Nálunk időnként előfordul, hogy a tesók nem egyeznek a játékokon. Szerintem normális, de azért sok feszültség adódik belőle.
Egyik nap Zsófival éppen tantrixot játszottunk, amíg a kicsi Vili aludt. Mikor felébredt, odavettük magunkhoz, és adtunk neki is pár darabot, hadd nézegesse, míg mi befejezzük a játékot. Persze Vili egy idő után szétdúlta a játékunkat, Zsófi megsértődött, sírt és mérges volt.
Szerencsére ekkor úgy éreztem, most készen állok bevetni egy játékot. Elkezdtem begyűjteni a tantrix darabjait, és fennhangon mondogattam, hogy az enyém, az enyém. Erre ők nevetni kezdtek, és próbálták ők is a szőnyegen levő darabokat elhappolni, és mondogatták, hogy enyém. Egy idő után elfogytak a darabok a szőnyegről, viszont a kezemből “véletlenül” kiestek, amiket ők elhappolhattak. Én nagyon-nagyon szomorkodtam, és próbáltam visszaszerezni tőlük a darabokat, de így persze újabbakat ejtettem el. Jó negyed óráig játszottuk ezt, többször újrakezdve, ők pedig kacagva próbálták az ügyetlen anyukájuktól elszedni a darabokat. Igazán jót nevettünk és jól szórakoztunk, a délután pedig nagyjából békében telt, és nem piszkálták egymás játékát.
Egy másik napon Zsófi fordult oda hozzám, hogy játsszunk megint enyém-enyém-et. Akkor már mindegy volt, mi a tárgy, épp egy pelenkacsomagot választott, a játék maga volt a lényeg.
Néha már Vili is mondja, hogy ilyet játsszunk. És ilyenkor addig játszuk ezt a játékot, amíg nevetnek rajta, amíg kérik, amíg nem oldódik a bennük összegyült feszültség a mindennapokban tőlük elvett játékokért, barátokért, lehetőségekért.