Fenntartható gyereknevelés – fenntartható családok – fenntartható élet

Miért ne gondoljuk végig, mi sül ki abból, ha a fenntarthatóság fogalmának szempontjából tekintünk rá a gyereknevelés és a családi élet témájára? Úgyis sokan, sokat foglalkoznak azzal, hogy miért „kanászodtak el” annyira a mai gyerekek, és mi lehet az oka a járványszerűen terjedő nagyszámú válásoknak. Hátha tud a „fenntarthatósági” modell új meglátásokkal szolgálni.

Az inspirációt ehhez a „gondolat kísérlethez” Angliában, az EMBERCOMBE (www.embercombe.org) fenntarthatósági szervezet „Neveljük a Felnőtteket!” elnevezésű ötnapos programján kaptuk, ahol alapítványunk két közreműködője az Európai Bizottság Erasmus+ programjának támogatásával részt vett.

A fenntarthatóság fogalma ma már az élet számos területén fő irányelvként jelenik meg, és egyszerűen megfogalmazva azt jelenti, hogy nem apasztjuk el az erőforrásokat, hanem olyan ütemben használjuk őket, hogy újra tudjanak termelődni.

Az elképzelés nem új, sok őshonos népnél, például az amerikai lakota indiánoknál is, akik EMBERCOMBE létét ihlették, él az az elképzelés, hogy mielőtt bármit cselekszünk, gondoljuk végig a hatását hét generációra előre. Ők úgy nevezik ezt: „óvjuk a gyerekek tüzét!”

Milyen erőforrások szükségesek a gyerekneveléshez?

Először is ott van mindaz, amivel ki kell elégítsük a gyerekeink szükségleteit:

igényüket a közelségre, a velünk, szülőkkel, és más, gondoskodó felnőttekkel együtt töltött, ellazult együttlétre,
igényüket a világ felfedezésére, dolgok elsajátítására,
más gyerekekkel való játékra,
igényüket arra, hogy támogassuk őket a számukra nehéz érzésekben, helyzetekben stb.

És persze ott van fizikai szükségleteik kielégítésének feladata is:

az egészséges táplálkozás,
a szabadtéri mozgás,
a megfelelő ruházat,
megfelelő otthon biztosítása stb.

A gyerekek akkor tudnak jól fejlődni, ha mindezt biztosítani tudjuk számukra. Ha ebben nem részesülhetnek, hiába várjuk tőlük, hogy „ne legyenek elkanászodva”. Ennek hiányában azt várni, hogy kiegyensúlyozott, együttműködő, tanulni tudó gyerekek legyenek, olyan, mintha azt várnánk, hogy szép nagyra nőjön az a paradicsom, amit sosem locsolunk.

És mi kell ahhoz, hogy a szülők mindezt meg tudják adni a gyerekeiknek?

Anyagi erőforrások (pl. pénz), idő, támogató közösség. Mindegyikből jóval több, mint amennyi ma a szülők rendelkezésére áll! De mert mi szülők mind mélyen szeretjük gyerekeinket, és törekszünk a lehető legjobb életet biztosítani számukra, ezért először magunkat kezdjük el kizsigerelni, nehogy a gyerekeink kárt szenvedjenek. Dolgozunk, hogy pénzt keressünk, háztartást vezetünk, és igyekezünk a gyerekeinkkel játszani, segíteni nekik a házi feladatban, meghallgatni ügyes-bajos dolgaikat.

De persze amíg a napok 24 órából állnak, nem lehet mindegyik területen nagyot alkotni. Valamiből engednünk kell, de mivel mindegyikre egyaránt szükség van, a hiány miatt elkerülhetetlenül stressz helyzetek sorozata jelentkezik. Vagy amiatt aggódunk, hogy miből élünk meg, vagy amiatt, hogy a gyerekünk – a mi figyelmünk és támogatásunk hiányában – „magatartás zavaros” lesz. A megnövekedett stressz miatt pedig nem úgy működünk, ahogy szeretnénk: feszültek vagyunk, kiabálunk, olyan dolgokat mondunk és teszünk, amiket megbánunk. Azokon töltjük ki a feszültségünket, akik a legközelebb állnak hozzánk – hiszen velük van meg az az érzelmi biztonság, hogy végre széteshetünk.

Mi pedig úgy érezzük: kudarcot vallottunk. Valami baj van velünk, hogy nem sikerül minden igényt kielégítenünk, minden elvárásnak eleget tennünk. Ráadásul mindeközben semmi időnk és energiánk nem jut arra, hogy mi magunk feltöltődjünk, vagy arra, hogy a párkapcsolatunkat is a gyerekeinkkel való kapcsolatunkhoz hasonlóan gondozzuk. Nem csoda hát, ha előbb-utóbb a legtöbb szülő szülői feladatkörében a kiégés jeleit tapasztalja magán: nem érdekli, nincs türelme, majd csak végre felnőnek a gyerekek.

Ám mindez nem a mi hibánk! Maga a rendszer nem fenntartható módon működik! Amíg a társadalom ennyire kevéssé ismeri el és becsüli meg (anyagilag is) a gyereknevelés munkáját, és ennyire nem biztosít erőforrásokat (időt, pénzt, támogatást) ahhoz, hogy jól tudjuk végezni, addig magunkat kell kizsákmányoljuk. Nem csoda, hogy annyi házasság tönkremegy a kisgyerekes években: két végletekig kizsigerelt ember várja hiába a másiktól, hogy támogassa őt! (És van egy másik ok is, de arról majd egy későbbi cikkben…)

Hogyan nézne ki egy olyan világ, ami a „fenntartható nevelés – fenntartható családok” elvei mentén épül fel?

Szülőknek van idejük a gyerekeikre, a strukturálatlan, spontán együttlétekre. Mint emberi lényeknek, úgy működik az agyunk, hogy akkor tudunk csak jól működni, ha érezzük a másokkal való, biztonságot nyújtó kapcsolódást. Ez a kapcsolódás érzés nem csak egy elképzelés, hanem egy neurobiológiai tény, tudományosan mérhető jelenség. Az agyunk másként működik akkor, amikor egy másik emberrel „kapcsolódásban” vagyunk.

Amikor a családokat túlterheljük és megfosztjuk az ilyenfajta együttlétek lehetőségétől, akkor a gyerekek agyát „sorvasztjuk el”. Ez a kapcsolódás érzés az, aminek rendszeres jelenléte biztosítja a szülő-gyerek kapcsolat biztonságát, ami kutatások által bizonyítottan a legfontosabb védőpajzsot jelenti kamasz és fiatal felnőtt korban.

Szülőknek van idejük, lehetőségük feltöltődni, magukra időt szánni, önmagukkal és egymással foglalkozni.
Ránk felnőttekre ugyanúgy igaz az, hogy csak akkor működünk jól, ha érezzük a másokkal való kapcsolódást. És ahogy a gyerekeinknek szükségük van arra, hogy saját érdeklődésük mentén szabadon felfedezhessék a világot, nekünk felnőtteknek is szükségünk van arra, hogy olyasmivel foglalkozzunk, ami örömet jelent számunkra, amitől feltöltődünk. Hiszen üres kancsóból nem lehet virágot locsolni.

A szülőket támogató kapcsolatok, támogató közösség veszi körül. Szülőknek van idejük ezeknek a tágabb kapcsolatoknak az ápolására.

Egy kisgyerek felnevelése nem egy- vagy kétemberes feladat. Azon túl, hogy már az alapvető szükségleteik kielégítése – ha komolyan vesszük az érzelmi szükségleteiket, amik kielégítése az agyukat formálja – sem valósítható meg egyedül, a gyerekek arra születtek, hogy felnőjenek, belakják a család határain kívüli világot, ott is kapcsolatokat teremtsenek.

A mai gyerekeket viszont legtöbben nem egy nagyobb közösségbe engedjük kilépni, hanem egy vákumba, ahol nincsenek kapaszkodóik, nincsenek emberek, akikre számíthatnának, akiknek valóban fontos az ő sorsuk, akik segítenek nekik eligazodni. Mindez azért, mert a kisgyerekes életforma a már fent leírt okok miatt annyira elszigeteli egymástól a családokat – mindenki küzd, hogy talpon maradjon – hogy nincs idő a nagyobb közösségben a kapcsolatokat ápolni. Viszont ezekre a kapcsolatokra nagy-nagy szükségünk lenne nekünk is, és a gyerekeinknek is.

Ezek a kapcsolatok jelentenék azt a védőhálót, ami kisegít minket a bajból, ha szükség van rá. Lenne kit felhívni, hogy főzzön a családnak, ha épp betegek vagyunk. Lenne kihez átmenni akkor, ha érezzük, már szakad a cérna, vagy felhívni valakit egy kiadós ventillálásra még azelőtt, hogy a gyerekekkel kiabálunk. Lenne kit megkérni, hogy vigyázzon a gyerekekre, ha nekünk dolgunk van. Lenne, akivel a gyerekek tanulhatnának, az érdeklődésüknek megfelelő dolgokat csinálhatnának. És így tovább.

Ma mindezeket pénzért kell megvásároljuk: fizetünk a babysitternek, a kifőzdének, a pszichológusnak, a matek korrepetornak, stb. A megtartó emberi kapcsolatok helyét átvette a pénz, és ezzel mindenki veszített.

Léteznek terek, ahol a családok találkozhatnak, együtt lehetnek, közös dolgokat csinálhatnak. Hogy mindez változni tudjon, és elmozduljunk a „fenntartható családok” irányába, kellenek terek, ahol összejöhetünk, megismerkedhetünk, együtt lehetünk. Kevés ember lakása alkalmas ma akár csak 3 teljes család vendégül látására ráadásul ez a hely nem valakié, hanem a közösségé kell legyen. Hogy erre mekkora igény van, jelzi a számos baba-mama központ, anya-centrum kezdeményezés. Ám ha ezeket a mai gazdasági rendszerben pénzügyileg fenntartható módon akarják a kezdeményezők működtetni, hamar belefutnak a kisgyerekes háztartások szűkebb anyagi lehetőségeinek akadályába. Az ilyen helyeket a közösségnek kellene fenntartania, hiszen az egész közösség érdekét szolgálják.

EMBERCOMBE, angliai partnerünk, egy ilyen helyszín.

Heti rendszerességgel megrendezett „fenntartható nevelés” találkozóik egyszerre adnak lehetőséget minderre a résztvevő családoknak: van tér a gyerekeknek szabadon, de biztonságban játszani; vannak felnőttek, akik szívesen megosztják velük a tudásukat; van tér a szülőknek együtt lenni, megosztani a tapasztalatokat, vagy épp lekvárt főzni. Mindez egy 20 hektáros földterületen, erdővel, tóval, biodinamikus, önellátó gazdálkodással, és természetesen oktatási épületekkel, hogy a fenntarthatóság filozófiáját másokban is elültessék.

Ami még különlegessé teszi a helyet, amit Tim McCartney az észak-amerikai őshonos lakota népnél eltöltött 20 éves „tréningje” eredményeként alapított meg, az a földhöz, vagy inkább Földhöz és az élelemhez való alapvető kapcsolatunk fontosságának hangsúlyozása. Ennek a kapcsolatnak a messzemenő következményei vannak életünkre, társadalmainkra, és a Föld jövőjére. Mi most itt ezzel kapcsolatban egy gondolatot emelnénk ki, a természethez való kapcsolódást.

Bár a mai gondolkodásmód inkább arra készített fel minket, hogy a természetre azzal a kérdéssel tekintsünk: „hogyan hozhat ez nekem hasznot?”, igazából a természettel ugyanúgy kapcsolatot lehet építeni, mint a gyerekeinkkel vagy a párunkkal. Mára számos kutatás bizonyítja, mennyire jó hatással van az agyunk és a szervezetünk működésére, ha a szabadban, a természetben vagyunk. Másként működünk, más vegyi anyagok szabadulnak fel a szervezetünkben a természet közelségének hatására. Akárcsak amikor egymással kapcsolódunk.

Mikor a természethez, a Földhöz kapcsolódunk, önmagunkban táplálunk valamit. Végül is, mind ide születtünk, itt létezünk, a Föld teherbíró képességétől függ a létünk. Azt már tudjuk, hogy az agyunk limbikus rendszere radarként figyeli, hogy van-e kihez kapcsolódjunk, hiszen – főleg csecsemő és kisgyerekkorban, de igazából később is – a túlélésünk függ ettől. Miért ne lehetne az agyunkban egy olyan radar, ami a természettel való kapcsolódásra van kihegyezve? Hiszen tőle függ a létünk, bár ezt a tényt ma a hipermarketek és a plázák falai eltakarják előlünk.

Amikor élővé válik bennünk az a hely, amivel a természethez, a minket körülvevő ÉLETHEZ kapcsolódunk, tudatára ébredünk a cselekedeteink hatásának, és sokkal kevésbé tudunk olyasmit elkövetni, amivel fenyegetjük a létét. Pont úgy, mint amikor egyszer csak igazán megengedjük magunknak, hogy átérezzük, milyen lehet a gyerekünknek, mikor este kiabálással tarkítva fektetjük le. Utána igyekezünk másként csinálni.

A „fenntartható nevelés” így nem csak a családtagok és a családok kapcsolatait erősíti és ápolja, hanem figyelmet fordít arra is, hogy megéljük: mind a Föld gyermekei vagyunk. Teret ad a mindannyiunkban ott élő „őshonos” embernek, aki ebbe a kapcsolatba magától értetődő módon nőtt bele. Minket is, gyerekeinket is mélyen belesző az ÉLET HÁLÓJÁBA.

Az ÉLETNEK, a kapcsolódásoknak ezt az éltető hálóját veszélyezteti a profit hajszolására felépített gazdasági rendszerünk. A Föld ökológiai krízisének mi emberek vagyunk az okai. Közben pedig nem lettünk boldogabbak, legfeljebb néhányan kényelmesebben élünk. De a valódi megelégedést hozó dolgokból, mint amilyen a szeretteinkkel együtt töltött idő, egyre kevesebb jut. Az életmódunk nem fenntartható sem a Föld ökológiája szempontjából, sem annak a célnak a fényében, hogy egészséges lelkű emberek egészséges közösségekben megelégedést hozó életet éljenek.

EMBERCOMBE, és a „fenntartható nevelés” üzenete: lépjünk MA, és tegyünk együtt azért, hogy legyen még hetedik generáció, akiről gondolkodnunk kell!