Miért NEM érdemes megnevezni a gyerekeink érzelmeit az érzelmi vihar közepén?

Gyakori tanács a gyerekek sírásának, „hisztijének” kezelésére, hogy mi azonosítsuk be és nevezzük meg, mit érez éppen a gyerek. Ettől egyrészt azt várjuk, hogy megnyugszik. Másrészt pedig azt, hogy idővel ő is képes lesz beazonosítani az érzéseit, és ahelyett, hogy azokat sírással vagy hisztivel fejezné ki, majd szavakba csomagolva fog róluk tudósítani.

Ám ezt a feltevést a tapasztalat csak ellentmondásosan igazolja. Néha bejön, sokszor meg nem jön be. A Kapcsolódó nevelés pedig egyértelműen meg is magyarázza, hogy miért van ez így.

1. Amikor az érzéseink elborítanak minket (mint pl. egy hiszti, vagy dühkitörés alkalmával), az agyunknak a limbikus része, az érzelmi-szociális központ a legaktívabb. Az agyunk racionálisan gondolkodó része, ahol például a beszéd és beszédfelismerés is lakik, éppen le van gátolva. Tehát hiába akarjuk, hogy a gyerekünk elmondja, mi a baja és mit érez, erre éppen nem képes, mert az agyának az a része nem működik. Ugyanúgy azt sem érti, ha mi épp szóbeli magyarázattal „segíteni” próbálunk neki saját érzései felismerésében.

2. Ha mégis „jól reagál” (értsd: megnyugszik) a gyerekünk arra, hogy mi megnevezzük az érzéseit, az valószínűleg nem az érzések megnevezése miatt van. Hanem azért, mert ez azt jelzi számára, hogy kapcsolódtunk hozzá, ráhangolódtunk, nincs egyedül. Amikor a gyerekeknek nincsenek nagy felgyűlt érzései, akkor ennyi – a kapcsolódás – elég szokott lenni ahhoz, hogy kisimuljanak. Ezekben az esetekben egy ölelésre, egy barátságos dögönyözésre ugyanilyen jól reagálnak.

3. Ám ha nagy érzések feszítik a gyerekünk, akkor a mi empatikusnak szánt „látom, nagyon dühös vagy” megjegyzésünk gyakran csak jó nagy robbanáshoz vezet. Emlékszünk még a klasszikus kabaré elemre, ahol valaki vörös fejjel azt üvölti: „én nem vagyok dühös!”? De ezzel a robbanással nincs semmi baj: épp ennek kell megtörténni. Ahogy azzal sincs baj, ha azt mondjuk „látom, nagyon dühös vagy.” Csak ne legyen elvárás, hogy ezzel el is múljon a düh.

Ha a gyerekünk ebből azt hallja ki „sajnálom, hogy ilyen nehéz, itt vagyok, mutasd meg, mi van veled”, az általában egy lépéssel előbbre visz a megoldáshoz, ami első körben lehet, hogy még nagyobb indulat kifejezése lesz. Ha pedig már a nagy részét a dühének ki tudta mutatni, valóban el szokott kezdeni megnyugodni, szívében azzal a biztos tudással, hogy van szövetségese a világban.

4. Mert a sírást, hisztit, kiborulást nem kell elmulasztani, nem kell kezelni. Nem kell elkerülni. Sőt. Érdemes támogatni. Ha teret adunk neki, utána minden rendbe jön. (Annyi csak a dolgunk ilyenkor, hogy mindenki biztonságáról gondoskodjunk.) Ezek gyógyító folyamatok, amik segítségével a limbikus rendszerünk – az előbb említett érzelmi központunk – rendbe rázza magát, ha már túl nagy a nyomás, és nem tud megfelelően működni.

5. Amikor a gyerekeinket érzéseik közepette – amikor sírnak, hisztiznek, pánikba esnek – szavakkal bombázzuk, akkor akadályozzuk ezeket a gyógyító folyamatokat, és csak meghosszabbítjuk azt az időt, amíg a gyerekünk végre újra jól tud lenni. Így áll elő az a helyzet, hogy a gyerekünk nem sír, nem hisztizik (nem tud a gyógyító folyamat működni), de nem is érzi magát jól, és nem tud jól viselkedni (a racionális agya sem működik jól az érzelmi agy túlterheltsége miatt).

6. Azt sem érdemes mondani, hogy „sírd ki magad!”. Egyrészt ennek a mondatnak ugyanúgy keresztül kell jutnia a racionális agyon, ami elakasztja a gyógyító folyamatot. Másrészt az érzéseink a magánügyünk. Biztos sokan tapasztaltuk már, milyen az, ha elvárják, hogy szeressünk valakit. A szeretet egyszerűen elakad. Ugyanez igaz a sírásra is. Az érzései a gyerek fennhatósága alatt állnak. Nem befolyásolhatjuk, mit, mikor és mennyit érez. Ha ebbe bele akarunk szólni, hamar falat húz maga köré, hogy védje saját magát. És a közelségünk ilyenkor már nem biztonságot közvetít felé (hiszen épp tilosban járunk), hanem arra készteti, hogy éber legyen.

Summázva: hagyjuk meg a gyerekeinknek az önrendelkezés jogát, hogy akkor, azt és annyit osszanak meg velünk direkt módon az érzelmi világukról, amikor, amit és amennyit akarnak. (Jaj, de nehéz!)

Ezt lehetőleg ne címkézzük fel, ne elemezzük, hanem fogadjuk ajándékként: belénk fektetett bizalmuk tanúságtételeként.

Egry Zsuzsanna írása