Lőrinc a szokásosnál is hangosabban visított az esti öltöztetésnél (apa próbálta őt pizsamába bújtatni, én pedig közben Villőt), amit Villő is utánozni kezdett, borzasztó volt a hangzavar. Próbáltam apának javasolni, hogy vesse be a tegnapi játékot, hátha megint bejön, de egyszerűen nem tudtunk egymással kommunikálni a két sivító gyerek mellett. Bennem egyre nőtt a feszültség, amit úgy éreztem, muszáj valahogy kiadni magamból, ezért próbáltam elmondani nekik, hogy mit is érzek. Kiabálva, hogy meghalljanak, de igyekezve, hogy ne legyek nagyon indulatos, hanem inkább játékosan haragos: „Ez borzasztó, nagyon hangosak vagytok, fáj a fülem tőle, nagyon idegesítő. Olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben akkora pofonokat osztogatnék, hogy itt jobbra-balra repüljenek a fejek!” Na, itt Lőrinc már kezdett mosolyogni, így nekem is csökkent a feszültségem, és játékosabb hangon folyattam. Majd úgy tettem, mintha nekiveselkednék egy hatalmas pofonnak, suhintottam egy nagyot, majd így szóltam. „ó, nem repült le a fejed. Na, még egyszer.” Még nagyobb lendületet vettem, még nagyobb suhintás. „Ott gurul a Lőrinc feje, apa kapd el!” Ő pedig elkapta, és visszatette a helyére. A gyerekek nevettek, Villő pedig így szólt: „én is feje gurul!”. Villővel is eljátszottuk ugyanezt, majd léphettünk tovább az esti rutin következő lépésére, a villanyoltásra.