Az internet tele van szülőknek íródott, többségében jó szándékú, de néha kifejezetten kritikus hangvételű cikkekkel arról, mit, hogyan kellene másként csinálni a kisgyerekes szülők mai generációjának. „Ne légy olyan engedékeny, de közben ne szidd a gyereket!” „Legyél együtt érző, de a hisztit állítsd le!” „Szabj határokat, de hagyd a gyereket kibontakozni!”
Mi pedig úgy érezhetjük: úgyse tudjuk jól csinálni. Erre az érzésre gyakran a gyerekek viselkedése is ráerősít, amikor tehetetlenül, vagy kétségbeesve futunk bele a „bögre-teszt” egy hasonmásába, és értetlenül nézzük, ahogy a gyerekünk azon is kiborul, ha pont azt tesszük, amit kért tőlünk.
A jó vagy rossz szándékú tanácsok, és a mi értetlenségünk mögött is annyi húzódik meg csupán, hogy van az emberi természettel kapcsolatban néhány alapvető igazság, amit nem tudunk, vagy nem gondolunk végig.
Ezek közül a legfontosabb: mi is, és gyerekeink is jók vagyunk, jót akarunk tenni, és minden pillanatban a rendelkezésünkre álló erőforrások és információk birtokában a tőlünk telhető legjobbat tesszük!
Az a szülő, aki tipródik, hibázik, kiakad, büntet, vagy épp mindent megenged, NEM HÜLYE! Épp próbálja kitalálni, hogy adott pillanatban, adott érzelmi állapotban, adott segítséggel, vagy annak hiányával, mi lehetne a legjobb, amit tehet. Szülőként mind mélyen szeretjük a gyerekeinket, és a legjobbat akarjuk nekik. Kusza világunkban viszont ritka az olyan iránytű, ami minden helyzetben eligazítana minket arra nézve, hogy akkor most – pl. amikor a gyerekeink egymásnak esnek, vagy egy óra altatás után is virgonckodnak – mi lehet az a válasz a viselkedésükre, ami segít a helyzetet nyugvópontra vinni, ÉS tiszteletben tartja a kettőnk közötti bizalmat és szeretetet.
Ezért az útkeresésért szülőként nem kritikát, hanem elismerést érdemelünk! Hosszú évszázadokon keresztül a gyerekeket a szigor és a büntetés eszközeivel próbálták „megregulázni”, aminek nagyon káros hatásait mára számtalan kutatás bizonyítja. Az a kisgyerek, akit gyerekként bántottak, bántalmaztak, könnyen ragadhat bele maga is ilyen viselkedésekbe felnőttként. Ma azt látjuk, hogy sok szülő keresi annak a módját, hogyan törje meg a bántás és bántalmazás generációkon átívelő mintáját, és a gyerekeivel való kapcsolatban hogyan jusson több hely annak a közelségnek és szeretetnek, amire mi szülők, és gyerekeink is olyan mélyen vágyunk.
Ha néha bukdácsolunk ezen az úton? Járatlan úton vágjuk az ösvényt! A szülők erőfeszítései, hogy minél jobb életet biztosítsanak a gyerekeiknek, csak támogatást érdemel! Ha bárki azt szeretné, hogy szülői szerepünkben jobban működjünk, bátorítson és biztasson minket! Sugározza felénk azt, hogy tudja, jót akarunk, és bízik bennünk, hogy ki fogjuk találni a megoldást! És hallgassa meg a gondjainkat, kiborulásainkat, hogy a feszültségtől megszabadulva újra tiszta fejjel gondolkodhassunk, és ne az érzelmi vészreakcióink vezéreljenek minket!
Ha valaki azt látja, nem jó úton járunk, akkor se kritizáljon! Sokkal nagyobb valószínűséggel meghalljuk a mondandóját, ha előtte azt érezzük, hogy látja, mi mindent csinálunk jól, és elismeri az erőfeszítéseinket! Utána ossza csak meg velünk azokat a tényeket, meglátásokat, tapasztalatokat, amikre a véleményét alapozza, és aztán bízzon a józan ítélőképességünkben, hogy tudunk jó döntést hozni!
Rengetegen elkötelezettek azért, hogy a gyerekeknek – akik ártatlanul és a felnőtteknek kiszolgáltatva érkeznek hozzánk – jobb életet teremtsenek. A gyerekek által átélt fájdalmak, a sorsukért érzett aggodalom legtöbbünk szívét megmozdítja, és így hibást keresve gyakran a szüleik ellen fordulunk. Hogy tehetik ezt? – kérdezhetjük. Ám a lesújtó ítélet, a kritika, a megszégyenítés még senkinek – se gyereknek, se felnőttnek – nem segített hosszú távú jó irányú változások elérésében.
Csak a szülők támogatásával tudunk hatékonyan és hosszútávon segíteni a gyerekeken. Ami valóban segít, az az, ha a szülőknek segítünk jobban érezni magukat a bőrükben, hogy aztán veleszületett belső késztetésüktől fogva jobb szülők lehessenek. Ami valóban segít, az az, ha felismerjük a jó szándékot, és együttérzéssel tudunk lenni a szülőknek azokkal a fájdalmaival, amik miatt esetleg „hülyeséget” csinálnak. Ami valóban segít, az a rengeteg támogatás: így teremtjük meg együtt azt a közmondásos falut, ami egy gyerek felneveléséhez kell.
Mi a Kapcsolódó nevelésnél ezt igyekszünk megadni minden szülőnek. Bónuszként egy iránytűvel is szolgálni tudunk, ami minden helyzetben segít megérteni önmagunk és gyerekünk érzelmeit és viselkedését, és olyan eszközöket kínál a nehéz helyzetek kezelésére, amikkel a kapcsolatunk nem rongálódik, hanem épp ellenkezőleg: erősebb lesz közöttünk a szeretet és a bizalom érzése.
Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása