Kapcsolódó nevelés

A gyereknevelés több öröm, és kevesebb küzdelem legyen

Uncategorized

Nem akarok oviba menni

| |

Menetrendszerű a nem akarok oviba menni szólam, persze lehetőleg indulás előtt 10 perccel, amitől még nehézkesebb lesz elkészülni és időben elindulni. Az egyre emeltebb hangon való nógatás nyilván nem segített, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ennyi erővel akár gyerekidőzésre is fordíthatom azt a három percet, amit kifakadással és szónoklással terveztem tölteni. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és azt mondtam: az oviba el kell indulnunk mert nekem dolgoznom kell, de előtte azt csinálunk, amit csak szeretnél, három percig csak a tied vagyok! Nem fűztem nagy reményeket a három perces gyerekidőhöz, azt gondoltam, ki se fogja tudni ennyi idő alatt találni, hogy mit akar csinálni, de tévedtem. Az első másfél perc valóban őgyelgéssel telt, de utána rám ugrott, és közölte, hogy autózzunk! Előkapott két kisautót, közölte, hogy én vagyok a bűnöző, aki most elkap és börtönbe zár. Én természetesen sivalkodtam, hogy jaj, csak azt ne, menekült az autóm, de mindhiába. A kis rendőr elkapott és párnabörtönbe zárt. Sivalkodtam és morogtam még kicsit, hogy ez nem fair, ő rendívül jól szórakozott, hogy én jártam pórul, majd letelt a gyerekidő, és a gyerek magától állt fel cipőt és kabátot húzni.

 

Bacsó Flóra története

Egy nem “elegáns” sírás meghallgatás története

| |

Lányomnak még 2 hónapja volt, hogy betöltse a 3. életévét, én pedig azt tervezgettem, hogy elmennék Bukarestbe 3 napra, a Kapcsolódó Nevelés nemzetközi szervezetének európai regionális elvonulására más, a módszer iránt „elkötelezett” szülővel. Vívódtam, hogy az összesen 4 nap 3 éjszaka…. és mi lesz Klárival, sosem voltunk még ennyit távol egymástól, de úgy döntöttem, ez nekem nagyon jó lesz, és majd Klári is „megbocsát”

Akkor már másfél éve neveltem egyedül, de édesapjával megegyeztünk jó előre, hogy ezen a hétvégén ő lesz vele, hiszen hozzá kötődik utánam a legszorosabban.

Édesapja 3 napot vele tudott lenni hétfőig, én pedig kedden késő délelőtt értem az apai nagyszülőkhöz Klárit felvenni, nagyon izgatottan- úgy véltem feltöltődve és felkészülten mindenféle érzelmi viharra, amit első hosszabb elszakadásunk eredményez majd.

Esett az eső, és ahogy megálltam a nagyszülők kapuja előtt, kiszálltam a kocsiból, láttam is már Klárit közeledni nagypapával az udvaron keresztül, és azt is, hogy lányom vonakodva, húzódzkodva jön, papai biztatásra. Nagy szeretettel kezdtem el szólongatni, köszönteni, lánykám egyre visszautasítóbb lett, és mire kiértek az utcára, már látni sem akart. Leguggoltam hozzá, nagyon kedvesen szólongattam, közeledtem, de ő egyre bújt a nagypapához. Tovább közeledtem, hogy szemkontaktust tudjak vele felvenni, majd közölte már sírva, hogy marad a nagyszülőknél.

Egy jó 8-9 percig tudtam is tartani a hitem, hogy ez csak a távollétem miatt van, Klári egyre hevesebben tiltakozott, hogy nem jön velem, és le akarta magát dobni a földre a sárba. Itt kezdett elhagyni az „önbizalmam”, igyekeztem tartani Klárit, hogy egyikőnk se landoljon a sárban, plusz egyre erősebben éreztem, nagypapa szikár hallgatásában saját „kínlódását” a helyzetet illetően. Próbáltuk betenni a kocsiba, de annyira hevesen kapálódzott, hogy elsőre nem ment. Egyre szörnyűbb lett az egész, Klári hajtogatta, hogy nem jön velem sehova és itt akar maradni….Annyit sikerült mondanom a papának, hogy „Ez normális ilyenkor, sajnálom”, de közben arra gondoltam, hogy rettenetes anya vagyok, hiszen nem akar velem hazajönni, és biztos azért is, mert egyedül vagyok vele, és lám, milyen jól megvolt a nagyszülői párosnál is a családi fészekben. (Ez utóbbi egyébként remek Páros meghallgatás téma- saját feldolgozatlan érzelmeink). Másodjára betettük valahogyan a kocsiba, picit nagypapa is beszállt vele, de bekapcsolni nem tudtuk, annyira „dühöngött”, csak harmadik próbálkozásra. Ez a mutatvány, kb bő 20 percet vehetett igénybe, de egy évezrednek tűnt, valamennyire megkönnyebbültem – hogy legalább már az autóban van- a még mindig ordibáló 3 évesemmel hátul, és arra gondoltam, h most óvatosan, szépen hazavezetek a forgalommentes úton. Közben azt mantráztam, hogy „figyelj a lámpákra, gyalogosokra” stb. Klári csak tovább „tajtékzott” hátul, annyit sikerült kipréselnem magamból, hogy „Nagyon sajnálom szívem, nem sokára hazaérünk” (abban biztos voltam, hogy így nem tudunk felmenni a lakásba, és meg kell várni a kocsiban, amíg elmúlik a „vihar”) Leparkoltam a házunk előtt, még sírt kitartóan, de a dühe csillapodott. Úgy éreztem, hiába gyakorlom én ezt az egészet már két éve, muszáj felhívnom a meghallgató páromat, hogy mondja el egy mondatban, hogy ez „normális” és minden rendben van. Hívtam, de nem értem el, írtam neki gyorsan 2 sort, hogy mi történt, közben szálltam ki a kocsiból, hogy hátra üljek Klárihoz, amíg lecsillapodik, és eszembe jutott egy másik egyesületis anyuka, akit elértem. 3 mondatban ecseteltem, hogy mi történt, és hogy „darabkáimban” vagyok, ő nyugtázta, és szintén kb 3 mondatban elmondta, hogy az ő egyik gyermeke rendszeresen ezt csinálja, amikor hazahozza a nagyszülőktől, csak már lakásajtón belül. Hálás voltam, h egy felnőttel tudtam beszélni pár percet, ültem Klári mellett hátul, mondtam neki, hogy „Itt vagyok már kicsikém”…. Ő lassan abbahagyta a sírást, majd megszólalt, és a lehető legtermészetesebben azt mondta: „Anya, jót sírtam.”

Klári mondata annyira szürreálisan hatott rám, hogy bizony a Mester és Margaritából ugrott be a Berlioz-os jelenet, úgy éreztem, mintha most esne le a fejem a helyéről –szerencsére nem villamos által- és gurulna ki a csukott ajtón keresztül az autóból- mert egyszerre volt nagyon mulatságos, nagyon magától értetődő Klári mondata, ugyanakkor annyi energiámba telt az elmúlt 40 perc menedzselése, hogy le voltam taglózva. Felnevettem, nyugtáztam a lányom közlését, és szépen felmentünk a lakásba, teafőzés, közös játék következett. Nagyon hálás voltam, hogy akadt egy valaki a telefon végen, aki most kivételesen nem „meghallgatott”, hanem azt, mondta, hogy „Ez ok”. Mert egyébként, tudom, hogy nagyon is az.

Négyen a wc-n

| |

Azt érdemes tudni, hogy nincs az átlagosnál nagyobb wc-nk, sőt.

A kisebbik fiamnál, aki ekkor 4 éves, elég nagy figyelmet kap, hogy lefekvés, elalvás előtt még elmenjen pisilni. Persze ezt ő nem mindig szeretné, és sokszor ha szólunk ezért, szinte azonnal érkezik a válasz, nem. Erre talált ki apa, egy vicces és rém egyszerű, de annál hatékonyabb játékot. Történetesen azt, hogy versenyeznek ki ér előbb a wc-re kettejük közül. Persze egész véletlenül a fiunknak mindig sikerül beelőznie, amit apa hangos, már-már teátrális méltatlankodása és a srác hangos kacagása kísér. Hasznos és jó kis játék ez, ami már sokszor segített abban, hogy meglegyen az alvás előtti pisi.

A minap is sor került a bevetésre, de Márki most nem érte be ennyivel. Amikor Iván kezdett „sprintelni” csak kacagott, de nem ment, hanem szólt egyértelműen „Anya is!”. Amikor már én is játékban voltam, akkor még a biztonság kedvéért beszólította a bátyját is, és mindannyiunkat beterelt a legkisebb helységbe, a wc-be. Amikor már mindenki bent szorongott érkezett meg fülig érő szájjal ő is és becsukta az ajtót maga után. Ez még nem volt elég, maradnunk kellett, amíg a várt pisi megérkezett, és csak wc lehúzás után dőlhettünk csak ki a helyiségből. Mondanom sem kell, ezen az estén nem csak ő nevetett a játékon nagyon.

A sál – lehetőség a kiborulásra

| |


Egyik délelőtt kislányommal (2.5 éves) sétálni indultunk volna, ám a sál felvevésénél nem jutottunk tovább, ugyanis nem akarta felvenni. Ilyenkor gyakran játszunk olyat, hogy sír a sál, és ő megsajnálja, felveszi. Mivel nálunk a kiborulások rendszeresen az öltözködésnél jönnek elő, ezért ez alkalommal szerettem volna, ha lehetősége van kiborulni, így inkább próbáltam a sálat feladni rá. Persze ellenkezett. Elkezdett üvölteni, rugdosni, mondta, hogy menjek onnan, hagyjam békén. Én pedig csak tartottam őt, igyekezve kivédeni a „támadásokat”, és mondtam, hogy nem megyek el, itt vagyok vele. Igyekeztem a szemébe nézni, de nem hagyta. Kb. 10 perc üvöltés-sírás és birkózás után kezdett megnyugodni, el akarta kezdeni az ujját szopni. Ilyenkor gyakran a kisujjamat sodorgatja a cumi mellé, ez megnyugtatja. Kérte is, hogy adjam oda a kisujjam. De most nem adtam, hanem igyekeztem magammal szembe fordítani, hogy a szemébe nézhessek. Ez nem tetszett neki, és újabb sírás következett, de már kevesebb ideig. Végül megnyugodott, belenézett a szemembe, mikor kértem. Elmondtam neki, hogy nagyon szeretem, és minden rendben van. Utána felvettük a sálját nagy egyetértésben, és jókedvűen indultunk sétálni.

 

Panni, kétgyermekes anyuka (2,5 év, 5 hónap)

Néhány egyszerű tipp, hogy a dicséret ne kockacukor legyen.

| |

Imádjuk a gyerekeinket, és büszkék vagyunk rájuk bármit is tesznek! Tiszta szívből, jó szándékkal ezt meg is mondanánk neki, hogy érezzék és maguk is tisztában legyenek az értékeikkel, de akármilyen furcsa is, amikor sokat és nem kellő körültekintéssel dicsérjük őket éppen ellentétes hatást érünk el! A pszichológiai kutatások eredményei egyértelműen azt mutatják, hogy a gyakori dicsérettel túlságosan is fogékonnyá tesszük gyermekeinket a mi értékelésünkre, és szükségük lesz mindig a szülői véleményre, hogy mi jó, vagy szép, vagy helyes.

Másrészt csökkentjük vele a saját belső motivációjukat, és amit tesznek, nem önmagáért és a maguk kedvéért, öröméért teszik majd (pl. rendet rakni, képet rajzolni, feladatokat megoldani) hanem hogy a helyeslésünket, elismerésünkért elnyerjék, és ha ez a megerősítés elmarad, vagy már nem olyan intenzitású, mint korábban, az is előfordulhat, hogy felhagynak az adott cselekvéssel.

Érdemes azon is elgondolkodnunk egyszer, hogy miért is dicsérjük őket? Sok szülő a büntetés helyett, az elismerései révén próbálja a gyermeket az engedelmesség útján tartani, így próbálva kontrollálni a viselkedését, mert ezt tanulta, ezt látta, ezt hozta a saját gyerekkorából, de ugyanígy működik a tanárok, óvónők és bölcsis dadusok, azaz a szakértők többsége is. Miért is gondolnák, hogy nem így kéne? Ezzel viszont az a gond, hogy a dicséretek és jutalmak ilyen alapon osztása, rólunk szól, a mi érdekünkről, elvárásainkról, elképzeléseinkről és nem veszi figyelembe a gyermek igényeit.

 

A kapcsolódó nevelés elvei szerint gyermekeink maguktól is „jól” szeretnének viselkedni, és amikor nem ezt látjuk tőlük, az nem azért van, mert nem erősítettük ezeket a viselkedéseket meg eléggé, hanem mert nem képesek éppen akkor erre. A pszichológia is rég felismerte, hogy egy ember működése jóval bonyolultabb annál semhogy a viselkedését annak pozitív vagy negatív következménye irányítaná. (Gondoljunk csak azokra a hétköznapi hősökre, akik önkéntes munkában látnak el nagyon megterhelő feladatokat, csak azért, hogy másokon segítsenek.)

A pozitív megerősítés, azonban fontos, hogy gyermekeink tudják, hallják érezzék mennyire figyelünk rájuk és fontosak nekünk! Elég néhány apró dologra odafigyelni, hogy jobban csináljuk és ezzel támogassuk, erősítsük és elégedetté tegyük őket úgy hogy mindenközben az önállóságuk, belső értékrendjük is acélosodik.

 

  1. A kevesebb több! Itt is igaz ez az aranyszabály, és érdemes megfontoltan osztogatni az elismerő szavakat. Vannak szakértők, akik egyenesen a dicséret teljese beszüntetését javasolják, és azt mondják elég, ha tényszerű, ítéletmentes megállapításokat teszünk, észrevesszük, hogy mi fontos a gyerekünknek, és érdeklődünk az elfoglaltsága iránt. Különösen igaz ez az önzetlen és segítőkész gesztusokra, amit sokkal fontosabb lenne, ha hagynánk, hogy a gyermek saját jóérzése motiváljon, a mi elismerő szavaink helyett.
    Pl. Egyedül felvetted a cipődet! Ezen a képen jó sok pirosat használtál, ettől vidám hangulata lett.
  2. Ne a személyt, a teljesítményt vagy folyamatot dicsérd! Ügyes vagy! Halljuk ezerszer is, de mennyi jelentése van ennek vajon egy kisgyerek számára? Egész nap ezt hallja és el is hiszi, hiszen mi mondjuk, vajon az első sikertelen kísérletnél mi történik? Összeomlás, kétségbeesés és megélése annak, hogy nem is vagyok ügyes, hanem egy rakás szerencsétlenség? Persze, hogy nem ezt akarjuk!
    Ehelyett inkább tegyük a hangsúlyt az erőfeszítésre és a folyamatra, ami az ő munkájáról szól, és azt az üzenetet hordozza, hogy a jó teljesítmény nem születési kiváltság és képesség kérdése, hanem mindenkinek számára elérhető, ha időt energiát szán rá és dolgozik érte.
    pl. Gyönyörű, szabályos bukfenc volt! Biztosan sokat gyakoroltad! Kiraktad a kirakóst, nem adtad fel, pedig milyen sokáig kellett azt a darabot keresni! Nagyon tetszik ez a kép! Pontosan és gondosan színezted, látszik, hogy nagyon figyeltél! 
  3. Csak akkor mond, ha úgy is gondolod! Ha minden teljesítmény ugyanúgy megkapja a „Jaj, de szép, de ügyes vagy!” bólogatást miközben oda sem figyelünk, az egész dicséret dolog elveszíti az értékét. A gyerek érzik, amikor nem figyelünk, és gyorsan megtanulják, hogy nincs összefüggés a teljesítménye és az arra kapott elismerés közt, azt mi csak úgy mondjuk. (Kutatások azt bizonyítják, hogy 7 éves kor fölött az iskolások már gyanakvóak, ha dicsérik őket, és inkább arra gondolnak, hogy nem elégedettek velük, azért kapják a dicséretet, hogy ezzel motiválják őket.) 
  4. Emelj ki valamit, figyelj a részletekre! A jaj de szép helyett sokkal többet mond és őszintébb, ha elmondod mi az, ami tetszik benne. Ezzel azt kommunikálod, hogy figyelsz rá, és az értékelésed is hitelesebb, gazdagabb lesz tőle.
    Pl.: Milyen ügyes szakács vagy! helyett: Ez a palacsinta igazán ízletes lett, és egyedül csináltad! De jól focizol! helyett, Láttam, hogy milyen furmányos csellel vetted el a labdát és a kapura rúgásig is eljutottál! 
  5. Ne azt dicsérd, ami mindig is jól ment, vagy, amit már amúgy is jól tud, de ha valami különlegeset nyújt, vagy új képességet sajátított el, azt vedd észre! A gyerekek pontosan érzik, hogy mi az, amikor erőfeszítést tesznek, koncentrálnak és így érnek el valamit, ha mi azt a viselkedést is megdicsérjük, ami nekik már rutin, vagy amúgy is jól megy, akkor megint a dicséretünk leértékelődéséhez járulunk hozzá, és azt erősítjük, hogy ne vegyék komolyan az elismerésünket. Ha arra szeretnénk tanítani őket, hogy a teljesítményért érdemes dolgozni, akkor érdemes a dicsérő szép szavainkat is ilyen helyzetekre tartalékolni.
    Pl.:Hé, te egyedül felmásztál a mászóka tetejére! Ezt a múlt héten még nem tudtad! Már egy egész bekezdést elolvastál hiba nélkül! 
  6. Jutalmak helyet ünnepeljetek! A pénz és egyéb tárgyi jutalmak csak tovább gyengítik belső motivációt és egyértelműen kis közgazdászokat faragnak gyermekeinkből, akik erőfeszítéseiket az elérhető jutalom nagyságához igazítják majd. Ha pedig nincs jutalom, vagy nem elég vonzó, minek fáradnának? Éppen ezért, ha valami fontos eredményt szeretnénk jutalmazni, ahol már nem elég a szavak súly, menjünk inkább együtt egy vágyott mozira el, vagy üljünk be a kedvenc fagyizójába családilag! Legyenek ezek különleges meglepetés alkalmak, és ne a nyomásgyakorlás eszközei „hogyha te megcsinálod” kezdetű mondatok befejező részei és akkor az öröm is nagyobb lesz! Ma először aludtál ott az oviban, és minden jól sikerült! Gyere, ünnepeljük meg egy finom gyümölcsturmixa/ fagyival! Úgy örülök, hogy sikerült az övvizsgád karatén! Sokat dolgoztál érte! Lenne kedved egy nyári bobozáshoz? 
  7. Kérdezz inkább! Ahelyett, hogy arról beszélnénk mi tetszik, érdeklődésünket kérdésekkel is kifejezhetjük.
    Pl. Melyik részt volt a legnehezebb elolvasni? Hogy találtad ki, hogy melyik cipő melyik lábadra való?

 

Az pedig, hogy eddig esetleg nem így csináltad, nem a te hibád, hiszen mélyen szereted gyermekedet és mindig a legtöbbet, és legjobbat szeretnéd neki adni! Egyszerűen lehet, hogy ez még olyan új információ, ami eddig nem jutott el hozzád. Olyan régóta és olyan széles körben elterjedt a jutalmazás-büntetés eszközrendszere, hogy fel sem merül bennünk, lehet máshogy is. És változtatni sose késő!

De ha mostanra úgy érzed, hogy ez mind sok és képtelen lennél ezek után egy természetesen szádra jövő mondatot is kinyögni, akkor ezt az egyszerű szabályt jegyezd meg:

Légy ítéletmentes! Ne értékeld és megítéld, amit tesz, csak egyszerűen vedd észre és örülj vele!

 

Amint viszont feltétlenül ne felejtsünk el megosztani velük, hogy mennyire örülünk nekik és mennyire szeretjük őket! Ez nem kényeztetés és nem dicséret, hanem a kapcsolódás, ami a gyerekeknek olyan, mint a levegő! Ennek legtisztább formája a gyerekidő, ahol aztán kényeztethetjük őket, amennyit csak bírjuk. Az viszont fontos, hogy gyerekidővel sose jutalmazzunk! Azt nem kiérdemelni kell, az jár nekik alanyi jogon, mert fontosak nekünk és imádjuk őket!

És az ilyen mondatokkal sem érdemes szűkmarkúan bánni:

  • Úgy szeretlek, ahogy vagy!
  • Boldogabb az életem, amióta velünk vagy!
  • Mosolygok, ha eszembe jutsz!
  • Jobban érzem magam, ha együtt vagyunk!
  • ….

Selmeczy-Veres Ildi írása

Kapcsolódó nevelés Selmeczy-Veres Ildivel

ildiko.selmeczy-veres@outlook.com

Gyakorlati tippek a határok gyengéd, szeretetteljes megszabásához

| |

Kellenek a gyereknek a korlátok – halljuk manapság sokszor, de nem tudjuk, hogyan is állítsuk fel ezeket. Legyünk rugalmasak is, de határozottak. Megértőek, de következetesek. Gyengédek, válaszkészek, szeretetteljesek, de nem túl engedékenyek és erélytelenek.

Olvasd tovább…

Kellenek a korlátok – de nem mindegy, milyen korlátok!

| |

„A mai szülők kis zsarnokokat nevelnek, mert félnek nemet mondani a gyerekeiknek” – hangzik a mai kisgyerekes szülők generációjának egyik leggyakoribb kritikája. Fűtől-fától megkapjuk, hogy így kell a gyereknek a korlát, különben a fejünkre nő, meg úgy kell a gyereknek a korlát, hogy ne legyen szorongó …stb.

Olvasd tovább…

Kistesó érkezik – konfliktusok és megoldások

| |

Hamarosan érkezik a kistesó, vagy már meg is született? A gyerekek életében az egyik legszuperebb dolog egy testvér, de bizony sok-sok nehézség forrása is lehet. Rengeteg gyereknevelési, babagondozási könyv foglalkozik azzal, hogy a babákat, kisgyerekeket hogyan etessük, altassuk, mit játszunk velük és hogyan oldjuk meg a különbözõ problémákat. Arról viszont már jóval kevesebb az információ, hogy hogyan tegyük mindezeket, ha egynél több kisgyerek van ránk bízva, ilyenkor sokszor azt érezzük, hogy a feladatok, nehézségek nemhogy megduplázódtak, hanem hatványozódtak.

Olvasd tovább…