#36 Hogyan segíthetünk a gyerekeknek játszani

Egyik délután öt gyerekre vigyáztam, a saját háromra, és még egy testvérpárra. Előző héten ez ugyanígy volt, és a gyerekek öten (3-tól 11 éves korosztályig) gyönyörűen együtt játszottak: előadással készültek a felnőtteknek.

A két legnagyobb, két fiú, most is rögtön nagy, elmélyült játékba fogtak: műanyag katonákkal csatateret állítottak fel. A lányok bevonultak a kisszobába, de hamarosan – a nagyobb lányom vezetésével – egyre-másra különböző irreális kérésekkel fordultak hozzám. Hol pénzt akartak, hol elmenni egyedül a játékboltba, hol pedig arra panaszkodtak, hogy a fiúk – akik a közelükbe sem mentek – nem hagyják őket játszani.

Igyekeztem kerek-perec leszerelni őket, és befejezni a a vacsorafőzést, bár tudtam, ebből hamar baj lehet. És lett is. Hogy hiába próbálta ilyen módon felhívni magára a figyelmet, a lányom a fiúkat kezdte piszkálni. A másik két kislány kíséretében zaklatta, zavarta őket, mindent megtett, hogy ők se tudjanak játszani. Belül már túl sok minden feszítette, és kereste, mikor lesz végre olyan a helyzet, hogy kitörhet a vihar.

De a számítása még mindig nem jött be, mert a fiúk annyira elmerültek a csatározásban, hogy ügyet sem vetettek rá. Én viszont most már tényleg léptem. Betereltem őt a kisszobába, és kedvesen, de határozottan azt mondtam neki: „Drágám, hagyd a fiúkat!” „Ők hagyjanak minket!” – kiabálta vissza. „Ők szépen játszanak” – mondtam halkan. Magára húzta a takarót, és sírni kezdett: „Utálom az iskolát!” – zokogta.

Rendesen ez az a pont, ahol hallgatok, de most, a két másik kislánnyal az ágyon, rövid idő után kérdezgetni kezdtem: „Történt valami?” Nem válaszolt. Aztán a vendég kislány is kérdezgetni kezdte. Válaszolgatott. Abban a lelkiállapotban volt, amikor épp mindent és mindenkit utált. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen nehéz neki.

Aztán egyszer csak kibújt az ágyból, az ölembe ült, és azt mondta, éhes, és lekváros kenyeret kér. Kimentünk a konyhába, ettek, és a délután hátralévő 2 és fél órájában békében játszottak.

Ennyit számít, ha kiutat engedünk a rossz érzéseknek. Utána helye lehet a jóknak.