“A gyerekeim megőrjítenek azzal, hogy állandóan csúnyán beszélnek! Gyakran lehülyéznek minket, a szüleiket, és egymást is. „Hülye vagy! ” „Hülye Anya!” Elképzelem, ahogyan idővel még csúnyábban beszélnek majd. Szeretném ezt elkerülni, és véget vetni a csúnya beszédnek! Mit tanácsoltok?”
Köszönjük szépen a kérdést! Íme, itt a válaszunk:
Miért tanulják el a gyerekek a csúnya szavakat?
A gyerekek akkor kezdenek el csúnya szavakat használni – amitől nekünk a szőr is feláll a hátunkon – amikor másoktól ezt hallják, vagy megtörtént az, hogy rájuk mondott valaki valami csúnyát.
Mi felnőttek általában akkor káromkodunk, hogyha valami felmérgesít minket. Ez aztán rögzül a gyerekben, a helyzet érzelmi töltetével együtt. És mert a csúnya beszéd úgy terjed, mint a járvány – szülőről gyerekre, aztán gyerekről gyerekre – valószínűleg igaz, hogy a földön előbb-utóbb szinte minden gyerekkel előfordul, hogy csúnyán beszél, káromkodik. Ez nem a gyerek „hibája”, ahogy az sem, hogy elkapja az influenzát, ha valaki véletlenül rátüsszent.
Amikor a gyerekek csúnyán beszélnek, gyakran nem is értik azt, hogy szó szerint mit jelent, amit éppen mondanak. Az érzelmi töltet, a hanglejtés az, ami megfogja őket. Ez az erős érzelmi töltet megzavarja a gyerekek érzékeny belső világát, a szavak és a hangsúly pedig beleég az amúgy ártatlan tudatukba. Amikor pedig legközelebb a gyerek elszigeteltnek, megfélemlítettnek, vagy megbántottnak érzi magát, előjön a tudatából ez az előre legyártott „káromkodási-rutin” és vele a hangnem – ami aztán, nálunk, szülőknél kicsapja a biztosítékot. Igazából csak annyi történik, hogy elismétli a korábban hallott a szavakat, éppen úgy, ahogy azok elhangzottak.
Pedig ez nem az, amit a gyerek valójában tenni szeretne, de – abban az adott pillanatban, mikor nagyon rosszul érzi magát – szó szerint nem tud kigondolni semmi mást. Ilyenkor a viselkedése – a csúnya szavai – azt mutatják: „Nem vagyok jól! Nézd minek lettem kitéve! Ez szörnyű és felzaklat. És most meg is mutatom, mennyire rossz ez nekem!”
Aztán ad is egy igazán szemléletes képet arról, mit hallott ma az iskolában, vagy épp az utcán. A gyerek csúnya beszéde igazából segélykiáltás!
A régen „jól bevált” módszerek nem igazán segítenek
Ha – mert már érthetően elegünk van, és nem tudunk mást kitalálni – megköveteljük, hogy a gyerek azonnal fejezze be a csúnya beszédet, és aztán még mérgesek is leszünk rá a viselkedése miatta, akkor félelemből talán abba fogja hagyni, de ettől a düh és a félelem érzése még benne marad. Egy újabb durva viselkedés megtapasztalása nagyobb esélyt ad arra, hogy az megint megismétlődjön. Ha egy már egyébként is zaklatott, elkeseredett gyerek még több feszültséget kell átéljen a mi reakciónk miatt, akkor csak megtöbbszöröződnek a negatív érzései. Annak ellenére, hogy – ahogy mi magunk is azt tapasztalhattuk – a szidás nem segít a csúnya beszéden, generációk óta szülőként így próbáltunk-próbálunk megálljt parancsolni ennek a viselkedésnek.
A gyerek – a szidás hatására – immár csak némán, a fejében beszél tovább csúnyán, dühben forrva – ami persze később megint ki fog robbanni belőle. Mi mindannyian megéltük azt a tapasztalatot, hogy: „ Gyerünk! Most leállítasz? Majd később úgyis meglátod!”.
Másrészről a megbeszélés, az érvelés szintén nem túl hatékony módszer egy éppen káromkodó gyerek viselkedésének megfékezésére. Az érvelésünk néha félbe tudja szakítani a helyzetet egy időre, de ezzel a módszerrel nem jutunk el ahhoz az érzelmi feszültséghez, amivel ő valójában küzd, ami miatt ő csúnyán beszél. A probléma gyökere itt van: a gyerek feszült valami miatt, és ez az az érzés, ahová el kell jutnunk, ez az, aminek feloldásában segítenünk kell a gyereket.
Természetesen nem ajánljuk azt, hogy a csúfolódást szó nélkül hagyjuk! Az is ijesztő a gyerekeknek, ha az ő fájdalommal teli, kizökkent viselkedésük figyelmet sem kap! De akkor mit tegyünk?
Kezdjük magunkkal!
Ahhoz, hogy a nehéz helyzeteket jól tudjuk kezelni, először a saját nehéz érzéseinkkel – a megbántottságunkkal, a dühünkkel – kell kezdenünk valamit. Ha valóban segítséget szeretnénk nyújtani a gyerekünknek, először keressünk valakit, aki minket meghallgat . És tényleg csak meghallgat – nem ad tanácsot! -, amíg arról beszélünk neki, hogy mi játszódik le bennünk, amikor a gyerekünk káromkodik. Egy másik felnőtt támogatásának, osztatlan figyelmének a segítségével a puskaporos helyzeten kívül vehetjük szemügyre saját érzéseinket.
A dühünk, a fortyogásunk valamilyen korábbi feszült élethelyzetünkből ered, amiket azóta is folyamatosan cipelünk magunkkal. Gyerekként megbüntettek minket, ha csúnyán beszéltünk? Láttuk amint a testvérünket, testvéreinket büntetik a csúnya beszédük miatt? Hogyan beszéltek a szüleink, amikor dühösek voltak? Milyen érzést indít be bennünk a gyerek, amikor csúnyán beszél? Ezek fontos kérdések, és a rájuk adott válaszok segítségével visszaemlékezhetünk gyerekkori élményeinkre, érzéseinkre, arra hogyan bántak velünk, ha csúnyán beszéltünk, és arra, hogy mennyire vágytunk volna inkább a közelségre, megértésre. Egy kiadós sírás vagy nevetés pedig old a nehéz érzéseinken.
Próbáljuk észben tartani: a gyerekünkkel minden rendben lesz! Szüksége van egy kis terelgetésre, de nem kell attól tartanunk, hogy néhány csúnya szó a vég kezdetét jelentené.
Aztán várjunk és figyeljünk.
Mikor használja a gyerekünk ezeket a szavakat? Milyen helyzetekben? Közvetlenül miután hazaér az iskolából vagy óvodából? Amikor a testvérei az ő játékaival játszanak? Vagy csak amikor több gyerek veszi körül? Amikor az elmúlt tíz percben nagyon el voltunk foglalva? Vagy tizenötben? Vagy amikor épp valami változik körülötte? Próbáltuk már kitalálni, melyek azok a helyzetek amelyektől szorongani kezd, egyedül érzi magát, vagy épp nem érzi magát eléggé közel hozzánk, és ezért figyelemfelkeltően elvenné válik? Vannak jelek, amelyekből észrevehetjük, mikor csökken a magabiztossága. Például ismertem egy kisgyereket, aki mindig csak akkor csúfolódott a társaival, ha akkor, amikor ő éppen megérkezett az iskolába, már elkezdett összeszerveződni egy csapat, akikhez ő is szeretett volna csatlakozni. Valószínűleg a visszautasítástól való félelmét próbálta csökkenteni a társai csúfolásával. Ha megfigyeljük és megértjük a gyermekünk viselkedését, megtaláljuk azt a pontot, ahol csökken a magabiztossága, és tudni fogjuk hol, mikor, miben próbáljunk támogatást nyújtani neki.
Például hogyan?
1. A Gyerekidő stratégiai használata
Próbáljuk ki a Gyerekidőt! Ez egy nagyon egyszerű és hatékony eszköz, főként egy-egy nehéz, kihívásokkal teli helyzet előtt. Lényege, hogy adott ideig – ami lehet öt perc vagy egy óra – azt és úgy csináljuk, amit és ahogy a gyerekünk szeretne. Átadjuk neki az irányítást, mi pedig a tőlünk telhető legnagyobb örömmel és lelkesedéssel követjük őt a választott tevékenységében. Ez az eszköz a legegyszerűbb módja annak, hogy a gyerekünket úgy szeressük, ahogy az neki jó, hogy igazán látva, hallva, és szeretve érezze magát.
Például ha az a megfigyelésünk, hogy gyerekünk főként délutánonként káromkodik, csúfolódik, akkor csináljunk 10 perc Gyerekidőt az után, hogy hazaértünk az iskolából, óvodából. Vagy ha épp szombat reggelenként – a hét elteltével az első közös szabadnapunkon -tapasztaljuk a feszültség levezetésének ezt a módját, akkor kezdjük a szombat reggeleket jó 20 perces Gyerekidővel! Vagy ha azt tapasztaljuk, hogy a fő célpont a testvére, testvérei, csináljunk naponta többször 5 perc Gyerekidőt! Ez segíthet abban, hogy a gyermekünk kapcsolódva érezze magát hozzánk; újra kapcsolódjon. Ez jó gond-megelőző eszközként is működhet a családban! J Próbáljuk ki, és nézzük meg mi történik!
2. Szabjunk határt melegséggel, és amikor tudunk, humorral!
A Gyerekidő nem fogja megszüntetni a káromkodást, a csúnya szavak használatát, de segít a határszabásban, amikor az ijedt, agresszív gyerek kiborul. Mindenképp le kell állítanunk a csúnya beszédet, de jó szándékkal, tapintatosan. Nem kell elővennünk a szigorú-szülő hatalmi játszmát minden alkalommal, amikor a gyerekünk káromkodik.
Kell határt szabni, kell ezt a viselkedését leállítani, de nem kell, hogy ettől mindenki még rosszabbul érezze magát. Jobb, ha egyszerűen emlékeztetjük magunkat arra, hogy a gyerekünk sérülékeny és szeretetteljes, viszont most épp valamilyen rossz, nehéz érzés elfedi ezt az oldalát. Hogy segítsünk neki, kipróbálhatjuk a következőket:
Szeretettel öleljük meg, és mondjuk neki: Oh, a „H” betűs szót hallottam! HhhhhhCukiiiiii!!!!! Szorítsuk meg játékosan, és nézzük meg, hogy nevetésre tudjuk-e bírni a fizikai kapcsolódásoddal.
Mondhatjuk azt is: „ Amikor te azt mondod „Hülye!” én azt mondom „Itt jön a Hülye-söprő!” És próbáljuk meg őt a karjainkkal felmarkolni, összesöpörni , mint pl. egy halom őszi falevelet.
Vagy mondhatjuk azt, hogy „ Ohohooo! Mindenkit, aki azt mondja, hogy hülye, elkapom! Jövök és megfogom!” Kergessük őt, de ne kapjuk el túl korán! Amikor elkapjuk, finoman döntsük le a lábáról, és kezdődhet egy kis gyöngéd birkózás.
Miért tegyük ezeket?
Mert a gyerekünk épp nem tud gondolkodni! A csúnya beszéd is azt jelezte, hogy épp nem tud senkihez kapcsolódni a családban. Humoros játékkal elkezdhetjük nevettetni, és a kapcsolódás, az egyensúly elkezdhet visszatérni. A büntetés nélküli gyöngéd lökdösés, birkózás, kergetés elkezdhet egy élénk kapcsolódást beindítani, és azt az érzést erősíti, hogy jó ebben a családban lenni, itt van a helyem.
A játékos ellenállásunk példát is állíthat a számára azokra az esetekre, amikor mi nem vagyunk jelen, és neki kell olyan helyzeteket kezelni, amikor őt vagy épp mást csúfolnak a környezetében. A nevetés és a mozgás segít a kisimulásban, abban, hogy kiadja a rossz érzéseit, amiket addig magában hordozott. Ez irányítja majd őt afelé, hogy együttműködő tagja legyen megint a családnak. Ne legyünk meglepődve ha majd a „Hülye-játékot” akarja újra és újra játszani: érzi a nevetés és a gyöngéd figyelmünk gyógyító erejét, és ebben szeretne minél tovább fürdeni. Ezek segítségével próbálja visszabillenteni magát, és helyrejönni abból, ami kibillentette. A megérzései jók! Hallgatnunk kell rá!
3. Gyakran egy jó kiadós sírás vár ránk!
Ha szomorúság vagy félelem van a csúnya beszéd hátterében, akkor amikor azt mondjuk majd neki ”Most vége a Hülye-játéknak!” vagy csak egyszerűen felényúlunk, hogy megöleljük, és gyöngéden azt mondjuk neki ”Nem hagyhatom, hogy ezeket a szavakat mondd nekem. Mi történt, amiért hülyének nevezel?” – ki fog borulni!
Nem muszáj mindig humorral reagálnunk! Néha elég ha közbelépünk, a szemébe nézünk, és egy szeretetteljes határ megszabása megérezteti vele, hogy milyen rosszul is érzi magát valójában. Legszívesebben elfutna, vagy még inkább csúnyán beszélne, csúfolódna vagy elkezdene rugdalózni, ütni-vágni. Ilyenkor maradjunk a közelében, és ne engedjük, hogy bárkit vagy önmagát bántsa! Ha elmegy, kövessük! Maradjunk mellette, hogy érezze a hozzánk való kapcsolódás lehetőségét. Szüksége van arra, hogy amikor kiborul, valaki mellette legyen és meghallgassa.
Amikor kicsúfolták, valószínűleg lefagyott és félt. Akkor és ott nem tudta elmondani senkinek, hogyan is érezi magát. Most itt vagyunk neki. Most itt az idő, hogy kiboruljon a bili, és a fájdalmát, zavarodottságát, dühét kiadja. A dühét talán épp rajtunk fogja kitölteni! Ha sír, izzad, ráng, akkor jó úton jár: a mi hallgató füleink, biztonságot nyújtó jelenlétünk egy gyógyító erőt sugároznak felé, ami lehetővé teszi számára, hogy kiadja azt a feszültséget, ami a negatív viselkedése mögött áll. Talán nem fog egyből sírva fakadni, amikor határt szabunk a csúfolódásnak, de öt perccel később talál majd egy ürügyet arra, hogy kiboruljon. Lehet, hogy a tésztán több lesz a sajt a kelleténél, vagy víz ömlött a pólójára stb.
Ne azzal foglalkozzunk, milyen triviális kis semmiségen borult ki. Kifogásként használja ezt az egyszerű helyzetet arra, hogy kiborulhasson, és kiadhassa a feszültségét. Hallgassuk meg! Maradjunk vele! A rossz érzései gyökerét keresi, hogy kihúzza azokat. Amikor őt vagy társait csúfolták, nem tudott cselekedni, ellenállni, mert lefagyott, összezavarodott volt. Most, amikor biztonságban érezheti magát mellettünk, megmutathatja milyen erővel állt volna ellen, ha biztonságban érezte volna magát ott és akkor. Most fejezi be azt az érzelmi munkát, ami ott és akkor belefagyott.
Hallgassuk meg a kiborulását! Legyünk türelmesek! Irányítsuk vissza a figyelmét a túl sok sajtra a tésztán, vagy a vizes pólóra, és hagyjunk elegendő időt számára ahhoz, hogy megélje a nagy, nehéz érzéseit. Vissza fog térni, amikor végzett, és kiadta a feszültségét, és hamarosan meglátjuk a pozitív változásokat a viselkedésében.
Ezt hívjuk mi a Sírás Meghallgatásnak, ami annyit tesz, hogy amíg a gyerekünk kiborul, és kiadja a nehéz érzéseit, mi vele maradunk, és meghallgatjuk őt. Ez nem az a mód, ahogy a szüleink nekünk segítettek, így nem ezt tanultuk tőlük. Ezért ezt nekünk nehéz most megtenni. Kihívás! De ez a legjobb, legeredményesebb dolog, amit ismerek arra, hogy a gyermekeinknek segítsünk túllendülni az olyan viselkedéseken, reakciókon, amelyek megrémítették őket – és amiket ráadásul még ők maguk is eltanultak, leutánoztak.
Patty Wipfler
A fordításért köszönet Kis-Márton Franciskának! A cikk erdetijét “Bad words from good kids” címmel megtaláljátok a www.handinhandparenting.org honlapon.