Fel tudom húzni a cipzárt!4 perc olvasási idő

5 éves kisfiam betegség miatt itthon maradt. Délig pizsamában játszott, amikor a kisebbiket elaltattam, megpróbáltam őt rávenni a felöltözésre, de ellenállt. Nagy nyűglődés közepette végül abban kiegyeztünk, hogy legalább egy pulcsit vegyen fel, ő választotta ki a cipzáras kardigánt. Amikor azonban nem sikerült felhúzni a cipzárt, végleg kifakadt, sírással küszködve kezdett egyre elkeseredettebben erőlködni. Mellette ültem a földön, igyekeztem először instrukciókkal segíteni, de egyre csak jobban behergelte magát, elhúzódott, hogy ne nyúljak hozzá. Én ekkor közelebb húzódtam, próbáltam a szemébe nézni, és nagyon nagy melegséggel a hangomban mondtam neki: itt vagyok, kicsim, most melletted maradok. Erre végleg kifakadt, sírt, kicsit rugdalózott, én gyengéden a lábához értem, és pár percig hallgattam így őt. Amikor kicsit közelebb engedett, mondta, hogy akkor húzzam fel én a cipzárt.

Először megpróbáltam nevetésbe fordítani a dolgot, és látványosan szerencsétlenkedni kezdtem, hogy nem is tudom, merről indul ez a zár, hogy is kell ezt. De ő ezen iszonyú dühös lett, kiabált, hogy hagyjam abba és húzzam fel rendesen.

Erre nagyon finoman annyit mondtam: nem, kiscsillagom, te is fel tudod húzni. Biztos vagyok benne, tudom, hogy menni fog. Ahogy ezeket mondtam, egyre jobban zokogott és kiabált, toporzékolt. Gyengéden a karjához értem, néztem a szemébe, és közben párszor hasonló bátorító mondatokat mondtam. Nagy nehezen, vagy tíz perc sírás után ez szakadt ki belőle: az oviban se tudom soha felhúzni, és én nem fogok próbálkozni többet! Szegény kis drágámból kijött az összes frusztráció az ovis elhagyatottsággal, elvárásokkal, mindennapi kudarcokkal kapcsolatban. Én továbbra is mellette voltam, és nagy szeretettel mondtam neki: tudom, kicsim, nagyon nehéz mindig újra próbálkozni, de én tudom, hogy sikerülni fog. Ekkor minden erejét összeszedve nekifogott, és fel is húzta a pulcsi zárját. Én vidáman ujjongani kezdtem neki, de ő erre még keservesebb sírásba kezdett, valahogyan itt, a siker után volt az egész nagy érzelmi gócnak a csúcsa nála, és még jópár percig tombolt, lehúzta a cipzárt, tépte le a pulcsit, elrohant.

Utána mentem, finoman fogtam a pulcsit, hogy rajta maradjon, és hallgattam őt tovább. Ekkor lassanként elkezdett szipogva megnyugodni, és mondta, hogy akkor mégis megpróbálja még egyszer. Mivel úgy láttam, készen van, hogy játékot csináljunk belőle, javasoltam, hogy akkor legyen cipzár-felhúzó verseny. Tetszett neki az ötlet, máris instrukciókat osztogatott, hogy hogy csináljam. Először hoztam egy gombos pulcsit, és amikor elkiáltotta magát, hogy vigyázz, kész, rajt, azzal kezdtem szerencsétlenkedni. Neki se ment fel elsőre a cipzár, de kíváncsian rám sandított, hogy hogy állok. Jaj, nekem valami nagyon nem stimmel – mondtam, mire ő felnevetett, és kedvesen elmagyarázta, hogy dehiszen ez nem is cipzár, hanem gomb. Jaaa, vagy úgy, akkor hozok másikat, újra kezdtük a versenyt. Persze megint bénázni kezdtem, ő rögtön felhúzta a magáét, nagy nevetések és ugrálások közepette ünnepelte a győzelmét, miközben én még mindig bosszankodva próbálkoztam. Erre megint odajött, és türelmesen megmutatta, hogyan kell. Innentől egy szó sem esett a cipzárról, de egész délután jókedvűen és kisimultan játszott.

Amikor kb. egy hét múlva legközelebb bíbelődött a cipzárral, és a sírás határán volt, odaültem elé, készen arra, hogy talán megint meg kell hallgatnom, és csak annyit mondtam: tudom, hogy sikerülni fog, kicsim. Ő rám nézett, elmosolyodott, és azt mondta: játsszunk megint felhúzó-versenyt, de azt akarom, hogy elsőre sikerüljön! Lelkesen belementem, előhoztam és felvettem a nagyapja kabátját, amin rögtön nevetni kezdett, és persze látványosan bénáztam. Ő először felhúzta a sajátját, majd gondosan segített nekem, és végül boldogan kijelentette: döntetlen!