| | |

Distressz vagy „kis-Néró” hiszti? Van-e kétféle hiszti?

A hiszti témája előbb-utóbb minden szülő számára előkerül: ha épp nem azzal bajlódunk, mihez kezdjünk folyton kiboruló gyerekünkkel, akkor azon morfondírozunk, mikor kezdődik majd el a mi gyerekünknél is a hírhedt dackorszak. A hiszti jelensége kapcsán most arra a gyakran felmerülő kérdésre szeretnénk választ adni, hogy van-e kétféle hiszti, és hogyan lehet őket megkülönböztetni.

Régebben a „hisztiről” minden esetben azt gondoltuk: ez rossz, el kell kerülnünk, le kell állítanunk. Az általános vélekedés a „hisztiről” az (volt), hogy ezzel a viselkedéssel a gyerek „manipulálni akar minket”, „el akar érni valamit”, vagy csak az, hogy a hisztiző gyerek „éretlen”. Akárhogy is, nekünk, szülőknek, az a feladatunk, hogy leneveljük erről.

Mára kicsit árnyaltabb lett a kép, és már kezd bekúszni a köztudatba, hogy a hiszti nevű viselkedés során – amikor a gyerek sír, toporzékol, keze-lába jár – igazából valami hasznos dolog történik: a gyerekünk kiadja magából azt a stresszt, amitől nem tudott jól működni. Kezdjük érteni, hogy ilyenkor érdemes vele maradni, meghallgatni a sírását, és kivárni, amíg ez a gyógyulási folyamat kifutja magát. Utána kitartásunk jutalmául egy derűsebb, kiegyensúlyozottabb, együttműködőbb gyerekkel kell együtt éljünk. Az ilyen hasznos hisztinek neve is lett: distressz, azaz feszültségoldó hiszti.

Emellett megjelent egy olyan elképzelés, amelyik szerint a distressz hiszti mellett van egy másfajta hiszti is, a „manipulatív”, vagy „kis-Néró” hiszti. És mert eszerint az elképzelés szerint a gyerek ilyenkor azért csinálja a balhét, hogy „figyelmet csikarjon ki”, vagy hogy „elérjen valamit nálunk”, ezt a viselkedést legjobb, ha figyelmen kívül hagyjuk. Ha ilyenkor is szeretettel odafordulnánk felé – mondja a gondolatmenet – akkor csak megerősítjük őt abban, hogy így érje el amit akar. Ilyen rossz mintát pedig nem akarunk nála kialakítani.

E gondolatmenet mögött több feltevés is van. Az egyik az a régi elképzelés, ami szerint a gyerekek viselkedése jutalmakkal és büntetésekkel szabályozható. Mind tapasztaltuk, hogy ez, ha igaz is rövidtávon, hosszútávon biztosan nem. Egy idő után a kiragasztott csillag, vagy az apró ajándék elveszíti a vonzerejét. A fenyegetéseink és kiabálásunk pedig addig parancsol megálljt a dobáló, verekedő, vagy más módon szabályt g gyereknek, amíg mi valóban dühösek vagyunk. Amint „melegszik a légkör”, a nem kívánt viselkedés valamilyen formában újra felbukkan. Ebből lesznek a gyakori „már százszor megmondtam” felkiáltásaink. De leginkább az a baj a büntetésekkel, és igazából a jutalmakkal is, hogy rombolják a kapcsolatunkat a gyerekeinkkel, és aláássák rengeteg, szeretetteljes erőfeszítésünket.

Egy másik feltevés, ami a „kis-Néró” hiszti elképzelés mögött megbújik, az, miszerint a gyerekek – ha mi felnőttek nem tanítjuk őket a jóra – félő, hogy a rosszra hajlanak. Ez a hiedelem generációkon át hagyományozódott ránk, és tudattalanul is belénk ivódott. Ebből a nézőpontból nézve valóban tűnhet úgy, hogy azért néha a gyerekünk mégiscsak azért hisztizik, hogy „elérjen”, „kiharcoljon” valamit, „manipuláljon” minket.

Kiváltképp akkor érezhetjük ezt, és ezzel együtt azt, hogy ez semmi másról nem szól, csak az akaratok csatájáról, ha a „hiszti tárgya” egy olyan jelentéktelennek tűnő dolog, mint a szívószál színe, a vaj mennyisége a kenyéren, vagy a nem megfelelő mintájú bugyi. De találkozhatunk ezzel a tablet használat vagy a tizediknek kívánt esti mese kapcsán is. Gyerekünk sír, dühöng, és közben a megtagadott piros szívószálat, vagy este fél tízkor a tizedik mesét követeli újra és újra. Mi pedig ilyenkor azt érezhetjük: „na ne, ezt már nem csinálhatod velem!”

Ha nem is gondoljuk, hogy a gyerekünk manipulálni akar minket, gyakran akkor is így érzünk a gyerekek hisztijével kapcsolatban. Ha így érzünk, az nem a mi hibánk. Nem tehetünk róla. Valószínűleg, amikor mi gyerekként hisztiztünk, vagy hisztizni szerettünk volna, szüleink, rokonaink ugyanígy éreztek, és ezért nem tudtak minket szeretettel támogatni ezekben a helyzetekben.

Ha ennek eredményeként ma minket is ilyen érzések öntenek el, nincs semmi baj velünk. Ám ezek az érzések akadályoznak minket abban, hogy a hiszti pillanatait – vagy óráit – arra használjuk fel, hogy még mélyebb, szorosabb és biztonságosabb kapcsolatot építsünk a gyerekünkkel. Aminek eredményeként bízik majd bennünk, többségében együttműködik velünk, és elfogadja iránymutatásunkat.

Az érzések, mint pl. a manipuláltság érzése, jönnek-mennek. Amin egyik nap dühösek leszünk, a másik nap csak megvonjuk a vállunkat. A haragunk, az örömünk elszáll, és visszatér.

Szerencsére viszonylag könnyen segíthetünk magunknak – és szülőtársainknak – megszabadulni azoktól az érzésektől, amelyek hátráltatnak minket, amelyek inkább nehezítik a kapcsolatainkat. Ha a gyerekünk hisztije kapcsán úgy érezzük, manipulálni akar minket, keressünk egy kedves, elfogadó másik felnőttet, aki tanácsok és kérdések nélkül meghallgatja gondolatainkat, érzéseinket, félelmeinket. Érdemes megkérdezni magunktól, mi történt velünk gyerekként, ha hisztiztünk, mit gondoltak rólunk a szüleink. Ahogy ezek az érzések és gondolatok kifejezést nyernek, úgy fogunk egyre tisztábban látni azzal kapcsolatban, hogy mi is történik a hiszti közben a gyerekünkkel.

Mert a gyerekünk nem akar nekünk rosszat. Ahogy mi is, ő is mindennél jobban azt szeretné, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, és ebben a biztonságos kapcsolatban szeretne megszabadulni a saját feszültségétől, rossz érzéseitől. A gyerekek velük születetten jók, akik jóban akarnak velünk lenni, szeretni akarnak minket, és együtt akarnak velünk működni. Amikor a viselkedésükből mégsem ezt látjuk, akkor annyi történik csupán, hogy jelzik: valami nincs rendben, és szükségük van ránk.

Ha így nézünk rájuk, nem kell azon töprengenünk, hogy egy kibontakozni készülő hiszti vajon distressz, és vele maradjunk-e, vagy inkább kis-Néró, és semmiképp se figyeljünk rá. Elég tudnunk, hogy a mi odafordulásunk, figyelmünk segít neki abban, hogy jobban legyen.

Ez van, hogy egyből megtörténik. Lehajolunk hozzá, megkeressük a tekintetét, és őszinte figyelemmel megkérdezzük: mi a baj? Ha ilyenkor játékosan, sok testi kontaktust adó mókázással, kitartóan elkezdjük kiszedegetni belőle a rosszkedv kukacokat, gyakran feloldódik a rosszkedve. Megkapta azt, amire szüksége van ahhoz, hogy jól működjön: a mi figyelmünket, szeretetünket.

És van, hogy a közeledésünk, a figyelmünk gátszakadást okoz. Felerősödnek a rossz érzések: dühös lesz, kiabál, sírni kezd. Ilyenkor ez a legjobb, ami történhet. Annyi rossz érzés és feszültség gyűlt már fel, hogy ideje az érzelmi nagytakarításnak.

Ha épp ahhoz ragaszkodik, hogy ehessen még egy gumicukrot, és mert nem adunk, egyfolytában azt ismételgeti: „Gumicukrot akarok!”, akkor igazából nem egy újabb gumicukrot akar, és semmit nem akar elérni. Ha kiborul, mert nem nézhet még egy mesefilmet, és sorozatban kiabálja: „De akkor is megnézem!”, akkor nem a mesefilmet akarja kiharcolni, és a hisztivel nem manipulálni akar minket.

Nem gumicukorra és nem mesefilmre van szüksége, hanem arra, hogy valamin annyira elkeseredhessen, hogy végre „kiboruljon a bili”, és utat engedhessen a felgyűlt szomorúságnak, dühnek, csalódottságnak. Azért ismételi el százszor is a megtagadott kérését, mert ez segít neki a figyelmét a kiseprésre váró érzésen tartani, és azt teljes egészében kisírni, kitoporzékolni, kiadni magából.

Van olyan is, hogy ez az érzelmi kiborulás csak nem akar bekövetkezni. A gyerek nyűgös, nyafogó, vagy épp piszkálódós, kötekedő, de hiába megyünk közel, ajánljuk fel a figyelmünket, játékosságunkat, vagy szabunk határt szeretettel, nem jut el az őt zavaró rossz érzések kiadásához.

Ennek általában az egyik oka, hogy ott és akkor nincs meg a kellő biztonságérzet ahhoz, hogy széteshessen. A vendégeskedő rokonok talán már szóvá tették a gyerek viselkedését, talán mi vagyunk feszültek egy nehezebb nap végére, talán már régen nem nevettünk együtt, és kicsit fel kell melegíteni a kapcsolatunkat, mielőtt a gyerekünk újra eléggé biztonságban érzi magát ahhoz, hogy kimutassa nekünk a rossz érzéseit. Ezek igazán nehéz helyzetek, és tegyük a legjobbat, amit tudunk pl. változtassuk meg a helyzetet, vagy most még „adjuk be a derekunk”, vagy épp szelíden, egy buksi simogatással tartsunk ki a “nem” mellett, ha még bírjuk az ezt követő viselkedést. Lélekben pedig – azzal, hogy minket meghallgat valaki, és azzal, hogy a hisztiveszély-mentes időszakokban is jobban odafordulunk a gyerekhez – készüljünk fel a következő alkalomra, amikor meghallgathatjuk a hisztijét.

Biztosak lehetünk benne, hogy a szeretetünk előbb-utóbb célt talál, és a jutalmunk egy jó nagy hiszti, majd utána egy ellazultabb, felszabadultabb, a szeretetét jobban kifejező gyerek lesz.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása