Mit tehetünk, ha egy másik gyerek bántja a miénket?

Képzeljük el, hogy a játszótéren vagyunk, és épp szeretnénk ellazulni egy kicsit, amíg gyermekünk boldogan hintázik. Ekkor hirtelen odajön egy másik gyerek, és rákiált: „Ez az én hintám!” Gyermekünk lefagy a támadástól, és riadtan néz. Majd a követelődző gyerek odamegy hozzá, és bokán rúgja. Erre senki nem számított. Gyermekünk sírni kezd, mi meg ott állunk elképedve.

Egy hasonló helyzetben a jelenet minden szereplőjében heves érzések dúlnak, így érdemes lenne mindenkiről szót ejteni – ám a legtöbb agresszióról szóló cikk csak a támadóval foglalkozik. Az áldozat érzéseit azonban legalább ilyen fontos kezelni, és ugyanennyire van nekünk magunknak is szükségünk segítségre, hiszen váratlan érzések lobbanhatnak fel bennünk is, amikor gyermekünket bántják. A honlapunkon több cikk is található arról, hogyan segítsünk annak, aki támad.

Most nézzük meg, hogyan segíthetünk annak, akit megtámadtak, és ejtsünk szót arról is, hogy hogyan készüljünk fel mi, hogy felháborodásunk ne súlyosbítsa a helyzetet. Fontos megértenünk, kit milyen érzelmek mozgatnak, és hogyan tudunk úgy közbe avatkozni, hogy a bántón viselkedő és a megbántott felet is a barátságos viszony felé mozdítsuk.

Ha meghallgatjuk gyermekünket, miután bántották, gyógyulhatnak ebből fakadó rossz érzései.

Amikor a gyerekünk elesik, és lehorzsolja a térdét, azt mondjuk, majd begyógyul. De ha egy másik gyerek bántja, a lelki sebet hajlamosak vagyunk sokkal komolyabban venni: gyakran személyesnek vesszük a támadást, és attól tarthatunk, hogy gyermekünk bizalma örökre sérül.

A jó hír, hogy valójában gyermekünk pontosan tudja, hogyan gyógyítsa magát. Rendelkezik azzal a fantasztikus képességgel, amivel testét és bizalmát meggyógyíthatja: sírni kezd. Ha ilyenkor közel megyünk gyermekünkhöz, hogy támogassuk, érzései valószínűleg erősödni fognak, s hosszan sír majd. Okos gyermek ő, pontosan tudja: valaki támogató jelenlétében sírni gyógyító folyamat!

Ígyhát ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, ha átkaroljuk, és nézünk a szemébe, anélkül, hogy szaporítanánk a szót. Így könnyebben tud saját természetes gyógyító folyamatára figyelni, és arra, hogy mi is történt vele. Ne sürgessük, egyszerűen csak hallgassuk őt meg. Ha szükséges, mondhatunk néhány támogató dolgot, de legjobb, ha sírását egy monológnak tekintjük, amivel feldolgozza a történteket, és amit legjobb empatikusan, melegséggel végighallgatni. Ha ezt tesszük, megfigyelhetjük, hogy addig fog sírni, míg már nem zavarják a történtek. Ekkor tér vissza bizalma, talán még növekszik is, annak köszönhetően, hogy ott voltunk vele.

Fontos tudnunk: ezzel rengeteget segítünk neki! Annak érzése, hogy bántották, és hogy fáj, elborítja gondolatait sírás közben, de mikor vége, már az egész nem lesz olyan fontos. Mehet vissza játszani, túl van rajta. Könnyei segítenek feldolgozni a történteket, és feloldják a fájdalmát. Szeretetteljes figyelmünk biztosítja arról, hogy biztonságban van, és gondoskodnak róla.

Sok éves tapasztalatunk során azt láttuk, hogy azok a gyerekek, akiknek szülei vagy gondozói megengedik nekik, hogy teljesen kidolgozzák magukból sérülésből vagy sértésből keletkezett rossz érzéseiket, könnyen regenerálódnak. A sérelmek tüskéje nem kíséri már őket napokig vagy hetekig. Erősebben kerülnek ki a helyzetből, mert sírhattak, remeghettek, és mindeközben gondoskodott róluk valaki, akihez közel állnak.

Természetesen, ha sebet kell ellátnunk, tegyük meg ezt először! De hacsak nem igazi sürgősségi helyzetről van szó, jobb, ha először meghallgatjuk a sérültet. Kezdetben próbáljuk meg távol tartani kapkodásunkat, a jegelést és a ragtapaszokat. Ha engedjük, hogy az, akit megbántottak, először kifejezhesse érzéseit, amíg meg nem nyugszik, utána könnyebben engedi, hogy sebét kezeljük.

Biztosítsuk gyermekünket arról, hogy az emberek alapvetően jók!

Sem gyermekünknek, sem nekünk nem segít, ha azt tanuljuk, hogy mások rosszak. Ez megfoszt minket attól, hogy valóban segíteni tudjunk neki, hiszen ha másokat rossznak látunk, akkor olyan tulajdonsággal ruházzuk fel, amin nem tudunk változtatni. Sokkal több lehetőséget ad számunkra az a nézőpont, hogy amikor az emberek biztonságot, szeretetet és figyelmet keresnek azért, hogy érezzék a kapcsolódást, akkor megesik, hogy kitörnek, mert félnek. A lelkük valahol megsérült. A megbántott, fájdalmat vagy más nehéz érzéseket cipelő emberek néha bántanak másokat.

Valójában nincs jó és rossz gyerek: a “támadó” ugyanolyan melegséget kereső kisgyermek, mint az “áldozat”. Ez a nézőpont lehetővé teszi, hogy segítsünk neki is biztonságosabban kapcsolódni másokhoz. Szülőként lehet, hogy egy játszótéri helyzetben nem fogunk erre megoldást találni, de érdemes ilyenkor biztosítani róla a gyermekünket: a másik gyerek nem az ellensége, haragja nem nekünk szól.

Mondhatunk olyasmit: „Biztosan rossz napja van, mert egyébként nem tette volna ezt veled.” Ez gyermekünknek bőven elég magyarázat lesz, és egyetlen dolga az marad, hogy kiadja saját rossz érzéseit.

Nem kell majd azzal küszködnie, hogy ha ilyen történik, az megmagyarázhatatlan és megmásíthatatlan.

Ezért biztosítsuk gyermekünket arról, hogy ő nem tett semmi rosszat. A másik gyerek nem kapta meg azt a segítséget, amire szüksége lett volna. Tele volt nehéz érzésekkel, de senki nem vette észre. Így tehát nincs ellenség. Gyermekünk most már arra figyelhet, hogy saját sérelmét gyógyítsa.

Mi, felnőttek felelünk a gyerekek biztonságáért.

Vannak gyerekek, akik ha nem kapják meg a szükséges figyelmet, olyan viselkedés mintákat vehetnek fel, melyben fiatalabb gyereket helyeznek áldozatszerepbe. Ilyenkor a szülőknek kell kivezetniük őket a gyerekek közti agresszió sűrűjéből. A nevelőknek, gondozóknak, pedagógusoknak is fontos szerepe ez, hogy megelőzzék az érintett fiatalok kirohanásait mások ellen.

Ha hasonló helyzetekben kitartóan támogatjuk az állandó célpont szerepébe helyezett kisgyereket, lehetővé tesszük, hogy dolgozhasson a kiszolgáltatottság érzésén, amit bármikor érezhet, ha egy idősebb gyerek lép fel fenyegetőleg vele szemben. Végső soron minden gyerek képes kiállni magáért.
De hogy kifejlődhessen ez a képessége, az első feltétel: nem szabad, hogy állandó veszélyben legyen!

Nekünk, felnőtteknek a feladatunk, hogy biztonságos környezetet teremtsünk a kisgyerekek számára. Ha az egyik gyerek támadásra hajlamos, legyünk erre felkészülve! Mi, felnőttek megtanulhatjuk, hogyan előzzük meg a nehéz helyzeteket. Ehhez az kell, hogy fel legyünk készülve az esetleges agresszív kirohanásokra, és még azelőtt lépjünk közbe, mielőtt bárki megsérülne.

Ha gyakran tartunk egy rövid Gyerekidőt a “támadó” gyermekkel, ha külön odafigyelünk rá azokban a tevékenységekben, vagy időpontokban, melyek érzékenyen érinthetik, ha olyan szabályokat vezetünk be, melyek megvédik a gyermeket attól, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amit nem tud kezelni, akkor csökkenthetjük a kontrollvesztésből fakadó baleseteket. Alapvető fontosságúak az olyan szeretettel kijelölt határok, mint „Emma, csak akkor engedhetlek a csúszdára, ha már minden gyerek lement róla. Gyere, és várj itt velem, addig az ölembe ülhetsz.”

Szintén sokat segít, ha meghallgatjuk a “támadó” gyereket akkor, amikor haragja épp fellángol. Ilyenkor egy megbízható felnőtt támogatása lehetőség számára, hogy kiadhassa az őt elárasztó érzéseket és félelmeket, melyek állandó veszélyforrássá változtatják őt a többi gyerek számára.

Bátorítsuk az önbizalomhiányos gyermeket, lépésről lépésre!

Ha meghallgatjuk a gyerekeket a nehéz és fájdalmas pillanatokban, akkor később tudni fogják, hogyan védjék meg magukat az olyan helyzetekben, melyek még egy felnőttet is kihívás elé állítanak. Mi, akik szeretjük gyermekeinket, képesek vagyunk kiépíteni önbizalmukat, még akkor is, ha jelenleg semmit sem képes tenni saját érdekében. Hogyan?

Kezdjük kicsiben. A szociális képességek és a rugalmasság lassan épül ki. Ha azt látjuk, hogy egy másik gyerek elvette gyermekünk kedvenc bögréjét, és ő nagyon sírni kezd, hallgassuk meg. Figyeljünk oda rá. Ezzel lefektetjük az  önbizalom felé vezető út első kövét. Támogatjuk abban, hogy kiadhasson egy halom szomorúságot és haragot.

Amikor abbahagyja a sírást, kérdezzük meg, hogy szeretné-e egy kicsit átvenni az irányítást. Ha ott ül bögréjétől megfosztottan, kérdezzük meg, szeretne-e elindulni megkeresni. „Veled menjek megkeresni, hogy kinél van?” Ebben még nincs kockázat. Nem kell szembenézni azzal, aki elvitte. Ne várjuk, hogy rögtön mondani fog bármit is bárkinek. Csak ajánljuk fel annak a lehetőségét, hogy el is indulhat és megnézheti, hogy mi történt a bögréjével.

Ha a gyermek nagyon elesettnek érzi magát, akkor egy ilyen egyszerűnek tűnő felvetés is újabb érzelmeket válthat ki belőle. Ezek akadályozzák meg abban, hogy magabiztosan cselekedjen. Lehet, hogy összeomlik, és azt mondja, nem tud, vagy nem akar felállni. Igyekezzünk elfogadni, hogy mindezek teljesen rendben lévő érzések, amivel nekünk semmi teendőnk nincs (például nem kell meggyőznünk róla, hogy igenis fel tud állni) – ilyenkor csupán annyi a dolgunk, hogy melegséggel és odafordulással hallgassuk őt meg. Ha ilyen módon kiadhatja az elesettség nehéz érzését, később nagyobb biztonságban játszhat másokkal.

Nem kell erőltetnünk a kezdeményezést. Csak ajánljuk fel időnként, de közben nyugodtan hagyjuk, hadd irányítsa a helyzetet. Nem kell, hogy azt tegye, amit ajánlunk neki, ahhoz, hogy eredményes legyen a meghallgatásunk. Bármikor, amikor azért sír, mert nem tud, vagy nem akar lépni, akkor dolgozik az elesettség érzésén – lehet jópár alkalom is, mire túl tud jutni ezen. Ha kisírta magát, az őt nyomasztó érzések egy részétől megszabadult, így olyan választ fog adni, ami számára az adott pillanatban elfogadható. Ha azt válaszolja: „Nem, inkább másik poharat szeretnék, vizet kérek.”, akkor segítsünk neki másik poharat keresni. Itt egyelőre vége a témának. Máskor még vissza fog térni erre, és szüksége lesz a segítségünkre, hogy még több érzését kiadja majd.

Amikor elég erős lesz ahhoz, hogy elinduljon, és megkeresse a bögréjét, akkor megkérdezhetjük, hogy készen áll-e a következő lépésre. „Szeretnéd, hogy veled menjek megkeresni Jocit?” Ha eljött az ideje, akkor „Szeretnél mondani valamit Jocinak?” Hallgassuk meg ismét a „Nem tudom.”, „Nem akarom.”, „Nem szeret.”, „Nem figyel rám.”, „Inkább te, én nem.”, „Haza akarok menni.” válaszokat. Nem kell erőltetnünk semmit. Az egész folyamat során annyi a cél, hogy teret adjunk az őt akadályozó érzéseknek, így később azt is könnyebben kiállja majd, ha a barátok és tesók keresztbe tesznek neki.

Hosszú ideig tarthat egy áldozatszerepbe került gyermek felbátorítása. A Kapcsolódó nevelés eszközeit alkalmazó szülőknek sok-sok története van arról, hogy ez idővel mennyire át tud alakulni. Azok a gyerekek, akik hetente többször sírhatnak, miközben támogatjuk, akiknek a szülei vagy gondozói bíznak abban, hogy képesek a nehéz érzéseket begyógyítani, végül olyan helyzeteket is megoldanak, amikről nem is álmodtak volna.

Mindez anélkül történik, hogy a “támadó” gyereket hibáztatnánk, vagy egymás ellen fordítanánk őket azáltal, hogy egyiküket kedvencként emeljük ki.

Bocsánatot kell kérni a bántott gyerektől?

Nem hiszem, hogy egy kikényszerített bocsánatkérés jót tehet bármelyik félnek. Sőt, bántó is lehet. Ha olyat mondatunk ki a gyerekkel, amit nem szeretne, például „bocsánat”, miközben ő nyilvánvalóan haragszik és bosszankodik, akkor arra kényszerítjük, hogy hazudjon és nyomja el saját valós érzéseit. Ez egyikünknek sem jó. Jobb, ha a haragos gyerek valódi érzéseit ismerjük meg! Az áldozatszerepbe került gyerek is pontosan tudja, mikor nem igazi a bocsánatkérés. Csak a valódi odafigyelés tudja helyrehozni a dolgokat. Ha ezt az odafigyelést csak mi tudjuk megadni az összetűzés után, akkor nekünk kell átvenni az irányítást, és bíznunk abban, hogy a támadó gyerek is odajön majd, amint képes rá.

Ha hibáztatás és keménység nélkül kezeljük a gyermekek közti helyzetet, de közben kijelöljük a szükséges határokat, akkor mintát adunk arra, hogyan tiszteljük és figyeljünk a bántó módon viselkedő gyerekre is. Az ilyen helyzetek iránymutatást adnak a gyermekünknek, hogyan viselkedjünk emberségesen nehéz helyzetekben. Megmutatjuk, hogy hiszünk a “támadó” gyerek eredendő jóságában. Megmutatjuk, hogy bízunk a megbántott gyerek felgyógyulásában, és ez fokozatosan még barátsággá is válhat. Őrizzük meg saját felháborodásunkat addig, amíg egy másik felnőtt meg tud hallgatni minket, hogy a mi érzelmünk ne befolyásolja a gyermekek helyzetét. Elég nekik a sajátjuk.

Ha mi felnőttek kedvesek tudunk maradni, a legtöbb bántón viselkedő gyerek helyre tudja állítani barátságát a bántott féllel. Hallgatólagos bocsánatkérése elég mindkettőjüknek. Ha a “támadó” gyerek bizonytalan, akkor az újrakapcsolódás eltarthat egy ideig. Az igazság helyreáll, ha mindkét gyerekhez tisztelettel és gondoskodással fordulunk. Felejtsük el a kiállítást, büntetést, piros pontot a jó viselkedésért, vagy a vacsora nélküli lefekvést. Ez mind még jobban elszigeteli és bonyolultabbá teszi a már ijedt és ezért bántón viselkedő gyerek helyzetét.

Kérjünk érzelmi támogatást, hogy bátorítani tudjuk gyermekünket!

Minket, szülőket és gondozókat is próbára tehet, hogy végére járjunk egy effajta érzelmi folyamatnak. A legtöbb felnőtt érzékenyen reagál az agresszióra. Legtöbbünkre rá-rácsaptak gyerekkorunkban, és sokan láttunk olyan csúnya jelenetet, amikor szüleink régi sérelmeiket vitték a veszekedésbe. Nem tudták, hogy mi, az ő gyerekük eredendően jók vagyunk. Az a düh, amit akkor régen éreztünk, könnyen előjöhet belőlünk egy hasonló helyzetben. Amikor egy gyermek elveszíti önuralmát, agresszív lesz, és mi elemi erejű felháborodással reagálunk, jó eséllyel a gyerekkorunk óta őrizgetett haragunknak adunk teret.

A Páros meghallgatás és a Szülői Támogató Csoport nagyon sokat tud segíteni ebben. Itt kiengedhetjük forrongó érzéseinket. Itt elmondhatjuk, hogy attól tartunk, gyermekünk sohasem lesz képes a saját haragját visszatartani. Itt elmondhatjuk, hogy történt mindez a mi családunkban és milyen volt ez nekünk. Elmondhatunk minden részletet. Ha elmondhatjuk valakinek, aki melegséggel kísér, és emlékeztet arra, hogy milyen sokat teszünk a változásért, akkor megkönnyebbülünk, és átérezzük, valójában milyen mélyen is szeretjük gyermekeinket.

Hogyan működhet mindez:

Balogh Fruzsi, oktatónk saját történetét itt olvashatod, itt pedig egy olyan történet, ahol intézményi keretek között tudott sikert elérni a gondozó:

Kisebbik fiam csendes, nyugodt és szemlélődő gyerek volt. Amikor bevittem egy játszócsoportba, ő volt a legkisebb és sosem védte meg magát. Ha valamilyen nehéz helyzet állt elő, csak ült és üresen nézett maga elé. Más azt hihette, hogy nem érdekli, hogy elvették a játékát vagy a sor végére lökték.

Az egyik gondozó úgy gondolta, hogy igenis érdekli, csak valószínűleg nagyon fél szólni miatta. Egyik nap a gondozó látta, hogy egy másik gyerek elveszi kedvenc játékát, és kedvesen odament hozzá. „Ez rendben van neked?” Ránézett, erre nagy könnycseppek kezdtek potyogni a szeméből. A gondozó leült mellé, és meghallgatta. Tovább sírt. A gondozó azt ajánlotta: „Ha nincs rendben, csak mondd, hogy nem” Még legalább 20 percig sírt, és nem bírta kimondani, hogy nem. A gondozó ennyiben hagyta, uzsonnázni mentek. De nem felejtette el.

Máskor is visszatért hozzá, amikor látta, hogy áldozatszerepbe kerül, és újra megkérdezte, hogy ez rendben van-e neki. Sok sírás után már tudta mondani, hogy nem. Akkor a gondozó megkérdezte tőle, hogy akar-e ellene tenni valamit. Sokat sírt még emiatt. Végül elég bátornak érezte magát ahhoz, hogy tegyen ellene. A gondozó ekkor tovább „emelte a tétet”: „Megkeressük azt, aki ezt tette?” Még több sírás következett, a kisfiú ezt már nem akarta. A gondozó kitartott, hogy rendben van, ha megkeresik a tettest, és ő is vele megy, odamehet a támadó gyerekhez. Amikor odaért, megállt és sírni kezdett, semmit nem tudott mondani. A gondozó megkérdezte, mit szeretne mondani neki. A fiú csak sírt. A másik gyerek elment játszani, a fiú meg csak állt ott és sírt, amiért beszélnie kell vele. 

Körülbelül 7 hónap és heti sok-sok sírás után (minden konkrét lépés miatt, hogy átvegye az irányítást), 4 éves lett, és sokkal aktívabb, kezdeményezőbb a játékban és problémamegoldásban más gyerekekkel.

Egyik nap egy másik csoportbeli fiú elbiciklizett a termünk előtt és egy almacsutkát dobott be. A fiam látta ezt, és azt mondta: „Miért csinálta ezt?” Megkérdeztem, hogy mit tenne ebben a helyzetben. Azt mondta: „Beszélni szeretnék vele.” A fiam felvette az almacsutkát és kiment, én mögötte maradtam.

Nem láttuk kint a fiút, de tudtuk, melyik az ő terme. A fiam oda akart menni és bekopogtatni, így odamentünk. Még sosem járt ott. Valaki kinyitotta az ajtót. Én figyeltem, a fiam bement, odament a fiúhoz, aki bedobta az almacsutkát, megmutatta neki és azt mondta: „Nem kellett volna ezt bedobnod hozzánk.” Majd megfordult, és elment játszani.

Érzelmi változása sok lépésből állt, és sok támogatást kapott, amíg összetűzésről összetűzésre haladt. Elképesztő volt látni, hogy meddig jutott. Miután félelme nem állt útjába, négyévesemnek mindössze két percbe került elrendezni a vitát.

(Patty Wipfler cikkét Gonda Györgyi fordította. Köszönjük!)

+10 tipp! Gyakori, hogy a környezet a lányokat kevésbé tanítja meg megvédeni magukat, a saját érdekeiket, mint a fiúkat. Ebben a cikkben olyan tippeket olvashattok, amik – az érzelmi munka mellett – segítik ezt a folyamatot.