ez.

7. Hol vagy? Kezdjük el keresni, amikor valójában ott van az orrunk előtt. Hol van az én cuki kisfiam? Annyira hiányzik, olyan jó lenne megölelgetni! Össze-vissza fognak nevetve kalimpálni előttünk, egy darabig még ne vegyük észre, aztán nagy örömmel találjuk meg, és ölelgessük őket. Ez a játék akkor is sokat segít, ha gyermekünknek kistestvére született.

8. Megpuszilhatlak? Hosszabb-rövidebb távollét után a gyerekek gyakran nehezen fogadják a közeledésünket. Ilyenkor jó, ha lassan közelítve próbáljuk őket elárasztani a szeretetünkkel, ha elszaladnak, vagy tiltakoznak, ne adjuk fel, könyörögjünk, hadd pusziljuk meg őket, vagy fussunk utánuk, nagy nehézségek árán kapjuk el őket, dögönyözzük meg, majd hagyjuk, hogy újra kiszabaduljanak.

9. Szállj be a buliba: a gyerekek gyakran játszanak számunkra értelmetlennek tűnő dolgokat, mondjuk furcsa hangokat kiadva szaladgálnak össze-vissza. Lépjünk be a játékba, és kezdjük el ugyanazt csinálni, amit ők. Kiderülhet, hogy ez a dolog tényleg vicces.

10. Féljünk valamitől: tegyünk úgy, mintha nagyon félnénk valami ártalmatlan dologtól, mondjuk egy plüssmacitól, vagy egy cipőtől, és hagyjuk, hogy ő legyen a bátor, aki megnyugtat és megvéd minket.

+1. Ne csikizz! Lehetőleg ne próbáljuk meg a nevetést csikizéssel előidézni, mert előfordulhat, hogy a gyerek hirtelen kiszolgáltatottnak érzi magát és nehéz észrevenni, és leállítani, ha kellemetlenné vált. Ha a gyerek kifejezetten kéri a csikizést, akkor nagyon-nagyon finoman, inkább csak a levegőben tegyünk mozdulatokat, már ezen is nevetni fog.

Figyeljünk arra, hogy bénázásunk semmiképp ne tűnjön gúnyolódásnak, a gyerek ügyetlenségének kifigurázásának. És ne keseredjünk el, ha a mókázás nem válik be, ha a gyerekünk nem nevet azon, amit kitaláltunk. Fogadjuk el az irányítását, hogy ő merre szeretné vinni a játékot, figyeljük a reakcióit, mivel tudunk még nagyobb nevetést elérni. Ha a kacagás sírásba csap át, vagy már eleve sírással reagál kezdeményezésünkre, semmi baj, sőt, egy nagy sírás szintén nagyon jótékony hatású, ha vele tudunk maradni ezzel az érzelemmel, azzal is segítünk neki a feszültségektől megszabadulni.

Ha úgy érezzük, hogy nehezünkre esik ilyen módon mókázni a gyerekeinkkel – ez könnyen megeshet, hiszen legtöbbünknek sok feladat és felelősség nyomja a vállát, akkor jó ötlet egy másik felnőttel dolgozni ezen a témán. Elmondani, milyen nehézségeink vannak, hogyan érezzük magunkat az ilyen játékok közben, gyerekkorunkban ki és hogyan játszott velünk és hogyan reagáltak a felnőttek, ha önfeledten nevettünk. A másiknak annyi a dolga, hogy tisztelettel, elfogadással, kritikamentesen meghallgat minket, ezután pedig könnyebben fogjuk tudni előcsalogatni játékos énünket.

Fábián Dóra, pszichológus írása

Kapcsolódjunk kisbabánkkal!

A Kapcsolódó Nevelés eszközei abban is különlegesek, hogy születéstől kezdve (sőt, akár még előbb) elkezdhetjük alkalmazni őket. És ahogy nőni kezd a baba, nem kell azon gondolkodnunk, hogy vajon milyen stratégiára kell váltanunk, ugyanazt az 5 egyszerű eszközt használhatjuk tovább, éppen az aktuális helyzetre szabva.

Amikor egy új kisbaba érkezik a családba, legyen az az első, vagy akár az ötödik, biztos, hogy egészen új dolgokkal és vegyes érzelmekkel fogunk szembesülni. Amellett, hogy a baba fizikai ellátása 24 órás készenlétet igényel, kezdetektől oda kell figyelnünk babánk és saját magunk lelki egészségére is. Ebben jelentenek óriási segítséget a Kapcsolódó Nevelés eszközei. Nézzük sorban, hogy hogyan:

1. Páros meghallgatás

Ez az az eszköz, amit már a várandósság alatt is érdemes elkezdenünk, hiszen már akkor is bőven vannak olyan gondolataink és érzéseink, amik egy hétköznapi beszélgetésbe nem feltétlenül illenek bele, vagy nem azt a reakciót kapjuk, ami akkor segítene nekünk. Érdemes egy minket tisztelettel végighallgató, nem kritizáló, tanácsokat nem osztogató másik felnőttnek beszélni félelmeinkről, aggodalmainkról, akár a kényelmetlen testi tünetekről, de ugyanígy a várakozás pozitív oldaláról is. Miután megszületett a baba, ezt nem lesz könnyű továbbra is megszerveznünk, de akár 5 perc telefonos meghallgatás is életmentő lehet, amikor mondjuk már fél órája sír, és fogalmunk sincs, hogy mi baja, ha délután 2-kor még a reggeli kávénkat se tudtuk meginni, vagy egyszerűen csak magányosnak érezzük magunkat.

2. Gyerekidő

Szülőként gyakran érezzük, hogy folyton a gyerekeinkkel vagyunk, különösen igaz ez egy újszülöttre, vagy egy pár hónapos babára. Mégis, a sok rutinfeladat: pelenkázás, öltöztetés, házimunka mellett kevés lehet az az idő, amikor minden gondolatunkat, feladatunkat félretéve kizárólag a babára koncentrálunk. Különösen igaz ez, ha már nagyobb tesó(k) is van(nak). Ha nagyon kimerültek vagyunk, bezárva érezzük magunkat, esetleg sokat sír, szintén nehéz lehet az igazán kapcsolódós pillanatokat megtalálni. Ezért érdemes tudatosan megteremteni ezeket a helyzeteket, pl. naponta 5 percre beállítani egy csipogót és addig csak a karunkban tartani és szeretettel nézni őt, kedves hangon beszélni hozzá. Nagyobb, már felfedező babákat meg egyszerűen csak kísérni a tevékenységükben. Könnyebben egymásra tudunk így hangolódni, megismerhetjük a babánkat, a nagyobbak pedig bátran kísérletezhetnek biztonságos jelenlétünkben. Amikor meg már kinő a babakorból, érdemes emlékeznünk erre, hogy mennyire jó volt a babánkat pusztán a létezéséért csodálni – nagyobb gyerekünk is hálás lesz érte, ha időnként ugyanezt tesszük vele.

3. Nevetés meghallgatása

Már az egészen pici babánkat is meg tudjuk nevettetni, ha pl. grimaszolunk vagy vicces szavakat ismételgetünk neki. Bármin is nevet a baba, abból csináljunk még többet! Biztosan sokan láttátok már ezt a videót, ahol azt látjuk, hogy a baba a világ legviccesebb dolgának tartja, ahogy az apukája széttép egy papírt. Ide tartozik a klasszikus kukucs-játék és a fogócska is, amit kúszó-mászó babánkkal már nyugodtan játszhatunk. A kukucs-játéknál fontos, hogy találjuk meg az elbújásnál azt az időt, ami még izgalmas, de nem túl ijesztő, az újra találkozáskor pedig mutassuk, hogy mennyire örülünk neki, hogy előkerült. Ez a játék remekül oldja a kisebb-nagyobb szeparációkból fakadó rossz érzéseket. A fogócskánál ügyetlenkedjünk az elkapásnál, majd ölelgessük, puszilgassuk össze őket, amikor sikerül elkapni őket. Már egész kicsik is próbálgathatják az erejüket a hancúrozással, különböző ölbeli játékokkal, amikor a végén mi mondjuk eldőlünk, mintha fellöktek volna minket. A kisfiam egy időben például nagyon szerette azt a játékot, hogy a ruhám madzagjánál fogva magához ránt. Szintén nagyon szeretik, ha egyszerűen csak utánozzuk őket, a hangadásaikat, a kézmozdulataikat. Ezek a játékok az önbizalom fejlődése szempontjából is nagyon fontosak: ezek által hatékonynak érzik magukat a világban. 1 éves kor felé közeledve pedig már kezdik érteni azokat a játékokat is, amikor eljátszunk valamilyen korábbi jelenetet, például, hogy elesett és beütötte a fejét (a példa a Larry Cohen: Legyőzzük a félelmet c. könyvéből származik.). A nevettetésnél fontos, hogy a nevetést ne csikizéssel érjük el: egy baba még kevésbé tud tiltakozni, mint egy nagyobb gyerek, ha ez neki nem jó, csak kényszerből nevet. Próbálkozzunk inkább finom érintésekkel és már a piciknél is beválik, ha csak úgy teszünk, mintha megcsikiznénk őket. Szintén érdemes ezeket a játékokat nagyobb gyerekünknél is megtartani, később is ugyanúgy élvezi majd, ha például legyőzhet minket, ekkor már nagyobb erőbedobással.

4. Határszabás

A babák kis felfedezők, minden érdekli őket, mindent kipróbálnak. És persze egy jól felszerelt, modern otthonban számtalan veszély leselkedhet rájuk emiatt, és annak se örülünk, ha kárt tesznek kedvenc, értékes tárgyainkban, vagy ha az orrunkba markolnak. Hogy ne kelljen állandóan akadályokba ütközniük, érdemes az otthonunkat amennyire lehet, bababiztossá alakítani. De még így is lesznek dolgok, amiket nem engedhetünk, és természetesen a szóbeli utasításunkat még jó darabig nem fogja érteni, illetve nem fog annak eleget tenni. Babáknál kiemelten fontos, hogy odamenjünk, és fizikailag akadályozzuk meg, hogy belenyúljon a konnektorba, meghúzza a macska farkát, vagy kiborítsa a szemeteskukát. Megpróbálhatunk ajánlani valami hasonló tevékenységet, vagy alkalmazhatjuk a játékos határszabást is, például felkaphatjuk nevetve és megdögönyözhetjük, miközben elmondjuk a szabályt. De biztosan lesz, amikor ki fog borulni, ilyenkor segít, ha együttérzően meghallgatjuk, hogy mennyire dühös, szomorú amiatt, hogy megakadályoztuk cselekvésében. Idővel pedig meg fogja tanulni azt a néhány egyszerű szabályt, amire feltétlenül szükség van a biztonsága és a kellemes együttélés érdekében, és ha mégis megszegi, biztosak lehetünk benne, hogy valami miatt éppen nem érzi jól magát. A kisfiamnak például, mint a legtöbb gyereknek, rendkívül érdekes a telefonom. Én meg is engedem, hogy megfogja, nyomkodja, azt viszont nem, hogy a szájába vegye, mert attól tönkremehet. Számtalan epizódon vagyunk túl, amikor elvettem tőle a telefont, amikor a szájába vette, majd visszaadtam, hadd nézegesse. És most hogy ez írom, nem emlékszem, mikor nyálazta össze utoljára a telefonomat. 🙂 Szintén szükség lehet hatászabásra olyan esetekben is, amikor valamilyen számára kellemetlen dolgot muszáj megcsinálnunk, pl. pelenkázás, orrszívás. Ha nem nagyon sürgős a dolog, megmutathatjuk neki, hogy ez az orrszívó, most kifogom szívni az orrodat, és próbáljuk meg a lehető legkevesebb korlátozással ezt megtenni, amennyire lehet, irányíthassa a tevékenységet. Így is maradhat kellemetlen élmény, illetve van, hogy másképp nem megy, le kell fognunk. Jó, ha utána ki tudja dühöngeni magát a karunkban, amiért ez az igazságtalanság történt vele. Így elkerülhetjük, hogy a végén már a porszívó puszta látványától is pánikba essen.

Amikor nagyobb lesz, valamilyen számunkra érthetetlen viselkedésnél érdemes végiggondolnunk, hogy nem valamilyen kísérletezésről van-e szó, ugyanúgy, mint babakorában, amikor egyszerűen csak szeretne kipróbálni valamit, amiről még nem tudja, hogy a következményének esetleg nem fogunk örülni.

5. Sírás meghallgatása

A babák sírnak, ez mindenki számára nyilvánvaló igazság. Az viszont már kevésbé tudott tény, hogy a babák akkor is sírhatnak, amikor minden fizikai szükségletük ki van elégítve. Nem éhes, száraz a pelenka, nem fáradt, tartjuk a karunkban, mégis sír. Gyakran elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy „valamit tenni kell”, ezért aztán mindent bevetünk: rázogatás, séta, éneklés, szoptatás, hordozás, több inger, kevesebb inger. Ilyenkor érdemes egy kicsit lelassítani és megfigyelni a helyzetet: fizikailag minden oké? Esetleg fájhat valamije, van valami olyan problémája, amin tudunk segíteni? Ha nincs, akkor egyszerűen csak sírni kell. Már egy újszülöttnek is lehetnek olyan élményei, amit a sírással tud kidolgozni magából. Fontos, hogy nem hagyjuk magára: a karunkban tartjuk és megpróbáljuk felvenni vele a szemkontaktus. De se rázogatásra, se túl sok beszédre nincs szükség. Egyszerűen csak a jelenlétünkkel biztosítsuk, hogy minden rendben, ez a dolog el fog múlni. Ez még olyankor is segíthet, ha olyan fájdalma van, például fogzás miatt, amit nem tudunk teljesen megszüntetni. Ha megütötte valamijét, vagy frusztrált, mert nem sikerül mászni, akkor is segít, ha egyszerűen csak az ölünkbe vonjuk, és annyit mondunk együttérzően: igen, elestél. Sajnálom, ez most nem sikerült. Nem kell azonnal például szoptatással megnyugtatnunk, vagy valamilyen játékkal elterelni a figyelmét. Nem maga a sírás a rossz, hanem ami okozta. Ha ki tudja sírni magát szerető jelenlétünkben, utána helyre áll a világ rendje.

Fontos: a legtöbbünknek ez a legnehezebb eszköz babákkal, aminek lehet az az oka, hogy a mi szüleink még nem voltak ezeknek az információknak a birtokában, és amikor sírtunk, nem tapasztaltuk meg ezt a fajta figyelmet. Ha úgy érezzük, hogy ez nekünk nem megy, semmi baj! Nyugodtan tegyük, amit a szívünk diktál, azzal biztosan nem rontunk el semmit. A rossz érzések pedig nem fognak örökre a babánkban ragadni, előbb-utóbb biztosan kell majd határt szabnunk, amikor lehetősége lesz sok-sok korábbról tárolt rossz érzéstől is megszabadulni. Nekem személy szerint csak a harmadik babámmal sikerült ez a fajta sírásmeghallgatás. Az elsőnél még nem tudtam róla, a másodiknál már olvastam, de támogatás hiányában nem mertem, nem tudtam kipróbálni. Kiemelten fontos, hogy legyen, aki minket is meghallgat egy-egy ilyen epizód után, és az sem baj, ha közben nálunk is eltörik a mécses.

 

A babák sírásának meghallgatásáról bővebben itt olvashattok. És egy történet arról, hogyan működik ez a gyakorlatban.

 

(Ha úgy érezzük, hogy  a baba ellátása az átlagosnál is nagyobb terhet ró ránk, képtelenek vagyunk megküzdeni az új helyzettel, érdemes tájékozódnunk a szülés utáni depresszióról. Fontos, hogy nem tehetsz róla, ha ilyen negatív érzéseid vannak, és megérdemled, hogy szakszerű segítséget kapj!)

 

Fábián Dóri, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

 

 

A Nevetés meghallgatása

A Kapcsolódó nevelés eszközei mind két dologban segítenek: kapcsolódni, és feszültséget oldani. Emberi lényekként csak akkor tudunk jól működni, ha ez a két alapvető szükségletünk ki van elégítve: érezzük mások biztonságot adó figyelmét, és nem cipelünk nagy lelki terheket.

A Nevetés meghallgatása is egy olyan eszköz, ami egyszerre segít a gyerekeknek (és gyakran nekünk is) kapcsolódni hozzánk, és a feszültségeiket oldani. A nevetés – amellett, hogy nagy érzelmi biztonságot teremt – remekül oldja a felszínesebb (nem teljes rettenet szintű) félelmeket, és a szégyenérzetet.

Ezért van az, hogy gyerekünk gyakran nevet, miközben olyan „rosszaságot” követ el, amiért korábban már leszidtuk: fél a szidástól, és ezt az ijedséget oldja a nevetéssel. És ezért akkora humor ovis korban a pisi-kaki téma. Nem volt az olyan régen, hogy a szobatisztaság még nem ment, és nem is biztos, hogy már tökéletesen működik. A rengeteg nevetéssel oldják a gyerekek a „balesetek” miatti, és a pisi-kaki témát övező szégyenérzetük miatti feszültséget.

Ha tudjuk, hogy a nevetés ilyen jó hatású, érdemes azt tudatosan beemelni a gyereknevelési eszköztárunkba. Érdemes tudatosan nevettetni, hogy gyerekeinknek segítsünk felszabadultabbnak lenni. Bevethetjük akkor is, amikor határt kell szabjunk.  Íme az irányelvek:

  • vegyük észre a kuncogást, nevetést – témánál vagyunk! – és csináljuk azt újra és újra, ami a kuncogást kiváltotta
  • a gyerek irányít – csináljuk azt, amin a gyerek nevet, és ne azt, amit mi viccesnek gondolunk (az a mi témánk, mi feszültségünk, nem az övé!). Felajánlhatunk neki új elemeket a játék során, de attól függően folytassuk vagy ne folytassuk, hogy ő nevet-e vagy nem
  • vegyük magunkra az ügyetlenebb, gyengébb, butább fél szerepét! Gyerekeink mindezt gyakran megélik, és igazán gyógyító látniuk, hogy más sem tökéletes! Hát még ha ők ügyesebbek, okosabbak, rafináltabbak lehetnek nálunk!
  • ne csiklandozzunk (az nem valódi nevetés, hanem egy testi reflex)

Ilyen egyszerű(nek hangzik)! Ha túlterheltek vagyunk, vagy velünk nem sokat nevettek gyerekként, akkor általában ez az utolsó dolog, amihez kedvet érzünk. Pedig ha rászánjuk magunkat, legtöbbször mi is jobb kedvre derülünk.

Ha mégis ellenállást érzünk magunkban azzal kapcsolatban, hogy így játsszunk, nem a mi hibánk. Meséljünk az érzéseinkről a Páros meghallgatás keretében, hogy aztán könnyebben menjen a szárnypróbálgatásunk! Ha belejövünk, az egész család jól jár, mert igazi meleg, vidám légkör uralja majd otthonunkat, a gyerekeink pedig gyakran és őszintén kinyilvánítják, hogy mi vagyunk a lehető legjobb szülők a világon!

Nem tud aludni? Pörgesd fel!

5 ok, amiért érdemes a gyerekeket lefekvés előtt felpörgetni

A legtöbb szülőknek szóló tanács szentül vallja, hogy a könnyű elalvás, altatás titka a lassúra, nyugtatóra koreografált esti rutin. Szülőként mégis számtalanszor azt tapasztaljuk, hogy hiába meséltünk már hármat, énekeltünk hatot, masszíroztuk meg a gyerekünk lábát, bújtunk össze, szoptattuk meg, és adtunk hálát az aznapi jó dolgokért az életünkben, az altatás ideje egyre-egyre hosszabbra tud nyúlni. Ami eredetileg fél órának indult, az két órára, vagy többre is bővülhet.
Ennek a tanácsnak egy másik fontos eleme a „ne pörgesd fel a gyereket” jó szándékú tanácsa, ami azon a logikusnak hangzó érvelésen alapul, hogy akkor majd nehezebben fog elaludni.

Ám ahol érzelmekről van szó, a logika nem a legjobb iránytű. Mert bármilyen mindennapos is az altatás helyzete, a legtöbb gyerek számára nagy érzelmeket mozgat meg:

 – az elalvás egyfajta elválást jelent, ami bekapcsolhatja a minden gyereknél megjelenő szeparáció témáját
– a sötétség előhívhatja a gyerek lelkében lakozó félelmeket
– az altatás ideje alatt végre közel kerülünk egymáshoz, és a gyerekünk nem akarja, hogy ennek a jónak vége legyen
– gyerekünk úgy érzi, most igazán ott vagyunk neki, és kikívánkoznak belőle nehezebb érzései
Amikor a „lenyugtatós” forgatókönyv szerint igyekszünk alvásra bírni a gyerekeinket, akkor árral szemben úszunk, és próbáljuk ezt a sok érzelmet kupak alatt tartani. Lehet, hogy a gyerekünk nem fog sírni, nem fejez ki belőlük semmit, ám gyakran ezek az érzések olyan feszültségben tartják őt, hogy nem tud tőlük elaludni. Mindegy, mivel próbálkozunk.

Ezért hatékonyabb stratégia gyakran először egy jó nagy hancúrozással „felpörgetni” gyerekeinket. Íme öt ok, amiért érdemes lefekvés előtt felpörögni.

 1. A hancúrozás, az együtt nevetés, a közös öröm remekül helyreállítja esetleg megbillent biztonságérzetüket. Tele szívvel egyszerűbb meglépni az elválást, és a félelmeik sem zaklatják őket.
2. A hancúrozás során jól el is lehet fáradni, így „ki tudjuk vezetni a rendszerükből” a fölös energiát.
3. Ráadásul a nevetés önmagában is feszültségoldó orvosság, így könnyebb szívvel könnyebb lesz az elalvás is.
4. A hancúrozással egyúttal együttműködőre is hangoljuk a gyerekeinket. Simán megy a fogmosás, a pizsamába bújás, ha előtte együtt játszunk és nevetünk.
5. Egy kiadós nevetős játék után a gyerekeink eléggé biztonságban érzik magukat ahhoz, hogy „lelki nagytakarítást” végezzenek, és kisírják, kihisztizzék magukból a felgyűlt feszültségeiket!
Gyakran a „felpörgetés” gondolatán túl azért sem szeretünk teret adni az esti hancúrozásnak, mert jól tudjuk, milyen gyakran sírás, kiborulás lesz a vége. Ez így is van! Ám ez a lehető legjobb dolog, ami történhet! Gyerekeink okosak, hogy így tesznek, velük születetten tudják, hogy ez a feszültségoldás legközvetlenebb, leghatékonyabb módja! Így sokkal könnyebben elalszanak majd, és sokkal jobban is fognak aludni! Nekünk ezekkel az érzelmi epizódokkal annyi csak a dolgunk, hogy közben mellettük maradjunk, meghallgassuk őket, és gondoskodjunk mindenki biztonságáról. A vihar, ahogy jött, el is fog vonulni.
Jó esti hancúrozásokat kívánunk!

Miért NE csiklandozzuk a gyerekeket?

| |

Mi szülők, akkor vagyunk a legboldogabbak, amikor a gyerekeinket boldognak látjuk. Mikor halljuk a kacagásuk, és pajkos fényt látunk csillogni a szemükben.

Ezért rengeteg mindenre készek vagyunk: ha kell, fejünkre húzzuk a pelenkát, velük dobáljuk a zöldborsót, vagy megfájdítjuk a térdünket, mikor négykézláb a padlón csúszunk, miközben ők a hátunkon lovagolnak.

Olvasd tovább…

#43 Légyszi-légyszi! – sírás és játék a gördülékenyebb estéért

| |

Egyik este fürdés után Zsófi már nagyon fáradt volt. Ilyenkor – természetesen – már kompromisszumképtelen, és minden baj szokott lenni. Ezen az estén elkövettem azt a “hibát”, hogy nem jó sorrendben adtam rá a pizsama alsó-felsőjét.
 
Mérges volt, sírt, hisztizett. Tudtam, hogy ennek nagy része a fáradtság miatt van, de azt is tudtam, hogy ha kisírja magából a napi feszültséget, akkor utána jobb kedve lesz. Amíg tudtam, meghallgattam a sírását, vele voltam, de amikor úgy éreztem, ez most nekem is sok, és láttam, hogy ez már nem lesz jobb, akkor inkább megint bevetettem a beszélő ruhadarabok trükköt.
 
Elmeséltem neki – mert a sírással már kijött annyi feszültség, hogy újra tudott rám figyelni – hogy amíg ő fürdött és én készítettem elő a pizsamáját, a pizsamadarabok megkértek, hogy légyszi, fordítsak már a sorrenden. És a pizsamadarabok csak kérleltek-kérleltek, hogy “légyszi, légyszi, legyen más a sorrend!” Zsófi ezen úgy kacagott, hogy egyre-másra mondtam mindenféle kérlelő hangon a “légyszi-légyszi”-ket, amíg a nevetés tartott. Majd jókedvűen, felöltözve (mert közben az is összejött) feküdtünk le mesét olvasni és aludni.

#41 Szerepcsere

| |

Lőrinc (5) és Villő (2,5) a vacsoránál természetesen nem tudnak nyugodtan ülni a fenekükön. Lőrinc a minap is felállt az asztaltól, és elkezdett lábujjhegyen körbe-körbe járkálni, hogy ő most óriás.  Kérdeztem, hogy tud-e törpe is lenni, aztán meg ő kérte, hogy mondjam meg, mivé változzon. Így hát mondtam mindenféle állatokat, tárgyakat (autó), és persze Villő is beszállt a játékba. Aztán mondtam, hogy most legyen óvónéni, erre az ujjával fenyegetve halandzsázva magyarázott, mintha épp kioktatná a gyerekeket. Aztán jött valami más, majd kértem, hogy legyen apa. Erre megint ugyanúgy viselkedett, mint amikor óvónéni volt, mire mondtam, hogy “Nem is, apa nem ilyen!”  Arra gondoltam, csavarok egyet a játékon: “Jól van, akkor én most Lőrinc és Villő leszek.” És elkezdtem össze-vissza ugrándozni, táncolni, kiabálni, hangosan énekelni. A gyerekek hahotáztak, így hát folytattam, és még akkor is kérték, hogy folytassam, amikor én már rég elfáradtam.  Akkor leültem az asztalhoz, elkezdtem ütni az asztalt, kiabáltam, hogy vacsorát kérek azonnal, de nem ezt kértem, nem ebből a tányérból stb., amit ők is szoktak rosszabb napjainkon. Ezen is iszonyúan nevettek. Akkor azt kezdtem kiabálni, hogy csokit akarok, még csokit akarok (előtte pár órával volt Villővel egy meghallgatásos határszabás, hogy ma már nincs több csoki), ők meg hozták nekem, mint az őrült a “csokit”, de én még többet akartam.  Mindhárman élveztük nagyon ezt a játékot, de nagyon hangosak voltunk, és apa már nem bírta tovább hallgatni, ezért leállítottam a játékot.  Ekkor Villő odabújt az ölembe, átölelt a karjával és ezt mondta: “Anya, olyan jó volt neked csokit adni.” Soha eddig semmi ilyesmit nem mondott még, és az is ritka, hogy átölel, inkább bekuckózik az ölembe, mint egy kisbaba. Hát ilyen közelséget hozott a közös nevetés.