Kapcsolódjunk – de hogyan? 5 tipp a kapcsolódásérzés kialakítására6 perc olvasási idő
Mindannyian ismerjük az élményt, amikor hiába kérdezzük a gyerekünket tizedjére, kér-e még enni, nem válaszol, hiába mantrázzuk, hogy vegyen már cipőt, semmi eredménye – vagy éppen amikor úgy meséljük el a napi sérelmeinket a barátnőnknek, hogy ő közben vezet, leckét irat, vízipisztolyt szerel. Hallasz te engem? – kérdezzük ilyenkor. Jogosan: gyakran éljük meg, hogy ezekben a helyzetekben valóban nem halljuk egymást. Az, hogy egy szobában (vagy egy telefonvonalon) vagyunk, távolról sem jelent valódi kapcsolódást a másik emberrel. De akkor mi is kell a valódi kapcsolódáshoz és miért fontos ez?
Biológiai radar
Nem a kapcsolódó nevelés hívei az egyetlenek, akik tudják, sejtik, érzik: hasznos és örömteli dolog összekapcsolódni a gyermekünkkel – sőt, valójában bárkivel. Társas lények vagyunk, az agyunk úgy van összerakva, hogy akkor érezzük igazán jól magunkat, ha kapcsolódhatunk – ez segít egyensúlyban maradni magunkkal és külvilággal, ez tartja „karban” az érzelmeinket is. A limbikus rendszerünk egyfajta radarként folyamatosan pásztázza a külvilágot, és keresi, van-e körülöttünk valaki, aki valóban elérhető. Ha igen, megnyugszik, és jól tudunk működni. Ha nem, az agyunk ezt vészhelyzetnek tekinti – olyankor egyre kevésbé vagyunk képesek az egyébként megszokott derűs, laza énünket adni. Minél kevesebb a kapcsolódás élménye, annál valószínűbb, hogy kibillenünk a saját egyensúlyunkból, és olyasmit mondunk vagy teszünk, amit nem is feltétlenül gondolunk komolyan.
Mintha itt sem lenne
Ugyanígy vannak ezzel a gyerekeink is: ha érzik a velünk való kapcsolódást, rendben vannak, és legtöbbször rugalmasak, vidámak, együttműködőek. Nincs is annál örömtelibb látvány, mint amikor egy kiegyensúlyozott érzelmi állapotú gyermek békésen énekelget, rakosgat, játszik, és közben néha odaszalad, megölel, elmesél valamit. Érezhető azonban, hogy elvesztette a velünk való kapcsolódást, amikor semmi sem jó, nem hagy minket békén egy percre sem, csak a másik szülővel hajlandó a legapróbb dologra is, amikor nyűgös, esetleg verekszik. Ilyenkor tényleg olyan lehet, mintha nem is lenne ott, hanem valahonnan messziről morcoskodna felénk: saját nehéz érzéseinek elszigeteltségéből. Fontos meglátnunk, hogy ilyenkor valójában azt üzeni nekünk: hiányzol, kapcsolódj hozzám! Ehelyett néha épp az ellenkezőjét mondja: utállak, menj innen. Ha megszakadt a kapcsolódás érzése, ideje valahogyan újra kapcsolódnunk – és ez nem is mindig megy olyan könnyen, mint amilyennek tűnik. Ahhoz, hogy sikerüljön, tudnunk kell, milyen is a valódi kapcsolódás két ember között.
1. Figyelj rám!
Az egyik első lépés az osztatlan figyelem: próbáljunk kicsit ráhangolódni, kikapcsolni a tévét, rádiót, eltenni a telefont. Ez a fajta odafordulás elengedhetetlen a valódi kapcsolódáshoz. Előfordul, hogy ez egyszerre sikerül több gyerekünkkel is, de sokszor kellhet, hogy – akár csak pár percig – azzal az eggyel foglalkozzunk.
2. Nézz a szemembe!
A szemkontaktus fontos része az élménynek, ez is azt jelzi a másiknak: itt vagyok veled. Olyankor is törekednünk kell a gyerekünk szemébe nézni, ha ő épp sír, üvölt, hisztizik. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy egy másodpercre ránk néz, „kitekint” a tombolásból – amit sokan félreértelmezve egyfajta manipulációnak látnak, mintha azt vizslatná, rá figyelünk-e. Sokan tanácsolják, hogy ilyenkor ne nézzünk rá, vagy faarccal forduljunk el, mert akkor tudni fogja, ezzel nem ér el semmit. Valójában azonban szó sincs róla, hogy a gyermekünk fájdalma – legyen az fizikai vagy lelki – ne lenne valós, sőt. Ilyenkor csak ellenőrzi: ott vagyunk-e vele, továbbra is feltétel nélküli kapcsolódást tudunk-e neki ajánlani – azt, amire akkor a legnagyobb szüksége van.
3. Ölelj át!
A testkontaktus szintén hozzátartozik a kapcsolódás élményéhez, a gyerekeknek ráadásul még sokkal fontosabb, mint a legtöbb felnőttnek. A szoros ölelés, az összebújás vagy a játékos birkózás mind ezért kiválóak a kapcsolódás helyreállítására.
4. Lehetek őszinte?
Ahogyan nekünk felnőtteknek is nehéz néha a hétköznapi szerepeinket játszani, úgy a gyerekeink sem szeretnek örökké mintagyerekek vagy hurráoptimisták lenni. Ha néha segítünk nekik kimondani az érzéseiket (a negatívakat is), abból érzik ezt a fajta „otthon vagyok, itt elfogadnak” érzést, amiben el tudnak lazulni. Nálunk néha már az is elég az egymásra találáshoz egy konfliktusos szituációban, ha megkérdem: kicsim, bánt téged most valami?
5. Játsszuk azt, hogy…
Biztos mi magunk is ismerjük, milyen érzés, amikor a számunkra legkedvesebb tevékenységgel foglalkozhatunk – és abban részt vesz velünk valaki, akit szeretünk. Micsoda magával ragadó flow élmény tud lenni, ha a párunk hajlandó a kedvünkért egy nagyot táncolni velünk, érdeklődéssel együtt kapálgatni az imádott virágainkat a kertben vagy bármi olyasmit, ami nekünk okoz örömet, és ő a kedvünkért – lelkesen! – rész vesz benne. Hasonló „feltöltődős” élmény a gyerekeinknek, ha játszunk velük, ráadásul úgy, ahogy ők szeretnék. Vetkőzzük le a gátlásainkat, nevessünk, birkózzunk, kergetőzzünk, hancúrozzunk közösen! Egy kacagós, közös játékkal töltött félóra hosszú időre feltöltheti a gyerekünk kapcsolódási raktárát. (És ami a ráadás: gyakran mi magunk is nem várt mértékben élvezni fogjuk.)
+1 tipp:
Bármilyen egyértelműnek tűnik is, sokszor nem is olyan könnyű ezeket megvalósítani. Mindannyian tele vagyunk negatív érzelmekkel, stresszel, rohanunk, ezer teendővel zsonglőrködünk – sőt, mi magunk is híján lehetünk a kapcsolódás élményének. Ebből aztán nagyon nehéz a gyerekeinknek is juttatni. Így hát a fentiekhez a „mínusz első” tippünk, hogy töltődjünk a kapcsolódás élményében mi magunk is! A legjobb, ha keresünk egy másik felnőttet, akivel rendszeresen meghallgatjuk egymást előre meghatározott ideig, amíg csak egyikünk beszél, a másik pedig nem ad tanácsot, csak empatikusan hallgat – majd cserélünk. A szabályok itt is hasonlóak, mint a gyerekeknél: szemkontaktus, testkontaktus (ha jól esik, beszéd közben megfoghatjuk egymás kezét), osztatlan figyelem. Ilyenkor nyugodtan kiönthetjük az érzéseinket a saját nehézségeinkkel kapcsolatban, és feltöltődve tudunk kapcsolódni a gyerekeinkhez.
Balogh Fruzsi írása
