• Skip to primary navigation
  • Skip to main content
  • Skip to primary sidebar
  • Skip to footer

Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

  • Rólunk
    • Köszöntő
    • A Kapcsolódó nevelésről
    • Oktatóink
    • Akik még a szekeret tolják…
    • Rólunk mondták
    • Egyesület
    • Tegyünk együtt
    • Erasmus+ 2018
    • Erasmus+ 2019
    • Erasmus Parenting+ 2019-22
  • Tanfolyam
    • 1 alkalmas
    • 3 alkalmas
    • 6 alkalmas
  • Tippeink
    • 5 egyszerű eszköz
    • Cikkek
    • Kiadványok
    • Hallgasd meg!
    • Máshol megjelent cikkeink
    • Hitelesen a várandósságról
  • Adományozz!
    • Adományok
    • 1%
  • Kapcsolat
  • Blog
  • Kapcsolódó Klub
  • Naptár

páros meghallgatás eszköze

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

Ambrózy Noémi | 2020. augusztus 29. |

A kisfiamnál a bölcsis és az óvodai beszoktatás is nagyon hasonlóan ment. A szeparáció nála újra és újra felmerülő téma a mai napig. Nagyon szeret közösségben lenni, de ahhoz, hogy az új helyzetben kapcsolódni tudjon, ahhoz minden egyes alkalommal át kell dolgoznunk magunkat a nehéz érzéseken. Szerencsére eddig minden intézmény partnerünk volt ebben, és szeretettel vették körül mindig, ha nem is feltétlenül alkalmazták a mi eszközeinket. Már pár hete járt -meglehetősen lelkesen-, bölcsődébe, amikor is egyik reggel teljességgel kiborult, hogy ő márpedig nem megy be, és amúgy sem akar bölcsődébe járni.

Sírt, fetrengett a földön az öltözőben. Elhatároztam, hogy segítek neki megszabadulni a sok rossz érzéstől, korábbi tapasztalataim alapján már tudtam, hogy ha szeretettel mellette tudok maradni, az segít. Arra figyeltem, hogy ne csapkodja a bútorokat, és ne legyen veszélyben. Nem engedte, hogy hozzáérjek, ezért emellett csak annyit mondtam neki, hogy itt vagyok mellette. Mondtam neki, hogy jó helyen van itt (ezt szerencsére tényleg így is gondolom a mai napig, hogy jó helyre járt). Harminc perc után viszont magamban is éreztem a feszültséget felgyűlni, és azt is, hogy így nem tudom tovább meghallgatni. Ezt megmondtam neki, és egy üvöltő-síró gyereket adtam oda a gondozónak. Szerencsére hamar megnyugodott (a saját lelkem megnyugtatására hallgatóztam).

Ahogy azt anno megtanultam, menetrend szerint érkezett a délutáni kiborulás: ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Amikor érte mentem, akkor arra készültem lelkileg, hogy ez előfordulhat, hiszen reggel nem tudta teljesen kisírni magát a jelenlétemben. Akkor még legalább húsz percet üvöltött, amit már végig tudtam hallgatni. Amikor befejezte, onnantól kezdve szinte egyik reggel sem volt probléma, mindig örömmel és jó kedvvel ment bölcsődébe. Jó adag szeparációval kapcsolatos rossz érzéstől szabadulhatott meg a sírás által.

Amikor óvodába került, az nagy váltás volt neki, mert a bölcsődei tíz gyerekhez képest a huszonötöt elég soknak élte meg. Az óvodában már nem volt lehetőség ugyanarra a babusgatásra, amit a bölcsődében élvezhetett. Érezhető volt, hogy az óvónőhöz sem sikerült annyira kapcsolódni, aki szegény fél évig egyedül vitte a csoportot.
Nagyjából egy hónap után itt is borult a bili. A bölcsődei alkalom után itt már lényegében készültem rá, és tudtam, hogy el fog jönni ez a pont, mert éreztem is, ahogy halmozódik benne a feszültség. A hallgatópáromnak köszönhetően
(akinek minden a helyzettel kapcsolatos érzésemet kiadhattam, ő pedig csak szeretettel meghallgatott engem) már képes voltam végighallgatni a negyven perces kiborulást, amit szerencsére közönség nélkül sikerült végigcsinálnunk az óvoda öltözőjében. Nagyon hálás vagyok azért, hogy nem kaptunk nézéseket, és ha arra járt valaki, akkor is tudtam jelezni, hogy kezemben tartom az ügyet. Amikor lecsendesedett, akkor pár perc ölelgetés után elbúcsúzott, és vidáman ment be a társai közé játszani.

Nekem ezek az alkalmak nehezek voltak, de tudtam, hogy utána sokáig jó lesz. Az óvodában azért többször előfordul, hogy sok neki a csoport, és telítődik, de jó érzés, hogy mindig vannak eszközeink, amikhez nyúlhatunk. És ahogy erősödik az óvónőkkel a kapcsolata, annál könnyebbek a reggeleink is.

Nem a Te hibád! – hogyan szabaduljunk meg a bűntudattól?

Nem a te hibád! – ez egy rendkívül erős, nagy hatású mondat, amit páros meghallgatásban gyakran használunk. Mert sokan állandó bűntudatban éljük az életünket, erre nemrég egy viccesnek szánt összeállítás is rádöbbentett. Olyan cselekvéseket szedtek össze, amiket mindenki csinál, de nem mer bevallani. Pl. amikor végül nem vásárolsz semmit egy boltban, és igyekszel természetesen viselkedni, nehogy meggyanúsítsanak, hogy loptál valamit. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira vicces, ha így érezzük magunkat, amikor semmi rosszat nem csináltunk. A gyereknevelés pedig kifejezetten egy olyan terep, ahol hajlamosak vagyunk bűntudatot érezni, ez viszont nagyon megnehezíti azt, hogy rugalmasak, kreatívak legyünk, sőt, néha még azt is, hogy a gyerekeinkhez kapcsolódjunk. Ezért nagyon fontos újra és újra elmondani, hogy minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekeinek, és a rendelkezésére álló információk és erőforrások birtokában a legjobbat teszi, amire adott pillanatban képes.

Nem a te hibád, ha rákiabálsz: időnként egyszerűen elszakad a cérna, ez bárkivel megeshet. A legtöbben olyan kevés támogatással, pihenéssel, feltöltődési lehetőséggel éljük a mindennapokat, hogy lehetetlen mindig megőrizni a hidegvérünket. Általában utána egyből rosszul érezzük magunkat, ami pontosan azért van, mert ezt nem akartuk, de nem voltunk abban az állapotban, hogy megakadályozzuk.

Nem a te hibád, ha sírni hagytad: lehet, hogy meg voltál róla győződve, hogy így helyes, így lesz önálló és magabiztos, hiszen olyasvalakitől hallottad ezt, akiben megbíztál, aki hiteles volt számodra. Lehet, hogy képtelen voltál a síró babádhoz kapcsolódni, mert túlságosan elöntöttek a rossz érzések. Vagy egyszerűen csak nem volt lehetőséged segíteni rajta, mert mondjuk a testvérének volt még nagyobb szüksége rád.

Nem a te hibád, ha nem tudtad szoptatni: sokan úgy indulunk neki a kisbabás életnek, hogy bízunk magunkban, az ösztöneinkben, nekünk ez majd simán menni fog. Ami teljesen reális elképzelés volt, csak éppen a valóságban sokszor előre nem látható akadályokba ütközünk: nem kapjuk meg a megfelelő támogatást, vagy információt. Ebben a szülés utáni nagyon érzékeny állapotban nagyon romboló tud lenni még egy jó szándékú, de ügyetlen mondat is.

Nem a te hibád, ha verekszik, vagy rágja a körmét: egy gyereket számtalan frusztráció ér a mindennapok során, amiknek egy része teljesen kikerülhetetlen, vagy szükségszerű. Van, hogy nem tudsz ott lenni, van, hogy éppen nem tudsz mit tenni. Vannak gyerekek, akik a felhalmozódott feszültségtől verekedéssel próbálnak megszabadulni, mások inkább visszahúzódnak. Szinte törvényszerű, hogy minden gyerek az élete valamelyik szakaszában produkálni fogja ezeket a dolgokat.

Nem a te hibád, ha idegesít a gyereked: ez is annak a következménye, hogy nagyon kevés feltöltődési lehetőséggel nagyon sokat kell egyedül lennünk a gyerekeinkkel. Természetes, hogy nincs mindig túlcsordulva a szívünk anyai szeretettel, ahogy azt sokszor az idilli anya-gyerek fotók és megható idézetek sugallják. Még ha a lehető legtöbb segítséget meg is kapjuk a gyerekneveléshez, miért is ne idegesítene néha a gyerekünk, ahogy a legjobb barátunk, vagy a szerelmünk is időnként borzasztó zavaró tud lenni.

Nem a te hibád, ha az átlagostól eltérően fejlődik: minden gyerek egyedi és megismételhetetlen és fantasztikus egyéniség. Természetes, ha aggódsz, hogy esetleg valami nincs rendben, még akár egy szakembert is felkereshetsz, hogy megnyugtasson, vagy megkapd a megfelelő segítséget, ha tényleg szükséges. De egészen biztosan nem azért nem beszél még, mert nem beszéltél hozzá eleget, nem azért van még szüksége a pelenkára, mert nem vagy elég következetes a bilire szoktatásban és nem azért nem tud még olvasni, mert nem írattad be előkészítő foglalkozásra.

Nem a te hibád, ha rossz evő: persze, mert folyton édességgel tömöd, és mindig azt főzöd, amit szeret, különben is túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a dolognak – mondják a jó szándékú tanácsosztók. Hát persze, hogy nagy jelentőséget tulajdonítasz az evésnek, hiszen azt szeretnéd, hogy egészséges legyen, és mindent elkövetsz, hogy valamit, bármit egyen végre.

Nem a te hibád, ha udvariatlan, nem köszön, nem néz a felnőttek szemébe: a kisgyerekek szemében sokáig tökéletesen értelmetlenek ezek az udvariassági szabályok. Másrészt a bizalom és a tisztelet nem jár automatikusan minden felnőttnek, a gyerekeknek ehhez időre, türelemre és kapcsolódásra van szükségük. Ez persze érthető módon sok felnőttnek rosszul esik, mégis teljesen rendben van, ha az ilyen helyzetekben inkább a gyereked mellé állsz.

Nem a te hibád, ha szalad a háztartás: egyszerűen képtelenség kisgyerek, és/vagy munka mellett még a háztartási teendőket is maradéktalanul elvégezni. Szinte már közhely, hogy mekkora nyomás nehezedik ezzel kapcsolatban az anyákra és az apákra egyaránt, hogy minden szerepünkben tökéletesen helytálljunk. A nyomás mégsem csökken, időről időre állítanak elénk olyan példákat, akik úgy tűnik, mintha képesek lennének erre.

Nem a te hibád, ha baleset éri: ki képes minden pillanatban száz százalékosan figyelni, nemhogy egy, de több dologra is egyszerre? Talán még a pilóták sem. Minden szülő rémálma, hogy a gyerek egyszer csak nincs ott, vagy baja esik, természetes, hogy ezt senki nem szeretné. De még ha rendelkeznénk is ezzel a szuperképességgel, gyermekünk jogosan várja el, hogy bízzunk meg benne, ne figyeljük minden lépését árgus szemekkel.

És a sor a végtelenségig folytatható lenne. Nem történt semmi végzetes és helyrehozhatatlan, ha a fenti pontok bármelyikében magadra ismertél, sőt, még az is lehet, hogy pont úgy jó, ahogy van. Ha szeretnél felszabadulni az állandó bűntudat nyomása alól, van erre egy nagyon egyszerű, de annál hatásosabb módszer, amit a Kapcsolódó Nevelésnél páros meghallgatásnak hívunk. Ha egy elfogadó, nem kritizáló másik felnőttnek tudsz beszélni azokról a dolgokról, amikkel vádolod magad, akkor ebben a biztonságos közegben el tudod gyászolni, ha valami nem úgy alakult, ahogy szeretted volna, ki tudod dühöngeni magad, ha valamit igazságtalannak érzel, vagy enyhíteni tudod az azzal kapcsolatos szorongásaidat, ha a gyermeked nem az „elvártak” szerint működik. Ez pedig segít abban, hogy a mindennapok lazábbak és felhőtlenebbek legyenek, hogy kreatív megoldásokat találj a problémáidra, és a gyerekeknek is segíts túljutni a nehézségeken.

Fábián Dóra, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója, 3 gyerek anyukája

 

 

Beszoktatás pár lépésben

Itt van az ősz, lassan, de biztosan. Ezzel együtt elérkezett a beszoktatás ideje is. Gyerekeink most kezdik a bölcsit, óvodát, esetleg az iskolát. Ez a periódus sokunknak okoz fejtörést: hogy csináljuk, hogy mindenkinek jó legyen, senki se sérüljön, és mindenki boldog legyen.

Összegyűjtöttünk nektek pár lépést, amelyek segítettek nekünk és családunknak a beszoktatásban.

  1. Beszéljünk valakivel az érzéseinkről

Milyen érzés, hogy egy új fejezet kezdődik az életünkben? Milyen érzés elválni és “idegenekre” bízni gyerekeinket? Esetleg, már alig várjuk, hogy ismét dolgozni mehessünk? Minden érzés rendben van, egyikkel sincs semmi baj, viszont hasznos lehet ezekkel az érzéseinkkel foglalkozni. A Kapcsolódó Nevelésnél Páros Meghallgatásnak hívjuk azt az eszközt, amikor két felnőtt kölcsönösen meghallgatja egymást és ami nagy megkönnyebbülést hozhat. Ilyenkor elmondhatjuk az érzéseinket valakinek, sőt intenzíven mozoghatunk (mondjuk csapkodhatunk vagy toporzékolhatunk) vagy akár kiabálhatunk, sírhatunk is, hogy megszabaduljunk azoktól az érzésektől, amelyek gátolnak minket Amelyek okozzák azt a bizonyos gombócot a hasunkban, ha mondjuk az intézmény felé közeledünk, vagy amikor a gyerekünk belép a bölcsi, ovi, kapuján.

  1. Nem akar menni, de muszáj – hallgassuk meg!

Gyermekeink ugyanolyan gazdag érzelmi élettel rendelkeznek, mint mi, felnőttek. Míg a homloklebenyünk kb. 23 éves korunkig fejlődik, addig az érzelmekért felelős agyi területek már csecsemőkorunktól teljes bedobással dolgoznak.

Az elválás nagy érzelmi kavalkáddal jár. Gyermekeink a biztonságot jelentő otthonból kikerülnek egy számukra idegen közegbe, ahol más szabályok vannak, “viselkedni” kell, nem mutathatják ki érzéseiket, sőt még a játékokért, helyezésért is állandó verseny folyik.

Az elején talán nem kívánkoznak túl gyakran ide.

Bennünk bíznak, így hát nekünk “merik” kimutatta legnagyobb félelmeiket, és ennek hangot is adnak. Nagyon sokáig nem fogják tudni elmagyarázni, mit is éreznek valójában, csak azt látjuk, hogy amikor a bölcsibe, oviba indulásról van szó, heves érzelmek törnek ki belőlük: lehet sírnak, de az is lehet, hogy ellenkeznek, kivöröslő arccal üvöltik, hogy “nem akarok!”.

A legnagyobb ajándék, amit tudunk ilyenkor adni: az az idő és a kapcsolódás. Ha szeretettel, melegséggel meg tudjuk hallgatni ezt a sírást, azt az üzenetet adjuk, hogy jogos amit érez, és mi itt vagyunk nekik.

A “sírás meghallgatása” nevű eszközünk abban segít gyerekeinknek, hogy megszabaduljanak félelmeiktől, amelyek gátolják őket abban, hogy egy új helyzettel szembe nézzenek. Ilyenkor le tudják adni a feszültséget, és újult erővel, magabiztosan vágnak neki az életnek.

Ezt nem könnyű meghallgatni, főleg, ha bennünk is nehéz érzések dúlnak. Ilyenkor az 1.-es pontban szereplő eszközzel tudunk segíteni magunknak és ezáltal gyerekeinknek is. Ha épp kora reggel van, és senkit sem tudunk ilyenkor hirtelenjében felhívni, hogy pár percben hallgasson meg, akkor sincs semmi veszve. Adjuk meg az időt magunknak! Ha már nagyon dühösek és elkeseredettek vagyunk, amiért nem akar kimenni a házból a gyerek, vagy még most se vette fel a nadrágját, de a mi idegeinken táncolnak már fél órája, akkor 2-3 percre (ez már nem oszt nem szoroz) vonjuk ki magunkat a helyzetből, püföljünk egy párnát a kis szobában, vagy üvöltsünk bele, és mondjuk ki azokat az érzéseket, amelyek feszítenek belül. Megéri! Utána sokkal nyugodtabban tudjuk folytatni a reggelt!

Nehezített terep lehet, ha a gyerekünk az intézmény kapujában borul ki. Érdemes ezt akár Páros Meghallgatásban elképzelni és belemenni a biztonságos keretek között ezekbe a jelenetekbe. Milyen érzés, ha mások látják, hogy a gyerekem sír? És az sem baj, ha úgy érezzük, hogy ott nem tudjuk őt meghallgatni. Ha a gyerek úgy érzi, otthon, biztosan megteremti magának a lehetőséget a kiadós sírásra.

Nyugodtan mondjuk neki, hogy “sajnálom, most nem tudlak meghallgatni, most itt kell maradnod”.

  1. Ha mód van rá, induljon korábban a reggel és Gyerekidőzzünk pár percet!

Lehetetlennek tűnik, de sokunknak nagyon bevált, hogy reggel, még indulás előtt Gyerekidőzünk.

A reggelek amúgy is kaotikusak szoktak lenni, mindenki rohan, álmos, és semmi kedve elindulni. Ilyenkor be lehet iktatni 5-10 perc játékot. A gyerekidőben azt csináljuk, amit a gyerekeink kérnek, miközben próbálunk maximális figyelemmel, odaadással jelen lenni benne: lehet kergetőzni, olvasni, bunyózni, bármit, amit kér. Meglátjátok, sokszor olyasmit kérnek, ami nekik nagyon segít: pl. bunyózást, mert az oviban sokszor alulmaradtak és tudják, ily módon segítenek az önbizalmukon. Fontos szabály, hagyjuk, hogy ők nyerjenek, és mi mindig a gyengébbik szerepben legyünk!

A kevesebb több: pár perc reggeli Gyerekidő is feltölti az érzelmi tankokat, és ezzel a meleg, szeretetteljes kapcsolódás érzéssel indulnak el az intézménybe.

Ha a gyerekidő után kiborulnak, azt jelenti, hogy nagyon jól csináltuk! Zöld lámpát kaptak az érzelmek, “most itt van anya, és elmondhatom neki, hogy mennyire félek”.

Így a beszoktatás első napjaiban, érdemes több időt szánni reggel az elindulásokra.

  1. Délutáni gyerekidő

A beszoktatás periódusában szoktuk azt tanácsolni, hogy minél gyakrabban tartsunk Gyerekidőt. A Gyerekidőről bővebben olvashattok még weboldalunkon. Azért javasoljuk, hogy a gyerekeink minél többször fürdőzhessenek meg ebben a szeretetthullámban. Minél gyakrabban tapasztalják meg a minőségi, effajta kapcsolódást. Ilyenkor, ha úgy érzik magukat, el tudják “mondani” nekünk, hogy vannak, amely a végén sírásban, esetleg dühkitörésben fog megnyilvánulni. A gyerekidő végén, amikor megöleljük, s azt mondjuk, hogy “most ennyi volt a Gyerekidő, köszönöm, Kincsem”, akkor lehet, hogy kétségbeesetten sírnak, vagy olyat tesznek, ami határszabást kíván. Ez egy jó “ürügy” arra, hogy ismét dolgozhassanak az érzéseinken, és mi meghallgassuk azokat.

Megpróbálhatjuk beiktatni ezeket a tervezett Gyerekidőket a heti programunkba.

A tapasztalat azt mutatja, minél többször hallgatjuk meg őket, ők annál jobban lesznek.

Bízunk benne, hogy ez a pár tipp segít kapcsolódósan és könnyedebben végigmenni a gyerekeitekkel a beszoktatás folyamatán.

Jacsó Ágota, háromgyerekes anyuka, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

A békés beszoktatás titka

 

Közeleg a szeptember, sok szülő ilyenkor aggódva készül a gyerekétől való elválásra: nem könnyű pillanat, amikor bölcsődébe, óvodába megy a nemrég még oly pici babánk. Az elmorzsolt könnyektől a karjával-lábával belénk csimpaszkodó kismajom-effektuson át az éktelen üvöltésig széles skálán mozoghatnak a nehézségek, ha a gyerekünk beszoktatásáról van szó. Hogyan készüljünk fel, és mit tehetünk a nehéz helyzetekben?

Sokszor halljuk: gyereknek gyerek a barátja, jót tesz neki a közösség, és legtöbbször ő maga is lelkesen készül a bölcsire, ovira. Fontos azonban tudnunk, hogy a biztonságos szülői közegből való elszakadás még azoknak a gyerekeknek is sok nehéz érzést hozhat elő, akik amúgy közvetlen, gyerektársaságot kedvelő kis figurák. Ráadásul sokszor a saját szomorúságunkkal is szembe kell néznünk: hiába éreztük néha tehernek, hogy 24 órában gondoskodjunk róla, most mégis mérföldkőhöz érkezik a kapcsolatunk, nekünk magunknak is fel kell dolgozni az elválást.

Szerencsére van 3 tippünk, hogy mindez zökkenőmentesebben történjen.

  1. A felkészülés: töltsük tele a szeretettankot!

Az üzemanyag, amitől a gyerekeink jól tudnak működni: a biztonságot adó szülővel való szeretetteljes kapcsolódás, a melegséggel teli figyelem. Ha „szeretettankjuk” tele van, együttműködőbbek, magabiztosabbak, és a legnagyobb kihívásokkkal is könnyebben néznek szembe. Létezik egy eszköz, amivel napról napra tudatosan és hatékonyan tölthetjük tele ezt a tankot, ami egyfajta esszenciája a kapcsolódásnak, érzelmi vitamin, amit úgy hívunk: Gyerekidő. Nem csak a gyerekünk testét, hanem „érzelmi immunrendszerét” is elkezdhetjük felkészíteni a közösségre.

Hogyan csináljuk? Bejelentjük a gyerekünknek lelkesen: gyere, kicsim, most van 10 percem (15-20-30, amennyi sikerül), ami csak a tiéd! Beállítunk egy órát (erre azért van szükség, mert most csak őrá, a közös játékra fogunk koncentrálni, nem akarjuk nézni az órát), és átadjuk az irányítást. Gyerekidőben az van, amit ő akar, ő irányít – még akkor is, ha olyasmit kér, amit amúgy nem szabad (életveszélyes dolgokat természetesen kivéve – de legtöbbször ilyenkor jövünk rá, hogy kevés dolog van, ami valóban életveszélyes). Ilyenkor nyugodtan tegyük bele extra adag lelkesedésünket a mesenézésbe, vagy élvezzük vele együtt, hogy kivételesen lehet ülni a konyhapulton. Ebben az időben nem tanítunk, nem adunk tanácsot, hagyjuk, hogy hibázzon. Gyerekidőt mindig egy gyerekkel tartunk, csak az övé minden figyelmünk – nem szedjük össze közben a koszos zoknit, nem vesszük fel a telefont. Keressük a szemkontaktust, maradjunk közel. Ha nevet valamin, azt csináljuk tovább!

Elsőre nem is szoktuk észrevenni, mekkora csoda ez az eszköz, mert annyira egyszerű, de valójában napi 10 perc is nagy fordulatokat hozhat az életünkben – és remek előkészítése lehet egy-egy nehezebb élethelyzetnek, mint amilyen a beszoktatás. Az ovi kezdetével bátran folytassuk tovább, hiszen a kapcsolódásra, a mi odafigyelésünkre fokozottan szüksége lesz. Remek eleme lehet ez a kapkodós, nyűgös reggeleknek is, az egész készülődés hangulatát megfordíthatja, ha beletervezzük azt a pár perc nyugodt figyelmet.

  1. A sírás meghallgatása

Ezt az időszakot talán egyetlen család sem „ússza meg” nagy sírások nélkül – ám ez nem is baj! A gyermekeink bölcsek. Pontosan tudják: a sírás, a hiszti, a nagy kiborulás a lehető legtermészetesebb, velünk született feszültségoldó folyamatok. Egy másik ember biztonságot adó jelenlétében sírni gyógyít! Legtöbbször – saját gyerekkori tapasztalatainkból fakadóan – első késztetésünk az lenne, vigasztaljuk meg a gyerekünket minél gyorsabban, tereljük el a figyelmét, hiszen akkor lesz jól, ha a sírásnak minél előbb vége szakad. Ennek azonban épp a fordítottja igaz: minél tovább „szabad” sírni egy-egy fájdalmas helyzetben, miközben mi mellettük tudunk maradni szeretettel, annál inkább meg tud szabadulni a gyerekünk a nehéz érzésektől. Nincs is más dolgunk ilyenkor, mint melegséggel meghallgatni őt. Nem kell mondanunk semmit, nem kell megoldást találnunk: elég, ha közel maradunk, nézzük őt, hozzáérünk, és a szeretetteljes jelenlétünkkel támogatjuk ezt a folyamatot. Jöhet sírás, toporzékolás, hiszti. Ha a gyerekünk a tombolás hevében minket akar megütni, finoman megfoghatjuk a kis kezét, és szeretettel mondhatjuk: ezt nem engedhetem, kicsim. De az érzelmek ezután is szabadon áramolhatnak belőlük.

Meg fogunk lepődni, milyen kiegyensúlyozottak és életvidámak tudnak lenni a gyerekek, miután ilyen módon jól ki tudták sírni (vagy akár hisztizni, tombolni) magukat!

A beszoktatás időszakának ez különösen fontos eleme. Amikor a gyerekek ebben az időszakban nagyokat sírnak, gyakran sok, régóta tartogatott sérelmet is szeretnének kitisztogatni magukból, amik egyfajta kibogozhatatlan érzelmi csomót alkotnak. Nem kell pontról pontra megértenünk, mikor mi van a háttérben! Lehet, hogy az ovikezdés utáni harmadik napon azon borul ki a csemeténk, hogy reggel nem a megfelelő színű bugyit adjuk rá. Nem baj! Ilyenkor sincs más dolgunk, csak meleg figyelmünkkel meghallgatni a sírást, és kivárni, hogy a másik bugyiban is hajlandó legyen elmenni az oviba. Higgyük el, egy ilyen otthoni „hiszti” után legtöbbször kisimultan tudnak bemenni a csoportba.

Ami még jellemző lehet: ha a gyerekünk nem sír, viszont kismajom módjára kapaszkodik belénk kezével, lábával. Az óvodai, bölcsődei gondozónők gyakran tanácsolják, hogy fejtsük le őt magunkról minél gyorsabban, majd menjünk is el, és örömmel újságolják majd, hogy a gyerekünk egy perccel azután, hogy elmentünk, nem is sírt! Valóban – hiszen igazán jó érzelmi nagytakarításra csak biztonságos, ismerős közegben vagyunk képesek! Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elválással kapcsolatos nehéz érzések csak úgy „szublimáltak” a gyerekünkből. Egyszerűen csak nem találtak utat kifelé. Gyakori, hogy ilyenkor a közös délután viszont nagyon nyögvenyelősen telik, vagy akár már érkezésünk pillanatában talál okot rá a gyerekünk, hogy kiboruljon valamin (nem akarok cipőt venni, mért nem hoztál kiflit, menj el stb.). A gyerekek nem szeretik sokáig tartogatni a bennük dolgozó nehézségeket, bízhatunk benne, hogy újra és újra alkalmat fognak találni rá, hogy kimutathassák: most épp valami nem oké! A legegyszerűbb módja annak, hogy ezt megoldjuk, ha segítünk nekik megszabadulni ezektől az érzésektől, azaz meghallgatjuk őket.

Még ennél is békésebb, szelídebb megoldás, ha már a csimpaszkodós percekben résen vagyunk, és lelassítjuk a folyamatot, időt adva az elválással járó nehéz érzéseknek. Ha erősen kapaszkodik belénk, megpróbálhatjuk felvenni a szemkontaktust, szeretettel megsimogatni, és annyit mondani: gyönyörűm, most le foglak tenni, hogy bemehess a csoportba. Sokszor már ettől a mondattól eltörik a mécses (nem is kell letennünk, elég először kimondani!). De az is lehet, hogy egy nagyon finom, leheletnyi mozdulattal el kell kezdenünk lefejteni magunkról a kis kezecskét. Ha a gyerekünk pánikszerűen sírni kezd, jó jel. Maradjunk ezzel az érzéssel. Igyekezzünk a szemébe nézni, mondhatunk olyasmit: tudom, hogy ez nehéz. De eközben folyamatosan „lebegtetjük” azt, ami történni fog: az elválást. Mindig csak addig menjünk el, lassan és gyengéden, amíg megjön a sírás. Az azt jelzi, a gyerekünk már elkezdte a „belső munkát”, éppen azon dolgozik, hogy megszabaduljon az elválással járó szomorúságán és a félelmén. Ha ezt nap nap után meg tudjuk tenni, időt nem sajnálva rá, azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre kevesebb lesz a sírás, egyre könnyebben megy be a csoportba, és nem csak túléli a napokat, hanem egyre magabiztosabban lesz képes jelen lenni. Ha azt érzékeljük, nehezen megy a folyamat, érdemes a reggelekbe több Gyerekidőt csempészni, aminek a vége máris alkalmat adhat egy alapos kiborulásra: a gyerekünk talán már otthon sír egy nagyot azon az érzésen, hogy a közös játéknak most vége, ilyenkor már az elindulás előtt „lecsapolhattunk” egy adagot a rossz érzésekből.

  1. Páros meghallgatás

Ha mindezt olvasva az a gondolat cikázik az olvasó fejében: hiszen ez iszonyú nehéz, nem bírnám – üdv a klubban! Mindez bár nagyon egyszerűen leírható (hallgasd meg), és nagyon hatékony is, valójában egyáltalán nem könnyű! Szülőnek lenni kőkemény érzelmi munka, és ez egy lelkileg kifejezetten kiélezett élethelyzet lehet – nem csoda hát, ha minket is megvisel a dolog. Ebbe azonban nem muszáj belenyugodnunk annyival: hát igen, nehéz, de ez az élet rendje, majd túlteszem magam rajta. Fontos, hogy mi magunk is megkapjuk azt az érzelmi támogatást, amit megérdemlünk! A Kapcsolódó Nevelés tippje: keressünk egy másik felnőttet, aki minket hallgat meg! Nem kell, hogy tanácsot adjon, ne kritizáljon, ne akarjon megvigasztalni, ne mesélje el, hogy hát ez nekik is így volt. Egyszerűen csak hallgasson meg empátiával, fogja meg a kezünket, esetleg ajánljon fel egy ölelést, és fogadja szeretettel a mi dühünket, könnyeinket, sóhajainkat! Hogy a technika pontosan hogyan működik, arról itt lehet bővebben olvasni. Meglátjuk majd, egy-két ilyen alkalom után mi magunk is megkönnyebbülünk, és sokkal hatékonyabban fogjuk tudni a gyerekünket is támogatni.

A Kapcsolódó Nevelés Egyesület azért dolgozik, hogy minden szülő megkapja ezt a fajta támogatást, és így támogathassák gyermekeiket is, akik ebben a meleg, erőt adó közegben kivirágozhatnak. Ha úgy érzed elakadtál ezen az úton, keress minket bátran!

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

„Egy dackorszakos gyerek gondozásához minimum buddhista szerzetesnek kéne lennünk”

Mély önismereti és érzelmi munkával járó elvonulásra indultak a Kapcsolódó Nevelés Egyesület oktatói idén is, hiszen valljuk: mind oktatóként, mind szülőként akkor adhatjuk magunkból a legtöbbet, ha rendszeres időközönként letehetjük a gyerekes hétköznapokkal járó rengeteg feszültséget és érzelmi terhet. A Kapcsolódó Nevelés pozitív gyereknevelési eszközei mellett csoportjainkban épp ezt a kulcsfontosságú belső folyamatot támogatjuk – akár úgy, hogy szeretettel meghallgatjuk, amikor a másik elsírja a nehézségeit, de néha akár úgy is, hogy egy szülő kezébe párnát adunk, hogy legyen mivel püfölni a falat, és kiadni a sok felgyülemlett indulatot.

Van a szülőségnek egy kevéssé ismert, de nagyon fájdalmas paradoxonja, miszerint az egészséges lelki fejlődéshez olyasmit kellene nyújtanunk a gyerekeinknek, aminek rendszerint mi magunk is híján vagyunk: melegséggel teli érzelmi támogatást, lelki megtartó közeget, ítéletmentes elfogadást. Ha szülőként úgy érezzük, ez nem mindig megy, az nem a mi hibánk! A társadalmi berendezkedésünk ilyen, és az agyunk egész egyszerűen így működik.

Hogy is?

Van egy olyan része az agyunknak, a limbikus rendszer, amely egyfajta radarként működik: folyamatosan azt pásztázza, van-e olyan ember mellettünk, akihez biztonsággal kapcsolódhatunk. Ha van, halleluja, megnyugszik, és szépen duruzsol az egész szervünk, mint egy motor. Ha azonban úgy érzékeli, hogy nincs senki, aki támaszként mellettünk van (akár valóban egyedül vagyunk, akár csak nem érezzük a kapcsolódást a környezetünkben lévő emberekkel), riadót fúj. Felvillannak a piros lámpácskák, bekapcsol a vészjelzés, a limbikus rendszerünk azt üvölti agyunk többi részének: ez így nincs jól! Valami nagy baj van! Ennek egészen kézenfekvő evolúciós okai vannak: az emberi csecsemő (és a felnőtt!) egyszerűen nem él túl magányosan, így elsődleges érdeke, hogy más emberek támogatását élvezze. A másokhoz való szeretetteli kapcsolódás nem valamiféle luxus, hanem ugyanolyan elemi szükségletünk, mint mondjuk az evés és az alvás.

Helyzetkép

Ezzel szemben mi történik velünk, szülőkkel az időnk nagy részében? Kezdjük ott, hogy legtöbben a babánk életének első időszakát (Magyarországon leggyakrabban két évet) eltöltjük otthon, a négy fal között. Persze, kétségbeesetten rohangászunk a játszótérre, a babajógára, a ringatóra (ha tehetjük), de mindezek mellett a nap nagy részében azért mégiscsak egyedül kell megoldanunk, hogy el tudjunk menni zuhanyozni, amikor a baba ezredjére is felsír, vagy hogy megfőzzük az ebédet félkézzel, mert nem akarja, hogy letegyük. Ezután pedig legtöbben visszatérünk a munka világába, folyamatosan zsonglőrködünk a munkahelyi, háztartási és egyéb teendőink tonnáival, és vajmi kevés melegséggel teli emberi kapcsolat ápolására futja az időnkből, energiánkból.

Amennyi emberi interakcióban a mindennapokban mégis részünk van, annak egy jó része sajnos szintén nem az épülésünket szolgálja. Sok közülük a felszínes párbeszéd, a „kirakat-helyzetek”, amikor úgy érezzük, viselkednünk kell, nem panaszkodni, és sajnos igen sok kapcsolatunkat terhelik nehéz érzések – gyakran a közvetlen családunkon belül is. Saját indulataink például a szüleink hibáival szemben, vagy dühünk, amiért az anyósunk az istennek se érti meg az igény szerinti szoptatás lényegét. Mindezeken felül akár a közvetlen környezetünkből, akár ismeretlenektől (és ebbe sajnos ma már az online média is beletartozik) igen nagy mennyiségű kritikát kapunk: a mi hibánk, hogy a gyerekünk hisztizik, a mi hibánk, ha hordozás helyett babakocsizunk, vagy éppen „elkényeztetjük” a babánkat a túl sok cipeléssel, és talán még a gyerekorvos is beszól majd, ha túl későn vesszük észre, hogy a gyerekünk kislábujja rossz szögben áll, és nem vittük dévényezni.

Van tehát egy olyan érzelmi-nonverbális üzenet, amire szülőként egyszerűen ki vagyunk éhezve: itt vagyok, meghallgatlak! Hogy tudom, mennyire nehéz! Hogy bármi is történjék, én tudom, hogy jó szülő vagy! Hogy nyugodtan kiborulhatsz néha, én veled vagyok! Hogy itt vagyok veled, és tudom, hogy bármilyen nehéz is, meg fogod tudni oldani! Hogy jól csinálod!

A megoldás

Szülőnek lenni érzelmi munka. Egy dackorszakos gyerek odaadó gondozását nagyjából egy buddhista szerzetes tudná türelmesen elvégezni, ehelyett legtöbbször agyonhajszolt, stresszes, millió feladattal küzdő szülőket kap. A Kapcsolódó Nevelés megközelítésmódjának egyik alapfelismerése, hogy mi szülők csak akkor vagyunk képesek a legjobbat nyújtani magunkból a gyermekeinknek, ha saját érzelmi terheinktől, feszültségeinktől rendszeresen meg tudunk szabadulni.

Ennek eszköze nálunk a Páros Meghallgatás. Ezt érdemes egy jól kidolgozott technikának, és nem valamiféle szabad beszélgetésnek tekintenünk, mert akkor fog igazából működni. Ehhez annyi kell, hogy két felnőtt ember egymással megegyezik, hogy rendszeres időközönként meghallgatják egymást: beállítanak egy órát, és először egyiküknek, majd másikuknak van ugyanannyi perce (lehet ez tíz, de még jobb, ha fejenként harminc). A saját idejében az egyik fél nem tesz mást, csak ventilál: saját érzéseiről beszél, elmondja, mi bántja, mik az aktuális aggodalmai, fájdalma, frusztrációi vagy akár örömei, és hagyja, hogy áramoljanak a testéből az érzések. Ilyenkor gyakran élünk beszéd közben klassz, velünk született gyógyító folyamatainkkal: sírunk vagy éppen nagyon nevetünk. Mindkettőből jó, ha minél több van! Eközben a másik nem tesz mást, mint melegséggel, odafigyeléssel, empátiával, a szemünkbe nézve, és akár a kezünket megfogva meghallgat minket, és közvetíti nekünk nonverbálisan azt az üzenetet, hogy jók vagyunk! Emlékezteti magát gondolatban, hogy a másik ember szuper szülő, és meg fogja találni a saját megoldásait a nehézségeire. Nem szól bele, nem ad tanácsot, nem kritizál, nem ítélkezik. Csak hallgat, szeretettel.

Ha egyszer kipróbáljuk, érzékelni fogjuk, hogy ez nem csak egy egyszerű ventilálás. Ezzel a technikával tulajdonképpen az agyunkat huzalozzuk újra, olyan üzeneteket építünk be, amiből sajnos egyébként oly keveset kapunk: hogy minden rendben van, rendben van megélni az érzéseinket, és van itt valaki, aki mellettünk áll és támogat. Mindemellett persze kiváló lehetőség arra, hogy kiadjunk magunkból minden feszültséget, frusztrációt, fájdalmat, nehéz érzést, amit oly nehezen tudunk néha magunkban tartani, és amiktől ha megszabadulunk, sokkal kiegyensúlyozottabbak lehetünk. Ha van a hetünkben legalább egyszer egy olyan pár perc, amikor kimondhatjuk a minket leginkább bántó vagy leginkább szégyellt mondatokat, amelyeket a hétköznapok viharaiban a gyerekeinknek vagy éppen a párunknak szánunk, a maradék időben sokkal jobban fogjuk érezni magunkat. Talán elsőre ellentmondásosnak tűnik, de türelmesebb és odaadóbb szülők tudunk lenni, ha a Páros Meghallgatás során ráüvölthetünk például az (odaképzelt) gyerekünkre, hogy „Elegem van belőled!”, „Mi a fene bajod van?”, „Legszívesebben a falhoz csapnálak!” vagy más hasonlókat, amelyek ha éles helyzetben jönnek a szánkra, általában erős bűntudatot hoznak utána magukkal.

Ez a fajta érzelmi munka gyakran magával hozza a megoldást a szülőség egy másik fontos problémájára is: arra, hogy gyerekkori – néha fájdalmas – élményeink nagyban befolyásolják, hogy milyen szülők vagyunk, és gyerekkori mintáink a legváratlanabb pillanatokban bukkannak a felszínre. Sokszor nem értjük utólag, miért kellett annyira ráordítanunk a gyerekünkre, amiért kiborított egy pohár vizet. Ennek oka azonban egyszerű: valószínűleg saját szüleinkkel is előfordult, hogy tehetetlen és feszültséggel teli pillanataikban ránk kiabáltak ilyesmiért. Azok a dolgok képesek a leginkább kiborítani minket, amelyek „megnyomnak rajtunk egy gombot”, azaz saját, régi, fájdalmas pillanatainkra emlékeztetnek minket. Páros Meghallgatásban ezeket a régmúltbeli nehézségeket is felderíthetjük, így ha ezektől időről időre meg tudunk szabadulni, érzelmileg sokkal hatékonyabban fogjuk tudni kezelni a gyerekeinkkel járó nehézségeket.

Ez a módszer arra jó, hogy azok a szülők lehessünk, akik valójában vagyunk!

Elvonulunk

A Kapcsolódó Nevelés oktatóinak egyfajta alapkövetelmény, hogy mi magunk is heti rendszerességgel gyakoroljuk a Páros Meghallgatást, amelynek segítségével az évek során saját egyre mélyebb bugyrainkba juthatunk el. Oktatóként tudjuk, minden szülő jó, és a legjobbat nyújtja a gyerekének, amire képes. Aki ott van a csoportjainkban, az egy olyan ragyogó szülő, aki ráadásul még tenni is hajlandó azért, hogy utakat találjon a gyermekéhez és erősíteni tudja a kapcsolatukat. Ez mélységes csodálattal és szeretettel tölt el mindannyiunkat. Mindezek ellenére akadnak olyan esetek, amikkel nehéz mit kezdenünk, olyan szülői vélemények vagy magatartások, amik valamelyikünkben nagy érzéseket kavarhatnak fel. Oktatóként tudjuk, hogy ezek az érzések rólunk szólnak. Ha egy-egy ilyen helyzetben nem tudunk mit kezdeni a másik emberrel, akkor azt a témát nekünk kell elvinnünk meghallgatásba, hogy a csoportban újból lássam és érezzem, minden szülő jó, és teljes elfogadással tudjak jelen lenni.
Ígyhát mind a kiegyensúlyozott szülői létünket, mind az odaadó szakmai munkát is szolgálja a Páros Meghallgatás rendszeres gyakorlása. Ennek betetőzése az évenkénti többnapos elvonulásunk. Idén júliusban is összejöttünk két napra, és egymás elfogadásának, az ítéletmentes meghallgatásnak, odafigyelésnek egy olyan kivételes szigetén találhattuk magunkat, amely feltölt, megtart, megerősít, és egész évben segít minket a küldetésünk teljesítésében. Azaz abban, hogy támogassuk a szülőket, hogy a családon belül meglévő szeretet mind hatékonyabban találhasson utat magának a hétköznapokban.

Balogh Fruzsina oktatónk írása

Kapcsolódjunk kisbabánkkal!

A Kapcsolódó Nevelés eszközei abban is különlegesek, hogy születéstől kezdve (sőt, akár még előbb) elkezdhetjük alkalmazni őket. És ahogy nőni kezd a baba, nem kell azon gondolkodnunk, hogy vajon milyen stratégiára kell váltanunk, ugyanazt az 5 egyszerű eszközt használhatjuk tovább, éppen az aktuális helyzetre szabva.

Amikor egy új kisbaba érkezik a családba, legyen az az első, vagy akár az ötödik, biztos, hogy egészen új dolgokkal és vegyes érzelmekkel fogunk szembesülni. Amellett, hogy a baba fizikai ellátása 24 órás készenlétet igényel, kezdetektől oda kell figyelnünk babánk és saját magunk lelki egészségére is. Ebben jelentenek óriási segítséget a Kapcsolódó Nevelés eszközei. Nézzük sorban, hogy hogyan:

1. Páros meghallgatás

Ez az az eszköz, amit már a várandósság alatt is érdemes elkezdenünk, hiszen már akkor is bőven vannak olyan gondolataink és érzéseink, amik egy hétköznapi beszélgetésbe nem feltétlenül illenek bele, vagy nem azt a reakciót kapjuk, ami akkor segítene nekünk. Érdemes egy minket tisztelettel végighallgató, nem kritizáló, tanácsokat nem osztogató másik felnőttnek beszélni félelmeinkről, aggodalmainkról, akár a kényelmetlen testi tünetekről, de ugyanígy a várakozás pozitív oldaláról is. Miután megszületett a baba, ezt nem lesz könnyű továbbra is megszerveznünk, de akár 5 perc telefonos meghallgatás is életmentő lehet, amikor mondjuk már fél órája sír, és fogalmunk sincs, hogy mi baja, ha délután 2-kor még a reggeli kávénkat se tudtuk meginni, vagy egyszerűen csak magányosnak érezzük magunkat.

2. Gyerekidő

Szülőként gyakran érezzük, hogy folyton a gyerekeinkkel vagyunk, különösen igaz ez egy újszülöttre, vagy egy pár hónapos babára. Mégis, a sok rutinfeladat: pelenkázás, öltöztetés, házimunka mellett kevés lehet az az idő, amikor minden gondolatunkat, feladatunkat félretéve kizárólag a babára koncentrálunk. Különösen igaz ez, ha már nagyobb tesó(k) is van(nak). Ha nagyon kimerültek vagyunk, bezárva érezzük magunkat, esetleg sokat sír, szintén nehéz lehet az igazán kapcsolódós pillanatokat megtalálni. Ezért érdemes tudatosan megteremteni ezeket a helyzeteket, pl. naponta 5 percre beállítani egy csipogót és addig csak a karunkban tartani és szeretettel nézni őt, kedves hangon beszélni hozzá. Nagyobb, már felfedező babákat meg egyszerűen csak kísérni a tevékenységükben. Könnyebben egymásra tudunk így hangolódni, megismerhetjük a babánkat, a nagyobbak pedig bátran kísérletezhetnek biztonságos jelenlétünkben. Amikor meg már kinő a babakorból, érdemes emlékeznünk erre, hogy mennyire jó volt a babánkat pusztán a létezéséért csodálni – nagyobb gyerekünk is hálás lesz érte, ha időnként ugyanezt tesszük vele.

3. Nevetés meghallgatása

Már az egészen pici babánkat is meg tudjuk nevettetni, ha pl. grimaszolunk vagy vicces szavakat ismételgetünk neki. Bármin is nevet a baba, abból csináljunk még többet! Biztosan sokan láttátok már ezt a videót, ahol azt látjuk, hogy a baba a világ legviccesebb dolgának tartja, ahogy az apukája széttép egy papírt. Ide tartozik a klasszikus kukucs-játék és a fogócska is, amit kúszó-mászó babánkkal már nyugodtan játszhatunk. A kukucs-játéknál fontos, hogy találjuk meg az elbújásnál azt az időt, ami még izgalmas, de nem túl ijesztő, az újra találkozáskor pedig mutassuk, hogy mennyire örülünk neki, hogy előkerült. Ez a játék remekül oldja a kisebb-nagyobb szeparációkból fakadó rossz érzéseket. A fogócskánál ügyetlenkedjünk az elkapásnál, majd ölelgessük, puszilgassuk össze őket, amikor sikerül elkapni őket. Már egész kicsik is próbálgathatják az erejüket a hancúrozással, különböző ölbeli játékokkal, amikor a végén mi mondjuk eldőlünk, mintha fellöktek volna minket. A kisfiam egy időben például nagyon szerette azt a játékot, hogy a ruhám madzagjánál fogva magához ránt. Szintén nagyon szeretik, ha egyszerűen csak utánozzuk őket, a hangadásaikat, a kézmozdulataikat. Ezek a játékok az önbizalom fejlődése szempontjából is nagyon fontosak: ezek által hatékonynak érzik magukat a világban. 1 éves kor felé közeledve pedig már kezdik érteni azokat a játékokat is, amikor eljátszunk valamilyen korábbi jelenetet, például, hogy elesett és beütötte a fejét (a példa a Larry Cohen: Legyőzzük a félelmet c. könyvéből származik.). A nevettetésnél fontos, hogy a nevetést ne csikizéssel érjük el: egy baba még kevésbé tud tiltakozni, mint egy nagyobb gyerek, ha ez neki nem jó, csak kényszerből nevet. Próbálkozzunk inkább finom érintésekkel és már a piciknél is beválik, ha csak úgy teszünk, mintha megcsikiznénk őket. Szintén érdemes ezeket a játékokat nagyobb gyerekünknél is megtartani, később is ugyanúgy élvezi majd, ha például legyőzhet minket, ekkor már nagyobb erőbedobással.

4. Határszabás

A babák kis felfedezők, minden érdekli őket, mindent kipróbálnak. És persze egy jól felszerelt, modern otthonban számtalan veszély leselkedhet rájuk emiatt, és annak se örülünk, ha kárt tesznek kedvenc, értékes tárgyainkban, vagy ha az orrunkba markolnak. Hogy ne kelljen állandóan akadályokba ütközniük, érdemes az otthonunkat amennyire lehet, bababiztossá alakítani. De még így is lesznek dolgok, amiket nem engedhetünk, és természetesen a szóbeli utasításunkat még jó darabig nem fogja érteni, illetve nem fog annak eleget tenni. Babáknál kiemelten fontos, hogy odamenjünk, és fizikailag akadályozzuk meg, hogy belenyúljon a konnektorba, meghúzza a macska farkát, vagy kiborítsa a szemeteskukát. Megpróbálhatunk ajánlani valami hasonló tevékenységet, vagy alkalmazhatjuk a játékos határszabást is, például felkaphatjuk nevetve és megdögönyözhetjük, miközben elmondjuk a szabályt. De biztosan lesz, amikor ki fog borulni, ilyenkor segít, ha együttérzően meghallgatjuk, hogy mennyire dühös, szomorú amiatt, hogy megakadályoztuk cselekvésében. Idővel pedig meg fogja tanulni azt a néhány egyszerű szabályt, amire feltétlenül szükség van a biztonsága és a kellemes együttélés érdekében, és ha mégis megszegi, biztosak lehetünk benne, hogy valami miatt éppen nem érzi jól magát. A kisfiamnak például, mint a legtöbb gyereknek, rendkívül érdekes a telefonom. Én meg is engedem, hogy megfogja, nyomkodja, azt viszont nem, hogy a szájába vegye, mert attól tönkremehet. Számtalan epizódon vagyunk túl, amikor elvettem tőle a telefont, amikor a szájába vette, majd visszaadtam, hadd nézegesse. És most hogy ez írom, nem emlékszem, mikor nyálazta össze utoljára a telefonomat. 🙂 Szintén szükség lehet hatászabásra olyan esetekben is, amikor valamilyen számára kellemetlen dolgot muszáj megcsinálnunk, pl. pelenkázás, orrszívás. Ha nem nagyon sürgős a dolog, megmutathatjuk neki, hogy ez az orrszívó, most kifogom szívni az orrodat, és próbáljuk meg a lehető legkevesebb korlátozással ezt megtenni, amennyire lehet, irányíthassa a tevékenységet. Így is maradhat kellemetlen élmény, illetve van, hogy másképp nem megy, le kell fognunk. Jó, ha utána ki tudja dühöngeni magát a karunkban, amiért ez az igazságtalanság történt vele. Így elkerülhetjük, hogy a végén már a porszívó puszta látványától is pánikba essen.

Amikor nagyobb lesz, valamilyen számunkra érthetetlen viselkedésnél érdemes végiggondolnunk, hogy nem valamilyen kísérletezésről van-e szó, ugyanúgy, mint babakorában, amikor egyszerűen csak szeretne kipróbálni valamit, amiről még nem tudja, hogy a következményének esetleg nem fogunk örülni.

5. Sírás meghallgatása

A babák sírnak, ez mindenki számára nyilvánvaló igazság. Az viszont már kevésbé tudott tény, hogy a babák akkor is sírhatnak, amikor minden fizikai szükségletük ki van elégítve. Nem éhes, száraz a pelenka, nem fáradt, tartjuk a karunkban, mégis sír. Gyakran elhatalmasodik rajtunk az érzés, hogy „valamit tenni kell”, ezért aztán mindent bevetünk: rázogatás, séta, éneklés, szoptatás, hordozás, több inger, kevesebb inger. Ilyenkor érdemes egy kicsit lelassítani és megfigyelni a helyzetet: fizikailag minden oké? Esetleg fájhat valamije, van valami olyan problémája, amin tudunk segíteni? Ha nincs, akkor egyszerűen csak sírni kell. Már egy újszülöttnek is lehetnek olyan élményei, amit a sírással tud kidolgozni magából. Fontos, hogy nem hagyjuk magára: a karunkban tartjuk és megpróbáljuk felvenni vele a szemkontaktus. De se rázogatásra, se túl sok beszédre nincs szükség. Egyszerűen csak a jelenlétünkkel biztosítsuk, hogy minden rendben, ez a dolog el fog múlni. Ez még olyankor is segíthet, ha olyan fájdalma van, például fogzás miatt, amit nem tudunk teljesen megszüntetni. Ha megütötte valamijét, vagy frusztrált, mert nem sikerül mászni, akkor is segít, ha egyszerűen csak az ölünkbe vonjuk, és annyit mondunk együttérzően: igen, elestél. Sajnálom, ez most nem sikerült. Nem kell azonnal például szoptatással megnyugtatnunk, vagy valamilyen játékkal elterelni a figyelmét. Nem maga a sírás a rossz, hanem ami okozta. Ha ki tudja sírni magát szerető jelenlétünkben, utána helyre áll a világ rendje.

Fontos: a legtöbbünknek ez a legnehezebb eszköz babákkal, aminek lehet az az oka, hogy a mi szüleink még nem voltak ezeknek az információknak a birtokában, és amikor sírtunk, nem tapasztaltuk meg ezt a fajta figyelmet. Ha úgy érezzük, hogy ez nekünk nem megy, semmi baj! Nyugodtan tegyük, amit a szívünk diktál, azzal biztosan nem rontunk el semmit. A rossz érzések pedig nem fognak örökre a babánkban ragadni, előbb-utóbb biztosan kell majd határt szabnunk, amikor lehetősége lesz sok-sok korábbról tárolt rossz érzéstől is megszabadulni. Nekem személy szerint csak a harmadik babámmal sikerült ez a fajta sírásmeghallgatás. Az elsőnél még nem tudtam róla, a másodiknál már olvastam, de támogatás hiányában nem mertem, nem tudtam kipróbálni. Kiemelten fontos, hogy legyen, aki minket is meghallgat egy-egy ilyen epizód után, és az sem baj, ha közben nálunk is eltörik a mécses.

 

A babák sírásának meghallgatásáról bővebben itt olvashattok. És egy történet arról, hogyan működik ez a gyakorlatban.

 

(Ha úgy érezzük, hogy  a baba ellátása az átlagosnál is nagyobb terhet ró ránk, képtelenek vagyunk megküzdeni az új helyzettel, érdemes tájékozódnunk a szülés utáni depresszióról. Fontos, hogy nem tehetsz róla, ha ilyen negatív érzéseid vannak, és megérdemled, hogy szakszerű segítséget kapj!)

 

Fábián Dóri, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

 

 

Nem szoptatsz? Vagy elválasztanád? Kapcsolódós válaszok szoptatási kérdésekre

Ha becsukom a szemem, ma is látom magam előtt első gyerekem pár napos korában, ahogy ezredjére is felsír, ha leteszem a mózeskosárba. Tisztén emlékszem az érzéseimre, hogy nem értem: hogy lehet az, hogy szopni akar, hiszen öt perce szopizott utoljára. Emlékszem a meghasonlottságra, amit éreztem, mikor anyámtól hallottam, hogy hagyjam kicsit sírni, megtalálja majd az ujját, vagy mikor a védőnő magyarázta sajátos módon az igény szerinti szoptatást – amely azért mégse egyenlő azzal, hogy minden nyikkra, hanem hogy 3 helyett akár már 2 óra után is megpróbálhatom. Emlékszem a fájdalomra az első napokban, a szétrobbanni akaró melleimre, arra, hogy nem értettem, ezt a mellszívót vajon kínzóeszköznek szánták-e. Emlékszem az egy nap háromszori átöltözésre, az állandóan foltos ruhában járásra, az örökös tejszagra, a második héten megvásárolt hat új, elölgombos felsőre, az első évben valaki esküvőjére viselt szörnyű alkalmi ruhára, amit szoptatásbarátsága miatt választottam.

Szoptatni nem könnyű. Szoptatni csoda. Szoptatni sokszor áldozatokat kíván. Ez a cikk azonban nem a fenti kérdések megválaszolásáról fog szólni: nem arról, hogyan is kell igény szerint szoptatni, fejni vagy babát altatni. Erről ma már van sok más hiteles forrás – hála Istennek. Viszont ahogyan az erről szóló információk egyre szélesebb körben kezdtek terjedni, elkezdtek egyre távolodni egymástól a különböző csoportok – a „minden nyikkra” szoptatók, az órára szoptatók, a tápszerezők. És elkezdett ekörül a téma körül is épülni az egyre vastagabb réteg bűntudat, ha valaki nem úgy, nem annyit, nem azt. Úgyhogy ez a cikk inkább arról fog szólni: jó anya vagy – bárhogyan is állj a szoptatáshoz!

A legfontosabb – és bármily szoptatásbarátok vagyunk, még magánál a szoptatásnál is fontosabb – , hogy tudd: bármi is történjen, nem a Te hibád! Nem a Te hibád, ha úgy alakul, hogy nem tudsz szoptatni! Nem a Te hibád, ha úgy érzed, képtelen vagy helyette fejni, így inkább tápszert választasz! Nem a Te hibád, ha egy nap milliomodjára kezd tátogni a baba, és úgy érzed, csak ezt ne, már elfáradtam, nem bírom! Nem a Te hibád, ha fáj, kellemetlen, ha szégyelled magad nyilvános térben – és az sem, ha nem szégyelled, hanem gond nélkül szoptatsz akárhol! Nem a Te hibád! Te jó vagy és teljes szívedből szereted a babádat! A legjobbat akarod neki – és mindemellett ember vagy, saját szükségletekkel és érzésekkel! Nem attól vagy jó anya, ha saját magadról nem veszel tudomást!

A második legfontosabb pedig: bárhogyan is alakuljon, pont jó lesz úgy! A legjobbat, legtöbbet adtad, amit csak tudtál – és az éppen elég lesz. Ha nem sikerül szoptatni, akkor sincs veszve minden, és ha már nagyon eleged van, az elválasztáshoz is vezet gyengéd út. A Kapcsolódó Nevelés eszközei épp arra valók, hogy bármilyen élethelyzetben erősíteni tudják a kapcsolatot a szülő és a gyermeke között. Íme, néhány tipp, hogy hogyan:

1. Belső utak
Milliónyi oka lehet annak, ha nem tudunk, vagy nem akarunk szoptatni – ezek lelki gyökere sokszor saját gyerekkori élményeinkben keresendő (és emellett persze létezhetnek szervi okok is, meg olyanok, amikben egy szoptatási tanácsadó gyakorlati tippekkel nagyon sokat tud segíteni).

Ha van motivációnk, elkezdhetünk legbelül kutakodni, és megtalálni, mi is gátol minket: hogyan vagyunk mi ezzel a nagyon szoros összekapcsolódással, amit a szoptatás jelent, hogyan vagyunk jelen a testünkben nőként, feleségként, hogyan befolyásolja az anyaságunk a saját szexualitásunkat, mit jelent számunkra ez az egész életadó folyamat, a táplálás, hogyan táplált minket a saját édesanyánk, hogyan gondolunk őrá, stb. Mindezeken dolgozni (mondjuk a Páros Meghallgatás eszközével) nagyon felemelő, erőt adó és előrevivő élmény lehet. De ha úgy érezzük, nincs erőnk ezen az – akár fájdalmas – folyamaton végigmenni (még), az sem baj! Akkor alkalmazkodjunk ahhoz, ami van, és legyünk magunkkal nagyon elnézőek! Mantrázzuk magunknak (vagy kérjük meg a férjünket, barátnőnket, hogy lehető legelfogadóbb hangjukon, szemünkbe nézve, kezünket megfogva mondják nekünk gyakran): nem a mi hibánk, és minden a legnagyobb rendben lesz a babánkkal így is!

2. Utak egymáshoz
Ha úgy alakult, hogy nem szoptatunk (vagy már nem szoptatunk), akkor fontos tudnunk: nem ez az egyetlen útja a babánkhoz való kapcsolódásnak! Szánjuk rá az időt, hogy összekapcsolódhassunk! Szánjunk minden nap néhány percet arra, hogy hosszan a szemébe nézünk, ölünkbe vesszük, követjük a mozgását, csodáljuk a kis pihéket a fején, gyönyörködünk a lényében! Ilyenkor a szülőség legeslegfontosabb feladatát végezzük: kapcsolódunk a gyermekünkhöz, ezzel fejlesztjük agyát, gazdagítjuk érzelmi életét, kifejezzük mélyről jövő szeretetünket, megtanítjuk, hogy a világ biztonságos! Ennél nincs is fontosabb! A közös nevetés, bohóckodás, játék – már egészen pici baba kortól – mind olyasmik, amik ugyanezt szolgálják, és amiből minél több van, annál jobb.

3. Elválasztás – de hogyan?
Aki szoptat – igény szerint vagy órára, élvezettel vagy kötelességből vagy akárhogyan – , annak gyakran nagy nehézséget okoz eldönteni, mikor és hogyan hagyja abba. Mindebben (is) nagy segítségünkre lehetnek a Kapcsolódó Nevelés eszközei! Páros Meghallgatásban beszélhetünk arról, mit is jelent számunkra a szoptatás, milyen volt ez eddig, miért akarjuk abbahagyni (akarjuk-e?), van-e ezzel kapcsolatban valamilyen külső nyomás vagy mondjuk orvosi kényszer, vagy akár elmondhatjuk azt is, ha nagyon ellentmondásosak az érzelmeink: például, ha imádunk a gyerekünkkel így összebújni, és közben meg az őrületbe kerget minket az ezzel járó sok kötöttség. A Páros Meghallgatás lényege, hogy itt egy olyan kivételes közegben szembesülhetünk saját érzéseinkkel, ahol nem ér minket kritika, elvárás, azt érezhetjük: jók vagyunk, bármi is van bennünk, és meg fogjuk találni a számunkra legjobb megoldást. Ha rendelkezésünkre áll egy ilyen támogató közeg, ami segít nekünk rendet tenni a bennünk dúló érzelmek között, akkor saját természetes intelligenciánk is sokkal jobban fog tudni működni, és magabiztosabban fogunk tudni döntéseket hozni.

Ha úgy döntünk, itt a vége a szoptatásnak, az legtöbbször nem csak bennünk, anyákban, hanem a (kisebb vagy már nem is annyira kicsi) babákban is nagy érzéseket ébreszthet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ha a gyerekünk nagyon ellenáll, akkor be kell adnunk a derekunkat. Ha úgy érezzük, a döntésünk végleges, kitarthatunk mellette nyugodtan, hiszen minden eszközünk megvan, amivel a gyerekünket átsegíthetjük az elválasztás nehézségein. Rendelkezésünkre áll két szuper, természetes, velünk született gyógyító folyamat, amelyek segítenek megélni a nehéz érzéseinket, és át is segítenek minket rajtuk: a sírás és a nevetés!

Ha gyermekünknek szépen, nyugodt hangon elmondjuk, hogy most ez az utolsó szopizás, holnaptól nincs több cici, talán kiborul majd. Lehet, hogy sírni fog, vagy ha nagyobb, akár toporzékolni, nekünk esni, tépni a ruhánkat. Ez lehet számunkra nagyon nehéz – és előfordulhat, hogy megingunk, és azt mondjuk, pár napig mégis újra rendelkezésre áll a „csodaszer”. Ez sem baj! Azt jelenti, erőgyűjtésre van szükségünk! De fontos tudnunk, hogy a gyermekünknek valójában semmi baja nem lesz, ha nemet mondunk. Vehemens és viharos reakciói csupán ÉRZÉSEK, amiktől néha elsőre megijedünk, pedig ezek ártalmatlanok. Ha velük tudunk maradni, melegséggel meghallgatni őket, miközben a bennük dúló vihar lecsillapodik, azzal nem csak az elválasztás folyamatát könnyítjük meg, hanem nagy lehetőséget is adunk a gyermekünknek: a nagyszabású érzelmi takarítás ajándékát! Figyeljük meg, egy ilyen ciciért folytatott vihar után (amely lehet akár egy óra is vagy több) milyen kiegyensúlyozott lesz a gyermekünk! Meg fogunk lepődni.

Mindemellett persze fontos, hogy a gyerekünk ne érezze azt, hogy csak „elveszünk” és helyette semmit nem kap. Az elválasztás időszakában helyezzünk még nagyobb hangsúlyt a kapcsolódásra! Játsszunk, nevessünk minél többet, tartsunk akár naponta 10 perc Gyerekidőt, hogy feltölthessük az érzelmi nagytakarítás során kiürült raktárakat pozitív érzésekkel!

Így fordíthatjuk át az embert próbáló feladatnak tűnő elválasztást egy kapcsolatépítő, az érzelmi harmóniát támogató folyamattá! A gyakorlatban ez valahogyan így történhet (ha mondjuk közbeszól, hogy harapni kezd a pici) vagy akár így (ha főként az éjszakákat akarjuk megreformálni).

Ha pedig úgy döntünk, nem akarunk ilyesmibe belevágni, és azoknak a táborát erősítjük, akiket folyton kérdezgetnek, hogy „az érettségin is szopni fog-e még” – szuper! Egyetlen tennivalónk annyi lehet, hogy újra és újra el kell majd mondanunk a Páros Meghallgatások során, mennyire idegesítőek ezek a kérdések!

Balogh Fruzsina, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

A legjobb válasz arra: “Elegem van!”

Biztosan sokaknak ismerős a helyzet: egy otthon, babával/gyerekekkel és házimunkával eltöltött kőkemény nap után megörülök hazatérő páromnak, és dőlni kezd belőlem a panasz – mire ő szinte végig sem hallgatva azon nyomban leül a gép elé bébiszittert keresni. Én meg – bár tudom, hogy segíteni akar – mégis ott állok tele indulattal, úgy érzem, mindjárt leütöm ezt az embert. Hiszen csak arra vágytam, hogy kicsit kipanaszkodhassam magam! Mi is történik ilyenkor velünk, és mi a legjobb válasz, ha valaki kiborul?

A hétköznapi emberi érintkezések leggyakoribb elemei között lehet az, amikor egymásnak „panaszkodunk”. Ugyanez az online kommunikáció világában is elkerülhetetlen: a facebook csoportok és fórumok rendre tele vannak olyan posztokkal, amikben kiborulunk, kiakadunk, elmeséljük, hogy mennyire elegünk van. „Nem szopik/nem alszik/nem eszik/sokat sír/verekszik/hülye az anyósom/beleszól az anyám/nem segít a férjem/túl sok a háztartás/mit főzzek/hogyan fejlesszem” – és így tovább. A sor hosszan folytatható, ha össze akarjuk gyűjteni, mi minden bántja a szülőket, mi tölti el őket kétségbeeséssel, mi miatt érzik magukat tanácstalannak. Próbálunk mindenféle személyes és online fórumot találni, hol mindezekről beszélhetünk, tanácsot kérhetünk.

Az efféle „kiakadásainkkor” gyakran beszélünk arról, mennyire idegesít, dühít minket valamilyen helyzet (köpköd a gyerek, nem hagy főzni, stb.) vagy ember (gyerekek, férj, anyós, stb.) vagy olyasmiket mondunk (és valóban, teljes meggyőződéssel így is érezhetjük), hogy elegem van, kiszállok, végeztem, elválok, nem beszélek vele többet, egyszer mostmár tényleg pofon vágom, és így tovább.

Ha ilyesmit hallunk, legtöbben többféle erőteljes késztetést érzünk: egyrészt azt, hogy sürgősen segítsünk megoldani a helyzetet (könyvet, szoptatási tanácsadót, gyerekpszichológust ajánlunk), másrészt, hogy igyekezzünk megnyugtatni a másik embert (ne aggódj, elmúlik ez csak egy korszak, nálunk is volt ilyen). Ezen kívül gyakran érezzük úgy, hogy mi is voltunk hasonló helyzetben, ilyenkor saját élményeinkről is beszámolhatunk vagy egyetértünk, és beszállunk a dühöngésbe (a helyedben már szóba se állnék az anyósommal, ne vidd oda a gyereket, amíg ilyeneket mond).

Van azonban valami, ami ilyen helyzetekben – paradox módon – sokkal, de sokkal többet segít, mint amikor ténylegesen segíteni akarnak nekünk: az, ha melegséggel és empátiával egyszerűen meghallgatnak minket! Amikor agyunkat túlfűtik a nehézségek, és „kiborulunk”, valójában nincs másra szükségünk, mint arra, hogy megszabaduljunk ettől a sok feszítő érzéstől. Bár látszólag néha tanácsot kérünk ezekben a helyzetekben, a valós probléma előterében valójában mégiscsak egy ÉRZÉS áll, amely nem megoldásra, hanem feldolgozásra vár.

Valóban így működünk? Igen! Gyakran hihetjük azt, hogy minden, ami a fejünkben dübörög, igaz, valós, racionális gondolat. Pedig valójában van az agyunknak egy fontos része, ahol legzsigeribb érzéseink raktározódnak: ez a limbikus rendszerünk. Stresszes és nehézségekkel teli hétköznapjaink során óhatatlanul összegyűlhetnek benne a rossz érzéseink, és elhomályosítják a látóterünket – akár olyannyira, hogy észre sem vesszük, hogy teljesen átvették az irányítást. Ilyenkor nem érzékeljük, hogy érzelmi túltelítettségünkben homloklebenyünk, az agyunk racionális, érvelő része egyszerűen kikapcsol – olyan ez, mint amikor a túlterhelés lecsapja a biztosítékot.

Amint egy kicsit is kapcsolódni tudunk valaki máshoz, az agyunk azt érzékeli: most biztonságban vagy, mehet a tisztogatás! Ilyenkor szoktunk elkezdeni „ventilálni” – nem véletlenül. Ebben a helyzetben a legjobb, amit tehetünk, ha kidühöngjük, kisírjuk, kinevetjük magunkból a minket hátráltató érzéseket, hogy újra józanul tudjunk gondolkodni. Ilyenkor sok olyan érzés távozhat belőlünk, amik jó ideje elhomályosítják a látóterünket, és amelyek megakadályoznak minket abban, hogy mi magunk megtaláljuk a számunkra legjobb megoldást. Ha sikerül ezektől megszabadulnunk (sokszor sok olyan mondatot kimondva, amelyek régóta feszítenek minket, de amelyeket talán nem találunk elég szalonképesnek) – akkor az agyunk egyensúlya helyreáll, ismét tudunk gondolkodni, és meglátni a helyzetben olyasmit is, amit addig képtelenek voltunk. Rájövünk például hogy kitől kérhetnénk segítséget, hogyan variálhatnánk át a napjainkat élhetőbbé, vagy mit kellene lépni egy elmérgesedett konfliktusban. Megláthatjuk, hogy mennyire szép a gyerekünk, szerencsések vagyunk, hogy egészséges, hálásak vagyunk, hogy jófej a párunk – mindezt nem azért fogjuk mélyen átérezni, mert sokat mondják nekünk, hanem azért, mert meg tudtunk szabadulni azoktól a nehéz érzéseinktől, amik miatt addig nem voltunk rá képesek. Ellentmondásosnak tűnik, pedig így van: ha van valaki, aki együttérzően, mindenféle jótanács és kritika nélkül meghallgatja például, hogy minek is mentem hozzá ehhez a baromhoz és egy jót dühönghetek azon, hogy hogy lehet valaki ilyen – akkor később, amikor ezek a nyomasztó érzések kitisztultak belőlem, sokkal könnyebben tudok konstruktívan konfliktust megoldani és erőszakmentesen kommunikálni a párommal.

Ha ilyenkor kritika ér minket, az visszavetheti ezt az érzelmi tisztogatást és sérelmeket okozhat, de az sem jó, ha dühünket tüzelik vagy csatlakoznak hozzánk a másik ember vagy helyzet ostorozásában – hiszen csak abban a fals elképzelésben erősítenek meg minket, hogy a helyzetértékelésünk valós. Az igazság azonban az, hogy nagy indulataink homályán át gyakran egészen más színben tűnnek fel a dolgok, mint egy kiadós „hisztizés” után, lenyugodva. Ezért nagy ajándékot adunk a másiknak, ha ebben az érzelmi felindultságban támogatni tudjuk, és értő figyelemmel meg tudjuk hallgatni.

Hogy is néz ki mindez a gyakorlatban?

Ha valaki felindultan panaszkodni kezd nekünk vagy kiakad, maradjunk mellette. Ne akarjuk leállítani, bagatellizálni a mondandóját vagy megoldásokat tanácsolni. A legjobb, ha nem mondunk semmit! Ez azonban nem egyenlő az érdektelenséggel vagy azzal, hogy „ráhagyom”. Arcunkkal, testbeszédünkkel fejezzük ki, hogy értjük és együttérzünk, tartsuk a szemkontaktust, jelezzük, hogy figyelünk. Emlékezzünk, hogy a másik ember jó, és meg fogja találni a legjobb megoldást – és erre akár finoman emlékeztethetjük is („Ez valóban nehéz! Tudom, hogy meg tudod oldani!”). Ha a másik túlságosan belemerül a történetmesélés részleteibe, nyugodtan megkérdezhetjük, mindez milyen érzés neki, hogy érzi magát emiatt. Maradjunk nyugodtak és szeretetteljesek. Mindezt akár írásban, az online világban is megtehetjük: nyugodtan írhatunk olyan hozzászólást egy szülőtársunk „kiborulására”, hogy „nagyon megértelek, veled érzek”, hogy „mindez irtó nehéz, tudom” vagy hogy „csodás szülő vagy, csodálom a kitartásod ebben a nehéz helyzetben”.

Sokszor tehát nagy kiborulásunk közepette csak annyira van szükségünk, hogy egy másik emberi lény szájából halljuk: veled vagyok. És már mindent egészen más színben látunk utána.

 

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

  • Go to page 1
  • Go to page 2
  • Go to page 3
  • Következő oldal »

Primary Sidebar

Hallgasd meg!

Hallgasd meg!

A világ legpraktikusabb gyereknevelési könyve, amely családok százezreinek segített gördülékenyebbé és örömtelibbé tenni a hétköznapokat.

A könyvet itt rendelheted meg.

Naptár és programok

Mountain View

Lapozz bele

Legolvasottabb cikkek

  • Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?
  • Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein
  • Újrakapcsolódás ovi után
  • Nem akarok oviba menni
  • Nyálas dínótojás
  • Nem a végeredmény, az együtt töltött idő a lényeg
  • Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története
  • Fel tudom húzni a cipzárt!
  • A kiborult szemetes és a kiborult kistesó
  • Nagy játszás, nagy érzelmek

Keresés az oldalon

Kövess minket

  • Facebook

Blogtémák

gyerekidő határszabás nevetés meghallgatása sírás és hiszti meghallgatása

Cikkek

agresszió alvás apa beszoktatás büntetés-jutalmazás dackorszak evés félelem gyerekidő gyász határszabás hiszti interjú iskola jutalmazás-büntetés játék kamasz kapcsolódás Kapcsolódó Nevelésről nevetés meghallgatásának eszköze ovi párkapcsolat páros meghallgatás eszköze szoptatás szülőség szünet - nyaralás - vakáció sírás meghallgatásának eszköze testvér Uncategorized

Footer

Rólunk

Egyszerűen megfogalmazva: azért vagyunk, hogy a gyereknevelés kevesebb küzdelemmel és feszültséggel járjon, és mi szülők, jobban tudjuk élvezni a gyerekeinket.

Ismerj meg minket

Iratkozz fel a hírlevélre

Ne maradj le a friss bejegyzésekről és a találkozási alkalmakról.

Semmi reklám. Bármikor leiratkozhatsz.

Legfrissebb bejegyzések

Mi segített, amikor megkaptuk a diagnózist?

Hogyan segítettem át a fiamat a beszoktatás nehézségein

Újrakapcsolódás ovi után

Nem akarok oviba menni

2016 © Kapcsolódó Nevelés Egyesület · Minden jog fenntartva · Készítette: Prémium Honlap