Cselezők4 perc olvasási idő

Gyakori és visszatérő probléma nekem kisfiam (5 éves) túlfűtött, gyakran agresszív viselkedése, és bár tudtuk, olvastuk, hogy a birkózós játékok ebben segíthetnek, és beillesztettük ezeket a mindennapjainkba, nekem nagyon nehéz volt rávennem magam, és emiatt gyakran olyan nyögvenyelősek (így persze kevésbé eredményesek) voltak. Miután a Meghallgató Páromnak többször elsírtam, mennyire bánt engem az, amikor Bende bánt valakit (engem vagy a testvérét), kitomboltam a dühömet, olyan szavakkal és olyan mondatokat kiabáltam, amiket a gyerekem előtt sosem engedek meg magamnak, pedig néha kikívánkozna (pl. Mi a fene baj van veled? Legszívesebben a falhoz csapnálak, stb.) – nos, ezek után egyre könnyebben kezdtem viselni azokat a helyzeteket, amikor ő nekem ugrott. Egy ilyen alkalommal nem csak kikiabáltam és kizokogtam az ezzel kapcsolatos fájdalmamat, de még azt is megengedtem magamnak, hogy dulakodjak egyet a Meghallgató Párommal, aki remek segítség volt, ítéletek és kritika nélkül hallgatott, és partner volt a „verekedésben” is.

A meghallgatásom estéjén a kisfiam egyszer csak vadul a hátamra ugrott, összeszorított foggal vicsorgott és ütögetni akart – félig komolyan, de közben játékra hívva. Ekkor elkaptam a karját, átöleltem, az ágyhoz szaladtam vele, és azt mondtam: engem próbálsz támadni, te kis oroszlán?! Hát, én máris leteperlek! És vad birkózásba kezdtünk, amiben keményen kellett küzdenem, de azért egy-egy vetődésénél mindig jajveszékelve dőltem el.

Egy idő után azonban eléggé monotonnak és nyögvenyelősnek éreztem a játékot, és ő se nagyon nevetett közben. Amikor nem „elég jól” küzdöttem szerinte, akkor kemény hangon rám kiáltott, hogy verekedjek már. Ekkor én éreztem, hogy már elegem van, és semmi kedvem ennek a „kis zsarnoknak” a játékaihoz, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy vele maradjak és viccesen-játékosan adjak hangot a valós érzéseimnek: áááááááá, semmi kedvem verekedni, nem akarok, nem akarok, hagyjáááál – jajveszékeltem. Ezen nevetni kezdett, és erőteljes, főnökösködő hangon utasítgatott, hogy de muszáj, harcoljak. Én eldőltem az ágyon, és sopánkodtam, hogy semmi kedvem ilyet játszani, de ettől a játékos, de mégis önazonos jajgatástól valahogy közben jobban is lettem. Ő ekkor „csellel” próbált rávenni a birkózásra, incselkedve kérte, hogy nyugodtan ugorjak a hátára, ő most megengedi, de amikor rá akartam ugrani, hirtelen elugrott, és nevetve dicsekedett, milyen jó cselt talált ki. Én ilyenkor értetlenül néztem, hogy ez hogy történhetett, és játékosan-dühödten kezdtem újra próbálkozni. Aztán kérte, hogy én is találjak ki cseleket, akkor én a hátamra feküdtem az ágyban, felhúztam a térdeimet, és tettetett barátságossággal, incselkedve kértem, hogy nyugodtan ugorjon rám, feküdjön a lábamra, nem lesz semmi baja. Erre ő kuncogva odafeküdt, én meg a lábszárammal óvatosan „kilőttem” őt, ez volt a „katapult-csel”, amin ő nagyokat nevetett, majd fordítva is meg kellett ismételnünk (ő lőtt ki engem). Legalább félórán át játszottunk így, újabb és újabb cseleket kieszelve, ami mind erről a „nem akarok harcolni, de mégis belekeveredek” dinamikáról szólt (pl. kibújtam a pólómból, mikor azt tépni kezdte, békejobbot nyújtottunk, amit elkapva elrántottuk a másikat, stb.).

Ekkor nekem a kisebbikhez kellett mennem, de mivel időközben apa hazaért, újabb negyedórára ő vette át a játékot, folytatták a „cselezést” és a birkózást. Amikor mentem érte, hogy most már ő is jöhet fürödni, szinte szó nélkül abbahagyta a játékot, még egy mutatványt akart csak megmutatni, és jött velem a kádba. Szó nélkül megmosakodott, pizsamába öltözött, fogat mosott, és jókedvűen ugrott be az ágyba, ahol percek múlva már aludt is – ráadásul az esti rutin során egyszer sem akarta megütni a testvérét, felháborodni azon, hogy ő is mellettem fekszik, vagy hogy milyen könyvet olvas.

Balogh Fruzsi, a Kapcsolódó Nevelés oktatója