Mit tegyünk, ha a gyerekünk nyilvános helyen borul ki9 perc olvasási idő

Patty Wipfler írása

Olyan társadalomban élünk, ahol elvárásokkal és ítéletekkel árasztják el a szülőket és gyermekeiket. Nyilvános helyeken általában az az elvárás, hogy a gyerekek ne legyenek hangosak, lehetőleg szavukat se halljuk. Biztos sokan éreztük már úgy, hogy muszáj rászólnunk a buszon kiabálva mesélő gyermekünkre, csak azért, mert túl hangos, és jól ismerjük a bevásárlás során levágott hiszti miatti szégyenkezést is.

Nekünk szülőknek azonban fontos tudni, hogy mindez normális és természetes: a gyerekek nem arra lettek tervezve, hogy csendben, üveges tekintettel rakosgassák lábukat egymás elé a bevásárló kocsit tolva vagy vendégségben szó nélkül molyoljanak a kisautóval órákig. A gyerekek gyakran hangosak, nevetgélnek, énekelnek, visítanak vagy bömbölnek – és ez mind természetes, sőt, jó!

A közvélekedés szerint a szülőknek tudni kell kezelni gyermekük viselkedését – a gyerekek kíváncsiságát, érzéseik megnyilvánulását, kiborulását nemigen tolerálják. Ráadásul a hagyományos gyereknevelés is saját gyermekünk ellen hangol, amikor a viselkedése nem megfelelő a felnőttek számára. Azt várják tőlünk, hogy kritizáljunk, erélyesek legyünk, büntessünk, kiküldjünk, megszégyenítsünk, megfenyegessünk vagy fizikailag bántsuk a „nem jól” viselkedő gyereket. Szíve szerint egy szülő sem bántaná a gyermekét, akit szeret. Csak akkor bánunk így vele, ha nem jut eszünkbe jobb, vagy félünk mások helytelenítésétől.

Nekünk, szülőknek fontos tudni, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben a kisgyerekek érzelmileg túlterheltek lesznek. Ilyen például,

– ha sok emberrel vagyunk együtt: nagycsaláddal vacsorázunk, családi összejövetelen, találkozón, születésnapokon, bevásárláskor, templomban

– amikor „váltás van”, azaz egyik tevékenységet megszakítva egy újba kezdünk: elmegyünk otthonról az óvodába, óvodából hazamegyünk, abbahagyjuk a játékot, hogy vacsorázzunk, lefekvésnél stb.

– ha a szülő, akivel vannak, feszült és elfoglalt: például főz, takarít, bevásárol, időre szeretne végezni egy feladattal

– közelséget nyújtó vagy szórakoztató időtöltés után: ha jó barátja megy el, játszóterezés vagy birkózás, kergetőzés után, vagy miután sokat nevetgélt anyával.

Amikor gyermekünk érzelmileg túlterhelt, mint pl. ezekben a helyzetekben, akkor képtelen arra, hogy gondolkodjon. Egyszerűen nem úgy működik az agya, ahogy máskor. Valószínűleg ismerős számunkra az a helyzet, amikor gyerekünk mereven és értelmetlenül ragaszkodik ahhoz, amit szeretne, semmi más nem jó neki, nem hallja meg, amit mondunk neki, és a legkisebb dologra sírva fakad vagy dühöng, kiborul.

Az ilyen pillanatokban gyermekünknek arra van szüksége, hogy vele maradjunk, kedvesen határt szabjunk és meghallgassuk az érzéseit. Karunkba vehetjük, keressük vele a szemkontaktust, és hallgassuk meg őt – bármi is nyomja éppen a lelkét, és bárhogy is fejezze ki azt (legtöbbször nem szavakkal, hanem heves érzésekkel). Ha gyermekünk kiadja, ami benne van, és mi közben türelmesen figyelünk rá, akkor segítjük, hogy minél hamarabb ugyanaz a szerető emberke legyen, aki máskor. Egy jó erőteljes toporzékolás vagy szívből jövő, mély sírás kitisztítja gyermekünk elméjéből azokat az érzelmeket, melyek tévútra vitték. Ekkor újra ellazulhat, és élvezheti az adott helyzetet.

Mindannyian tapasztaltuk, mennyire nehéz is ez – de mivel magunk is biztosan választottunk már rossz stratégiát vagy reagáltunk már úgy, hogy amiatt később bűntudatunk volt, érdemes kipróbálni ezt az új megközelítést, és új nézőpontból átgondolni a helyzetet.

Sok mindent helyre kell tennünk elvárásainkban ahhoz, hogy gyermekünk mellett állhassunk, amikor azt teszi, amit tennie kell – akár egy nyilvános helyen is. Jó néha emlékeztetnünk magunkat a következőkre.

– Minden jó gyerek is szétesik nyilvános helyen, hiszen így működik.

– Társadalmunk arra neveli az embereket, hogy rosszallják, ha a gyerekek azt teszik, ami egészséges és természetes. Az emberek rosszallják a lovacskázást, a hangoskodást, a vidámságot, a túl sok nevetést, a hisztizést, a sírást. Ez így nincs rendjén. A gyerekek jók. Ezek mind alapvető szükségleteik, és fontos, hogy megtehessék.

– Szülőként a mi feladatunk az, hogy jól bánjunk gyermekünkkel. Ha más felnőttek kritizálják, akkor az a helyes, ha megteszünk mindent, hogy mellette álljunk. Ha egy gyereket nem védi meg a saját szülője, akkor ki fogja?

– Azáltal, hogy szülők vagyunk, sokszor ki kell állnunk gyermekünk mellett: orvosokkal és nővérekkel, tanárokkal, rokonokkal és idegenekkel szemben.

– Sajnos azt is megtapasztalhatjuk, hogy a gyerekeknek több figyelemre van szüksége, mint amennyit jól esik adni. Azok a felnőttek, akik kevesebb figyelmet adnak gyermeküknek, vagy ők maguk kevesebb figyelmet kaptak gyerekként, felháborodnak majd, ha minden figyelmünkkel háborgó gyermekünk felé fordulunk. Várhatóan kapunk támadásokat, de nem kell, hogy ez befolyásoljon minket.

 – Töltsünk időt kettesben gyermekünkkel, mielőtt nyilvános helyre megyünk, így kapcsolódhatunk, mielőtt ilyen nehéz helyzetbe lépünk. Maradjunk is kapcsolatban. Nézzünk rá, érintsük meg, beszéljünk hozzá, vagy fejezzük ki másképp figyelmünket, hogy gyermekünk érezze, hogy szeretjük. Ezzel megkönnyíthetjük gyermekünknek azokat a helyzeteket, melyek nehezek neki, és esetleg megelőzhetjük a kiborulást.

– Ha gyermekünk mérgesen fortyog, rögtön kapcsolódjunk vele. Próbáljunk meg játszani vele, hogy nevethessen: bohóckodjunk, esetlenkedjünk vagy pusziljunk a tenyerébe. A nevetés feloldja a gyerekek feszültségét, és egyre inkább érzik a kapcsolódást. Testünkkel, szemkontaktussal is jelezzük az odafordulásunkat. Ha gyermekünk sírni vagy hisztizni kezd, amikor kapcsolódunk, tegyünk meg mindent, amit tudunk ahhoz, hogy folytathassa. A feszültsége elmúlik, ha kiengedheti az érzéseit.

– Lassítsuk le a történéseket, és figyeljünk. Ha sírva ült be a kocsiba, akkor maradjunk vele, még ne kapcsoljuk be az övét, csak hagyjuk, hogy folyjanak a könnyek. Maradjunk ott, amíg vége van. Ha akkor és ott kisírhatja magát, az egész napja sokkal könnyebb lesz utána – és a miénk is.

– Ha szükséges, vonuljunk egy kicsit félre például a hálószobába vagy az áruház folyosójára. Tegyük ezt olyan nyugodtan, amennyire csak tudjuk. Gyermekünk nem tesz semmi rosszat. Ez olyan, mint amikor a kocsink riasztója véletlenül bekapcsol. Hangos, de nem bánt vele senkit. Az ilyesmi előfordul.

– Készüljünk fel arra, hogy mit mondunk majd a véleményt nyilvánító, megjegyzést tevő embereknek. Nehéz azt mondani, hogy „Minden rendben van, ne aggódjon!”, miközben elszabadult a pokol. Ezért gondoljuk ki előre. Segítségül hívhatunk ilyen mondatokat, hogy „Egy kis technikai problémánk akadt.” vagy „A lányom nagyon jól ki tudja fejezni a fájdalmát.” vagy „Ez egy ilyen nap.” vagy „Miután befejezte, én következek.” vagy csak „Jól vagyunk, nem hiszem, hogy egész nap így folytatjuk.” Az ilyen mondatokkal biztosítunk másokat arról, hogy kezünkben tartjuk a helyzetet.

Egy szülő ismerősöm így beszél erről:

 „Végre rájöttem, hogy az én dolgom határt szabni és vele maradni, amikor a gyermekem hisztis lesz, és az ő dolga, hogy megszabaduljon a rossz érzésektől. Amikor meghallgatom, az emberek lehet, hogy nem látják, hogy a dolgomat teszem, és a gyermekem is a dolgát teszi, de legalább én tudom, hogy ez történik.”

 “Családunk meghívást kapott néhány barátunk házába. Szépen felöltöztem, és a három lányunkat is szépen felöltöztettem. Tényleg nagyon vártam, hogy majd nyugodtan eljátszanak a többi ismerős gyerekkel, és én is beszélgethetek a barátaimmal. Olyan ritkán tudunk felnőttekkel beszélgetni.