Hogyan segítettem a fiamnak festeni

Fiamnak nem igazán jó a kézügyessége, a kortársaihoz képest nem tud olyan jól rajzolni, festeni, de nem is ez az igazán lényeges, hanem hogy nem tud olyan jól, ahogyan ő szeretne. Úgy érzi, nem tudja az elképzeléseit megvalósítani. Ezért elég ritkán foglalkozik ilyesmivel, és elég hamar feladja, abbahagyja ezt a tevékenységet. 
 
Egy alkalommal festeni szeretett volna. Jó sokáig kevergette a színt, majd hozzálátott. Néhány ecsetvonás után közölte, hogy befejezte, már nem akar festeni. Először mérges lettem, mert a festés nem kis előkészületeket kíván tőlem, és utána a romokat is nagyrészt én takarítom el, és úgy éreztem már megint feleslegesen kell ezt megcsinálnom. 
 
De közben tudtam, hogy nem velem akar ezzel kiszúrni, hanem elkeseríti a kudarc és nem tud egyedül megküzdeni ezzel a dologgal, ezért úgy döntöttem, megpróbálok segíteni. Leguggoltam mellé: itt van még ez a sok szép festék, amiket kikevertél, miért nem festesz még ezekből is valamit? Igyekeztem nem számonkérő lenni, inkább csak felvetni a lehetőséget. 
 
És akkor kifakadt, sírt: mert nem lett jó, neki ez nem megy. Nézzem meg, hogy házat akart festeni, de nem sikerült, kéz lett belőle. Mondtam neki, hogy menni fog, csak próbálni, gyakorolni kell. Korábban ha valamit nem akart, nem volt kedve, nem erőltettem, elfogadtam, hogy most ezt nem szeretné (vagyis próbáltam ezt mutatni, mert sokszor zavart, hogy miért adja fel ilyen könnyen.) 
 
De most úgy éreztem, talán segítene, ha kicsit „erőltetném”, persze úgy, hogy ott vagyok mellette, támogatom. Ő sírt, én pedig ültem mellette, a vállára tettem a kezem, de úgy, hogy közben a festőkészlet felé fordultunk. 
 
Akkor előállt azzal az ötlettel, hogy fogjam a kezét, és fessünk együtt. Ennek nem igazán vagyok híve, de ha ő kéri, hát legyen. Együtt festettünk egy házat, amivel nagyon elégedett volt, nevetett, majd a kéményt már egyedül festette meg. Most már mindketten jó érzéssel pakoltuk el a festékeket, a képeket pedig még kint hagytuk száradni. 
 
Néhány perc múlva a fiam rámutatott az „elrontott” festményére: nézd anya, ez olyan, mintha egy ragtapasz lenne a kézen! Most már tudta értékelni a munkáját, amire korábban szinte rá sem tudott nézni.