Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

szülőség

Nem a Te hibád! – hogyan szabaduljunk meg a bűntudattól?

Nem a te hibád! – ez egy rendkívül erős, nagy hatású mondat, amit páros meghallgatásban gyakran használunk. Mert sokan állandó bűntudatban éljük az életünket, erre nemrég egy viccesnek szánt összeállítás is rádöbbentett. Olyan cselekvéseket szedtek össze, amiket mindenki csinál, de nem mer bevallani. Pl. amikor végül nem vásárolsz semmit egy boltban, és igyekszel természetesen viselkedni, nehogy meggyanúsítsanak, hogy loptál valamit. Ha jobban belegondolunk, nem is annyira vicces, ha így érezzük magunkat, amikor semmi rosszat nem csináltunk. A gyereknevelés pedig kifejezetten egy olyan terep, ahol hajlamosak vagyunk bűntudatot érezni, ez viszont nagyon megnehezíti azt, hogy rugalmasak, kreatívak legyünk, sőt, néha még azt is, hogy a gyerekeinkhez kapcsolódjunk. Ezért nagyon fontos újra és újra elmondani, hogy minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekeinek, és a rendelkezésére álló információk és erőforrások birtokában a legjobbat teszi, amire adott pillanatban képes.

Nem a te hibád, ha rákiabálsz: időnként egyszerűen elszakad a cérna, ez bárkivel megeshet. A legtöbben olyan kevés támogatással, pihenéssel, feltöltődési lehetőséggel éljük a mindennapokat, hogy lehetetlen mindig megőrizni a hidegvérünket. Általában utána egyből rosszul érezzük magunkat, ami pontosan azért van, mert ezt nem akartuk, de nem voltunk abban az állapotban, hogy megakadályozzuk.

Nem a te hibád, ha sírni hagytad: lehet, hogy meg voltál róla győződve, hogy így helyes, így lesz önálló és magabiztos, hiszen olyasvalakitől hallottad ezt, akiben megbíztál, aki hiteles volt számodra. Lehet, hogy képtelen voltál a síró babádhoz kapcsolódni, mert túlságosan elöntöttek a rossz érzések. Vagy egyszerűen csak nem volt lehetőséged segíteni rajta, mert mondjuk a testvérének volt még nagyobb szüksége rád.

Nem a te hibád, ha nem tudtad szoptatni: sokan úgy indulunk neki a kisbabás életnek, hogy bízunk magunkban, az ösztöneinkben, nekünk ez majd simán menni fog. Ami teljesen reális elképzelés volt, csak éppen a valóságban sokszor előre nem látható akadályokba ütközünk: nem kapjuk meg a megfelelő támogatást, vagy információt. Ebben a szülés utáni nagyon érzékeny állapotban nagyon romboló tud lenni még egy jó szándékú, de ügyetlen mondat is.

Nem a te hibád, ha verekszik, vagy rágja a körmét: egy gyereket számtalan frusztráció ér a mindennapok során, amiknek egy része teljesen kikerülhetetlen, vagy szükségszerű. Van, hogy nem tudsz ott lenni, van, hogy éppen nem tudsz mit tenni. Vannak gyerekek, akik a felhalmozódott feszültségtől verekedéssel próbálnak megszabadulni, mások inkább visszahúzódnak. Szinte törvényszerű, hogy minden gyerek az élete valamelyik szakaszában produkálni fogja ezeket a dolgokat.

Nem a te hibád, ha idegesít a gyereked: ez is annak a következménye, hogy nagyon kevés feltöltődési lehetőséggel nagyon sokat kell egyedül lennünk a gyerekeinkkel. Természetes, hogy nincs mindig túlcsordulva a szívünk anyai szeretettel, ahogy azt sokszor az idilli anya-gyerek fotók és megható idézetek sugallják. Még ha a lehető legtöbb segítséget meg is kapjuk a gyerekneveléshez, miért is ne idegesítene néha a gyerekünk, ahogy a legjobb barátunk, vagy a szerelmünk is időnként borzasztó zavaró tud lenni.

Nem a te hibád, ha az átlagostól eltérően fejlődik: minden gyerek egyedi és megismételhetetlen és fantasztikus egyéniség. Természetes, ha aggódsz, hogy esetleg valami nincs rendben, még akár egy szakembert is felkereshetsz, hogy megnyugtasson, vagy megkapd a megfelelő segítséget, ha tényleg szükséges. De egészen biztosan nem azért nem beszél még, mert nem beszéltél hozzá eleget, nem azért van még szüksége a pelenkára, mert nem vagy elég következetes a bilire szoktatásban és nem azért nem tud még olvasni, mert nem írattad be előkészítő foglalkozásra.

Nem a te hibád, ha rossz evő: persze, mert folyton édességgel tömöd, és mindig azt főzöd, amit szeret, különben is túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a dolognak – mondják a jó szándékú tanácsosztók. Hát persze, hogy nagy jelentőséget tulajdonítasz az evésnek, hiszen azt szeretnéd, hogy egészséges legyen, és mindent elkövetsz, hogy valamit, bármit egyen végre.

Nem a te hibád, ha udvariatlan, nem köszön, nem néz a felnőttek szemébe: a kisgyerekek szemében sokáig tökéletesen értelmetlenek ezek az udvariassági szabályok. Másrészt a bizalom és a tisztelet nem jár automatikusan minden felnőttnek, a gyerekeknek ehhez időre, türelemre és kapcsolódásra van szükségük. Ez persze érthető módon sok felnőttnek rosszul esik, mégis teljesen rendben van, ha az ilyen helyzetekben inkább a gyereked mellé állsz.

Nem a te hibád, ha szalad a háztartás: egyszerűen képtelenség kisgyerek, és/vagy munka mellett még a háztartási teendőket is maradéktalanul elvégezni. Szinte már közhely, hogy mekkora nyomás nehezedik ezzel kapcsolatban az anyákra és az apákra egyaránt, hogy minden szerepünkben tökéletesen helytálljunk. A nyomás mégsem csökken, időről időre állítanak elénk olyan példákat, akik úgy tűnik, mintha képesek lennének erre.

Nem a te hibád, ha baleset éri: ki képes minden pillanatban száz százalékosan figyelni, nemhogy egy, de több dologra is egyszerre? Talán még a pilóták sem. Minden szülő rémálma, hogy a gyerek egyszer csak nincs ott, vagy baja esik, természetes, hogy ezt senki nem szeretné. De még ha rendelkeznénk is ezzel a szuperképességgel, gyermekünk jogosan várja el, hogy bízzunk meg benne, ne figyeljük minden lépését árgus szemekkel.

És a sor a végtelenségig folytatható lenne. Nem történt semmi végzetes és helyrehozhatatlan, ha a fenti pontok bármelyikében magadra ismertél, sőt, még az is lehet, hogy pont úgy jó, ahogy van. Ha szeretnél felszabadulni az állandó bűntudat nyomása alól, van erre egy nagyon egyszerű, de annál hatásosabb módszer, amit a Kapcsolódó Nevelésnél páros meghallgatásnak hívunk. Ha egy elfogadó, nem kritizáló másik felnőttnek tudsz beszélni azokról a dolgokról, amikkel vádolod magad, akkor ebben a biztonságos közegben el tudod gyászolni, ha valami nem úgy alakult, ahogy szeretted volna, ki tudod dühöngeni magad, ha valamit igazságtalannak érzel, vagy enyhíteni tudod az azzal kapcsolatos szorongásaidat, ha a gyermeked nem az „elvártak” szerint működik. Ez pedig segít abban, hogy a mindennapok lazábbak és felhőtlenebbek legyenek, hogy kreatív megoldásokat találj a problémáidra, és a gyerekeknek is segíts túljutni a nehézségeken.

Fábián Dóra, pszichológus, a Kapcsolódó Nevelés oktatója, 3 gyerek anyukája

 

 

Mielőtt beleőrülnénk a gyereknevelésbe…

A gyereknevelés korántsem könnyű “mesterség”. Sok cikk szól arról, hogy miért nem könnyű, még több okoz frusztrációt és lelkiismeretfurdalást a szülőknek.

Mert mindenki, a legjobb szándékkal, mindenfélét tanácsol a szülőknek.

Azoknak a szülőknek, akik – és a legtöbben ilyenek vagyunk – gyakorlatban tanuljuk meg, hogyan kell szülőnek lenni. Szeretnénk elég jól csinálni, minél kevesebb “traumát” okozni a gyerekeinknek, hogy ne kelljen majd pszichológushoz járniuk.

Jó hír: nem biztos, hogy ezt el tudjuk kerülni, és az korántsem baj, ha felismeri, hogy segítségre van szüksége és tudja is, hogy kihez fordulhat.

A legfontosabb mesterséget ugyanis sehol sem tanítják. Első perctől élesben megy a “játék”. Nincs próbaállomás, nincs olyan, ha nem tetszik a “darab”, visszaviszem.

Ott a gyerek és kész.

Ott van, és valamit kell vele csinálni.

Legjobb esetben szülés előtt voltunk felkészítőn, és tudjuk, hogyan cseréljük ki a pelenkáját, de arra senki sem készít fel, és nem is lehet: hogy nem alszik a gyerek, és talán sokáig mi sem fogunk aludni. Lehet, hogy évekig, mert egyik gyerek után jön a másik, és arra eszmélünk, hogy 6 éve nem aludtunk 4 óránál többet egyhuzamban.

Ha ismerős a következő élethelyzet, üdv a klubban!

Reggel van.

Alig nyitotta ki anya a csipáját, és már indul a “bál”, 1-2-3 gyereket kell elindítani az óvodába, iskolába. A legtöbb gyerek ilyenkor is inkább játszana, a fogmosás, reggeli, öltözködés a 3-4 éveseknek és akár a nagyobbaknak is kötelező “hülyeségek”.

Anya nagy valószínűséggel már reggel fáradt, és egyedül marad azzal a feladattal, hogy elvigye őket a közintézményekbe, apa már a dugóban ül a munka felé.

7:45: anya kezd türelmetlen lenni. Szendvicsek bepakolva, kistáskák előkészítve, valahogy el kéne jutni az előszobába, cipőt, kabátot felvenni. Ha tél van, ez legalább 20 perces művelet lesz.

“Még egy utolsót hadd játsszak”, “kakálnom kell” – kérésekkel bombázzák a korántsem ráérős anyát.

“Légyszi, öltözzetek” – kéri, miközben idegesen kezdi rángatni a ruhákat valamelyik gyereken, és még szól párszor nyugodt hangon, de az adrenalin kezd nőni. A gyerekek szanaszét, jó eséllyel mondjuk háromból egy öltözik, a kicsi pelusát ki kell cserélni, a középső még babrálja a dinókat a szobában, a nagyobbik pedig nem tudja bekötni a cipőfűzőjét.

7:55: biztos a késés.

A feszültség nő.

Anya idegei már nem bírják! Jön az üvöltözés “már százszor elmondtam”, “gyertek!”, és talán a csuklóhúzogatás, ajtón kilökés is következik.

Nem az ő hibája. Apáé sem, sőt, a gyerekek sem hibásak.

A mai társadalom hibája, az elszigetelődés, az összetartó közösségek hiánya. A gyereknevelés nem egyemberes munka, nem természetes, hogy anyák milliói vannak manapság egyedül a gyereknevelésben. És nem természetes, hogy az apák csak a fürdetésre érnek már haza. A nagyszülők valószínűleg távol vannak, nem tudnak segíteni a mindennapokban, az apák pedig agyonhajszolják magukat, hogy eltartsák a családot.

Az anya idegrendszere nem csinál mást, mint az “üss vagy menekülj” üzenetet küldi, és 20 évvel ezelőtt tanult mintákkal reagál. Ha nem is ez a minta, de a stresszre így tud reagálni.

Szereti a gyerekeit, de keveset aludt, mert a kicsi még sokat ébred, nap közben kb. 8 ember munkáját végzi: mos, főz, takarít, bevásárol több gyerekkel, hozza-viszi a gyerekeket a közintézményekbe, ha betegek, gyógyít és orvoshoz jár, közben lelki sebeket gyógyít, vitákat menedzsel, játszik, fürdet, altat és vigasztal.

Igazi “polip-menedzser”: legalább nyolc karja van, mindent megold.

Ehhez képest elvárják tőle, hogy mindig fitt, vidám és türelmes legyen.

Ez lehetetlen.

Lehetetlen: mert a gyerekneveléssel saját belső gyermeke sérülései is megjelennek, saját mumusaival is kell harcoljon: mit csináltak jól a saját szülei, mit kellene másként csinálni. Minden generáció jobban szeretné csinálni, mint saját szülei tették. Pedig az előző generációk is a legtöbb tudásukat, a legnagyobb szeretetüket adták. De abban az időben nem volt ennyi információ az idegrendszer működéséről, a sírás gyógyító hatásáról és a támogatás fontosságáról.

Ha ez még nem elég, meg kell felelnie a társadalmi elvárásoknak (miért nincs munkahelye, ha mégis van más munkahelye, nem értékelik sem anyagilag, sem morálisan eléggé a munkáját, ahhoz, hogy fel tudja nevelni a gyerekeit normális keretek között). De ez egy külön cikket is megér.

Mindezekkel együtt élni lelkileg nyomasztó. A belső hang mellett jönnek a külső hangok: a gyerekek követelőzései, természetes igényei a meghallgatásra, a kapcsolódásra, ami gyakran az agyonhajszolt szülőknek óriási teher. Saját kapcsolódás hiánya mellett a gyerekeihez “kellene” kapcsolódni. Nem csoda, ha kiabálás, kiborulás a vége a történetnek.

Majd jön a lelkiismeretfurdalás, a “szaranya” érzés: miért kiabáltam már megint, miért löktem meg vagy miért csaptam rá a fenekére?

Nem tehet róla. Bánja, és a lelkiismeretfurdalás miatt még rosszabbul van, mint azelőtt.

Bűnösnek érzi magát, úgy érzi, egyedül van ezzel az érzéssel.

És kiég. Fáradtan, elfásultan, lelkiismeretfurdalással nézi gyerekeit, akik ugyanolyan lelkesedéssel szeretnének kapcsolódni. De néha már nincs kihez.

Van feloldozás

A Kapcsolódó Nevelés nagy felismerése, hogy ha valakinek elmondjuk, kisírjuk bánatunkat, kiadjuk a felgyűlt feszültséget, a borús felhők eltűnnek, helyette kisüt a Nap, megjelenik a szivárvány. Ezt páros meghallgatásnak nevezzük: a szülő biztonságos keretek között elmondhatja nehézségeit, félelmeit, miközben meghallgatják őt, nem adnak tanácsot, hanem azt a csodás érzést, hogy elismerik érzéseit, empatikusan megértik, és nem akarják megváltoztatni őt, mindezt kritika nélkül teszik.

Elfogadó szeretet, olyan, amivel mi is a gyerekeink fele szeretnénk fordulni, ez a páros meghallgatás ereje.

Minél többször megtapasztaljuk ezt az érzést, annál könnyebben tudjuk áramoltatni a szeretetet gyerekeink felé.

 

Jacsó Ágota Kapcsolódó Nevelés oktató írása

Nyílt levél Anyák napjára

Kedves Maiszülők, azoknak a sokat emlegetett maigyerekeknek, igen, azoknak a képernyőfüggő, cukorfüggő, hiperaktív, figyelemzavaros, elkényeztetett, határokat nem ismerő mai gyerekeknek a szülei! Amit mondani szeretnék Nektek: csodásak vagytok! Balogh Fruzsi írása.

De tényleg, nézz magadra, mennyire szuper vagy már! Mekkora a teherbírásod, mennyire a szíveden viseled a gyerekeid sorsát, mennyire fáradhatatlanul küzdesz a mindennapokkal! Le a kalappal! Csak mész, és mész, és lenyeled a bűntudatkeltő másik nyílt leveleket, és osztasz-szorzol, hogy Rád vonatkozik-e, és próbálkozol, próbálkozol ezerféleképpen, de ami a lényeg: tele vagy szeretettel! Jót akarsz, mit jót, a legjobbat! Erőn felül, bármi áron!

Naszóval most képzeld el, hogy leveszem a virtuális kalapom, megemelem előtted, meghajolok. Klassz vagy. Tudom, hogy rohadt nehéz, hidd el, tudom. Tudom, hogy elveszel az információtengerben, hogy most akkor babakocsi vagy hordozó, hogy titokban lehet-e vele aludni vagy sehogy sem, hogy határok, mennyi határ, és hogyan, kiabálás nélkül, vagy az is kell, hogy hallgass-e a védőnőre, a gyerekorvosra, az anyádra, az anyósodra, a szomszédra, a gyakorikérdésekponthura.

Tudom, hogy számolgatsz, kijön-e a bébiőr meg légzésfigyelő, és tudom, hogy aggódsz, hallani akarod, hogy levegőt vesz, de persze “eztengeddel” és ne féltsd túl. Tudom, hogy rohannál haza, és sok a munka, és olyan fájdalmasan kevés az a fürdetés. Tudom, hogy inkább Te is nézegetnél katicabogarat a fűben, ha nem fájna már a derekad, nem várna még meló után a mosás, nem lett volna hülye a főnök. Tudom, hogy nem kellenek cikkek, hogy megtudd, jó összebújni vasárnap reggel, és párnacsatázni, meg kirándulni menni, és én sem tudom, mikor menjél akkor bevásárolni, mikor porszívózzál ki, meg mikor aludd ki magad, én sem tudom.
Tudom, hogy rohadt nehéz, és nagyon egyedül vagy. Nincs, akinek kisírd magad a vállán. Ott az a kis csoda melletted, Téged követel, folyton, hova lett az életed. Hogy ő a mindened, hogy a szeretet szó kevés, és mégis hogy lehet ilyen sokat kérni, lerágja rólad a húst, mindent adsz, amit már nem bírsz, azt is, és az se elég. Egyedül vagy, vagyunk, tudom. Sajnálom. Sajnálom, hogy ilyen nehéznek kell lennie. Veledérzek. Hogy még az a bizonyos falu hiányzik, és talán még jobban menne. Talán nem kéne belehalnod.

Meg a maigyerekeknek sem kéne. Nem lenne csendes tragédia. Nem kellene suttogni meg dánul nevelni meg vekerdyn élni, csak odahajtani a fejünket egymás vállára. Sírni. Nevetni. Játszani. Azt hallani: nyugodtan ülj le, idd meg a kávédat. Nem csak egyszer. Minden nap nevetni. Sokan, együtt, tizedennyi melóval, valami egyszerűbb életben.

Kedves Maiszülők! Tudjátok, mi a csoda? Hogy mindezek ellenére ilyen jól nyomjátok! Boldog Anyák napját!

A gyerekek már csak ilyenek – 7 irreális elvárás a gyerekek felé

Szülőként túl gyakran érezhetjük a minden irányból érkező nyomást már gyerekünk születésétől fogva, hogy legyen „valamilyen”, viselkedjen „valahogyan” – valamiféle, a társadalom által meghatározott módon. Mindez ráadásul nem csak a postán, a boltban vagy az étteremben fordulhat elő, hanem akár olyan – elméletben éppen a gyerekekre szabott helyeken is – mint az óvoda, a játszótér, a gyerekzsúrok. Sokszor élhetjük meg, hogy a fejünk tetejére állunk, hogy bizonyos viselkedéseket megállítsunk (ezredjére mondom, hogy ne ugrálj az ágyon!), némelyeket meg bátorítsunk (mondtam, hogy köszönj!) – semmi eredménnyel.

Sok frusztrációtól megkímélhetjük magunkat azonban, ha tudjuk, a közvélekedés által meghatározott elvárások a gyerekek felé gyakran egészen irreálisak. A gyerekek egész egyszerűen képtelenek bizonyos dolgokra – éppen azért, ami miatt a leginkább szeretjük is őket: mert spontán, érdeklődő, a pillanatban élő kicsi lények, és nem pedig mini felnőttek. Most összegyűjtöttünk néhányat a leggyakoribb elvárások közül, amiket érdemes újragondolnunk.

1. Sírás
Már újszülött kortól kezdve gyakran azzal szembesülünk, hogy a legfőbb elvárás egy kisbaba felé, hogy ne sírjon (sokat). „Jó baba?” „Végigalussza már az éjszakát?” „Sírós?” „Ugye nem hasfájós?” „Ugyan már, most meg mi a baja, hiszen most szoptattad meg!” Ugye ismerős kérdések? Sok szülő érezheti úgy, az első és legfontosabb teendő a gyerekével kapcsolatban: elérni, hogy soha se sírjon. Egy csecsemőnél egyfelől persze igaz, hogy minden igényét fontos kielégítenünk, és a sírás az egyetlen mód, amivel jelezni tudja: éhes, szomjas, tele a pelus, a karunkba vágyik. Ha sír, keressük az okát, és ha megtaláltuk, megnyugszik. Gyakran azonban olyankor is sírnak a babák, ha látszólag minden fizikai szükségletük ki van elégítve – egyszerűen csak azért, mert valamilyen fájdalmat, ijedtséget, félelmet szeretne kidolgozni magából. Azt ugyanis keveset halljuk, hogy a sírás szintén egy fontos szükségletünk, egy velünk született gyógyító folyamat, amely segít, hogy megszabaduljunk testi-lelki bajaink terhétől. Mindez újszülöttekre és aggastyánokra egyformán igaz.

2. Csend
A sírás mellé a későbbi évek során a kiabálás, hangoskodás, hisztizés tilalma is társul a közvélekedés szerint. „Pssssszt” – hallom nap mint nap a buszon például féltve körbepillantó szülők szájából, amikor gyermekük egész egyszerűen hangosan beszél vagy énekelget. Az igazság azonban az, hogy a kisgyerekek nem képesek csendben maradni – nem csak késleltetni a kérdéseiket, mondandójukat, szükségletüket, de még csak szimplán lehalkítani se nagyon tudják a hangjukat. Akik egy (vagy több) nagyobb gyerek mellett próbálnak egy kisbaba alvásáról gondoskodni, pontosan tudják, hogy hiába mondják el egy 3-4-5 éves gyereknek, hogy maradjon csendben, mert a baba alszik (sőt, magam is milliószor igyekeztem kétségbeesetten megmagyarázni neki, hogy VELE fogok tudni tovább játszani, ha nem ébreszti fel a tesót) – egész egyszerűen képtelenek rá. (Legfeljebb egy rövid időre, aztán akaratlanul újra kúszik fel a hangerő.) Nem azért csinálják, mert valami baj van velük vagy minket akarnak idegesíteni (bár néha valóban nagyon tudjuk így érezni), hanem az agyuk, az idegrendszerük nem elég érett erre a fajta önszabályozásra.

3. Elkésünk!
A gyerekeink egyik csodálatos tulajdonsága, hogy mindig a pillanatban élnek – olyan képesség ez, amit felnőttek millió igyekeznek a legkülönfélébb meditációs, relaxációs és mindfulness-technikákkal elérni, fejleszteni. A gyerekeknek bezzeg mindenféle segítség nélkül megy! Ők nem áldozzák energiáikat feleslegesen olyasmire, hogy agyuk folyamatosan a következő lépésen kattogjon, az előttünk álló nehézségeken szorongjanak vagy éppen a múlt történésein keseregjenek. Amikor ők éppen legóznak, akkor mi bármilyen hévvel igyekszünk is nekik elmagyarázni, hogy honnan késünk el (bábszínházból, amit imád), és annak mi lesz a következménye (elkezdődik az előadás nélküle) – egész egyszerűen nem fogják érteni. (Mégis hogyan kezdődhetne el az előadás, amikor ő még nincsen ott? A gyerekek világképe még egocentrikus, de az nem azt jelenti, hogy önzők!) Épp emiatt nem érzik át a távoli jövőben kilátásba helyezett büntetéseket sem. És lássuk be, ezek a kilátásba helyezett következmények gyakran be sem következnek: nem fázik meg, nem lesz rosszul, valahogy mégis odaérünk.
Érdemes hát elhagyni ezeket a meggyőzési monológokat, és ha nagyon menni kell, akkor inkább – a túlbonyolított magyarázatok helyett – a szelíd határszabás eszközét választani. Nem csak őket, magunkat is sok frusztrációtól kímélhetjük meg.

4. Egyedül akarom!
Először talán az egy-másfél éves korosztály szülei szerzik meg azt a néha idegőrlő tapasztalatot, hogy olyasmit is MINDEN ÁRON a gyerekek maguk akarnak megcsinálni, amiről mi pontosan tudjuk, hogy abszolút képtelenek rá. És hiába tűnik ez nekünk, szülőknek értelmetlennek és borzasztóan idegesítőnek, a gyerekek azonban éppen így vannak megtervezve – nagyon is érthetően és tökéletesen! Hogyan tanulná meg ugyanis az újabb és újabb lépéseket, és hogyan tudná magát túltenni a próbálkozások során óhatatlanul bekövetkező milliónyi kudarcon, ha nem lenne benne az a hajtóerő, hogy én, és csak én, és akkor is menni fog? Szóval ha legközelebb az épphogy enni kezdett totyogónk akarja a teljes arcát beterítve mindenáron egyedül kanalazni a főzeléket vagy a kapcsolónál két fejjel alacsonyabb gyerekünk felkapcsolni a villanyt, gondoljunk arra: igen hasznos és csodás erők mozognak most bennük, és a világ legfontosabb tanulási folyamatai zajlanak. Igyekezzünk ilyenkor megértőek és támogatók lenni, és ahelyett, hogy kapkodva megcsinálnánk helyettük, segíthetjük őket a tanulásban pusztán a szeretetteljes jelenlétünkkel, bátorításunkkal is, és megvárhatjuk, míg ők kérnek segítséget.

5. Szófogadás
Annak, hogy egy gyereket mennyire ítél „jónak”, „normálisnak” a tágabb környezet az egyik legfontosabb fokmérője lehet az, hogy mennyire szófogadó. Ha egy gyerek minden további nélkül végrehajtja a kapott utasításokat – vedd fel a cipőd, menjünk fürödni, induljuk haza, köszönj, stb. – akkor ezt legtöbbször örömmel konstatáljuk, és úgy vesszük, hogy gyermekünk teljesen rendben van. Ha azonban ez nem így van, és még a legapróbb kérés is nagy ellenállásokba ütközik, hajlamosak vagyunk azt érezni, hogy nekünk most valami óriási megszelídítő mutatványt kellene végrehajtanunk, és szülőként legfőbb feladatunk, hogy „letörjük a gyerek akaratát”. Bizonyos helyzetekben persze elkerülhetetlen, hogy a szelíd határszabás segítségével, együttérzően meghallgatva gyermekünk ellenkezését (vagy akár sírását, hisztijét) végül mégis rákényszerítsük az akaratunkat, hiszen fürödni néha mégiscsak kell, és nem lehet pucéran indulni az óvodába. Van azonban rengeteg olyan dolog, amiben nyugodtan tekinthetjük partnernek a gyerekünket, és teremthetünk olyan demokratikus családi légkört, ahol neki is van beleszólása például a család programjaiba, vagy abba, hogy – az ésszerűség határain belül – mit vesz fel. Az általában negatív tulajdonságnak bélyegzett „akaratosság” ugyanis olyasvalami, amelyet felnőttek esetében „jó érdekérvényesítő képességnek” vagy szimplán magabiztosságnak nevezünk, és nagyra értékelünk. Minden szülő azt szeretné, ha gyermeke – akár már gyermekkorban, de később meg pláne – egy kreatív, önálló, saját értékítéletekkel rendelkező, gondolkodó személyiség lenne. Ehhez pedig sajnos sokszor azon keresztül vezet az út, hogy képesek vagyunk vele nap, mint nap kompromisszumokat kötni, és figyelembe venni az akaratát.

6. Kíváncsiság
A gyerekek velük születetten kíváncsi lények, máskülönben nem lennének képesek olyan nagyon sokat megtanulni a világról, amennyi a túlélésükhöz kell. Mindent megfognak, szájukba vesznek, elmennek a falig. “Ne taperold már a korlátot/házfalat/autókereket/stb!” “Ne nyalogasd a busz ablakát!” – mondogatjuk nekik, hogy ne legyenek koszosak, betegek. A tapasztalat azonban az, hogy ezredjére is megteszik. Miért? Bár néha úgy érezzük, csak azért teszik, hogy idegesítsenek minket, ez nincs így. A gyerekek egyszerűen így tapasztalják meg a világot. Muszáj információt gyűjteniük (sokszor gondolkodás nélkül), ez evolúciós érdekük, így élnek túl ebben a bonyolult világban. Hiába mondjuk el tehát ezerszer is, hogy ne fogjanak meg és ne vegyenek a szájukba mindent, jobb ha tudjuk, meg fogják tenni – és nagyon is természetes mozgatórugóik lesznek hozzá!

7. Rend
Felnőttként sokan szeretjük, ha rendezettek körülöttünk a dolgok, divatja is van manapság az ötletes tárolási rendszereknek. Szeretnénk, ha ez a szép rend (amikor épp sikerül egy-egy pillanatra elérni a vágyott állapotot) a lakás minden pontjára, a gyerekszobára, gyereksarokra is kiterjedjen, és jó lenne minél előbb rendszeretetre tanítani őket. A gyerekeknek viszont ez a fajta rend még jó pár évig semmit nem jelent. Ők általában így is megtalálnak mindent, amire szükségük van, a szabad játékfolyamatot pedig megakasztja, ha közben folyton rámolni kell. Ha a nagy nyomásra elkezdenek rendet rakni, gyakran tapasztaljuk, hogy leragadnak egy-egy kezükbe akadt játékkal, és teljesen elfelejtkeznek róla, hogy most éppen rendet kellene rakniuk. (Valljuk be, velünk is előfordult már, hogy a nagytakarításkor belefeledkeztünk egy elveszettnek hitt fotóalbum nézegetésébe.) Az egész picikkel is elkezdhetünk együtt rendet rakni, akár vicces játékokat bevetve, de azt ne várjuk, hogy iskoláskora előtt ezt teljesen egyedül képes lesz megcsinálni.

+1. Ami reális elvárás, és mégsem képesek rá
Mindezeken felül van viszont rengeteg olyan dolog (életkoronként más és más), amikre a gyerekeink olykor könnyedén képesek: óvodásként felöltözni, iskolásként bepakolni az úszócuccot vagy rendet rakni a szobában. Sokszor azonban a legegyszerűbbnek tűnő feladatokat sem teljesítik – mi pedig szálanként tépjük ki a hajunkat, és egyre növekvő decibelen hangoztatjuk, hogy ugyan egy hatéves legyen már képes felvenni a cipőjét. Ilyenkor gyakran tehetetlen dühünkkel kell szembenéznünk és azzal: egyáltalán nem értjük, miért nem csinálja meg.
Ezek a helyzetek – a fenti listától eltérően – olyan elvárásokról szólnak, amelyeknek a gyerekeink abszolút képesek megfelelni, amikor jól vannak. Fontos azonban tudnunk, hogy amikor agyukban megszakad a velünk való kapcsolódás, biztonság érzése, és elöntik azt a hétköznapi frusztrációk és nehézségek, olyankor gyakran VALÓBAN nem képesek még a legapróbb dolgokra sem! Fájdalmas érzések tömkelege akadályozhatja őt meg abban, hogy képes legyen köszönni az óvónéninek vagy felvenni a cipőjét! Hogy ezekkel az érzésekkel pontosan mit kezdhetünk, hogyan segíthetünk a gyerekeinknek ezeket feldolgozni, hogy újból együttműködő és napsugaras önmaguk lehessenek, az egy másik cikk témája. Például ezé vagy ezé.

 

Balogh Fruzsi

a Kapcsolódó Nevelés oktatója

A legjobb válasz arra: “Elegem van!”

Biztosan sokaknak ismerős a helyzet: egy otthon, babával/gyerekekkel és házimunkával eltöltött kőkemény nap után megörülök hazatérő páromnak, és dőlni kezd belőlem a panasz – mire ő szinte végig sem hallgatva azon nyomban leül a gép elé bébiszittert keresni. Én meg – bár tudom, hogy segíteni akar – mégis ott állok tele indulattal, úgy érzem, mindjárt leütöm ezt az embert. Hiszen csak arra vágytam, hogy kicsit kipanaszkodhassam magam! Mi is történik ilyenkor velünk, és mi a legjobb válasz, ha valaki kiborul?

A hétköznapi emberi érintkezések leggyakoribb elemei között lehet az, amikor egymásnak „panaszkodunk”. Ugyanez az online kommunikáció világában is elkerülhetetlen: a facebook csoportok és fórumok rendre tele vannak olyan posztokkal, amikben kiborulunk, kiakadunk, elmeséljük, hogy mennyire elegünk van. „Nem szopik/nem alszik/nem eszik/sokat sír/verekszik/hülye az anyósom/beleszól az anyám/nem segít a férjem/túl sok a háztartás/mit főzzek/hogyan fejlesszem” – és így tovább. A sor hosszan folytatható, ha össze akarjuk gyűjteni, mi minden bántja a szülőket, mi tölti el őket kétségbeeséssel, mi miatt érzik magukat tanácstalannak. Próbálunk mindenféle személyes és online fórumot találni, hol mindezekről beszélhetünk, tanácsot kérhetünk.

Az efféle „kiakadásainkkor” gyakran beszélünk arról, mennyire idegesít, dühít minket valamilyen helyzet (köpköd a gyerek, nem hagy főzni, stb.) vagy ember (gyerekek, férj, anyós, stb.) vagy olyasmiket mondunk (és valóban, teljes meggyőződéssel így is érezhetjük), hogy elegem van, kiszállok, végeztem, elválok, nem beszélek vele többet, egyszer mostmár tényleg pofon vágom, és így tovább.

Ha ilyesmit hallunk, legtöbben többféle erőteljes késztetést érzünk: egyrészt azt, hogy sürgősen segítsünk megoldani a helyzetet (könyvet, szoptatási tanácsadót, gyerekpszichológust ajánlunk), másrészt, hogy igyekezzünk megnyugtatni a másik embert (ne aggódj, elmúlik ez csak egy korszak, nálunk is volt ilyen). Ezen kívül gyakran érezzük úgy, hogy mi is voltunk hasonló helyzetben, ilyenkor saját élményeinkről is beszámolhatunk vagy egyetértünk, és beszállunk a dühöngésbe (a helyedben már szóba se állnék az anyósommal, ne vidd oda a gyereket, amíg ilyeneket mond).

Van azonban valami, ami ilyen helyzetekben – paradox módon – sokkal, de sokkal többet segít, mint amikor ténylegesen segíteni akarnak nekünk: az, ha melegséggel és empátiával egyszerűen meghallgatnak minket! Amikor agyunkat túlfűtik a nehézségek, és „kiborulunk”, valójában nincs másra szükségünk, mint arra, hogy megszabaduljunk ettől a sok feszítő érzéstől. Bár látszólag néha tanácsot kérünk ezekben a helyzetekben, a valós probléma előterében valójában mégiscsak egy ÉRZÉS áll, amely nem megoldásra, hanem feldolgozásra vár.

Valóban így működünk? Igen! Gyakran hihetjük azt, hogy minden, ami a fejünkben dübörög, igaz, valós, racionális gondolat. Pedig valójában van az agyunknak egy fontos része, ahol legzsigeribb érzéseink raktározódnak: ez a limbikus rendszerünk. Stresszes és nehézségekkel teli hétköznapjaink során óhatatlanul összegyűlhetnek benne a rossz érzéseink, és elhomályosítják a látóterünket – akár olyannyira, hogy észre sem vesszük, hogy teljesen átvették az irányítást. Ilyenkor nem érzékeljük, hogy érzelmi túltelítettségünkben homloklebenyünk, az agyunk racionális, érvelő része egyszerűen kikapcsol – olyan ez, mint amikor a túlterhelés lecsapja a biztosítékot.

Amint egy kicsit is kapcsolódni tudunk valaki máshoz, az agyunk azt érzékeli: most biztonságban vagy, mehet a tisztogatás! Ilyenkor szoktunk elkezdeni „ventilálni” – nem véletlenül. Ebben a helyzetben a legjobb, amit tehetünk, ha kidühöngjük, kisírjuk, kinevetjük magunkból a minket hátráltató érzéseket, hogy újra józanul tudjunk gondolkodni. Ilyenkor sok olyan érzés távozhat belőlünk, amik jó ideje elhomályosítják a látóterünket, és amelyek megakadályoznak minket abban, hogy mi magunk megtaláljuk a számunkra legjobb megoldást. Ha sikerül ezektől megszabadulnunk (sokszor sok olyan mondatot kimondva, amelyek régóta feszítenek minket, de amelyeket talán nem találunk elég szalonképesnek) – akkor az agyunk egyensúlya helyreáll, ismét tudunk gondolkodni, és meglátni a helyzetben olyasmit is, amit addig képtelenek voltunk. Rájövünk például hogy kitől kérhetnénk segítséget, hogyan variálhatnánk át a napjainkat élhetőbbé, vagy mit kellene lépni egy elmérgesedett konfliktusban. Megláthatjuk, hogy mennyire szép a gyerekünk, szerencsések vagyunk, hogy egészséges, hálásak vagyunk, hogy jófej a párunk – mindezt nem azért fogjuk mélyen átérezni, mert sokat mondják nekünk, hanem azért, mert meg tudtunk szabadulni azoktól a nehéz érzéseinktől, amik miatt addig nem voltunk rá képesek. Ellentmondásosnak tűnik, pedig így van: ha van valaki, aki együttérzően, mindenféle jótanács és kritika nélkül meghallgatja például, hogy minek is mentem hozzá ehhez a baromhoz és egy jót dühönghetek azon, hogy hogy lehet valaki ilyen – akkor később, amikor ezek a nyomasztó érzések kitisztultak belőlem, sokkal könnyebben tudok konstruktívan konfliktust megoldani és erőszakmentesen kommunikálni a párommal.

Ha ilyenkor kritika ér minket, az visszavetheti ezt az érzelmi tisztogatást és sérelmeket okozhat, de az sem jó, ha dühünket tüzelik vagy csatlakoznak hozzánk a másik ember vagy helyzet ostorozásában – hiszen csak abban a fals elképzelésben erősítenek meg minket, hogy a helyzetértékelésünk valós. Az igazság azonban az, hogy nagy indulataink homályán át gyakran egészen más színben tűnnek fel a dolgok, mint egy kiadós „hisztizés” után, lenyugodva. Ezért nagy ajándékot adunk a másiknak, ha ebben az érzelmi felindultságban támogatni tudjuk, és értő figyelemmel meg tudjuk hallgatni.

Hogy is néz ki mindez a gyakorlatban?

Ha valaki felindultan panaszkodni kezd nekünk vagy kiakad, maradjunk mellette. Ne akarjuk leállítani, bagatellizálni a mondandóját vagy megoldásokat tanácsolni. A legjobb, ha nem mondunk semmit! Ez azonban nem egyenlő az érdektelenséggel vagy azzal, hogy „ráhagyom”. Arcunkkal, testbeszédünkkel fejezzük ki, hogy értjük és együttérzünk, tartsuk a szemkontaktust, jelezzük, hogy figyelünk. Emlékezzünk, hogy a másik ember jó, és meg fogja találni a legjobb megoldást – és erre akár finoman emlékeztethetjük is („Ez valóban nehéz! Tudom, hogy meg tudod oldani!”). Ha a másik túlságosan belemerül a történetmesélés részleteibe, nyugodtan megkérdezhetjük, mindez milyen érzés neki, hogy érzi magát emiatt. Maradjunk nyugodtak és szeretetteljesek. Mindezt akár írásban, az online világban is megtehetjük: nyugodtan írhatunk olyan hozzászólást egy szülőtársunk „kiborulására”, hogy „nagyon megértelek, veled érzek”, hogy „mindez irtó nehéz, tudom” vagy hogy „csodás szülő vagy, csodálom a kitartásod ebben a nehéz helyzetben”.

Sokszor tehát nagy kiborulásunk közepette csak annyira van szükségünk, hogy egy másik emberi lény szájából halljuk: veled vagyok. És már mindent egészen más színben látunk utána.

 

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója

5 tény, ami forradalmasítja a gyereknevelést

Gondoljunk bele a következő öt állítás mögött rejlő mély igazságokba, és máris teljesen másként állunk a gyerekneveléshez!

 

#1. A gyereked arra született, hogy közel érezze magát hozzád. Amikor a gyerekeink közel érzik magukat hozzánk, akkor jobban fog az agyuk, szeretetteljesek, fizikailag is egészségesebbek, és a társaik között követendő példává válnak.

 

#2. Mindegy, hogy szülő, nagyszülő vagy kisgyermek gondozó vagy, te is közel akarod magad érezni a gyerekedhez. Meleg, törődéssel teli kapcsolatra vágysz vele. Jó életet szeretnél teremteni neki. Arra vágysz, hogy a gyereked viruljon, sokat nevessen, segíteni akarod őt a felnövekvésben, és teljes szívedből akarod őt szeretni.

 

#3. Szülőkként akkor tudunk jól lenni, ha vannak olyan erős és fontos kapcsolataink más felnőttekkel, amik megtartanak minket.

Ezek a kapcsolatok segítenek neked felismerni a saját jó természetedet, és friss energiával és gondolatokkal támogatják a családod életét. Megérdemled, hogy megértő, támogatást nyújtó emberek vegyenek körül.

A gyereknevelés nagy kihívást jelentő, érzelmileg megterhelő munka. Fontos hogy mit érzel, és hogy hogyan érzed magad. Ha van olyan hely, ahol az érzéseidet másokkal megoszthatod, abból egész családod nagy hasznot húz.

 

#4. A gyereked jó. Ha a viselkedése vakvágányra fut, az azért van, mert nem érzi a közelséged, vagy túl nagy feszültség munkál benne.

A gyereked ki van éhezve arra, hogy veled ellazultan, szeretetteljesen együtt lehessen. Amikor egy gyerek viselkedése rossz útra téved, az általában egyértelmű segélykérés, hogy végre figyelj rá, kapcsolódj hozzá. Ilyenkor arra van szüksége, hogy kiadhassa magából azt az érzelmi feszültséget, ami miatt nem tud meggondoltan, szeretetteljesen viselkedni. Ha a te támogató jelenlétedben egy nagyot nevethet, egy jót sírhat, vagy egy kiadósat hisztizhet, akkor utána már újra érezni fogja a közelséged, „jól fog működni”, és képes lesz tanulni a tapasztalataiból.

 

#5. Te is jó vagy. Jó szülő vagy. Akkor viselkedsz úgy, ahogy igazából nem szeretnél, amikor túlterheltnek, magányosnak vagy tehetetlennek érzed magad. Akkor is jó szülő vagy, ha megtörténik, hogy teljesen elveszíted a türelmedet, és olyat mondasz vagy teszel, amire később kicsit sem vagy büszke. Ilyenkor neked is közelségre, kapcsolódásra van szükséged. Arra van szükséged, hogy valaki értékelje, hogy mennyire igyekezel, és kritika nélkül, elfogadással meghallgasson.

Forrás: www.handinhandparenting.org

Mit tegyünk, ha a gyerekünk nyilvános helyen borul ki

Patty Wipfler írása
Olyan társadalomban élünk, ahol elvárásokkal és ítéletekkel árasztják el a szülőket és gyermekeiket. Nyilvános helyeken általában az az elvárás, hogy a gyerekek ne legyenek hangosak, lehetőleg szavukat se halljuk. Biztos sokan éreztük már úgy, hogy muszáj rászólnunk a buszon kiabálva mesélő gyermekünkre, csak azért, mert túl hangos, és jól ismerjük a bevásárlás során levágott hiszti miatti szégyenkezést is.
Nekünk szülőknek azonban fontos tudni, hogy mindez normális és természetes: a gyerekek nem arra lettek tervezve, hogy csendben, üveges tekintettel rakosgassák lábukat egymás elé a bevásárló kocsit tolva vagy vendégségben szó nélkül molyoljanak a kisautóval órákig. A gyerekek gyakran hangosak, nevetgélnek, énekelnek, visítanak vagy bömbölnek – és ez mind természetes, sőt, jó!
A közvélekedés szerint a szülőknek tudni kell kezelni gyermekük viselkedését – a gyerekek kíváncsiságát, érzéseik megnyilvánulását, kiborulását nemigen tolerálják. Ráadásul a hagyományos gyereknevelés is saját gyermekünk ellen hangol, amikor a viselkedése nem megfelelő a felnőttek számára. Azt várják tőlünk, hogy kritizáljunk, erélyesek legyünk, büntessünk, kiküldjünk, megszégyenítsünk, megfenyegessünk vagy fizikailag bántsuk a „nem jól” viselkedő gyereket. Szíve szerint egy szülő sem bántaná a gyermekét, akit szeret. Csak akkor bánunk így vele, ha nem jut eszünkbe jobb, vagy félünk mások helytelenítésétől.

Megtanulhatjuk megjósolni gyermekünk nehéz pillanatait

Nekünk, szülőknek fontos tudni, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben a kisgyerekek érzelmileg túlterheltek lesznek. Ilyen például,
– ha sok emberrel vagyunk együtt: nagycsaláddal vacsorázunk, családi összejövetelen, találkozón, születésnapokon, bevásárláskor, templomban
– amikor „váltás van”, azaz egyik tevékenységet megszakítva egy újba kezdünk: elmegyünk otthonról az óvodába, óvodából hazamegyünk, abbahagyjuk a játékot, hogy vacsorázzunk, lefekvésnél stb.
– ha a szülő, akivel vannak, feszült és elfoglalt: például főz, takarít, bevásárol, időre szeretne végezni egy feladattal
– közelséget nyújtó vagy szórakoztató időtöltés után: ha jó barátja megy el, játszóterezés vagy birkózás, kergetőzés után, vagy miután sokat nevetgélt anyával.
Amikor gyermekünk érzelmileg túlterhelt, mint pl. ezekben a helyzetekben, akkor képtelen arra, hogy gondolkodjon. Egyszerűen nem úgy működik az agya, ahogy máskor. Valószínűleg ismerős számunkra az a helyzet, amikor gyerekünk mereven és értelmetlenül ragaszkodik ahhoz, amit szeretne, semmi más nem jó neki, nem hallja meg, amit mondunk neki, és a legkisebb dologra sírva fakad vagy dühöng, kiborul.

Fontos, hogy tudjuk: a mi segítségünk nélkül nem tud kikeveredni ebből az állapotból.

Az ilyen pillanatokban gyermekünknek arra van szüksége, hogy vele maradjunk, kedvesen határt szabjunk és meghallgassuk az érzéseit. Karunkba vehetjük, keressük vele a szemkontaktust, és hallgassuk meg őt – bármi is nyomja éppen a lelkét, és bárhogy is fejezze ki azt (legtöbbször nem szavakkal, hanem heves érzésekkel). Ha gyermekünk kiadja, ami benne van, és mi közben türelmesen figyelünk rá, akkor segítjük, hogy minél hamarabb ugyanaz a szerető emberke legyen, aki máskor. Egy jó erőteljes toporzékolás vagy szívből jövő, mély sírás kitisztítja gyermekünk elméjéből azokat az érzelmeket, melyek tévútra vitték. Ekkor újra ellazulhat, és élvezheti az adott helyzetet.

Meg kell hallgatnom egy hisztiző, hadonászó gyereket az áruház közepén?

Mindannyian tapasztaltuk, mennyire nehéz is ez – de mivel magunk is biztosan választottunk már rossz stratégiát vagy reagáltunk már úgy, hogy amiatt később bűntudatunk volt, érdemes kipróbálni ezt az új megközelítést, és új nézőpontból átgondolni a helyzetet.
Sok mindent helyre kell tennünk elvárásainkban ahhoz, hogy gyermekünk mellett állhassunk, amikor azt teszi, amit tennie kell – akár egy nyilvános helyen is. Jó néha emlékeztetnünk magunkat a következőkre.
– Minden jó gyerek is szétesik nyilvános helyen, hiszen így működik.
– Társadalmunk arra neveli az embereket, hogy rosszallják, ha a gyerekek azt teszik, ami egészséges és természetes. Az emberek rosszallják a lovacskázást, a hangoskodást, a vidámságot, a túl sok nevetést, a hisztizést, a sírást. Ez így nincs rendjén. A gyerekek jók. Ezek mind alapvető szükségleteik, és fontos, hogy megtehessék.
– Szülőként a mi feladatunk az, hogy jól bánjunk gyermekünkkel. Ha más felnőttek kritizálják, akkor az a helyes, ha megteszünk mindent, hogy mellette álljunk. Ha egy gyereket nem védi meg a saját szülője, akkor ki fogja?
– Azáltal, hogy szülők vagyunk, sokszor ki kell állnunk gyermekünk mellett: orvosokkal és nővérekkel, tanárokkal, rokonokkal és idegenekkel szemben.
– Sajnos azt is megtapasztalhatjuk, hogy a gyerekeknek több figyelemre van szüksége, mint amennyit jól esik adni. Azok a felnőttek, akik kevesebb figyelmet adnak gyermeküknek, vagy ők maguk kevesebb figyelmet kaptak gyerekként, felháborodnak majd, ha minden figyelmünkkel háborgó gyermekünk felé fordulunk. Várhatóan kapunk támadásokat, de nem kell, hogy ez befolyásoljon minket.

 Jó, de mit tegyek, ha gyermekem az áruházban vagy a nagyszülőknél hisztizik?

 – Töltsünk időt kettesben gyermekünkkel, mielőtt nyilvános helyre megyünk, így kapcsolódhatunk, mielőtt ilyen nehéz helyzetbe lépünk. Maradjunk is kapcsolatban. Nézzünk rá, érintsük meg, beszéljünk hozzá, vagy fejezzük ki másképp figyelmünket, hogy gyermekünk érezze, hogy szeretjük. Ezzel megkönnyíthetjük gyermekünknek azokat a helyzeteket, melyek nehezek neki, és esetleg megelőzhetjük a kiborulást.
– Ha gyermekünk mérgesen fortyog, rögtön kapcsolódjunk vele. Próbáljunk meg játszani vele, hogy nevethessen: bohóckodjunk, esetlenkedjünk vagy pusziljunk a tenyerébe. A nevetés feloldja a gyerekek feszültségét, és egyre inkább érzik a kapcsolódást. Testünkkel, szemkontaktussal is jelezzük az odafordulásunkat. Ha gyermekünk sírni vagy hisztizni kezd, amikor kapcsolódunk, tegyünk meg mindent, amit tudunk ahhoz, hogy folytathassa. A feszültsége elmúlik, ha kiengedheti az érzéseit.
– Lassítsuk le a történéseket, és figyeljünk. Ha sírva ült be a kocsiba, akkor maradjunk vele, még ne kapcsoljuk be az övét, csak hagyjuk, hogy folyjanak a könnyek. Maradjunk ott, amíg vége van. Ha akkor és ott kisírhatja magát, az egész napja sokkal könnyebb lesz utána – és a miénk is.
– Ha szükséges, vonuljunk egy kicsit félre például a hálószobába vagy az áruház folyosójára. Tegyük ezt olyan nyugodtan, amennyire csak tudjuk. Gyermekünk nem tesz semmi rosszat. Ez olyan, mint amikor a kocsink riasztója véletlenül bekapcsol. Hangos, de nem bánt vele senkit. Az ilyesmi előfordul.
– Készüljünk fel arra, hogy mit mondunk majd a véleményt nyilvánító, megjegyzést tevő embereknek. Nehéz azt mondani, hogy „Minden rendben van, ne aggódjon!”, miközben elszabadult a pokol. Ezért gondoljuk ki előre. Segítségül hívhatunk ilyen mondatokat, hogy „Egy kis technikai problémánk akadt.” vagy „A lányom nagyon jól ki tudja fejezni a fájdalmát.” vagy „Ez egy ilyen nap.” vagy „Miután befejezte, én következek.” vagy csak „Jól vagyunk, nem hiszem, hogy egész nap így folytatjuk.” Az ilyen mondatokkal biztosítunk másokat arról, hogy kezünkben tartjuk a helyzetet.
Egy szülő ismerősöm így beszél erről:
 „Végre rájöttem, hogy az én dolgom határt szabni és vele maradni, amikor a gyermekem hisztis lesz, és az ő dolga, hogy megszabaduljon a rossz érzésektől. Amikor meghallgatom, az emberek lehet, hogy nem látják, hogy a dolgomat teszem, és a gyermekem is a dolgát teszi, de legalább én tudom, hogy ez történik.”

 Lássuk, hogyan néz ki mindez a gyakorlatban

 “Családunk meghívást kapott néhány barátunk házába. Szépen felöltöztem, és a három lányunkat is szépen felöltöztettem. Tényleg nagyon vártam, hogy majd nyugodtan eljátszanak a többi ismerős gyerekkel, és én is beszélgethetek a barátaimmal. Olyan ritkán tudunk felnőttekkel beszélgetni.
Amikor a középső lányom odaért, rám csimpaszkodott és nem akarta, hogy a többiekkel beszélgessek. Azt akarta, hogy vele játsszak, és nyafogott. Próbáltam megmutatni neki, hogy mit csinál a többi gyerek és rávenni, hogy ne rajtam lógjon, de nem akart mozdulni.
Ekkor ezt mondtam neki: Jól van, adok neked 5 perc gyerekidőt. Azt játszunk, amit szeretnél, de utána megyek a barátaimhoz. Azt akarta, hogy az étkezőasztal alá másszunk, és ott játsszunk. Ott boldogan készített egy fészket, állattá változtatott minket – ebben a pár percben teljesen az övé voltam. Amikor lejárt az idő, megöleltem, mire csodák csodájára kimászott az asztal alól, és odaszaladt a többi gyerekhez. Nem mindig ment ilyen egyszerűen, de aznap este annyira örültem neki, és magamnak. Úgy éreztem, egy lángelme vagyok, és igazán jó anya. “

Mi kell ahhoz, hogy jó szülők legyünk?

| |

Az internet tele van szülőknek íródott, többségében jó szándékú, de néha kifejezetten kritikus hangvételű cikkekkel arról, mit, hogyan kellene másként csinálni a kisgyerekes szülők mai generációjának. „Ne légy olyan engedékeny, de közben ne szidd a gyereket!” „Legyél együtt érző, de a hisztit állítsd le!” „Szabj határokat, de hagyd a gyereket kibontakozni!”

Olvasd tovább…