Minket is elért a gumigyűrű-ékszer őrület, és a nyolc és fél éves fiam is nagy lendülettel vetette bele magát a karkötők készítésébe. Mikor eggyel elkészült, odahozta, hogy csomózzam meg, aztán jött a következővel, a következővel, és így tovább. Kb. a negyediknél megmondtam neki, biztos vagyok benne, hogy ő is meg tudja csinálni, és szép lassan megmutattam neki, hogy én hogyan csinálom: egy egyszerű csomót kötök csak oda, a nehézség abban van csak, hogy közben meg kell nyújtani a gumit.
Persze a következő alkalommal megint azt akarta, én kössem meg a csomót. Leültem mellé és azt mondtam: “Tudom, hogy meg tudod csinálni. Nagyon sok csomót kötöttél már eddig is.” Síró-vinnyogó hangon azt mondta, “nem, nekem ez nem megy!”. “Menni fog.” Mondtam én. Sírt, küszködött, panaszkodott rám, meg a gumira, a csomózásra, de azért közben csak csinálta. Ha véletlenül sikerült volna – ami elég hamar megtörtént – akkor direkt rosszul fejezte be a mozdulatot, hogy még tovább küzdhessen a “nekem-ez-nem-megy” érzéssel. Így ment ez vagy 10 percen keresztül – a végére már tényleg nem lehetett tovább húzni a csomózást, csak sikerült. De a rossz érzések nem múltak el, így a következő karkötőnél az egész újra kezdődött. “Anya, csináld meg!”. “Nem kicsim, te is meg tudod kötni a csomót.”. “Nem!” De azért megint próbálkozott, sírt, panaszkodott, szitkozódott, míg végül elmúlt a feszültség, és nyugodtan megkötötte a csomót.