Miért NEM jutalmazás, ha kapcsolódunk a “rosszalkodó” gyerekkel?

Most tényleg öleljem meg, ha rosszalkodik?

Miért NEM jutalmazás, ha kapcsolódunk a “rosszalkodó” gyerekkel?

Az egyik leggyakoribb kérdés, amit a szülők feltesznek, mikor először hallanak a Kapcsolódó nevelés eszközeiről (de még nem próbálták ki), így hangzik: “De hát ha játékosan fordulok felé, és megdögönyözöm, amikor bántja a testvérét, akkor ezt nem veszi majd biztatásnak, hogy máskor is csinálja?! Olyan, mintha megjutalmaznám azért, mert rosszat tett! Nem?”

A rövid válaszunk: nem. Kicsit hosszabban a magyarázat:

Mélyen él kultúránkban az az elképzelés, hogy az emberi viselkedést az határozza meg, hogy miért kapunk büntetést, illetve miért kapunk jutalmat, és az alapján hozunk döntéseket, hogy adott tettünknek mi lesz a következménye.

Ám emberekként egyszerűen nem így működünk. Elsősorban nem racionális, hanem érzelmi lények vagyunk. Amikor elöntenek az érzelmeink, ritkán számolunk tetteink következményeivel. Sajnos erre bőven találunk példát a világban.

Ezért ha azt látjuk, hogy valaki – gyerek, vagy felnőtt – éppen rossz formában van, értelmetlenül, bántón viselkedik, akkor nem a büntetés vagy a jutalmazás fog segíteni neki jobb belátásra jutni, hanem az, ha segítünk neki magát jobban érezni. Ha azt éreztetjük vele, hogy nincs egyedül, számíthat ránk, van, aki meghallgassa a baját.

Ha ezt a gyógyító figyelmet megadjuk, az nem a “rossz viselkedés” jutalmazása, hanem a másik ember alapvető emberi szükségletének, a kapcsolódás iránti szükségletének a kielégítése. Ha majd a segítségünkkel jobban érzi magát, újra tud gondolkodni, akkor anélkül tér vissza a helyes kerékvágásba, hogy büntetnünk vagy jutalmaznunk kellett volna.

Egy remek párhuzam erre az evés. Az evés is alapvető szükséglet, és ha az éhség miatt gyerekünk kezdi elveszíteni a fonalat egy megkésett vacsora miatt, akkor a legtöbb szülő számára egyértelmű, hogy legjobb, ha gyorsan ad neki egy vajas kiflit, hogy megnyugodjon. Nem kezdjük el nevelni, hanem kielégítjük az alapvető szükségletét, ő pedig tele pocakkal újra képes lesz emberi módon viselkedni. Furcsa lenne a kifli odaadására úgy gondolnunk, mint az éhség miatti rossz viselkedés megjutalmazására, ugye?

Ugyanez igaz minden olyan esetre, amikor a gyerekünk “rosszalkodik”. Épp erősen bántja a szeretünk, biztonságot adó figyelmünk éhség érzete, emiatt nem tud gondolkodni. Ha megadjuk neki azt, amire szüksége van, és rászánunk egy-két percet a kapcsolódásra – úgy, hogy megdögönyözzük, megmasszírozzuk, kergetőzünk vele egy kicsit stb. – akkor meglepődve tapasztalhatjuk, hogy ő anélkül lesz újra együttműködő tagja a családnak, hogy büntetni vagy jutalmazni kellett volna. (Bár lehet, hogy előtte még szüksége lesz egy nagy sírásra, hisztire, hogy kidolgozza magából a feszültséget.)

Persze ha csak olyankor kapcsolódunk vele, amikor ő “rosszalkodni” kezd, akkor valóban “rászokhat”, hogy mindig így jelezze, ha szüksége van ránk.

Éppen ezért kapcsolódjunk, nevessünk vele sokat máskor is!

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának, trénerének írása