Uncategorized

Miért jó a játékos nevelés?

A gyerekek a mindennapok során rengetegszer tapasztalják meg, hogy valami nem sikerül, nem elég ügyesek, erõsek, okosak ahhoz, hogy véghezvigyék, amit eltervezek, vagy teljesítsék a feladataikat. A felnõttek sokszor nem veszik emberszámba õket, nem szólhatnak bele, hogy mi történik velük, esetleg nem is tájékoztatják õket. Ezekbõl a rossz élményekbõl sok-sok feszültség halmozódik fel, ami hosszútávon megakadályozza, hogy igazán jól tudjanak mûködni, elõfordulhat, hogy csökken az önbizalmuk, romlik a teljesítményük, visszahúzódóvá, vagy éppen agresszívvé válnak. Bármennyire is igyekszünk odafigyelni, egész biztos, hogy lesz olyan helyzet, amikor a gyermekünk megalázottnak, vagy kisebbrendûnek fogja érezni magát, ez az élet velejárója.

De szerencsére tudunk segíteni nekik abban, hogy ezek az élmények ne hagyjanak maradandó nyomot, mégpedig azzal, hogy megfordítjuk a szerepeket, és mi leszünk azok, akik gyengék, esetlenek, buták. Vegyük észre gyerekünk kuncogását, amikor megbotlunk, valamit kiöntünk, vagy összekeverjük a szavakat, és ahelyett, hogy komolyan bosszankodnánk rajta, kezdjünk el viccesen mérgelõdni és tegyünk rá még egy lapáttal az ügyetlenkedésre a még nagyobb nevetés érdekében. A nevetés pedig oldja a feszültséget, kisöpri a korábbi frusztrációk okozta rossz érzéseket. Nemcsak a gyerekét, a miénket is, és egy ilyen közös nagy nevetés még közelebb is hoz minket egymáshoz.
Íme néhány ötlet, amiket a nap folyamán beépíthetünk, ha úgy érezzük, hogy nõ a feszültség, jó lenne kapcsolódni, vagy valamivel feldobni a hangulatot.

10+1 gyereknevelési tipp:

1. Keverjük össze a gyerekeinket: velem ez rendszeresen megtörténik, hogy mondjuk egyikük kér egy pohár vizet és a másikuknak viszem. Ezen mindig nagyon nevetnek, úgyhogy néha szándékosan is bevetem. Ha nincs tesója, vihetjük a vizet egy plüssmacinak.

2. Vegyük fel rosszul a ruháinkat: nyáron vegyünk fel télikabátot, vegyünk felemás cipõt, vagy a fejünkre húzzunk nadrágot, és komoly arccal álljunk a gyerekeink elé, hogy mi már indulásra készen állunk, õk vajon már felöltöztek-e. Vigyázat, lehet, hogy azt szeretnék majd, hogy valóban így menjünk ki az utcára, ha ezt is bevállaljuk, garantált a nevetés.

3. Tévedjünk el: ha a gyerekek már jól tudják az utat a játszótérre, forduljunk mindig rossz irányba, majd végképp zavarodjunk össze, és kérjük meg a gyerekeinket, hogy irányítsanak. Amikor megérkezünk a játszótérre, álljunk meg értetlenül a homokozó közepén, hogy vajon hova lett a hinta, hiszen a múltkor még ott volt.

4. Vicces bevásárlás: mondjuk a gyerekeknek, hogy kenyeret kell vennünk és kezdjünk el a paradicsomok között válogatni, hogy vajon melyik lehet a legfinomabb kenyér, vagy nézegessük a gyerekruhákat, és kérdezzük meg a gyerekeket, hogy vajon melyik állna jól nekünk.

5. Étkezés: próbáljuk meg villával kimerni a levest, csodálkozzunk rajta, hogy nem sikerül, és ha nevetnek, duráljuk neki magunkat újra és újra.

6. Olvassunk visszafelé: ha kérik, hogy olvassunk mesét, olvassuk visszafelé a szavakat, és csodálkozzunk, hogy milyen fura egy mese ez.

7. Hol vagy? Kezdjük el keresni, amikor valójában ott van az orrunk elõtt. Hol van az én cuki kisfiam? Annyira hiányzik, olyan jó lenne megölelgetni! Össze-vissza fognak nevetve kalimpálni elõttünk, egy darabig még ne vegyük észre, aztán nagy örömmel találjuk meg, és ölelgessük õket. Ez a játék akkor is sokat segít, ha gyermekünknek kistestvére született.

8. Megpuszilhatlak? Hosszabb-rövidebb távollét után a gyerekek gyakran nehezen fogadják a közeledésünket. Ilyenkor jó, ha lassan közelítve próbáljuk õket elárasztani a szeretetünkkel, ha elszaladnak, vagy tiltakoznak, ne adjuk fel, könyörögjünk, hadd pusziljuk meg õket, vagy fussunk utánuk, nagy nehézségek árán kapjuk el õket, dögönyözzük meg, majd hagyjuk, hogy újra kiszabaduljanak.

9. Szállj be a buliba: a gyerekek gyakran játszanak számunkra értelmetlennek tûnõ dolgokat, mondjuk furcsa hangokat kiadva szaladgálnak össze-vissza. Lépjünk be a játékba, és kezdjük el ugyanazt csinálni, amit õk. Kiderülhet, hogy ez a dolog tényleg vicces.

10. Féljünk valamitõl: tegyünk úgy, mintha nagyon félnénk valami ártalmatlan dologtól, mondjuk egy plüssmacitól, vagy egy cipõtõl, és hagyjuk, hogy õ legyen a bátor, aki megnyugtat és megvéd minket.

+1. Ne csikizz! Lehetõleg ne próbáljuk meg a nevetést csikizéssel elõidézni, mert elõfordulhat, hogy a gyerek hirtelen kiszolgáltatottnak érzi magát és nehéz észrevenni, és leállítani, ha kellemetlenné vált. Ha a gyerek kifejezetten kéri a csikizést, akkor nagyon-nagyon finoman, inkább csak a levegõben tegyünk mozdulatokat, már ezen is nevetni fog.

Figyeljünk arra, hogy bénázásunk semmiképp ne tûnjön gúnyolódásnak, a gyerek ügyetlenségének kifigurázásának. És ne keseredjünk el, ha a mókázás nem válik be, ha a gyerekünk nem nevet azon, amit kitaláltunk. Fogadjuk el az irányítását, hogy õ merre szeretné vinni a játékot, figyeljük a reakcióit, mivel tudunk még nagyobb nevetést elérni. Ha a kacagás sírásba csap át, vagy már eleve sírással reagál kezdeményezésünkre, semmi baj, sõt, egy nagy sírás szintén nagyon jótékony hatású, ha vele tudunk maradni ezzel az érzelemmel, azzal is segítünk neki a feszültségektõl megszabadulni.

Ha úgy érezzük, hogy nehezünkre esik ilyen módon mókázni a gyerekeinkkel – ez könnyen megeshet, hiszen legtöbbünknek sok feladat és felelõsség nyomja a vállát, akkor jó ötlet egy másik felnõttel dolgozni ezen a témán. Elmondani, milyen nehézségeink vannak, hogyan érezzük magunkat az ilyen játékok közben, gyerekkorunkban ki és hogyan játszott velünk és hogyan reagáltak a felnõttek, ha önfeledten nevettünk. A másiknak annyi a dolga, hogy tisztelettel, elfogadással, kritikamentesen meghallgat minket, ezután pedig könnyebben fogjuk tudni elõcsalogatni játékos énünket.

Fábián Dóra, pszichológus írása

Azt érdemes tudni, hogy nincs az átlagosnál nagyobb wc-nk, sőt.

A kisebbik fiamnál, aki ekkor 4 éves, elég nagy figyelmet kap, hogy lefekvés, elalvás előtt még elmenjen pisilni. Persze ezt ő nem mindig szeretné, és sokszor ha szólunk ezért, szinte azonnal érkezik a válasz, nem. Erre talált ki apa, egy vicces és rém egyszerű, de annál hatékonyabb játékot. Történetesen azt, hogy versenyeznek ki ér előbb a wc-re kettejük közül. Persze egész véletlenül a fiunknak mindig sikerül beelőznie, amit apa hangos, már-már teátrális méltatlankodása és a srác hangos kacagása kísér. Hasznos és jó kis játék ez, ami már sokszor segített abban, hogy meglegyen az alvás előtti pisi.

A minap is sor került a bevetésre, de Márki most nem érte be ennyivel. Amikor Iván kezdett „sprintelni” csak kacagott, de nem ment, hanem szólt egyértelműen „Anya is!”. Amikor már én is játékban voltam, akkor még a biztonság kedvéért beszólította a bátyját is, és mindannyiunkat beterelt a legkisebb helységbe, a wc-be. Amikor már mindenki bent szorongott érkezett meg fülig érő szájjal ő is és becsukta az ajtót maga után. Ez még nem volt elég, maradnunk kellett, amíg a várt pisi megérkezett, és csak wc lehúzás után dőlhettünk csak ki a helyiségből. Mondanom sem kell, ezen az estén nem csak ő nevetett a játékon nagyon.

Mi a különbség a Kapcsolódó nevelés és a kötődő nevelés között

A „kapcsolódó” és a „kötődő” szavak jelentésének hasonlósága miatt gyakran összezavarodnak a hozzánk fordulók, hogy akkor hogy is van ez, más-e a két megközelítésmód, vagy épp ugyanaz?

Ezért most itt összegyűjtöttünk pár hasonlóságot és különbséget.

A kötődő nevelésnek itt Magyarországon (angolul „attachement parenting”) két fő forrása van. Egyrészt a köztudatba mára már beszivárgott, az anya-gyerek kötődést vizsgáló pszichológiai kutatások eredményei, mint pl. a klasszikus „szőranya” kísérlet. Másrészt Jean Liedloff Az elveszett boldogság nyomában c. könyve.

A kötődő nevelés alapja az a felismerés, hogy a gyerekeknek alapvető szükségletük a gondozójukhoz való kötődés, e nélkül sem érzelmileg, sem sehogy nem tudnak optimálisan fejlődni.

A kötődés korai kialakítására javasolja, hogy a szülők hordozzák a babát, aludjanak vele, hagyják a saját tempójában fejlődni. Az édesanya lehetőleg minél tovább és igény szerint szoptasson, és hogy a szülők mindig reagáljanak a baba jelzéseire. Ne hagyják egyedül sírni, igyekezzenek kitalálni, mit akar a baba, és azt próbálják meg minél gyorsabban megadni neki. Azaz ne egy előre eltervezett rend szerint gondozzák a babát, hanem válaszoljanak a baba szükségleteire.

A kötődő nevelésnek nincs „iskolája”, rögzített leírása, inkább a fenti gondolatok és gyakorlatok gyűjtő elnevezése. Így aztán sokan, sokféleképpen használják, amikor arra akarnak utalni, hogy a kisbabájukat ebben a fizikai és érzelmi közelségben igyekeznek nevelni.

Nagy-nagy elismerés minden szülőnek, aki ezt a rengeteg munkát beleteszi abba, hogy a gyerekének a legjobb kezdetet biztosítsa!

Ezekkel a gondolatokkal párhuzamosan nálunk az az elképzelés is hozzácsatolódott a „kötődő neveléshez”, hogy ha egy kisbabával így foglalkozunk, akkor ő szinte sosem fog sírni (hiszen nem lesz miért, mert a szülei mindig válaszolnak a szükségleteire), jól fog aludni, és békés, nyugodt és kiegyensúlyozott lesz. Sőt, magától, a saját idejében elválasztja magát mind az anyatejtől, mind a szülői ágytól.

Ám ez sajnos gyakran nem így történik. Főleg akkor, ha a baba korai nehézségeket élt át, pl. a várandósság vagy a megszületés alatt. Sok szülő hiába hordozza, szoptatja, alszik együtt a babájával, az mégsem derűs és kiegyensúlyozott. Épp ellenkezőleg: sokszor megébred, mindig pörög, feszült, rengeteg figyelmet igényel. A „kötődő nevelés” pedig azon túl, hogy hordozd és szoptasd még többet (akár tízszer is egy éjszaka), nem kínál olyan megoldást, ami élhetővé teszi a baba és a szülő számára is az életet.

És itt jön a képbe, hogy miben más a Kapcsolódó nevelés, illetve mivel egészíti ki a kötődő nevelés meglátásait. A Kapcsolódó nevelés a kötődő neveléssel együtt azt vallja, hogy a gyerekek akkor lesznek jól, ha az alapvető szükségleteiket kielégítik. Ám a Kapcsolódó nevelés megnevez egy olyan fontos alapvető szükségletet, amiről ha nem tudunk, bizony hiába igyekezünk kötődőn nevelni, ritkán lesz békés, kiegyensúlyozott gyerekünk.

Ez pedig a feszültségoldás iránti szükségletünk. Ahogy ha sokat iszunk, egy idő után muszáj pisilnünk, ugyanígy amikor mindenféle élmény, inger ér minket, egy idő után muszáj az ezzel járó stressztől, túlterheltségtől megszabadulnunk. Ezt velünk születetten a sírással és a hisztivel tesszük meg. Ha pedig a minket ért élmények bántóak pl. próbálunk szopizni, de a mama melléből nem jön a tej, vagy próbálunk megszületni, de elakadunk, és megijedünk, akkor jó sokat kell sírnunk (és nevessünk, de erről majd egy másik cikkben), mire ezeknek a helyzeteknek a feszültségét kidolgozzuk magunkból.

Ám ha a sírásra csak úgy gondolunk, mint vészjelzésre, hogy valami baj van, és szülőként mindenáron igyekezünk abbahagyatni a babával – pl. úgy, hogy megszoptatjuk, vagy a hordozóban ringatjuk, csak ne sírjon – akkor a baba nem tud megszabadulni a benne felgyűlt feszültségtől. Helyette még feszültebb lesz: nem tud aludni, nem tud nyugodtan szopizni, nem tud szemlélődni, magát próbálgatni stb.

Persze a sírás gyakran (vész)jelzés is, és először fussunk végig a többi alapvető szükséglet listáján: éhes? fáj valamije? melege van? stb. De ha a lista végére érve a baba még mindig sír, akkor valószínűleg épp arra van szüksége, hogy sírhasson egy jót.

Ha nem vagyunk tudatában annak, hogy van egy olyan alapvető emberi szükségletünk, hogy kisírjuk magunkból a rossz dolgokat, akkor erre a szükségletére nem is tudunk válaszolni. Ahelyett, hogy ilyenkor egyszerűen ölünkbe vennénk a babát, és meghallgatnánk a sírását, mindenáron belé akarjuk azt fojtani. Ezért, ha a szívünkhöz a kötődő nevelés áll a legközelebb, akkor érdemes azt kiegészíteni azzal az információval, hogy bizony a sírás is alapvető szükséglet.

Egy másik pont, ahol a Kapcsolódó nevelés eltér attól, ami a köztudatban a kötődő nevelésről él, az az, hogy a Kapcsolódó nevelés nem hiszi, hogy a kötődés – egy meleg, biztonságos kapcsolat – kialakításának csak a hordozás-igény szerinti szoptatás-együttalvás lenne a módja. Ezek valóban kézenfekvő módjai a közelség megteremtésének, amik mind a babának, mind a szülőknek nagyon jót tesznek, pl a karunkban szuszogó kisbabánk beindítja a mi oxitocin termelésünket is, és sokkal boldogabbaknak érezzük magunkat.

Ám az sem marad le a kötődésről, aki a gerincsérve miatt nem tud hordozni, vagy aki a gyógyszeres kezelése miatt nem tud szoptatni. Sőt, az sem marad le róla, aki egyszerűen csak nem akar hordozni, vagy együttaludni.

A kötődés akkor alakul ki, amikor két ember rendszeresen KAPCSOLÓDIK egymáshoz.

A Kapcsolódó nevelés olyan eszközöket oszt meg, amiket nem csak kisbaba korban, de 0-100 éves korig alkalmazhatunk bármelyik embertársunkkal. Ezekkel az eszközökkel a szoptatós-hordozós korból kinőve, a kamaszkorig és azon túl is megőrizhetjük azt a szoros, bensőséges kapcsolatot, amit babakorában megéltünk a gyerekünkkel. És akkor is bármilyen életkorban felépíthetjük azt vele, ha babakorában valamiért nem volt lehetőségünk ezt kialakítani.

A kapcsolódásnak sok módja van. A kapcsolódás arról szól, hogy ráhangolódunk a másikra, figyelünk rá, kíváncsiak vagyunk rá, hagyjuk őt irányítani. Ha ennek teret adunk az életünkben, ha erre időt tervezünk a mindennapjainkban, akkor az a kisgyerek is remekül fog kötődni, aki a szüleitől külön szobában alszik, és tápszert kapott születése óta. Ha pedig valami miatt – saját nehézségeink, stressz a családban, nehéz élethelyzet stb. – ezt a rendszeres kapcsolódást nem tudjuk megadni a gyerekünknek, akkor a hordozás és a szoptatás jelentette folyamatos fizikai közelség is csak részben tudja tompítani a nehézségek fájdalmát.

Kötődve, vagy kapcsolódón, „suttogósan” vagy „gordonosan”, mind a legjobbat akarjuk a gyerekeinknek, és mindannyiunk erőfeszítései tiszteletet és támogatást érdemelnek. Mi azért vagyunk, hogy ezt a támogatást minden szülő megkapja, és kitalálhassa és követhesse azt a szemléletmódot, amit ő a szívéhez legközelebbinek érez.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának, trénerének írása

Most tényleg öleljem meg, ha rosszalkodik?

Miért NEM jutalmazás, ha kapcsolódunk a “rosszalkodó” gyerekkel?

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit a szülők feltesznek, mikor először hallanak a Kapcsolódó nevelés eszközeiről (de még nem próbálták ki), így hangzik: “De hát ha játékosan fordulok felé, és megdögönyözöm, amikor bántja a testvérét, akkor ezt nem veszi majd biztatásnak, hogy máskor is csinálja?! Olyan, mintha megjutalmaznám azért, mert rosszat tett! Nem?”

A rövid válaszunk: nem. Kicsit hosszabban a magyarázat:

Mélyen él kultúránkban az az elképzelés, hogy az emberi viselkedést az határozza meg, hogy miért kapunk büntetést, illetve miért kapunk jutalmat, és az alapján hozunk döntéseket, hogy adott tettünknek mi lesz a következménye.

Ám emberekként egyszerűen nem így működünk. Elsősorban nem racionális, hanem érzelmi lények vagyunk. Amikor elöntenek az érzelmeink, ritkán számolunk tetteink következményeivel. Sajnos erre bőven találunk példát a világban.

Ezért ha azt látjuk, hogy valaki – gyerek, vagy felnőtt – éppen rossz formában van, értelmetlenül, bántón viselkedik, akkor nem a büntetés vagy a jutalmazás fog segíteni neki jobb belátásra jutni, hanem az, ha segítünk neki magát jobban érezni. Ha azt éreztetjük vele, hogy nincs egyedül, számíthat ránk, van, aki meghallgassa a baját.

Ha ezt a gyógyító figyelmet megadjuk, az nem a “rossz viselkedés” jutalmazása, hanem a másik ember alapvető emberi szükségletének, a kapcsolódás iránti szükségletének a kielégítése. Ha majd a segítségünkkel jobban érzi magát, újra tud gondolkodni, akkor anélkül tér vissza a helyes kerékvágásba, hogy büntetnünk vagy jutalmaznunk kellett volna.

Egy remek párhuzam erre az evés. Az evés is alapvető szükséglet, és ha az éhség miatt gyerekünk kezdi elveszíteni a fonalat egy megkésett vacsora miatt, akkor a legtöbb szülő számára egyértelmű, hogy legjobb, ha gyorsan ad neki egy vajas kiflit, hogy megnyugodjon. Nem kezdjük el nevelni, hanem kielégítjük az alapvető szükségletét, ő pedig tele pocakkal újra képes lesz emberi módon viselkedni. Furcsa lenne a kifli odaadására úgy gondolnunk, mint az éhség miatti rossz viselkedés megjutalmazására, ugye?

Ugyanez igaz minden olyan esetre, amikor a gyerekünk “rosszalkodik”. Épp erősen bántja a szeretünk, biztonságot adó figyelmünk éhség érzete, emiatt nem tud gondolkodni. Ha megadjuk neki azt, amire szüksége van, és rászánunk egy-két percet a kapcsolódásra – úgy, hogy megdögönyözzük, megmasszírozzuk, kergetőzünk vele egy kicsit stb. – akkor meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ő anélkül lesz újra együttműködő tagja a családnak, hogy büntetni vagy jutalmazni kellett volna. (Bár lehet, hogy előtte még szüksége lesz egy nagy sírásra, hisztire, hogy kidolgozza magából a feszültséget.)

Persze ha csak olyankor kapcsolódunk vele, amikor ő “rosszalkodni” kezd, akkor valóban “rászokhat”, hogy mindig így jelezze, ha szüksége van ránk.

Éppen ezért kapcsolódjunk, nevessünk vele sokat máskor is!

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának, trénerének írása

Meglepően gyakran merül fel a kérdés, amikor például óvodai vagy iskolai felvételi lapot töltöttünk ki, esetleg a védőnővel beszélgetünk: „Hogyan bünteti és jutalmazza a gyermeket?” Szülőkkel való beszélgetés során, kicsit más formában bukkan elő: „Jó-jó, nem jó kiabálni, megütni és büntetni, de akkor hogy veszem rá, hogy engedelmeskedjen?”

Számos egyéb jele is van annak, hogy mennyire mélyen ivódik bele a kultúránkba a jutalmazás és büntetés rendszere, mint az egyetlen hatékony eszköz a gyermek együttműködésének elérésére. De valóban hatásos mód ez?

Sok olyan hiedelem, állítás, nézet van, ami annyira szerves részét képezi a gyermeknevelésről kialakított elképzelésünknek, hogy eszünkbe sem jut megkérdőjelezni valóságalapjukat. A büntetés szükségessége is része egy magától értetődő és széles körben elfogadott vélekedésnek, ami része a mindennapi életünknek, és fel sem merül bennünk, hogy lehetne másként is. Pedig néha nagyon is fontos kritikus szemmel tekinteni a ’mindig is így volt’ típusú állításokra, és időnként felülvizsgálni létjogosultságukat. Gondoljunk csak a rabszolgatartásra, vagy arra, hasznos-e pálinkás kenyeret adni a csecsemőknek, ha nagyon sírnak.

Használjuk a büntetést szinte mindannyian és szinte minden nap, ami nem a mi hibánk, hiszen olyan kevés fogódzót kapunk ahhoz, hogyan is kellene “nevelnünk”. Pedig az elvárások sora, ami a szülőkre nehezedik végtelen. (Miért nem köszön az a gyerek? Ne hangoskodjon! Üljön szépen! Egyen rendesen! Ne hisztizzen, ez csak egy kis szuri! stb…) Nagyon is nehéz munka ez, ha nem is beszélünk róla általában így! És mi megpróbáljuk legjobb tudásunk szerint csinálni.

Persze már a behaviorizmus, és a viselkedésterápiák megjelenése előtte is büntették az emberek gyermekeiket, ez a pszichológiai irányzat azonban még tudományos megalapozottságot is adott, a korábbi hagyományos, bevett működésekhez. De ahogyan a tudományos világban lenni szokott, ennek is elmúlt a fénykora, és mostanra az derült ki, hogy a viselkedés megerősítésén alapuló eszközöknek ugyan helyük van a terápiás módszerek közt, de felhasználhatóságuk a klinikum területén is korlátozott. Azt pedig, hogy a gyermekeinkkel szemben használjuk minden kritika nélkül, ma már kutatások széles köre bizonyítja, hogy kifejezetten nem javasolható. Hogy miért is nem, ezt próbáltam összeszedni pár pontban.

1. Nem hatékony: A büntetés bizonyítottan nem okoz tartós viselkedésváltozást. A büntetett viselkedés nem kerül gátlás alá, sőt ha a büntető feltétel kiiktatódik a viselkedés gyakran nagyobb intenzitással tér vissza. Azaz nem arról van szó, hogy a gyerek már nem akarja többet csinálni, ami miatt megbüntettük, csak inkább óvatosabb lesz és megpróbálja a büntetést elkerülni. Valójában az eredeti viselkedés iránti vágya  nem csökken, csupán csak akkor fogja csinálni, amikor nem bukik le vele, például a szülei háta mögött.

2. Rontja a kapcsolatunkat a gyermekkel: Amikor a gyerekünket büntetjük, valójában szülői hatalmunkkal élünk, vagy inkább élünk vissza, és legkevésbé arra reagálunk, ami az ő igénye lenne. Pedig, amikor a gyermekünk idegesítően, irritálóan, agresszívan vagy kiakasztóan viselkedik, éppen a mi elfogadásunkra, és melegségünkre vágyik, erre van szüksége, ezt próbálja tudomásunkra hozni, ha nem is túl egyértelmű és vonzó módon. Ha mi az ő „rossz” viselkedésére büntetéssel reagálunk, és ez gyakran ismétlődik, a gyermek megtanulja, hogy nem számíthat a segítségünkre, nem számíthat ránk, eltávolodik, egyedül marad.

3. Rossz példát mutatunk: A pszichológusok azt is felismerték már, hogy emberek esetén a modelltanulásnak, (=a fontos másik viselkedésének leutánozása) hatalmas szerepe van. A gyermekeink által leggyakrabban látott modellek, akik így a személyiségfejlődésükre legnagyobb hatással vannak, mi magunk vagyunk, ezért nagyon nem mindegy, hogy mikor, hogyan cselekszünk! Ha megbüntetjük, a gyerekünk nem azt tanulja-e meg, hogy ha gyengébb vagy, akkor kiszolgáltatott vagy és bántható? Jó lecke ez arra is, hogy miért fontos a hatalom, hogy mi mindent lehet tenni másokkal, ha te erősebb, hatalmasabb, nagyobb vagy. De biztosan ezt szeretnénk tanítani?

4. Félelmet szül: A büntetés, a büntető, haragvó szülő ijesztő, és a helyzet félelmet vált ki a gyermekből. A félelem hatására a szervezet stressz hormonokat termel, és a központi idegrendszer is riadóhelyzetbe kapcsol. Az idegrendszer ezen készültsége nem engedi, hogy az agy a magasabb funkcióit használja, és a gyermek nem képes tanulni, rugalmasan reagálni, jó döntéseket hozni. A stresszhormonok tartós jelenléte pedig fenntartja ezt az állapotot, és az immunrendszerre is negatív hatással van. Ma már tudjuk, hogy a gyakori félelem keltő helyzetek az idegrendszer nem optimális fejlődését eredményezik, ami aztán negatív hatással van akár a későbbi iskolai eredményekre, vagy szociális beilleszkedésre is.

5. Nem tanít: Azaz, dehogyis nem, számos dolgot mint korábban láttuk, de az új kívánatos viselkedést nem! Pedig, ha nevelési céljaink vannak, akkor ugye azt szeretnénk, ha a gyermek valami számunkra kívánatos viselkedést sajátítana el. Igen ám, de a büntetésnek ilyen tartalma nincs, csak azt üzeni, mit ne, és amíg nem tesszük hozzá, hogy mit igen, nem is nagyon érhetjük el vele a célt.

+ 1. A szülőt is rombolja. Senki nem úgy kezdi csecsemője születésekor gyereknevelési karrierjét, hogy “majd ha nagyobb leszel, de jól megbüntetlek”. Ez abszurdan hangzik, hiszen mind szeretetben szeretnénk nevelni a gyerekünket. Minden alkalommal, amikor büntetünk, és neki fájdalmat okozunk, önmagunkat is bántjuk, és saját önértékelésünket is romboljuk.

És pár szó a jutalmazásról, ami a büntetés másik oldala, a pozitív megerősítés. Azt hinnénk, na ezzel már aztán tényleg minden rendben, de érdemes azért csínján bánni a jutalmazó szép szavakkal, ajándékokkal. A szülők többsége olyan gyermeket szeretne nevelni, aki belső értékei és önfegyelme révén mutat kívánatos viselkedést, azaz nem a szülőknek kell folyton mindenért rászólniuk, ugye? Nos az a helyzet, hogy az önfegyelem belülről jön, és fontos hozzá, hogy a gyermek megélje, hogy az erőfeszítései milyen sikert hoztak számára, milyen jó érzés, hogy teljesített. Jó érzés neki magának, belül, mert elhatározta és végigcsinálta, vagy újra megpróbálta.

Ha a „jó”, azaz számunkra kívánatos viselkedését rendszeresen nagyon megdicsérjük (Ügyes vagy! Most örülök neked!), piros pontot, csokit, matricát, simit adunk érte, akkor a gyermek ahelyett, hogy saját elvárásokat állítana, és saját örömére lenne együttműködő, szép lassan inkább a külső megerősítésekre fog figyelni, és ezektől függő engedelmes lény lesz. Ha rendszeres ez a fajta külső megerősítés, egy idő után számára a jutalmazás elmaradása nem jelent mást, mint büntetést annak összes negatív hatásával.

Azért ez nem azt jelenti, hogy nem dicsérhetjük meg a gyermekünket, vagy nem fejezhetjük ki tetszésünket, hiszen a mi pozitív visszajelzésünk nagyon is fontos számára, csak nem mindegy, hogy hogyan tesszük. Érdemes néhány cikket, oldalt elolvasni, és megtanulnunk, hogyan tudunk építő pozitív visszajelzéseket adni mellékhatások nélkül. (pl. ezt: https://www.babaszoba.hu/articles/kisgyerek/Igy_dicserd_okosan_a_gyereket?aid=20130723221340) Vagy legközelebbi írásunkat a témáról!

És itt újra felmerülhet a kérdés, hogy na de akkor mit tegyünk a büntetés helyett, hiszen eddig azt hittük ez a helyes? A válasz egyszerű is, meg nem is: kapcsolódjunk!

Higgyük el, és tapasztaljuk meg, hogy a gyermekeink jók, és azok is akarnak lenni! Ők együttműködni szeretnének, tanulni, osztozni, vidámak és kiegyensúlyozottatk lenni, olyanok, ami nekünk is jó, és amikor nem ezt tapasztaljuk, az azért van, mert nem képesek rá.

Ismerjük fel, hogy mire van szükségük ahhoz, hogy úgy tudjanak működni, ami nekünk is kívánatos, élvezetes, és tegyünk is érte!

Részletekről olvashattok a Kapcsolódó nevelés cikkeiben, vagy az egyszerű gyakorlatias eszközöket elsajátíthatjátok képzéseinken!

Selmeczy-Veres Ildikó pszichológus, Kapcsolódó nevelés oktató írása

Kapcsolódó nevelés Selmeczy-Veres Ildivel

ildiko.selmeczy-veres@outlook.com