Uncategorized

Menetrendszerű a nem akarok oviba menni szólam, persze lehetőleg indulás előtt 10 perccel, amitől még nehézkesebb lesz elkészülni és időben elindulni. Az egyre emeltebb hangon való nógatás nyilván nem segített, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ennyi erővel akár gyerekidőzésre is fordíthatom azt a három percet, amit kifakadással és szónoklással terveztem tölteni. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt és azt mondtam: az oviba el kell indulnunk mert nekem dolgoznom kell, de előtte azt csinálunk, amit csak szeretnél, három percig csak a tied vagyok! Nem fűztem nagy reményeket a három perces gyerekidőhöz, azt gondoltam, ki se fogja tudni ennyi idő alatt találni, hogy mit akar csinálni, de tévedtem. Az első másfél perc valóban őgyelgéssel telt, de utána rám ugrott, és közölte, hogy autózzunk! Előkapott két kisautót, közölte, hogy én vagyok a bűnöző, aki most elkap és börtönbe zár. Én természetesen sivalkodtam, hogy jaj, csak azt ne, menekült az autóm, de mindhiába. A kis rendőr elkapott és párnabörtönbe zárt. Sivalkodtam és morogtam még kicsit, hogy ez nem fair, ő rendívül jól szórakozott, hogy én jártam pórul, majd letelt a gyerekidő, és a gyerek magától állt fel cipőt és kabátot húzni.

Bacsó Flóra története

A nagycsoportossá avanzsált kisfiam harmadik reggele úgy kezdődött, hogy nem akar oviba menni. A földön ültem törökülésben, ő befeküdt az ölembe, hempergett, és nyávogó hangon kérte, hogy hadd ne kelljen mennie. Kérdeztem, hogy mi az, ami most bent nem jó, kivel beszéljünk, mit tegyünk, hogy jobb legyen, de csak hajtogatta, hogy ő nem akar menni. A kutya leült elénk, és elkezdett méltatlankodva nyüszögni, mint aki valamit nagyon akar. Látszólag komoly képpel, túlzóan kiosztó hanghordodozással a kutya felé fordultam, és azt mondtam neki: „Micike, én értem, hogy te is ide pályázol, de esélyed nincs, most a kisfiam ül itt, aki mindennél fontosabb, neki itt bérelt helye van, bármikor beülhet az ölembe, és bármeddig maradhat. Ez van, sajnálom, ő a legfontosabb nekem, ezt meg kell értened.” Erre a gyerek elkezdett kuncogni, nagyon élvezte, hogy így kiálltam mellette. Majd felállt, és akkor láttam meg, hogy a feneke alatt, a lábaim közt volt a kutya gumilabdája. Buta, értetlen képet vágtam és csodálkoztam, hogy vajon melyikünk tojt ilyen fura, narancssárga, rücskös dínótojást. Ezen a kisfiam még jobban nevetett, nagyon élvezte, hogy ilyen értetlen vagyok, hogy nem csak ő van néha elveszve a világban. Eldobta a kutyának, aki visszahozta, és a gyerek mindig tovább dobta nekem, én meg látványosan undorodtam a kutyanyálas dínótojástól, mire egyre nagyobb nevetésekkel dobta nekem mindig a labdát. Én forgattam a szemeimet, reszkettem, ráztam kezemet-lámabat, és sivalkodtam, hogy „még egyszer ide ne dobd, én ezt nem akarom, semmiképp nem akarom, fúj de undorító”, mire persze még nagyobb nevetés lett a válasz, hiszen megfordult a helyzet: most én nem akartam, amit ő csinált, ő irányíthatott, én pedig tűrtem, színpadiasan fanyalogva. Körülbelül öt percig tartott mindez, majd mondtam, hogy indulok zuhanyozni, hiszen nekem dolgoznom kell, őt meg várja az ovi. Ekkor pedig elmondta, hogy igazából az a gond, hogy a kiscsoportosokkal még bent maradnak a szülei, a többiekkel pedig nem. Nagyon megkönnyebbültem, hiszen végre megtudtam, mi a baja, és ezen pedig könnyen segíthettünk, hiszen az ovi nagyon rugalmas, és a nagyobb gyerekek szülei is simán bemehetnek a csoportszobába. A reggeli készülődés innentől simán ment, hála a nevetésmeghallgatásnak.

Bacsó Flóra története

5 éves kisfiam betegség miatt itthon maradt. Délig pizsamában játszott, amikor a kisebbiket elaltattam, megpróbáltam őt rávenni a felöltözésre, de ellenállt. Nagy nyűglődés közepette végül abban kiegyeztünk, hogy legalább egy pulcsit vegyen fel, ő választotta ki a cipzáras kardigánt. Amikor azonban nem sikerült felhúzni a cipzárt, végleg kifakadt, sírással küszködve kezdett egyre elkeseredettebben erőlködni. Mellette ültem a földön, igyekeztem először instrukciókkal segíteni, de egyre csak jobban behergelte magát, elhúzódott, hogy ne nyúljak hozzá. Én ekkor közelebb húzódtam, próbáltam a szemébe nézni, és nagyon nagy melegséggel a hangomban mondtam neki: itt vagyok, kicsim, most melletted maradok. Erre végleg kifakadt, sírt, kicsit rugdalózott, én gyengéden a lábához értem, és pár percig hallgattam így őt. Amikor kicsit közelebb engedett, mondta, hogy akkor húzzam fel én a cipzárt.

Először megpróbáltam nevetésbe fordítani a dolgot, és látványosan szerencsétlenkedni kezdtem, hogy nem is tudom, merről indul ez a zár, hogy is kell ezt. De ő ezen iszonyú dühös lett, kiabált, hogy hagyjam abba és húzzam fel rendesen.

Erre nagyon finoman annyit mondtam: nem, kiscsillagom, te is fel tudod húzni. Biztos vagyok benne, tudom, hogy menni fog. Ahogy ezeket mondtam, egyre jobban zokogott és kiabált, toporzékolt. Gyengéden a karjához értem, néztem a szemébe, és közben párszor hasonló bátorító mondatokat mondtam. Nagy nehezen, vagy tíz perc sírás után ez szakadt ki belőle: az oviban se tudom soha felhúzni, és én nem fogok próbálkozni többet! Szegény kis drágámból kijött az összes frusztráció az ovis elhagyatottsággal, elvárásokkal, mindennapi kudarcokkal kapcsolatban. Én továbbra is mellette voltam, és nagy szeretettel mondtam neki: tudom, kicsim, nagyon nehéz mindig újra próbálkozni, de én tudom, hogy sikerülni fog. Ekkor minden erejét összeszedve nekifogott, és fel is húzta a pulcsi zárját. Én vidáman ujjongani kezdtem neki, de ő erre még keservesebb sírásba kezdett, valahogyan itt, a siker után volt az egész nagy érzelmi gócnak a csúcsa nála, és még jópár percig tombolt, lehúzta a cipzárt, tépte le a pulcsit, elrohant.

Utána mentem, finoman fogtam a pulcsit, hogy rajta maradjon, és hallgattam őt tovább. Ekkor lassanként elkezdett szipogva megnyugodni, és mondta, hogy akkor mégis megpróbálja még egyszer. Mivel úgy láttam, készen van, hogy játékot csináljunk belőle, javasoltam, hogy akkor legyen cipzár-felhúzó verseny. Tetszett neki az ötlet, máris instrukciókat osztogatott, hogy hogy csináljam. Először hoztam egy gombos pulcsit, és amikor elkiáltotta magát, hogy vigyázz, kész, rajt, azzal kezdtem szerencsétlenkedni. Neki se ment fel elsőre a cipzár, de kíváncsian rám sandított, hogy hogy állok. Jaj, nekem valami nagyon nem stimmel – mondtam, mire ő felnevetett, és kedvesen elmagyarázta, hogy dehiszen ez nem is cipzár, hanem gomb. Jaaa, vagy úgy, akkor hozok másikat, újra kezdtük a versenyt. Persze megint bénázni kezdtem, ő rögtön felhúzta a magáét, nagy nevetések és ugrálások közepette ünnepelte a győzelmét, miközben én még mindig bosszankodva próbálkoztam. Erre megint odajött, és türelmesen megmutatta, hogyan kell. Innentől egy szó sem esett a cipzárról, de egész délután jókedvűen és kisimultan játszott.

Amikor kb. egy hét múlva legközelebb bíbelődött a cipzárral, és a sírás határán volt, odaültem elé, készen arra, hogy talán megint meg kell hallgatnom, és csak annyit mondtam: tudom, hogy sikerülni fog, kicsim. Ő rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta: játsszunk megint felhúzó-versenyt, de azt akarom, hogy elsőre sikerüljön! Lelkesen belementem, előhoztam és felvettem a nagyapja kabátját, amin rögtön nevetni kezdett, és persze látványosan bénáztam. Ő először felhúzta a sajátját, majd gondosan segített nekem, és végül boldogan kijelentette: döntetlen!

Férjem születése óta imádja 5 éves kisfiunkat, de gyakran nagyon kikészíti őt érzelmileg a sok ellenkezés, az akaratossága és verekedési hajlama. Egyik hétvégén már reggel óta minden nehézkesen ment, már a reggelinél kitört valamin a „hiszti”, aztán hosszas egyezkedés után sem volt hajlandó elmenni az apjával a piacra (ahová rendszerint szívesen megy), később csapkodni kezdte, semmi nem volt jó neki. Másnap sem volt hajlandó elmenni vele a megbeszélt programra, és a férjem megpróbálta meghallgatni őt – bár közben már valószínűleg igencsak elege volt az egészből. Mikor hosszas üvöltés után egyszercsak egy rossz mozdulattal csapott oda az apja arcába, neki betelt a pohár, lerakta a gyereket, beviharzott a hálószobába, magára csapta az ajtót.

Ekkor úgy döntöttem, kivételesen nem a gyereket, hanem az apját fogom meghallgatni. Utánamentem a gyerekszobába – a kisfiunk egy ideig óbégatott, de érdekes módon egy idő után elcsendesült és játszani kezdett, míg mi a csukott ajtó mögött ücsörögtünk. Talán megérezte, hogy most fontos dolog történik a szüleivel. Odamentem a férjemhez, megsimogattam a vállát, megpróbáltam a szemébe nézni. Ő nem nézett rám, de rögtön mondani kezdte, mennyire elege van, mennyire próbálkozik, de ez a gyerek egyszerűen nem normális, ezt ő már nem bírja, kész, vége van, ez a gyerek kezelhetetlen. Életemben először sikerült nem belekezdenem egy hosszas magyarázatba arról, miért is normális a gyerekünk meg hogy mi is zajlik benne ilyenkor, nem szóltam semmit – egyszerűen csak ott voltam vele és empatikusan hallgattam. Már csak amiatt is meg tudtam ezt tenni, hiszen akkorra magam is tapasztaltam, hogy amikor nagyon nagy rajtam a nyomás és sok bennem az érzelmi feszültség, milyen fals gondolataim tudnak támadni, mennyire rossz színben tudom látni a máskor oly édesnek tűnő gyerekemet. Hála a Kapcsolódó Nevelésnek, ilyen alkalmakkor én mindig ki tudom adni a bennem lévő feszültséget a meghallgató páromnak. Igen ám, de a férjemnek nem volt meghallgató párja, nem csoda hát, hogy annyira besokallt akkor, azon a hétvégén.

Több mint félórát voltunk bent a szobában, eközben ő csak mondta és mondta, először sok indulattal, majd egyre több fájdalommal a hangjában. Végül egy pillanatra elhallgatott, és a saját apjáról kezdett beszélni, hogy bezzeg ha ővele ennyit játszott volna az apja. A következő pillanatban egy könnycsepp jelent meg a szemében. Én továbbra sem szóltam sokat, csak megfogtam a kezét, és annyit mondtam: tudom, édesem, ez iszonyú nehéz. Ő elmorzsolt még néhány könnyet, majd felnézett (talán először nézett rám ebben a fél órában).

Egyszercsak hirtelen felállt, kivágta az ajtót, és fennhangon elkiáltotta magát: na, hol van az én kis oroszlánom? Kivágtatott és nagy lendülettel birkózni kezdett a fiával, aki persze visítva kacagott, és esze ágában sem volt már valóban bántani az apját.

Hétvége volt, és kisebbik fiam egész nap kis izgága volt éreztem, ahogy lüktet benne a feszültség és vártam is kicsit már mikor fog történni valami. Elkezdtük kicsit rendbe szedni a lakást és a fiúkat is kértük, segítsenek. A nagyobbik rögtön beindult és lelkesen elpakolta, amit ő gondolt, vagy kértünk. Az öccse eleinte ellenállt, majd amikor a porszívó előkerült egyszer csak fellelkesült és elkezdett mindenfélét össze- és felpakolni valahova, hogy felporszívózhassak. Annyira lelkes lett, hogy nem elégedett meg azzal, hogy a fürdőszobai szemetest elhúzza, de ki is vitte onnan és felrakta a kanapéra, ahonnan az a következő pillanatban leborult és persze kiömlött belőle minden. Hát ennek annyira nem örültem, és rögtön mondtam neki, hogy oké, semmi baj, de akkor pakolja vissza, ami kiömlött én is segítek. A kérésem teljes elutasítást kapott, csak közölte, hogy nem, elvonult a szobájukba és otthagyott engem egy halom szeméttel. Egy darabig csak hívogattam, szólongattam, és közben meg felmérve mi borult ki jó részét visszapakoltam magam. Mielőtt még üvölteni kezdtem volna, – ami tiszta szívemből jogosnak éreztem akkorra, – egyszer csak rájöttem, hogy ez itt most az a helyzet, amikor határt kell szabnom és azt nem így csináljuk, nem másfél szobával arrébbról kurjongatunk. Mondhatni egyszer csak megvilágosodtam.

A nehézséget abban láttam, hogy most nem valamit leállítani akarok, hanem éppen ellenkezőleg rávenni valamire, amit ő nem akar, de a gondolatban megvontam a vállam, mert úgy is tudtam, hogy mit kezdjek a helyzettel. Fizikailag szabok határt. Odamentem hozzá, próbáltam a lehető legkedvesebb önmagamat hozni, és mondtam, hogy de most össze kell szedni a szemetet. Azzal megöleltem, felemeltem a földről és kivittem magammal a tetthelyre. Ott leültem és magamhoz ölelve kitartottam az elvárásom mellett. Ő meg a tiltakozás mellett, de ez a közelség már éppen elég volt, ahhoz hogy beinduljon az érzelmi nagytakarítás és a kapálódzó sírás. Eleinte tiltakozva, dühösen, majd később egyre keservesebben sírt, és már rég nem a szemétről beszélt, meg arról, hogy nem szedi össze, de előkerültek mindenféle más dolgok. Sírt, sírt, sokáig én meg vele voltam, átöleltem, hallgattam és közben figyeltem a csodálatos szemeit, és néha még egy kis birkózós nevetés is vegyült a programba. Olyan sokáig tartott, hogy már kezdtem arra gondolni, hogy mégiscsak nekem kell majd összeszedni a szemetet. Aztán egyszer csak valamit én mondtam, vagy a tesója járt arra, ami kizökkentette, és legnagyobb meglepetésemre elkezdte összeszedegetni a dolgokat. 10 másodperccel később már készen is volt minden és a tetőt tettük vissza együtt a szemetesre, amit aztán ő vitt vissza helyére. Ezután az izgágaságból is visszavett pár fokozatot, de aznapra még tartogatott némi sírást. Én pedig egy tapasztalattal gazdagabb lettem, megtanultam határt szabni olyan helyzetben, ahol valamibe bele kell fogni, nem pedig abbahagyni.

Nálunk volt a gyerekeim hőn szeretett nagymamája, aki odaadó lelkesedéssel játszott velük egész nap, főleg a kisfiammal. Épp párnákból és matracokból akartak autót építeni, de egy idő után elkezdett egyre nehézkesebb lenni a játék kettőjük között, semmi nem volt jó, ahogy a mama csinálta, idegesen ráordított, hogy nem jól építi, nem így gondolta. Egyszer benéztünk hozzájuk a kislányommal, szerencsétlenségemre ő ment előttem, és abban a pillanatban, ahogy csak hozzászólt a bátyjához, már nagy erőből lökte is őt el. Ekkor már tudtam, hogy a nagymama odafigyelése, az otthon, biztonságban eltöltött idő megpuhította a kis lelkét annyira, hogy a hétköznapok tartogatott feszültségei felszínre törjenek.

Úgyhogy ekkor gyengéden megfogtam a kezét, leguggoltam mellé, ránéztem – szinte semmit nem is kellett mondanom, mert már sírt is, hogy most a húga lerombolta az autóját, és ő nem is így gondolta, azonnal építsem vissza. Egy pár percig vehemensen üvöltött, hogy én csak fogtam őt, nem is szóltam semmit. Ahogy kezdett alábbhagyni a sírás, kértem, hogy jöjjön velem játszani, de erre újból sírni és rugdalózni, toporzékolni kezdett. Én hagytam, arra figyeltem csak, hogy bennem ne tegyen kárt, igyekeztem a szemébe nézni, és nyugalommal, szeretettel mellette lenni. Egyszer, amikor finoman megfogtam a lábát, hogy ne rúgjon meg, azt kezdte üvölteni, hogy ne érjek hozzá. Elhúzódott, és sírt tovább. Én mégis közel maradtam, kedvesen néztem a szemébe, és annyit mondtam: nem érek hozzád, ha nem akarod, de itt maradok veled. Csak sírt tovább, miközben válogatott panaszokat és kívánságokat hajtogatott (éhes vagyok, aludni akarok, pisilni kell, de nem tudok a lábamon menni). Én mindezeket empatikusan végighallgattam, de csak annyit mondtam: értem, picim, mindjárt ehetünk/hamarosan pihenhetsz, de most még itt maradok veled egy kicsit.

Amikor egyre kevésbé sírt, elmentünk pisilni, akkor kiküldött a fürdőszobából, amikor kijött, még egy picit folytatta, de pár perc után már ő maga mondta: anya, akkor most játsszunk. Felpattant az ágyra, és úgy kezdte el tervezgetni, hogy milyen kuckót építsünk, mintha mi sem történt volna. Néhány párnát elrendeztünk, de hamarosan kiszaladt, már nem is volt rám szüksége, kisimultan és élénken játszott egész este.