Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

páros meghallgatás eszköze

Unicef Lélekemelő program

A magyar szülők fele szerint romlott a gyerekek mentális egészsége a járvány alatt – derül ki az UNICEF kutatási eredményeiből. De van jó hír is!

Annak érdekében, hogy a járvány okozta lelki-mentális károk mérséklésében, a gyerekeink mentális egészségének megóvásában támogassuk a szülőket, elstartolt az UNICEF Lélekemelő programja, amin belül novembertől Kapcsolódó Nevelés csoportokat indítunk.

A csoportokba elsősorban olyan szülők jelentkezését várjuk, akik valamilyen szempontból hátrányos helyzetűek, és ezért tényleges nehézséget jelent számukra, hogy megfelelően támogassák gyermekük mentális egészségét, önerőből nem jutnának megfelelő szakmai segítséghez.

  • Solymáron Jacsó Ágota november 3. szerdától összesen 6 szerda délután 16:30-tól 19-ig vár titeket.
  •  Szegeden kifejezetten mozaikcsaládoknak és egyedülálló szülőknek Lőrincz Éva tart csoportot november 4. csütörtöktől összesen 6 csütörtök délután 17.00-tól 19.30-ig.
  • Érden Farkas-Kovács Anita november 2. keddtől összesen 6 kedd délután 17:00-tól 19:30-ig várja a szülőket.

Jelentkezhettek a szulocsoport@unicef.hu címen

A programról az Unicef oldalán is olvashattok.

Miért sír a baba?

A babák sírnak. A gyerekek és a felnőttek is sírnak. Az ember sír. Sírunk.

Amikor fáj, amikor veszteség ér. Amikor csalódottságot és amikor tehetetlenséget élünk át. Amikor örülünk és amikor megkönnyebbülünk. Magányunkban és a másikkal való közelség átélésekor is.

A sírás értékes és mélyen emberi élmény. Megéléseink feldolgozásának egyik módja. A feszültség oldásának eszköze. Az emberi kapcsolatokban az érzések megosztásának kifejeződése. Az együttérzésre, figyelemre és támogatásra való igény megmutatkozása. Annak a jele, hogy érző és társas lények vagyunk.

Felnőtt korunkra esetleg megtanuljuk megtagadni és elutasítani. Ha azonban gyerekként értő és elfogadó módon voltak velünk együtt a felnőttek a sírásainkban, akkor felnőttként is meg tudjuk engedni magunknak, hogy sírjunk, amikor arra van szükségünk.

A babák segíthetnek minket felnőtteket újra közelebb kerülni a bennünk síró élményeinkhez. Ezáltal pedig újra érezhetjük és elfogadhatjuk azokat. Csakis így tudjuk majd megengedni a gyermekünknek is, hogy sírjon. Csakis így tudjuk majd jól megnyugtatni. Ha nem félünk a sírástól.

Miben különbözik a babasírás a felnőttek sírásától? Vagyis miben különböznek a babák tőlünk?

A sírás az érzelemkifejezés egyik fő eszköze
A babáknak kevés eszköz áll rendelkezésükre érzéseik és szükségleteik kifejezésére és kielégítésére. Nem tudnak beszélni. Ha valami kellemetlen számukra, nem tudnak elmenekülni és harcolni sem ellene. Sírni azonban kezdettől fogva tudnak.

Arcuk, tekintetük, hangjuk és mozgásuk árulja el belső állapotaikat. Sírásukkal fejezik ki azt, amit későbbi életkorra már más módon is megtanulnak elmondani. Tehát a sírással kommunikálnak. Hírt adnak arról, ami bennük zajlik.

A sírás a belső egyensúlyi állapotból való kibillenés egyik jele
Minél kisebb egy gyermek, annál kisebb dolgok is sírásra fakasztják. A babák könnyen elsírják magukat részben azért, mert nincsenek még más eszközeik a kifejezésre. Másrészt önszabályozó képességük még egyáltalán nem működik. Éretlen idegrendszerük miatt nagyon könnyen kibillenek törékeny egyensúlyi állapotukból.

Mint ahogy a vízszint megemelkedése egy keskeny és sekély mederben azonnali áradáshoz vezet, úgy árad ki a babákból a sírás a még fejletlen idegrendszerük tűréshatárán túlra, a számunkra talán jelentéktelennek tűnő dolgok hatására is. Sírnak a fáradtságtól és az éhségtől. Az emésztéssel járó testérzetektől vagy az unalomtól. A hangos hangoktól és egy idegen arc láttán. Sírnak az unalomtól. Sírnak a frusztrációtól, hogy még nem képesek helyet változtatni vagy megkaparintani a vágyott tárgyat.

A sírás a segítségkérés eszköze
A kibillent állapotból nem képesek önmagukat újra egyensúlyba hozni. Segítségre, a szülőkkel való közös szabályozásra van szükségük a megnyugváshoz, a megvigasztalódáshoz, az ellazuláshoz vagy éber figyelmük megtartásához. Szólnak nekünk felnőtteknek, nyűgösködnek és sírnak, akkor, amikor ránk van szükségük.

Életük első éveiben azt tanulják a szüleiken keresztül, hogy hogyan nyerhetik vissza belső egyensúlyukat. A naponta ismétlődő gondozási helyzetekben fokozatosan megtanulják, hogy az éhséget a jóllakás, a fáradtságot az elalvás, az izgatottságot a megnyugvás, a szomorúságot a megvigasztalódás, az egyedüllétet a kapcsolódás oldja fel. Ez segít majd nagyobb gyerekként és felnőttként egyre inkább magukról gondoskodni. Testi és érzelmi állapotaikat szabályozni.

A sírás lehetséges okai – Miért sír a baba?

Nemcsak fizikai oka lehet a sírásnak
Sokszor halljuk, hogy ha evett és tisztába van téve, akkor nem lehet baja a babának. Pedig a fizikai szükségleteken túl számos oka lehet egy kisbabának (ahogy a nagyobb gyereknek és a felnőttnek is) a sírásra. Érezhetnek félelmet, feszültséget, unalmat, irritációt és frusztrációt. A biztonságérzetre, közelségre, testkontaktusra, figyelemre és elegendő ingerre ugyanolyan mértékben szükségük van az életben maradáshoz és a fejlődéshez, mint a fizikai táplálékra. Legfőbb igényük a fizikai gondozás mellett az emberi kapcsolódás. Sokszor a sírásban ez az emberi igény fejeződik ki.

A várandósság és szülés körüli élmények megterhelik őket is. Hirtelen kell alkalmazkodniuk a kinti élethez. Mindez szintén sírásban tör a felszínre.

Emellett persze mindig fontos figyelni a babát, előfordulhat, hogy valamilyen betegség vagy sérülés áll a hirtelen fellépő és vigasztalhatatlan sírás mögött. Ez esetben fontos kizárni a fizikai okokat.

Sírás szoptatás és alvás közben

Aggodalmat és értetlenséget kelt a szülőben, ha a baba éppen szoptatáskor sír. A baba láthatóan szopni szeretne, de valami miatt hirtelen mégis kifeszíti magát és sírni kezd. Ha ez többször ismétlődik, akkor lehet, hogy sztrájkkal vagy cumizavarral van dolgunk.

Olykor a gyerekek alvás közben sírnak fel keservesen. A babák alvásuk nagy részét éber, álmodó alvásban töltik. Ez segíti az idegrendszerüket az érésben. Ennek az alvás fázisnak a feladata a napközben átélt élmények feldolgozása és a tanult készségek integrálása.

Az első életévekben zajlik az új, ismeretlen ingerek legintenzívebb feldolgozása. Ebben az életszakaszban sajátítja el az ember a legrövidebb időn belül a legtöbb képességet. Ennek megfelelően az alvás aktív és intenzív feldolgozási folyamat. Mindez az alvás közbeni felsírásban is megnyilvánulhat.

Ha ismétlődően keserves és vigasztalhatatlan sírásra riad fel a baba álmából, akkor érdemes segítséget kérni.

A sírás az élmények feldolgozásának útja, a feszültség oldásának egyik módja

A várandósság alatti nehéz élmények, a születéssel járó stressz, a szülést követő szeparáció mind olyan események, amelyeket a kisbaba is fel kell, hogy dolgozzon. Ezen kívül a napközben átélt rengeteg ismeretlen inger integrálása is intenzív feldolgozást kíván meg. Ez részben a naponta ismétlődő hosszabb-rövidebb sírásokban történik meg.

Amikor már mindent kipróbált a szülő és semmi nem segít, akkor lehet, hogy egyszerűen ’csak’ jelen kell lenni a babával, tartani, ringatni és engedni, hogy átélhesse a nehéz élményeit a szülei megtartó jelenlétében.

A babák néha a szülők helyett is sírnak

Anya és baba mélyen össze vannak kötve. A baba és később a gyermek hordozhatja a szülők múltbéli fel nem dolgozott élményeit. Azokat a nehéz érzéseket, amelyeket az anya magában elásott, amikkel nehéz szembesülnie és átéreznie. A baba hordozhatja az anyának a közeli múltból, a várandósság és szülés körüli időszakból, a párkapcsolatból vagy az aktuális élethelyzetből fakadó félelmeit és veszteségeit. Vagy a távolabbi múltból, az anya gyermekkorából származóakat. Ezek az eltemetett érzések, fel nem oldott feszültségek falat képezhetnek anya és baba között.

Az elhúzódó vigasztalhatatlan baba sírás ’célja’ gyakran éppen az anyai érzések felszínre hozása. Ha az anya át tudja érezni a saját érzéseit, azzal megszabadítja a gyermeket és a kapcsolatukat ezek súlyától. Ezáltal az állandó sírás terhét is letehetik.

Hogyan hat a sírás a szülőre? Mit tehet a szülő, ha maga is szomorú vagy mérges?

Nem rossz a babának, ha az anya is sír, sőt

Sok anya magában tartja a benne feltörő sírást vagy bűntudatot érez, ha ő is elsírja magát a gyermekével együtt. Sokan gondolják, hogy ez árt a babának. Pedig sokszor éppen ellenkezőleg. Ha az anya meg tud könnyebbülni egy-egy sírás által, az segít ellazulni a babának is.

A sírás haragot válthat ki a szülőből
A szomorúság és tehetetlenség érzése mellett a legtöbb szülőben a harag érzése is megjelenik a hosszú sírások hatására. Ez természetes, hiszen a tehetetlenség és felelősség együttes élménye rengeteg feszültséget kelt. A babának valami baja van, sír. A szülő erős késztetést érez, hogy megnyugtassa. Ha ez nem sikerül, akkor a kétségbeesés, félelem, tehetetlenség élménye eluralkodik. Közvetve a baba idézi ezt elő. Néha úgy érezhetjük, mintha szándékosan tenné. Ez pedig haragot szül a baba irányába. Tudjuk, hogy a hosszú vigasztalhatatlan babasírás megnöveli a csecsemőbántalmazás kockázatát és az anyai depresszió kialakulását.

Segít, ha felismerjük és elismerjük saját haragunkat. Keressünk olyan fizikai aktivitást, mozgást, éneklést, ahol levezethetjük dühünket. A tornába, a kerti munkába, akár egy negyed órás táncban konstruktívan szabadulhatunk meg a felgyülemlett feszültségtől. A visszatartás hosszútávon rengeteg energiát emészt fel és nehezíti a babához való kapcsolódást.

Emellett érdemes újra és újra emlékeztetni magunkat, hogy a baba nem képes rosszat akarni, szándékosan manipulálni. Tehetetlen és kiszolgáltatott. Csak a szükségleteit jelzi.

Ha pedig úgy érzi a szülő, hogy segítségre van szüksége, akkor érdemes szakember segítségét kérni.

A sírás nem jelenti azt, hogy nem vagy elég jó szülő
Ha a babát sikerül megnyugtatni, az jó érzést, önbizalmat ad a szülőnek. Ha azonban gyakran kudarcot és tehetetlenséget kell átélni a hosszan tartó sírások miatt, akkor az könnyen aláássa a szülő önbizalmát.

Érdemes emlékezni, hogy nem feltétlen a szülőn múlik, hogy mennyit sír a baba. A babák temperamentuma eltérő, vannak többet síró babák. Van olyan sírás, aminek nincs konkrét orvosolható oka. Ilyenkor együtt lehetünk a babával a sírásában, miközben tartjuk, beszélünk hozzá, simogathatjuk.

Meg kell-e tudni különböztetni a babasírás fajtáit?
Több kutatásban vizsgálták a csecsemő sírás típusait. Ezek alapján tudjuk, hogy a babák máshogy sírnak, ha más és más bajuk van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az anyának mindig tudnia is kell, hogy a babája éppen miért sír. Ez az elvárás irreális és újabb felesleges nyomást okoz a szülőnek.

Az első hónapok éppen az összehangolódás folyamatáról szólnak. Anya és baba is azt tanulja, hogy mikor mit éreznek tapasztalnak önmagukban és a másikban. Hogy mi segít megnyugodni, és mi segít harmonikusan együtt lenni. A kapcsolat ereje sok kísérletezést, kudarcot és félreértést bír el. A babának nincs szüksége tökéletes szülőre. Olyan szülőre van szüksége, aki képes elviselni a kudarcot, meg tud bocsájtani önmagának és bizalommal teli marad a nehéz helyzetekben is.

Ami nehezíti a szülő dolgát – ellentmondó és kéretlen tanácsok
A baba ismétlődő sírása önmagában kimerítő és elbizonytalanító élmény. A szülőnek nehéz a saját érzéseivel is megbirkóznia. Nagy feladat pihenésre és töltődésre való időt találni. A baba és a szülő szükségletei olykor összeegyeztethetetlennek tűnnek.

Az egymásnak ellentmondó tanácsok tovább nehezítik a szülő dolgát. Képtelenségnek tűnik eligazodni közöttük. Vannak köztük egészségügyi és nevelési kérdések. A kettő kiismerhetetlenül egymásba folyik. A rokonok és a szakemberek felé is meg akar felelni a szülő. Olykor pedig bizton tudja, hogy pont az ő tanácsukat nem akarja követni. A külső hang és a belső késztetés gyakran ellentmond egymásnak. A tanácsok félelemkeltő és elbizonytalanító része azonban olykor a velőig hatolóan visszhangzik a szülőben. Lehet, hogy tényleg elkényeztetem?! Lehet, hogy tényleg nem fogom ezt így bírni?!

Egy biztos, a kívülről jövő tanácsok rengeteg elvárást és nyomást raknak a szülő vállára. Közben a biztos megoldások reményével kecsegtetnek. Legalább kapaszkodót nyújtanak. Hátha így vagy úgy tényleg jó lesz. Ha ezt vagy azt csinálom, akkor nem fog sérülni a baba. Ha megteszem ezt vagy azt, akkor elég jó anya vagyok. Ha mindig megszoptatom, akkor lesz elegendő tejem. Napirendet fogok kialakítani, mert fontos számomra a kiszámíthatóság. Együtt fogok aludni vele, hogy biztonságban érezze magát. Külön ágyba teszem, hogy ki tudjam magam aludni és türelmes tudjak lenni vele napközben. És a sor a végtelenségig folytatható.

Nemet mondani a tanácsokra
Ha érezzük, hogy a tanácsok csak összezavarnak, ha fenyegetésnek, beleszólásnak éljük meg, akkor bátran lehet nemet mondani. A fáradt és bizonytalan szülőnek a legnagyobb segítség az olyan társas támogatás, amiben elfogadást és megértést kap.

A baba fejlődéséről tudható tények és a saját valóságunk összehangolása
A külső információkat érdemes az alapján megszűrni, hogy tudományosan elismert tényeken nyugszanak-e vagy elavult egyéni és társadalmi hiedelmeket közvetítenek. A valós tények azonban önmagukban nem segítenek, sőt gyakran irreális elvárásokat szülnek.

A saját belső valóságod, igényeid, félelmeid, érzéseid, testi és lelki határaid figyelembe vétele éppolyan fontos, mint a babád igényei. A szüleire van szüksége, úgy ahogyan vagytok. Nem lehet fogösszeszorítva megfelelni az ideális szülőképének. A család összes tagjának egyedi igényei és határai vannak. Ezek összehangolása nagy kihívás és állandó feladat.

A megnyugtatás, a táplálás, az alvás-altatás módja mind egyéni mérlegelést és mindig rugalmasságot igényel. Segít, ha mered magad szabadnak érezni a döntéseidben, megengeded a hibázást és nyitott vagy új dolgokat kipróbálni.

Hogyan tud a szülő megnyugodni?

A megnyugtatáshoz nyugalom kell
A megnyugtatáshoz a szülőnek viszonylag nyugodtnak kell lennie. A sírás természetesen aktivizálja a szülőt, készenléti állapotba hozza, hiszen ettől érzi feladatának a baba megnyugtatását. Ugyanakkor a szülő túlzottan feszült, ideges állapota akadályozza a baba lecsendesítését.

Képzeljük el, hogy mit kelt bennünk, ha egy nehéz helyzetben egy rémült tekintet látunk magunk fölött?! Milyen, amikor ideges, kapkodó mozdulattal érnek hozzánk, miközben mi félünk? Mit okoz bennünk, ha valaki ingerült és türelmetlen hangon szól hozzánk, amikor fáj valamink?

Ha a szülő maga is kétségbe esik, türelmetlen, feszült, akkor a baba nehezen tud megnyugodni. A baba a szülő idegrendszeri állapotát a szülő légzésen, izomfeszülésén, mimikáján és hanglejtésén keresztül pontosan érzékeli.

Parancsszóra és akarattal azonban a szülőnek sem lehet megnyugodnia. Nem a feszültség tagadása a megoldás. Sokkal inkább annak komolyan vétele, hogy mi zajlik Benned mint szülőben, miközben a babád sír. És mire lenne szükséged Neked, hogy meg tudj nyugodni.

Lélegezz, mozogj és figyelj befelé!
Persze leginkább a baba megnyugvásától várja a szülő a saját megnyugvását is. Ez természetes. Azonban érdemes a figyelmedet olykor magadra vinni.

A lassú mély légzés vagy egyszerűen a légzésed követése segít ellazulni. Kipróbálhatod hogyan hat rád, ha sóhajtasz néhányat lassan és hangosan. A figyelmed befelé fordítása saját belső érzeteidre, szintén megnyugtató hatással lehet. Figyelheted, ahogy a bőröd a babád bőrével érintkezik, ahogy a talpad támaszkodik a talajon. Ha pedig negatív érzeteket fedezel fel, elég ha tudatosítod őket anélkül, hogy tenni akarnál ellenük bármit is. Ez önmagában egy fontos lépés a megnyugvás felé.

Gyakorolhatod ezeket akkor is, amikor a babád nem nyűgös.

Ha pedig a babád hosszú idő óta sír, Te pedig feszült vagy, nyugodtan tedd le őt egy biztonságos helyre a közeledben pár percre és adj magadnak egy kis szünetet.

Ne maradj egyedül!
Ahogyan a babának a szülőre van szüksége, ugyanúgy a szülőnek is szüksége van biztonságos, megértő és elfogadó felnőtt kapcsolódásra. Nem életszerű, hogy egy anya egyedül legyen egy vagy több gyerekkel huzamos ideig. Nem lehet és nem is kell egyedül boldogulni. Ez csak mai civilizált világunk negatív mellékterméke. A legtöbb anya sokkal jobban viseli gyermeke sírását és nyűgösködését, ha van körülötte más felnőtt is.

A szülővé válás nehéz és megterhelő időszakában elengedhetetlen lenne a folyamatos fizikai és érzelmi támogatás. Már az is segít, ha ennek szülőként mindenki tudatában van.

Amikor csak teheted bátran kérj segítséget a háztartáshoz! Amikor csak lehet, legyen segítséged a baba körül. Olyan is, akinek odaadhatod, ha már kimerültél. Fontos, hogy a nehéz pillanatokban legyen kihez fordulnod egy beszélgetés vagy együttlét erejéig. Legyen, aki meghallgat. Az emberi kapcsolódás az egyik elsődleges módja a megnyugvásnak felnőtt korban is!

Tudd, hogy idővel könnyebb lesz!
Egyrészt lassan megismeritek egymást a gyermekeddel, másrészt hihetetlen mértékben fejlődő képességei nyomán egyre hatékonyabban kommunikál. Egyre több frusztrációt visel majd el és egyre inkább leköti a figyelmét a világ. Így a sírással töltött idő is csökkenni fog.

Ismerd el az apró hétköznapi gondozási helyzetekben önmagadat!
Légy tudatában, hogy egyszerre (legalább) két ember testi és lelki egyensúlyának megtartásáról gondoskodsz a nap 24 órájában. A magadéról és a babádéről (esetleg a testvéreiről is). Ez pedig óriási mentális, érzelmi és fizikai igénybevételt jelent.

Mi tehetsz még a síró babáért?

Mozgás, testkontaktus, szoptatás
’Sír a baba, ha leteszem.’ Ez általános tapasztalat újszülött korban. Annak jele, hogy a baba igazán csak a szülei testén érzi magát biztonságban. Ez érthető, mert egyedül még tehetetlen. Későbbi életkorban is, főleg nagyobb stressz esetén, a megnyugváshoz testkontaktusra van szükségük a gyermekeknek.

A testkontaktus, az érintés olyan hormonokat szabadít fel a gyermekben és a szülőben is, amitől könnyebben megnyugszanak. A mozgás, ringatás szintén befelé forduló, nyugalmi állapotba hozza a baba idegrendszerét, ezáltal pedig a megnyugvást és elalvást segíti.

Minél kisebb a baba, annál nagyobb a szopási szükséglete. A szopómozgás, az anyatej és az anyával való szoros testkontaktus együttesen biztonságot ad a babának, így szintén a megnyugvás egyik élettanilag indokolt módja.

Tulajdonképpen a fenti eszközök mind a gyermeknek az emberi kontaktusban tapasztalható biztonságra való igényét elégítik ki. Ezáltal adnak megnyugvást a számára.

A meleg fürdő a szülővel, a friss levegőn való séta, a naponta visszatérő nyűgös állapot előtti altatás, hordozás segíthet a hosszan tartó sírás megelőzésében is. A babák gyakran átalusszák az amúgy sírós időszakot, ha még az elején kendőbe vagy mellre kerülnek.

A figyelemelterelés a sírás állapotából való kizökkentésének szintén egy jól bevált módja.

Ami látszólag segít, de hosszútávon nem szolgálja a baba fejlődését
A sírást hajlamosak sokan az éhség jelének tekinteni. Ha a gyarapodás, a pisis és kakis pelusok száma rendben van, akkor a sírás okát másban kell keresni. A feleslegesen adott tápszer egészségügyi kockázatot hordoz. A tápszer hirtelen és jobban eltelíti a babákat, ezért néha csalóka módon jobban megnyugszanak tőle. Ez azonban nem feltétlen az, amire igazándiból szükségük van.

A fehér zaj (porszívó, hajszárító) rendszeres használata szintén nem ideális módja a baba megnyugtatásának. Ugyan könnyen elalszik vagy elhallgat, de az alvás-ébrenlét és aktivitás-megnyugvás szabályozásának fejlődését hátráltatja ez a módszer. Ezen kívül rendszeres használata a beszéd-és hallásfejlődésre is negatív hatással lehet.

A sírni hagyás két merőben ellentétes értelme
A megnyugtatás célja nem lehet az, hogy a gyermek soha ne éljen át nehéz érzéseket. Ezt képtelenség elkerülni. Sőt a babának szüksége van mindenféle belső állapot szabad megtapasztalására. Éreznie kell éhséget, félelmet, csalódást, szomorúságot és frusztrációt ahhoz, hogy megtanulja ezeket kezelni. A megnyugtatásban benne van a nehéz érzések elismerése és megengedése. Ez feltétele a valódi megnyugtatásnak.

Anyaként nehéz elfogadni, hogy a baba időnként ugyanúgy rosszul érzi magát, mint ahogyan a felnőttek is.

A gyermek azonban azokkal az érzésekkel lesz képes maga is jól bánni, amitől a szülő nem fél. Ha a megnyugtatás mozgatórugója a szülőben a gyermek által átélt érzés tagadása és elviselhetetlensége, akkor megnyugtatási kísérletei inkább az ezektől való kétségbeesett megszabadulásról szólnak, mintsem valódi megnyugtatásról. Ha a szülő maga is képtelen elviselni a fájdalmat, félelemet, csalódást vagy haragot, amit feltételezése szerint a gyermeke átél, akkor arra fogja tanítani a gyermekét, hogy ezek veszélyes, nem átélhető és nem kifejezhető érzések.

Ez esetben a szülő vagy túlzott aktivitással és gyorsasággal igyekszik a gyermeket megnyugtatni vagy magára hagyja a sírással a babát. Amikor a szülő fizikailag magára hagyja a gyermeket, azt szoktuk sírni hagyásnak nevezni.

Azonban az aggodalmas, túl gyorsan a gyermek megnyugvását kereső szülő sem képes a gyermekének az érzelmi állapotát elviselni, befogadni és visszatükrözni. Ez esetben is egyedül marad a gyermek a nehéz érzésével. Mivel pedig egyedül nem képes megbirkózni az őt elárasztó érzéssel, kénytelen azt mélyen magába eltemetni. Ha ez rendszeresen történik, akkor megtanulja ezeket az érzéseket magától eltávolítani és nem kifejezni.

A valódi megnyugtatásnak része, hogy a szülő hagyja, hogy a gyermek átélje és kifejezze, ami benne van. Hagyja de nem hagyja magára. Jelen van a gyermeke számára. Úgy van jelen, hogy egész lénye azt közvetíti: “Látlak Téged abban, hogy félsz/szomorú vagy/csalódtál. Ez rendben van. Itt vagyok Veled, hogy meg tudj nyugodni.”

A megnyugtatás lépéseiből nem hagyható ki a sírás okának elismerése, elviselése és visszatükrözése a gyermek számára. Azaz a sírás hagyása ebben az értelemben.

A megnyugvás szülő és gyermek aktív összmunkája

A baba jelez, a szülő válaszol. Egy finom párbeszéd kezdődik. A szülő figyel, teret ad a babának, aki mozog, grimaszol és hangot ad. A szülő újra válaszol erre. A baba nyűgösködni kezd. A szülő megringatja. A baba elhallgat. Vagy tovább sír. A szülő testhelyzetet változtat. A baba észleli a reakciót akkor is, ha nem nyugszik meg. A szülő újra mást próbál. És így tovább. Szép és egyben kimerítő.

A lényeg, hogy mindeközben a szülő jelen tudjon lenni. A kapcsolat akkor lesz érezhető és megtartó a gyermek számára. Még akkor is, ha nem nyugszik meg könnyen.

Ebben a közös táncban érzékeli és fedezi fel magát gyermek és szülő is. Ennek a táncnak elemi része a sírás.

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

| |

A kisfiamnál a bölcsis és az óvodai beszoktatás is nagyon hasonlóan ment. A szeparáció nála újra és újra felmerülő téma a mai napig. Nagyon szeret közösségben lenni, de ahhoz, hogy az új helyzetben kapcsolódni tudjon, ahhoz minden egyes alkalommal át kell dolgoznunk magunkat a nehéz érzéseken. Szerencsére eddig minden intézmény partnerünk volt ebben, és szeretettel vették körül mindig, ha nem is feltétlenül alkalmazták a mi eszközeinket. Már pár hete járt -meglehetősen lelkesen-, bölcsődébe, amikor is egyik reggel teljességgel kiborult, hogy ő márpedig nem megy be, és amúgy sem akar bölcsődébe járni.

Sírt, fetrengett a földön az öltözőben. Elhatároztam, hogy segítek neki megszabadulni a sok rossz érzéstől, korábbi tapasztalataim alapján már tudtam, hogy ha szeretettel mellette tudok maradni, az segít. Arra figyeltem, hogy ne csapkodja a bútorokat, és ne legyen veszélyben. Nem engedte, hogy hozzáérjek, ezért emellett csak annyit mondtam neki, hogy itt vagyok mellette. Mondtam neki, hogy jó helyen van itt (ezt szerencsére tényleg így is gondolom a mai napig, hogy jó helyre járt). Harminc perc után viszont magamban is éreztem a feszültséget felgyűlni, és azt is, hogy így nem tudom tovább meghallgatni. Ezt megmondtam neki, és egy üvöltő-síró gyereket adtam oda a gondozónak. Szerencsére hamar megnyugodott (a saját lelkem megnyugtatására hallgatóztam).

Ahogy azt anno megtanultam, menetrend szerint érkezett a délutáni kiborulás: ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Amikor érte mentem, akkor arra készültem lelkileg, hogy ez előfordulhat, hiszen reggel nem tudta teljesen kisírni magát a jelenlétemben. Akkor még legalább húsz percet üvöltött, amit már végig tudtam hallgatni. Amikor befejezte, onnantól kezdve szinte egyik reggel sem volt probléma, mindig örömmel és jó kedvvel ment bölcsődébe. Jó adag szeparációval kapcsolatos rossz érzéstől szabadulhatott meg a sírás által.

Amikor óvodába került, az nagy váltás volt neki, mert a bölcsődei tíz gyerekhez képest a huszonötöt elég soknak élte meg. Az óvodában már nem volt lehetőség ugyanarra a babusgatásra, amit a bölcsődében élvezhetett. Érezhető volt, hogy az óvónőhöz sem sikerült annyira kapcsolódni, aki szegény fél évig egyedül vitte a csoportot.
Nagyjából egy hónap után itt is borult a bili. A bölcsődei alkalom után itt már lényegében készültem rá, és tudtam, hogy el fog jönni ez a pont, mert éreztem is, ahogy halmozódik benne a feszültség. A hallgatópáromnak köszönhetően (akinek minden a helyzettel kapcsolatos érzésemet kiadhattam, ő pedig csak szeretettel meghallgatott engem) már képes voltam végighallgatni a negyven perces kiborulást, amit szerencsére közönség nélkül sikerült végigcsinálnunk az óvoda öltözőjében. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nem kaptunk nézéseket, és ha arra járt valaki, akkor is tudtam jelezni, hogy kezemben tartom az ügyet. Amikor lecsendesedett, akkor pár perc ölelgetés után elbúcsúzott, és vidáman ment be a társai közé játszani.

Nekem ezek az alkalmak nehezek voltak, de tudtam, hogy utána sokáig jó lesz. Az óvodában azért többször előfordul, hogy sok neki a csoport, és telítődik, de jó érzés, hogy mindig vannak eszközeink, amikhez nyúlhatunk. És ahogy erősödik az óvónőkkel a kapcsolata, annál könnyebbek a reggeleink is.

Nem a Te hibád! – hogyan szabaduljunk meg a bűntudattól?

Nem a te hibád! – ez egy rendkívül erős, nagy hatású mondat, amit páros meghallgatásban gyakran használunk. Mert sokan állandó bűntudatban éljük az életünket, erre nemrég egy viccesnek szánt összeállítás is rádöbbentett. Olyan cselekvéseket szedtek össze, amiket mindenki csinál, de nem mer bevallani. Pl. amikor végül nem vásárolsz semmit egy boltban, és igyekszel természetesen viselkedni, nehogy meggyanúsítsanak, hogy loptál valamit. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira vicces, ha így érezzük magunkat, amikor semmi rosszat nem csináltunk. A gyereknevelés pedig kifejezetten egy olyan terep, ahol hajlamosak vagyunk bűntudatot érezni, ez viszont nagyon megnehezíti azt, hogy rugalmasak, kreatívak legyünk, sőt, néha még azt is, hogy a gyerekeinkhez kapcsolódjunk. Ezért nagyon fontos újra és újra elmondani, hogy minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekeinek, és a rendelkezésére álló információk és erőforrások birtokában a legjobbat teszi, amire adott pillanatban képes.

Nem a te hibád, ha rákiabálsz: időnként egyszerűen elszakad a cérna, ez bárkivel megeshet. A legtöbben olyan kevés támogatással, pihenéssel, feltöltődési lehetőséggel éljük a mindennapokat, hogy lehetetlen mindig megőrizni a hidegvérünket. Általában utána egyből rosszul érezzük magunkat, ami pontosan azért van, mert ezt nem akartuk, de nem voltunk abban az állapotban, hogy megakadályozzuk.

Nem a te hibád, ha sírni hagytad: lehet, hogy meg voltál róla győződve, hogy így helyes, így lesz önálló és magabiztos, hiszen olyasvalakitől hallottad ezt, akiben megbíztál, aki hiteles volt számodra. Lehet, hogy képtelen voltál a síró babádhoz kapcsolódni, mert túlságosan elöntöttek a rossz érzések. Vagy egyszerűen csak nem volt lehetőséged segíteni rajta, mert mondjuk a testvérének volt még nagyobb szüksége rád.

Nem a te hibád, ha nem tudtad szoptatni: sokan úgy indulunk neki a kisbabás életnek, hogy bízunk magunkban, az ösztöneinkben, nekünk ez majd simán menni fog. Ami teljesen reális elképzelés volt, csak éppen a valóságban sokszor előre nem látható akadályokba ütközünk: nem kapjuk meg a megfelelő támogatást, vagy információt. Ebben a szülés utáni nagyon érzékeny állapotban nagyon romboló tud lenni még egy jó szándékú, de ügyetlen mondat is.

Nem a te hibád, ha verekszik, vagy rágja a körmét: egy gyereket számtalan frusztráció ér a mindennapok során, amiknek egy része teljesen kikerülhetetlen, vagy szükségszerű. Van, hogy nem tudsz ott lenni, van, hogy éppen nem tudsz mit tenni. Vannak gyerekek, akik a felhalmozódott feszültségtől verekedéssel próbálnak megszabadulni, mások inkább visszahúzódnak. Szinte törvényszerű, hogy minden gyerek az élete valamelyik szakaszában produkálni fogja ezeket a dolgokat.

Nem a te hibád, ha idegesít a gyereked: ez is annak a következménye, hogy nagyon kevés feltöltődési lehetőséggel nagyon sokat kell egyedül lennünk a gyerekeinkkel. Természetes, hogy nincs mindig túlcsordulva a szívünk anyai szeretettel, ahogy azt sokszor az idilli anya-gyerek fotók és megható idézetek sugallják. Még ha a lehető legtöbb segítséget meg is kapjuk a gyerekneveléshez, miért is ne idegesítene néha a gyerekünk, ahogy a legjobb barátunk, vagy a szerelmünk is időnként borzasztó zavaró tud lenni.

Nem a te hibád, ha az átlagostól eltérően fejlődik: minden gyerek egyedi és megismételhetetlen és fantasztikus egyéniség. Természetes, ha aggódsz, hogy esetleg valami nincs rendben, még akár egy szakembert is felkereshetsz, hogy megnyugtasson, vagy megkapd a megfelelő segítséget, ha tényleg szükséges. De egészen biztosan nem azért nem beszél még, mert nem beszéltél hozzá eleget, nem azért van még szüksége a pelenkára, mert nem vagy elég következetes a bilire szoktatásban és nem azért nem tud még olvasni, mert nem írattad be előkészítő foglalkozásra.

Nem a te hibád, ha rossz evő: persze, mert folyton édességgel tömöd, és mindig azt főzöd, amit szeret, különben is túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a dolognak – mondják a jó szándékú tanácsosztók. Hát persze, hogy nagy jelentőséget tulajdonítasz az evésnek, hiszen azt szeretnéd, hogy egészséges legyen, és mindent elkövetsz, hogy valamit, bármit egyen végre.

Nem a te hibád, ha udvariatlan, nem köszön, nem néz a felnőttek szemébe: a kisgyerekek szemében sokáig tökéletesen értelmetlenek ezek az udvariassági szabályok. Másrészt a bizalom és a tisztelet nem jár automatikusan minden felnőttnek, a gyerekeknek ehhez időre, türelemre és kapcsolódásra van szükségük. Ez persze érthető módon sok felnőttnek rosszul esik, mégis teljesen rendben van, ha az ilyen helyzetekben inkább a gyereked mellé állsz.

Nem a te hibád, ha szalad a háztartás: egyszerűen képtelenség kisgyerek, és/vagy munka mellett még a háztartási teendőket is maradéktalanul elvégezni. Szinte már közhely, hogy mekkora nyomás nehezedik ezzel kapcsolatban az anyákra és az apákra egyaránt, hogy minden szerepünkben tökéletesen helytálljunk. A nyomás mégsem csökken, időről időre állítanak elénk olyan példákat, akik úgy tűnik, mintha képesek lennének erre.

Nem a te hibád, ha baleset éri: ki képes minden pillanatban száz százalékosan figyelni, nemhogy egy, de több dologra is egyszerre? Talán még a pilóták sem. Minden szülő rémálma, hogy a gyerek egyszer csak nincs ott, vagy baja esik, természetes, hogy ezt senki nem szeretné. De még ha rendelkeznénk is ezzel a szuperképességgel, gyermekünk jogosan várja el, hogy bízzunk meg benne, ne figyeljük minden lépését árgus szemekkel.

És a sor a végtelenségig folytatható lenne. Nem történt semmi végzetes és helyrehozhatatlan, ha a fenti pontok bármelyikében magadra ismertél, sőt, még az is lehet, hogy pont úgy jó, ahogy van. Ha szeretnél felszabadulni az állandó bűntudat nyomása alól, van erre egy nagyon egyszerű, de annál hatásosabb módszer, amit a Kapcsolódó Nevelésnél páros meghallgatásnak hívunk. Ha egy elfogadó, nem kritizáló másik felnőttnek tudsz beszélni azokról a dolgokról, amikkel vádolod magad, akkor ebben a biztonságos közegben el tudod gyászolni, ha valami nem úgy alakult, ahogy szeretted volna, ki tudod dühöngeni magad, ha valamit igazságtalannak érzel, vagy enyhíteni tudod az azzal kapcsolatos szorongásaidat, ha a gyermeked nem az „elvártak” szerint működik. Ez pedig segít abban, hogy a mindennapok lazábbak és felhőtlenebbek legyenek, hogy kreatív megoldásokat találj a problémáidra, és a gyerekeknek is segíts túljutni a nehézségeken.

Fábián Dóra, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója, 3 gyerek anyukája

 

 

Beszoktatás pár lépésben

Itt van az ősz, lassan, de biztosan. Ezzel együtt elérkezett a beszoktatás ideje is. Gyerekeink most kezdik a bölcsit, óvodát, esetleg az iskolát. Ez a periódus sokunknak okoz fejtörést: hogy csináljuk, hogy mindenkinek jó legyen, senki se sérüljön, és mindenki boldog legyen.

Összegyűjtöttünk nektek pár lépést, amelyek segítettek nekünk és családunknak a beszoktatásban.

  1. Beszéljünk valakivel az érzéseinkről

Milyen érzés, hogy egy új fejezet kezdődik az életünkben? Milyen érzés elválni és “idegenekre” bízni gyerekeinket? Esetleg, már alig várjuk, hogy ismét dolgozni mehessünk? Minden érzés rendben van, egyikkel sincs semmi baj, viszont hasznos lehet ezekkel az érzéseinkkel foglalkozni. A Kapcsolódó Nevelésnél Páros Meghallgatásnak hívjuk azt az eszközt, amikor két felnőtt kölcsönösen meghallgatja egymást és ami nagy megkönnyebbülést hozhat. Ilyenkor elmondhatjuk az érzéseinket valakinek, sőt intenzíven mozoghatunk (mondjuk csapkodhatunk vagy toporzékolhatunk) vagy akár kiabálhatunk, sírhatunk is, hogy megszabaduljunk azoktól az érzésektől, amelyek gátolnak minket Amelyek okozzák azt a bizonyos gombócot a hasunkban, ha mondjuk az intézmény felé közeledünk, vagy amikor a gyerekünk belép a bölcsi, ovi, kapuján.

  1. Nem akar menni, de muszáj – hallgassuk meg!

Gyermekeink ugyanolyan gazdag érzelmi élettel rendelkeznek, mint mi, felnőttek. Míg a homloklebenyünk kb. 23 éves korunkig fejlődik, addig az érzelmekért felelős agyi területek már csecsemőkorunktól teljes bedobással dolgoznak.

Az elválás nagy érzelmi kavalkáddal jár. Gyermekeink a biztonságot jelentő otthonból kikerülnek egy számukra idegen közegbe, ahol más szabályok vannak, “viselkedni” kell, nem mutathatják ki érzéseiket, sőt még a játékokért, helyezésért is állandó verseny folyik.

Az elején talán nem kívánkoznak túl gyakran ide.

Bennünk bíznak, így hát nekünk “merik” kimutatta legnagyobb félelmeiket, és ennek hangot is adnak. Nagyon sokáig nem fogják tudni elmagyarázni, mit is éreznek valójában, csak azt látjuk, hogy amikor a bölcsibe, oviba indulásról van szó, heves érzelmek törnek ki belőlük: lehet sírnak, de az is lehet, hogy ellenkeznek, kivöröslő arccal üvöltik, hogy “nem akarok!”.

A legnagyobb ajándék, amit tudunk ilyenkor adni: az az idő és a kapcsolódás. Ha szeretettel, melegséggel meg tudjuk hallgatni ezt a sírást, azt az üzenetet adjuk, hogy jogos amit érez, és mi itt vagyunk nekik.

A “sírás meghallgatása” nevű eszközünk abban segít gyerekeinknek, hogy megszabaduljanak félelmeiktől, amelyek gátolják őket abban, hogy egy új helyzettel szembe nézzenek. Ilyenkor le tudják adni a feszültséget, és újult erővel, magabiztosan vágnak neki az életnek.

Ezt nem könnyű meghallgatni, főleg, ha bennünk is nehéz érzések dúlnak. Ilyenkor az 1.-es pontban szereplő eszközzel tudunk segíteni magunknak és ezáltal gyerekeinknek is. Ha épp kora reggel van, és senkit sem tudunk ilyenkor hirtelenjében felhívni, hogy pár percben hallgasson meg, akkor sincs semmi veszve. Adjuk meg az időt magunknak! Ha már nagyon dühösek és elkeseredettek vagyunk, amiért nem akar kimenni a házból a gyerek, vagy még most se vette fel a nadrágját, de a mi idegeinken táncolnak már fél órája, akkor 2-3 percre (ez már nem oszt nem szoroz) vonjuk ki magunkat a helyzetből, püföljünk egy párnát a kis szobában, vagy üvöltsünk bele, és mondjuk ki azokat az érzéseket, amelyek feszítenek belül. Megéri! Utána sokkal nyugodtabban tudjuk folytatni a reggelt!

Nehezített terep lehet, ha a gyerekünk az intézmény kapujában borul ki. Érdemes ezt akár Páros Meghallgatásban elképzelni és belemenni a biztonságos keretek között ezekbe a jelenetekbe. Milyen érzés, ha mások látják, hogy a gyerekem sír? És az sem baj, ha úgy érezzük, hogy ott nem tudjuk őt meghallgatni. Ha a gyerek úgy érzi, otthon, biztosan megteremti magának a lehetőséget a kiadós sírásra.

Nyugodtan mondjuk neki, hogy “sajnálom, most nem tudlak meghallgatni, most itt kell maradnod”.

  1. Ha mód van rá, induljon korábban a reggel és Gyerekidőzzünk pár percet!

Lehetetlennek tűnik, de sokunknak nagyon bevált, hogy reggel, még indulás előtt Gyerekidőzünk.

A reggelek amúgy is kaotikusak szoktak lenni, mindenki rohan, álmos, és semmi kedve elindulni. Ilyenkor be lehet iktatni 5-10 perc játékot. A gyerekidőben azt csináljuk, amit a gyerekeink kérnek, miközben próbálunk maximális figyelemmel, odaadással jelen lenni benne: lehet kergetőzni, olvasni, bunyózni, bármit, amit kér. Meglátjátok, sokszor olyasmit kérnek, ami nekik nagyon segít: pl. bunyózást, mert az oviban sokszor alulmaradtak és tudják, ily módon segítenek az önbizalmukon. Fontos szabály, hagyjuk, hogy ők nyerjenek, és mi mindig a gyengébbik szerepben legyünk!

A kevesebb több: pár perc reggeli Gyerekidő is feltölti az érzelmi tankokat, és ezzel a meleg, szeretetteljes kapcsolódás érzéssel indulnak el az intézménybe.

Ha a gyerekidő után kiborulnak, azt jelenti, hogy nagyon jól csináltuk! Zöld lámpát kaptak az érzelmek, “most itt van anya, és elmondhatom neki, hogy mennyire félek”.

Így a beszoktatás első napjaiban, érdemes több időt szánni reggel az elindulásokra.

  1. Délutáni gyerekidő

A beszoktatás periódusában szoktuk azt tanácsolni, hogy minél gyakrabban tartsunk Gyerekidőt. A Gyerekidőről bővebben olvashattok még weboldalunkon. Azért javasoljuk, hogy a gyerekeink minél többször fürdőzhessenek meg ebben a szeretetthullámban. Minél gyakrabban tapasztalják meg a minőségi, effajta kapcsolódást. Ilyenkor, ha úgy érzik magukat, el tudják “mondani” nekünk, hogy vannak, amely a végén sírásban, esetleg dühkitörésben fog megnyilvánulni. A gyerekidő végén, amikor megöleljük, s azt mondjuk, hogy “most ennyi volt a Gyerekidő, köszönöm, Kincsem”, akkor lehet, hogy kétségbeesetten sírnak, vagy olyat tesznek, ami határszabást kíván. Ez egy jó “ürügy” arra, hogy ismét dolgozhassanak az érzéseinken, és mi meghallgassuk azokat.

Megpróbálhatjuk beiktatni ezeket a tervezett Gyerekidőket a heti programunkba.

A tapasztalat azt mutatja, minél többször hallgatjuk meg őket, ők annál jobban lesznek.

Bízunk benne, hogy ez a pár tipp segít kapcsolódósan és könnyedebben végigmenni a gyerekeitekkel a beszoktatás folyamatán.

Jacsó Ágota, háromgyerekes anyuka, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

A békés beszoktatás titka

 

Közeleg a szeptember, sok szülő ilyenkor aggódva készül a gyerekétől való elválásra: nem könnyű pillanat, amikor bölcsődébe, óvodába megy a nemrég még oly pici babánk. Az elmorzsolt könnyektől a karjával-lábával belénk csimpaszkodó kismajom-effektuson át az éktelen üvöltésig széles skálán mozoghatnak a nehézségek, ha a gyerekünk beszoktatásáról van szó. Hogyan készüljünk fel, és mit tehetünk a nehéz helyzetekben?

Sokszor halljuk: gyereknek gyerek a barátja, jót tesz neki a közösség, és legtöbbször ő maga is lelkesen készül a bölcsire, ovira. Fontos azonban tudnunk, hogy a biztonságos szülői közegből való elszakadás még azoknak a gyerekeknek is sok nehéz érzést hozhat elő, akik amúgy közvetlen, gyerektársaságot kedvelő kis figurák. Ráadásul sokszor a saját szomorúságunkkal is szembe kell néznünk: hiába éreztük néha tehernek, hogy 24 órában gondoskodjunk róla, most mégis mérföldkőhöz érkezik a kapcsolatunk, nekünk magunknak is fel kell dolgozni az elválást.

Szerencsére van 3 tippünk, hogy mindez zökkenőmentesebben történjen.

  1. A felkészülés: töltsük tele a szeretettankot!

Az üzemanyag, amitől a gyerekeink jól tudnak működni: a biztonságot adó szülővel való szeretetteljes kapcsolódás, a melegséggel teli figyelem. Ha „szeretettankjuk” tele van, együttműködőbbek, magabiztosabbak, és a legnagyobb kihívásokkkal is könnyebben néznek szembe. Létezik egy eszköz, amivel napról napra tudatosan és hatékonyan tölthetjük tele ezt a tankot, ami egyfajta esszenciája a kapcsolódásnak, érzelmi vitamin, amit úgy hívunk: Gyerekidő. Nem csak a gyerekünk testét, hanem „érzelmi immunrendszerét” is elkezdhetjük felkészíteni a közösségre.

Hogyan csináljuk? Bejelentjük a gyerekünknek lelkesen: gyere, kicsim, most van 10 percem (15-20-30, amennyi sikerül), ami csak a tiéd! Beállítunk egy órát (erre azért van szükség, mert most csak őrá, a közös játékra fogunk koncentrálni, nem akarjuk nézni az órát), és átadjuk az irányítást. Gyerekidőben az van, amit ő akar, ő irányít – még akkor is, ha olyasmit kér, amit amúgy nem szabad (életveszélyes dolgokat természetesen kivéve – de legtöbbször ilyenkor jövünk rá, hogy kevés dolog van, ami valóban életveszélyes). Ilyenkor nyugodtan tegyük bele extra adag lelkesedésünket a mesenézésbe, vagy élvezzük vele együtt, hogy kivételesen lehet ülni a konyhapulton. Ebben az időben nem tanítunk, nem adunk tanácsot, hagyjuk, hogy hibázzon. Gyerekidőt mindig egy gyerekkel tartunk, csak az övé minden figyelmünk – nem szedjük össze közben a koszos zoknit, nem vesszük fel a telefont. Keressük a szemkontaktust, maradjunk közel. Ha nevet valamin, azt csináljuk tovább!

Elsőre nem is szoktuk észrevenni, mekkora csoda ez az eszköz, mert annyira egyszerű, de valójában napi 10 perc is nagy fordulatokat hozhat az életünkben – és remek előkészítése lehet egy-egy nehezebb élethelyzetnek, mint amilyen a beszoktatás. Az ovi kezdetével bátran folytassuk tovább, hiszen a kapcsolódásra, a mi odafigyelésünkre fokozottan szüksége lesz. Remek eleme lehet ez a kapkodós, nyűgös reggeleknek is, az egész készülődés hangulatát megfordíthatja, ha beletervezzük azt a pár perc nyugodt figyelmet.

  1. A sírás meghallgatása

Ezt az időszakot talán egyetlen család sem „ússza meg” nagy sírások nélkül – ám ez nem is baj! A gyermekeink bölcsek. Pontosan tudják: a sírás, a hiszti, a nagy kiborulás a lehető legtermészetesebb, velünk született feszültségoldó folyamatok. Egy másik ember biztonságot adó jelenlétében sírni gyógyít! Legtöbbször – saját gyerekkori tapasztalatainkból fakadóan – első késztetésünk az lenne, vigasztaljuk meg a gyerekünket minél gyorsabban, tereljük el a figyelmét, hiszen akkor lesz jól, ha a sírásnak minél előbb vége szakad. Ennek azonban épp a fordítottja igaz: minél tovább „szabad” sírni egy-egy fájdalmas helyzetben, miközben mi mellettük tudunk maradni szeretettel, annál inkább meg tud szabadulni a gyerekünk a nehéz érzésektől. Nincs is más dolgunk ilyenkor, mint melegséggel meghallgatni őt. Nem kell mondanunk semmit, nem kell megoldást találnunk: elég, ha közel maradunk, nézzük őt, hozzáérünk, és a szeretetteljes jelenlétünkkel támogatjuk ezt a folyamatot. Jöhet sírás, toporzékolás, hiszti. Ha a gyerekünk a tombolás hevében minket akar megütni, finoman megfoghatjuk a kis kezét, és szeretettel mondhatjuk: ezt nem engedhetem, kicsim. De az érzelmek ezután is szabadon áramolhatnak belőlük.

Meg fogunk lepődni, milyen kiegyensúlyozottak és életvidámak tudnak lenni a gyerekek, miután ilyen módon jól ki tudták sírni (vagy akár hisztizni, tombolni) magukat!

A beszoktatás időszakának ez különösen fontos eleme. Amikor a gyerekek ebben az időszakban nagyokat sírnak, gyakran sok, régóta tartogatott sérelmet is szeretnének kitisztogatni magukból, amik egyfajta kibogozhatatlan érzelmi csomót alkotnak. Nem kell pontról pontra megértenünk, mikor mi van a háttérben! Lehet, hogy az ovikezdés utáni harmadik napon azon borul ki a csemeténk, hogy reggel nem a megfelelő színű bugyit adjuk rá. Nem baj! Ilyenkor sincs más dolgunk, csak meleg figyelmünkkel meghallgatni a sírást, és kivárni, hogy a másik bugyiban is hajlandó legyen elmenni az oviba. Higgyük el, egy ilyen otthoni „hiszti” után legtöbbször kisimultan tudnak bemenni a csoportba.

Ami még jellemző lehet: ha a gyerekünk nem sír, viszont kismajom módjára kapaszkodik belénk kezével, lábával. Az óvodai, bölcsődei gondozónők gyakran tanácsolják, hogy fejtsük le őt magunkról minél gyorsabban, majd menjünk is el, és örömmel újságolják majd, hogy a gyerekünk egy perccel azután, hogy elmentünk, nem is sírt! Valóban – hiszen igazán jó érzelmi nagytakarításra csak biztonságos, ismerős közegben vagyunk képesek! Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elválással kapcsolatos nehéz érzések csak úgy „szublimáltak” a gyerekünkből. Egyszerűen csak nem találtak utat kifelé. Gyakori, hogy ilyenkor a közös délután viszont nagyon nyögvenyelősen telik, vagy akár már érkezésünk pillanatában talál okot rá a gyerekünk, hogy kiboruljon valamin (nem akarok cipőt venni, mért nem hoztál kiflit, menj el stb.). A gyerekek nem szeretik sokáig tartogatni a bennük dolgozó nehézségeket, bízhatunk benne, hogy újra és újra alkalmat fognak találni rá, hogy kimutathassák: most épp valami nem oké! A legegyszerűbb módja annak, hogy ezt megoldjuk, ha segítünk nekik megszabadulni ezektől az érzésektől, azaz meghallgatjuk őket.

Még ennél is békésebb, szelídebb megoldás, ha már a csimpaszkodós percekben résen vagyunk, és lelassítjuk a folyamatot, időt adva az elválással járó nehéz érzéseknek. Ha erősen kapaszkodik belénk, megpróbálhatjuk felvenni a szemkontaktust, szeretettel megsimogatni, és annyit mondani: gyönyörűm, most le foglak tenni, hogy bemehess a csoportba. Sokszor már ettől a mondattól eltörik a mécses (nem is kell letennünk, elég először kimondani!). De az is lehet, hogy egy nagyon finom, leheletnyi mozdulattal el kell kezdenünk lefejteni magunkról a kis kezecskét. Ha a gyerekünk pánikszerűen sírni kezd, jó jel. Maradjunk ezzel az érzéssel. Igyekezzünk a szemébe nézni, mondhatunk olyasmit: tudom, hogy ez nehéz. De eközben folyamatosan „lebegtetjük” azt, ami történni fog: az elválást. Mindig csak addig menjünk el, lassan és gyengéden, amíg megjön a sírás. Az azt jelzi, a gyerekünk már elkezdte a „belső munkát”, éppen azon dolgozik, hogy megszabaduljon az elválással járó szomorúságán és a félelmén. Ha ezt nap nap után meg tudjuk tenni, időt nem sajnálva rá, azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre kevesebb lesz a sírás, egyre könnyebben megy be a csoportba, és nem csak túléli a napokat, hanem egyre magabiztosabban lesz képes jelen lenni. Ha azt érzékeljük, nehezen megy a folyamat, érdemes a reggelekbe több Gyerekidőt csempészni, aminek a vége máris alkalmat adhat egy alapos kiborulásra: a gyerekünk talán már otthon sír egy nagyot azon az érzésen, hogy a közös játéknak most vége, ilyenkor már az elindulás előtt „lecsapolhattunk” egy adagot a rossz érzésekből.

  1. Páros meghallgatás

Ha mindezt olvasva az a gondolat cikázik az olvasó fejében: hiszen ez iszonyú nehéz, nem bírnám – üdv a klubban! Mindez bár nagyon egyszerűen leírható (hallgasd meg), és nagyon hatékony is, valójában egyáltalán nem könnyű! Szülőnek lenni kőkemény érzelmi munka, és ez egy lelkileg kifejezetten kiélezett élethelyzet lehet – nem csoda hát, ha minket is megvisel a dolog. Ebbe azonban nem muszáj belenyugodnunk annyival: hát igen, nehéz, de ez az élet rendje, majd túlteszem magam rajta. Fontos, hogy mi magunk is megkapjuk azt az érzelmi támogatást, amit megérdemlünk! A Kapcsolódó Nevelés tippje: keressünk egy másik felnőttet, aki minket hallgat meg! Nem kell, hogy tanácsot adjon, ne kritizáljon, ne akarjon megvigasztalni, ne mesélje el, hogy hát ez nekik is így volt. Egyszerűen csak hallgasson meg empátiával, fogja meg a kezünket, esetleg ajánljon fel egy ölelést, és fogadja szeretettel a mi dühünket, könnyeinket, sóhajainkat! Hogy a technika pontosan hogyan működik, arról itt lehet bővebben olvasni. Meglátjuk majd, egy-két ilyen alkalom után mi magunk is megkönnyebbülünk, és sokkal hatékonyabban fogjuk tudni a gyerekünket is támogatni.

A Kapcsolódó Nevelés Egyesület azért dolgozik, hogy minden szülő megkapja ezt a fajta támogatást, és így támogathassák gyermekeiket is, akik ebben a meleg, erőt adó közegben kivirágozhatnak. Ha úgy érzed elakadtál ezen az úton, keress minket bátran!

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

„Egy dackorszakos gyerek gondozásához minimum buddhista szerzetesnek kéne lennünk”

Mély önismereti és érzelmi munkával járó elvonulásra indultak a Kapcsolódó Nevelés Egyesület oktatói idén is, hiszen valljuk: mind oktatóként, mind szülőként akkor adhatjuk magunkból a legtöbbet, ha rendszeres időközönként letehetjük a gyerekes hétköznapokkal járó rengeteg feszültséget és érzelmi terhet. A Kapcsolódó Nevelés pozitív gyereknevelési eszközei mellett csoportjainkban épp ezt a kulcsfontosságú belső folyamatot támogatjuk – akár úgy, hogy szeretettel meghallgatjuk, amikor a másik elsírja a nehézségeit, de néha akár úgy is, hogy egy szülő kezébe párnát adunk, hogy legyen mivel püfölni a falat, és kiadni a sok felgyülemlett indulatot.

Van a szülőségnek egy kevéssé ismert, de nagyon fájdalmas paradoxonja, miszerint az egészséges lelki fejlődéshez olyasmit kellene nyújtanunk a gyerekeinknek, aminek rendszerint mi magunk is híján vagyunk: melegséggel teli érzelmi támogatást, lelki megtartó közeget, ítéletmentes elfogadást. Ha szülőként úgy érezzük, ez nem mindig megy, az nem a mi hibánk! A társadalmi berendezkedésünk ilyen, és az agyunk egész egyszerűen így működik.

Hogy is?

Van egy olyan része az agyunknak, a limbikus rendszer, amely egyfajta radarként működik: folyamatosan azt pásztázza, van-e olyan ember mellettünk, akihez biztonsággal kapcsolódhatunk. Ha van, halleluja, megnyugszik, és szépen duruzsol az egész szervünk, mint egy motor. Ha azonban úgy érzékeli, hogy nincs senki, aki támaszként mellettünk van (akár valóban egyedül vagyunk, akár csak nem érezzük a kapcsolódást a környezetünkben lévő emberekkel), riadót fúj. Felvillannak a piros lámpácskák, bekapcsol a vészjelzés, a limbikus rendszerünk azt üvölti agyunk többi részének: ez így nincs jól! Valami nagy baj van! Ennek egészen kézenfekvő evolúciós okai vannak: az emberi csecsemő (és a felnőtt!) egyszerűen nem él túl magányosan, így elsődleges érdeke, hogy más emberek támogatását élvezze. A másokhoz való szeretetteli kapcsolódás nem valamiféle luxus, hanem ugyanolyan elemi szükségletünk, mint mondjuk az evés és az alvás.

Helyzetkép

Ezzel szemben mi történik velünk, szülőkkel az időnk nagy részében? Kezdjük ott, hogy legtöbben a babánk életének első időszakát (Magyarországon leggyakrabban két évet) eltöltjük otthon, a négy fal között. Persze, kétségbeesetten rohangászunk a játszótérre, a babajógára, a ringatóra (ha tehetjük), de mindezek mellett a nap nagy részében azért mégiscsak egyedül kell megoldanunk, hogy el tudjunk menni zuhanyozni, amikor a baba ezredjére is felsír, vagy hogy megfőzzük az ebédet félkézzel, mert nem akarja, hogy letegyük. Ezután pedig legtöbben visszatérünk a munka világába, folyamatosan zsonglőrködünk a munkahelyi, háztartási és egyéb teendőink tonnáival, és vajmi kevés melegséggel teli emberi kapcsolat ápolására futja az időnkből, energiánkból.

Amennyi emberi interakcióban a mindennapokban mégis részünk van, annak egy jó része sajnos szintén nem az épülésünket szolgálja. Sok közülük a felszínes párbeszéd, a „kirakat-helyzetek”, amikor úgy érezzük, viselkednünk kell, nem panaszkodni, és sajnos igen sok kapcsolatunkat terhelik nehéz érzések – gyakran a közvetlen családunkon belül is. Saját indulataink például a szüleink hibáival szemben, vagy dühünk, amiért az anyósunk az istennek se érti meg az igény szerinti szoptatás lényegét. Mindezeken felül akár a közvetlen környezetünkből, akár ismeretlenektől (és ebbe sajnos ma már az online média is beletartozik) igen nagy mennyiségű kritikát kapunk: a mi hibánk, hogy a gyerekünk hisztizik, a mi hibánk, ha hordozás helyett babakocsizunk, vagy éppen „elkényeztetjük” a babánkat a túl sok cipeléssel, és talán még a gyerekorvos is beszól majd, ha túl későn vesszük észre, hogy a gyerekünk kislábujja rossz szögben áll, és nem vittük dévényezni.

Van tehát egy olyan érzelmi-nonverbális üzenet, amire szülőként egyszerűen ki vagyunk éhezve: itt vagyok, meghallgatlak! Hogy tudom, mennyire nehéz! Hogy bármi is történjék, én tudom, hogy jó szülő vagy! Hogy nyugodtan kiborulhatsz néha, én veled vagyok! Hogy itt vagyok veled, és tudom, hogy bármilyen nehéz is, meg fogod tudni oldani! Hogy jól csinálod!

A megoldás

Szülőnek lenni érzelmi munka. Egy dackorszakos gyerek odaadó gondozását nagyjából egy buddhista szerzetes tudná türelmesen elvégezni, ehelyett legtöbbször agyonhajszolt, stresszes, millió feladattal küzdő szülőket kap. A Kapcsolódó Nevelés megközelítésmódjának egyik alapfelismerése, hogy mi szülők csak akkor vagyunk képesek a legjobbat nyújtani magunkból a gyermekeinknek, ha saját érzelmi terheinktől, feszültségeinktől rendszeresen meg tudunk szabadulni.

Ennek eszköze nálunk a Páros Meghallgatás. Ezt érdemes egy jól kidolgozott technikának, és nem valamiféle szabad beszélgetésnek tekintenünk, mert akkor fog igazából működni. Ehhez annyi kell, hogy két felnőtt ember egymással megegyezik, hogy rendszeres időközönként meghallgatják egymást: beállítanak egy órát, és először egyiküknek, majd másikuknak van ugyanannyi perce (lehet ez tíz, de még jobb, ha fejenként harminc). A saját idejében az egyik fél nem tesz mást, csak ventilál: saját érzéseiről beszél, elmondja, mi bántja, mik az aktuális aggodalmai, fájdalma, frusztrációi vagy akár örömei, és hagyja, hogy áramoljanak a testéből az érzések. Ilyenkor gyakran élünk beszéd közben klassz, velünk született gyógyító folyamatainkkal: sírunk vagy éppen nagyon nevetünk. Mindkettőből jó, ha minél több van! Eközben a másik nem tesz mást, mint melegséggel, odafigyeléssel, empátiával, a szemünkbe nézve, és akár a kezünket megfogva meghallgat minket, és közvetíti nekünk nonverbálisan azt az üzenetet, hogy jók vagyunk! Emlékezteti magát gondolatban, hogy a másik ember szuper szülő, és meg fogja találni a saját megoldásait a nehézségeire. Nem szól bele, nem ad tanácsot, nem kritizál, nem ítélkezik. Csak hallgat, szeretettel.

Ha egyszer kipróbáljuk, érzékelni fogjuk, hogy ez nem csak egy egyszerű ventilálás. Ezzel a technikával tulajdonképpen az agyunkat huzalozzuk újra, olyan üzeneteket építünk be, amiből sajnos egyébként oly keveset kapunk: hogy minden rendben van, rendben van megélni az érzéseinket, és van itt valaki, aki mellettünk áll és támogat. Mindemellett persze kiváló lehetőség arra, hogy kiadjunk magunkból minden feszültséget, frusztrációt, fájdalmat, nehéz érzést, amit oly nehezen tudunk néha magunkban tartani, és amiktől ha megszabadulunk, sokkal kiegyensúlyozottabbak lehetünk. Ha van a hetünkben legalább egyszer egy olyan pár perc, amikor kimondhatjuk a minket leginkább bántó vagy leginkább szégyellt mondatokat, amelyeket a hétköznapok viharaiban a gyerekeinknek vagy éppen a párunknak szánunk, a maradék időben sokkal jobban fogjuk érezni magunkat. Talán elsőre ellentmondásosnak tűnik, de türelmesebb és odaadóbb szülők tudunk lenni, ha a Páros Meghallgatás során ráüvölthetünk például az (odaképzelt) gyerekünkre, hogy „Elegem van belőled!”, „Mi a fene bajod van?”, „Legszívesebben a falhoz csapnálak!” vagy más hasonlókat, amelyek ha éles helyzetben jönnek a szánkra, általában erős bűntudatot hoznak utána magukkal.

Ez a fajta érzelmi munka gyakran magával hozza a megoldást a szülőség egy másik fontos problémájára is: arra, hogy gyerekkori – néha fájdalmas – élményeink nagyban befolyásolják, hogy milyen szülők vagyunk, és gyerekkori mintáink a legváratlanabb pillanatokban bukkannak a felszínre. Sokszor nem értjük utólag, miért kellett annyira ráordítanunk a gyerekünkre, amiért kiborított egy pohár vizet. Ennek oka azonban egyszerű: valószínűleg saját szüleinkkel is előfordult, hogy tehetetlen és feszültséggel teli pillanataikban ránk kiabáltak ilyesmiért. Azok a dolgok képesek a leginkább kiborítani minket, amelyek „megnyomnak rajtunk egy gombot”, azaz saját, régi, fájdalmas pillanatainkra emlékeztetnek minket. Páros Meghallgatásban ezeket a régmúltbeli nehézségeket is felderíthetjük, így ha ezektől időről időre meg tudunk szabadulni, érzelmileg sokkal hatékonyabban fogjuk tudni kezelni a gyerekeinkkel járó nehézségeket.

Ez a módszer arra jó, hogy azok a szülők lehessünk, akik valójában vagyunk!

Elvonulunk

A Kapcsolódó Nevelés oktatóinak egyfajta alapkövetelmény, hogy mi magunk is heti rendszerességgel gyakoroljuk a Páros Meghallgatást, amelynek segítségével az évek során saját egyre mélyebb bugyrainkba juthatunk el. Oktatóként tudjuk, minden szülő jó, és a legjobbat nyújtja a gyerekének, amire képes. Aki ott van a csoportjainkban, az egy olyan ragyogó szülő, aki ráadásul még tenni is hajlandó azért, hogy utakat találjon a gyermekéhez és erősíteni tudja a kapcsolatukat. Ez mélységes csodálattal és szeretettel tölt el mindannyiunkat. Mindezek ellenére akadnak olyan esetek, amikkel nehéz mit kezdenünk, olyan szülői vélemények vagy magatartások, amik valamelyikünkben nagy érzéseket kavarhatnak fel. Oktatóként tudjuk, hogy ezek az érzések rólunk szólnak. Ha egy-egy ilyen helyzetben nem tudunk mit kezdeni a másik emberrel, akkor azt a témát nekünk kell elvinnünk meghallgatásba, hogy a csoportban újból lássam és érezzem, minden szülő jó, és teljes elfogadással tudjak jelen lenni.
Ígyhát mind a kiegyensúlyozott szülői létünket, mind az odaadó szakmai munkát is szolgálja a Páros Meghallgatás rendszeres gyakorlása. Ennek betetőzése az évenkénti többnapos elvonulásunk. Idén júliusban is összejöttünk két napra, és egymás elfogadásának, az ítéletmentes meghallgatásnak, odafigyelésnek egy olyan kivételes szigetén találhattuk magunkat, amely feltölt, megtart, megerősít, és egész évben segít minket a küldetésünk teljesítésében. Azaz abban, hogy támogassuk a szülőket, hogy a családon belül meglévő szeretet mind hatékonyabban találhasson utat magának a hétköznapokban.

Balogh Fruzsina oktatónk írása

Kapcsolódjunk kisbabánkkal!

A Kapcsolódó Nevelés eszközei abban is különlegesek, hogy születéstől kezdve (sőt, akár még előbb) elkezdhetjük alkalmazni őket. És ahogy nőni kezd a baba, nem kell azon gondolkodnunk, hogy vajon milyen stratégiára kell váltanunk, ugyanazt az 5 egyszerű eszközt használhatjuk tovább, éppen az aktuális helyzetre szabva.

Amikor egy új kisbaba érkezik a családba, legyen az az első, vagy akár az ötödik, biztos, hogy egészen új dolgokkal és vegyes érzelmekkel fogunk szembesülni. Amellett, hogy a baba fizikai ellátása 24 órás készenlétet igényel, kezdetektől oda kell figyelnünk babánk és saját magunk lelki egészségére is. Ebben jelentenek óriási segítséget a Kapcsolódó Nevelés eszközei. Nézzük sorban, hogy hogyan:

1. Páros meghallgatás

Ez az az eszköz, amit már a várandósság alatt is érdemes elkezdenünk, hiszen már akkor is bőven vannak olyan gondolataink és érzéseink, amik egy hétköznapi beszélgetésbe nem feltétlenül illenek bele, vagy nem azt a reakciót kapjuk, ami akkor segítene nekünk. Érdemes egy minket tisztelettel végighallgató, nem kritizáló, tanácsokat nem osztogató másik felnőttnek beszélni félelmeinkről, aggodalmainkról, akár a kényelmetlen testi tünetekről, de ugyanígy a várakozás pozitív oldaláról is. Miután megszületett a baba, ezt nem lesz könnyű továbbra is megszerveznünk, de akár 5 perc telefonos meghallgatás is életmentő lehet, amikor mondjuk már fél órája sír, és fogalmunk sincs, hogy mi baja, ha délután 2-kor még a reggeli kávénkat se tudtuk meginni, vagy egyszerűen csak magányosnak érezzük magunkat.

2. Gyerekidő

Szülőként gyakran érezzük, hogy folyton a gyerekeinkkel vagyunk, különösen igaz ez egy újszülöttre, vagy egy pár hónapos babára. Mégis, a sok rutinfeladat: pelenkázás, öltöztetés, házimunka mellett kevés lehet az az idő, amikor minden gondolatunkat, feladatunkat félretéve kizárólag a babára koncentrálunk. Különösen igaz ez, ha már nagyobb tesó(k) is van(nak). Ha nagyon kimerültek vagyunk, bezárva érezzük magunkat, esetleg sokat sír, szintén nehéz lehet az igazán kapcsolódós pillanatokat megtalálni. Ezért érdemes tudatosan megteremteni ezeket a helyzeteket, pl. naponta 5 percre beállítani egy csipogót és addig csak a karunkban tartani és szeretettel nézni őt, kedves hangon beszélni hozzá. Nagyobb, már felfedező babákat meg egyszerűen csak kísérni a tevékenységükben. Könnyebben egymásra tudunk így hangolódni, megismerhetjük a babánkat, a nagyobbak pedig bátran kísérletezhetnek biztonságos jelenlétünkben. Amikor meg már kinő a babakorból, érdemes emlékeznünk erre, hogy mennyire jó volt a babánkat pusztán a létezéséért csodálni – nagyobb gyerekünk is hálás lesz érte, ha időnként ugyanezt tesszük vele.

3. Nevetés meghallgatása

Már az egészen pici babánkat is meg tudjuk nevettetni, ha pl. grimaszolunk vagy vicces szavakat ismételgetünk neki. Bármin is nevet a baba, abból csináljunk még többet! Biztosan sokan láttátok már ezt a videót, ahol azt látjuk, hogy a baba a világ legviccesebb dolgának tartja, ahogy az apukája széttép egy papírt. Ide tartozik a klasszikus kukucs-játék és a fogócska is, amit kúszó-mászó babánkkal már nyugodtan játszhatunk. A kukucs-játéknál fontos, hogy találjuk meg az elbújásnál azt az időt, ami még izgalmas, de nem túl ijesztő, az újra találkozáskor pedig mutassuk, hogy mennyire örülünk neki, hogy előkerült. Ez a játék remekül oldja a kisebb-nagyobb szeparációkból fakadó rossz érzéseket. A fogócskánál ügyetlenkedjünk az elkapásnál, majd ölelgessük, puszilgassuk össze őket, amikor sikerül elkapni őket. Már egész kicsik is próbálgathatják az erejüket a hancúrozással, különböző ölbeli játékokkal, amikor a végén mi mondjuk eldőlünk, mintha fellöktek volna minket. A kisfiam egy időben például nagyon szerette azt a játékot, hogy a ruhám madzagjánál fogva magához ránt. Szintén nagyon szeretik, ha egyszerűen csak utánozzuk őket, a hangadásaikat, a kézmozdulataikat. Ezek a játékok az önbizalom fejlődése szempontjából is nagyon fontosak: ezek által hatékonynak érzik magukat a világban. 1 éves kor felé közeledve pedig már kezdik érteni azokat a játékokat is, amikor eljátszunk valamilyen korábbi jelenetet, például, hogy elesett és beütötte a fejét (a példa a Larry Cohen: Legyőzzük a félelmet c. könyvéből származik.). A nevettetésnél fontos, hogy a nevetést ne csikizéssel érjük el: egy baba még kevésbé tud tiltakozni, mint egy nagyobb gyerek, ha ez neki nem jó, csak kényszerből nevet. Próbálkozzunk inkább finom érintésekkel és már a piciknél is beválik, ha csak úgy teszünk, mintha megcsikiznénk őket. Szintén érdemes ezeket a játékokat nagyobb gyerekünknél is megtartani, később is ugyanúgy élvezi majd, ha például legyőzhet minket, ekkor már nagyobb erőbedobással.

4. Határszabás

A babák kis felfedezők, minden érdekli őket, mindent kipróbálnak. És persze egy jól felszerelt, modern otthonban számtalan veszély leselkedhet rájuk emiatt, és annak se örülünk, ha kárt tesznek kedvenc, értékes tárgyainkban, vagy ha az orrunkba markolnak. Hogy ne kelljen állandóan akadályokba ütközniük, érdemes az otthonunkat amennyire lehet, bababiztossá alakítani. De még így is lesznek dolgok, amiket nem engedhetünk, és természetesen a szóbeli utasításunkat még jó darabig nem fogja érteni, illetve nem fog annak eleget tenni. Babáknál kiemelten fontos, hogy odamenjünk, és fizikailag akadályozzuk meg, hogy belenyúljon a konnektorba, meghúzza a macska farkát, vagy kiborítsa a szemeteskukát. Megpróbálhatunk ajánlani valami hasonló tevékenységet, vagy alkalmazhatjuk a játékos határszabást is, például felkaphatjuk nevetve és megdögönyözhetjük, miközben elmondjuk a szabályt. De biztosan lesz, amikor ki fog borulni, ilyenkor segít, ha együttérzően meghallgatjuk, hogy mennyire dühös, szomorú amiatt, hogy megakadályoztuk cselekvésében. Idővel pedig meg fogja tanulni azt a néhány egyszerű szabályt, amire feltétlenül szükség van a biztonsága és a kellemes együttélés érdekében, és ha mégis megszegi, biztosak lehetünk benne, hogy valami miatt éppen nem érzi jól magát. A kisfiamnak például, mint a legtöbb gyereknek, rendkívül érdekes a telefonom. Én meg is engedem, hogy megfogja, nyomkodja, azt viszont nem, hogy a szájába vegye, mert attól tönkremehet. Számtalan epizódon vagyunk túl, amikor elvettem tőle a telefont, amikor a szájába vette, majd visszaadtam, hadd nézegesse. És most hogy ez írom, nem emlékszem, mikor nyálazta össze utoljára a telefonomat. 🙂 Szintén szükség lehet hatászabásra olyan esetekben is, amikor valamilyen számára kellemetlen dolgot muszáj megcsinálnunk, pl. pelenkázás, orrszívás. Ha nem nagyon sürgős a dolog, megmutathatjuk neki, hogy ez az orrszívó, most kifogom szívni az orrodat, és próbáljuk meg a lehető legkevesebb korlátozással ezt megtenni, amennyire lehet, irányíthassa a tevékenységet. Így is maradhat kellemetlen élmény, illetve van, hogy másképp nem megy, le kell fognunk. Jó, ha utána ki tudja dühöngeni magát a karunkban, amiért ez az igazságtalanság történt vele. Így elkerülhetjük, hogy a végén már a porszívó puszta látványától is pánikba essen.

Amikor nagyobb lesz, valamilyen számunkra érthetetlen viselkedésnél érdemes végiggondolnunk, hogy nem valamilyen kísérletezésről van-e szó, ugyanúgy, mint babakorában, amikor egyszerűen csak szeretne kipróbálni valamit, amiről még nem tudja, hogy a következményének esetleg nem fogunk örülni.

5. Sírás meghallgatása

A babák sírnak, ez mindenki számára nyilvánvaló igazság. Az viszont már kevésbé tudott tény, hogy a babák akkor is sírhatnak, amikor minden fizikai szükségletük ki van elégítve. Nem éhes, száraz a pelenka, nem fáradt, tartjuk a karunkban, mégis sír. Gyakran elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy „valamit tenni kell”, ezért aztán mindent bevetünk: rázogatás, séta, éneklés, szoptatás, hordozás, több inger, kevesebb inger. Ilyenkor érdemes egy kicsit lelassítani és megfigyelni a helyzetet: fizikailag minden oké? Esetleg fájhat valamije, van valami olyan problémája, amin tudunk segíteni? Ha nincs, akkor egyszerűen csak sírni kell. Már egy újszülöttnek is lehetnek olyan élményei, amit a sírással tud kidolgozni magából. Fontos, hogy nem hagyjuk magára: a karunkban tartjuk és megpróbáljuk felvenni vele a szemkontaktus. De se rázogatásra, se túl sok beszédre nincs szükség. Egyszerűen csak a jelenlétünkkel biztosítsuk, hogy minden rendben, ez a dolog el fog múlni. Ez még olyankor is segíthet, ha olyan fájdalma van, például fogzás miatt, amit nem tudunk teljesen megszüntetni. Ha megütötte valamijét, vagy frusztrált, mert nem sikerül mászni, akkor is segít, ha egyszerűen csak az ölünkbe vonjuk, és annyit mondunk együttérzően: igen, elestél. Sajnálom, ez most nem sikerült. Nem kell azonnal például szoptatással megnyugtatnunk, vagy valamilyen játékkal elterelni a figyelmét. Nem maga a sírás a rossz, hanem ami okozta. Ha ki tudja sírni magát szerető jelenlétünkben, utána helyre áll a világ rendje.

Fontos: a legtöbbünknek ez a legnehezebb eszköz babákkal, aminek lehet az az oka, hogy a mi szüleink még nem voltak ezeknek az információknak a birtokában, és amikor sírtunk, nem tapasztaltuk meg ezt a fajta figyelmet. Ha úgy érezzük, hogy ez nekünk nem megy, semmi baj! Nyugodtan tegyük, amit a szívünk diktál, azzal biztosan nem rontunk el semmit. A rossz érzések pedig nem fognak örökre a babánkban ragadni, előbb-utóbb biztosan kell majd határt szabnunk, amikor lehetősége lesz sok-sok korábbról tárolt rossz érzéstől is megszabadulni. Nekem személy szerint csak a harmadik babámmal sikerült ez a fajta sírásmeghallgatás. Az elsőnél még nem tudtam róla, a másodiknál már olvastam, de támogatás hiányában nem mertem, nem tudtam kipróbálni. Kiemelten fontos, hogy legyen, aki minket is meghallgat egy-egy ilyen epizód után, és az sem baj, ha közben nálunk is eltörik a mécses.

 

A babák sírásának meghallgatásáról bővebben itt olvashattok. És egy történet arról, hogyan működik ez a gyakorlatban.

 

(Ha úgy érezzük, hogy  a baba ellátása az átlagosnál is nagyobb terhet ró ránk, képtelenek vagyunk megküzdeni az új helyzettel, érdemes tájékozódnunk a szülés utáni depresszióról. Fontos, hogy nem tehetsz róla, ha ilyen negatív érzéseid vannak, és megérdemled, hogy szakszerű segítséget kapj!)

 

Fábián Dóri, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója