2,5 éves kislányom szeret veszélyes tárgyakkal a kezében rohangálni (hurkapálca, kötőtű), amiket se szép szóra, se autoriter utasítgatásra nem igazán szokott odaadni. Ezért többnyire kikapom a kezéből és elteszem nehezen elérhető helyre, amin ő többnyire mérgelődik egy kicsit, majd folytatja a rohangálást, és időnként megpróbálja visszaszerezni a tárgyat.
Nem voltam elégedett ezzel a megoldással, de legalább az azonnali veszélyhelyzetet elhárítottam. Egyik délelőtt vásárolni voltunk, fonalakat szerettem volna válogatni és teljesen kiborított azzal, hogy levette a polcokról a fonalakat, eldobálta, labdázott velük. Hiába kértem először szépen, majd egyre mérgesebben, hogy a fonalakat hagyja a polcokon (megnézheti, megfoghatja, de ne vegye le) teljesen hatástalan volt. Frusztrált, hogy ennyire nem veszi figyelembe a kérésemet, kellemetlen volt a szituáció az eladó és a többi vásárló előtt is, és nagyon szerettem volna végre belekezdeni egy újabb alkotásba és ehhez fonalakat vásárolni, de így nem ment. Néhány fonalat bedobáltam a kosárba, gyorsan fizettünk, majd mérgemben csak kiabáltam vele egészen hazáig.
Miután úgy-ahogy lenyugodtunk, egy esernyővel kezdett játszani. Ezt egy darabig hagytam, de egy idő után úgy ítéltem meg, hogy ez nem igazán jó játék, nem való a lakásba, megkértem, hogy tegye el.
Közölte, hogy nem, ő tovább szeretne játszani az esernyővel. Szóval az egész délelőtti veszekedés és hegyibeszéd semmilyen hatással nem volt rá, legalábbis nem a kívánt hatást értem el vele, ami persze igazából nem is olyan meglepő, de az ember mégis reménykedik, hogy elég lehet a szülői tekintélyt bevetve valamilyen nem kívánt viselkedést megszüntetni.
Úgy éreztem, hogy ez így már nem mehet tovább, nem szeretnék vele örökké harcolni valamin, úgy döntöttem, kipróbálok valami mást.
Rátettem a kezem az esernyőre és amilyen nyugodtan csak tudtam, mondtam neki, hogy az esernyőt el kell tenni, rájöttem, hogy nem jó ezzel a lakásban játszani, valaki megsérülhet és az esernyő is tönkremegy. Nem rángattam, nem kaptam ki a kezéből, csak határozottan tartottam és nem engedtem, hogy elvigye. Először kicsit tiltakozott, ne tegyük el, még szeretne játszani vele, de nem rángatta ő sem, csak tartotta, majd szép lassan elengedte, és engedte, hogy összecsukjam és letegyem. „Gyere, bújj inkább ide” – mondtam. Ő bekuckózott mellém, én horgoltam, így ültünk egy darabig, amikor felálltam valamiért, kérte, hogy maradjak mellette.
Ennek az apró kis változtatásnak a módszerben, hogy nem veszem el a veszélyes tárgyat, csak fogom, nagyon nagy hatása volt. Valószínűleg sokkal nyugodtabban zajott volna délelőtt a vásárlás, ha ez már akkor is eszembe jutott volna.