Mikor a párunk másként nevel…4 perc olvasási idő

Nagy reményekkel indulunk neki a gyereknevelésnek, és mind arra vágyunk, hogy ebben a párunk valódi társunk legyen. Ám a valóság gyakran más: megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy nem érti, nem fogadja el, amit mi óriási erőfeszítéssel a gyerekünkért tenni igyekezünk. Fájó látni, ha nem úgy viselkedik a gyerekkel, ahogy mi azt reményeinkben elképzeltük, vagy egyenest kritizál minket azért, amit mi olyan fontosnak tartunk.

Ha hosszútávon egyben akarjuk tartani a családot, egyszerre kell segítenünk neki abban, hogy közelebb kerülhessen a mi elképzeléseinkhez, és magunknak abban, hogy a csalódás, az egyedüllét érzései ne tegyék visszafordíthatatlanul tönkre a kapcsolatot.

Ez bonyolult és szerteágazó téma, de most szeretnénk néhány gondolattal segíteni:

1. Vegyük észre, és gyakran ismerjük el mindazért, amit jól csinál! Ha azt akarjuk, hogy befogadóbb legyen a gondolataink iránt, először olyan kapcsolatot kell vele kiépítenünk a gyereknevelés témájában is, amiben ő meg tud hallani minket. Kit érdekel annak a „tudománya”, akitől mindig csak kritikát kapunk? Egyszerű, őszinte szavakkal adjuk tudtára, hogy látjuk és értékeljük az erőfeszítésit, és nem baj, ha van valami, amiben észrevesszük, hogy ő még jobb is nálunk!

2. Ne rá zúdítsuk az elkeseredésünket! Ezt tartsuk meg másnak, pl. egy másik szülőnek, akivel egyezséget kötünk egy más meghallgatására (lsd. Páros meghallgatás). Ahogy elkezdjük kibeszélni, sírni, nevetni magunkból az érzéseinket, úgy gyakran azt vesszük észre, hogy – bár a párunk viselkedése is ad okot rájuk – azok bőven a saját múltunkból is táplálkoznak. Kár mindezért egyedül őt okolnunk!

3. Tartsuk észben, hogy ő is épp a tőle tehető legjobbat teszi! Ő is szereti a gyerekét! Ha valamiért nem tudja még befogadni a mi szeretet-alapú gyereknevelési gondolatainkat, az azért van, mert ennek régi érzések útját állják. Az érzéseket pedig legjobb biztonságos keretek között szabadjára engedni, hogy utána kitisztuljon a gondolkodásunk, és más színben láthassuk a világot. Szinte mindig tudunk találni közös célokat, közös értékeket, (pl. hogy a gyerekünk boldog, magabiztos, szeretetreméltó ember legyen), csak más eszközökkel gondoljuk ezt megvalósíthatónak.

Ha kiakad, ha dühös lesz a gyerekre, ha bántón viselkedik vele, akkor először persze gondoskodjunk a gyerek biztonságáról – de ezt is próbálhatjuk könnyeden, játékos hangvétellel, ami a párunk számára elfogadást, megértést közvetít: „tudom, hogy most rossz neked, és melletted állok!”. Ezt tehetjük például úgy, hogy miközben biztonságos távolba visszük a gyereket, játékos hangon azt mondjuk: „hú, hú, apa most hét, nem is, 14 fejű sárkánnyá változott! Fussunk, mielőtt tüzet is okád! A szobában majd kitaláljuk, hogyan szelídítsük meg!” “Ajjaj, anyába belebújt a hisztimanó, vajon hogyan lehetne kikergetni belőle?”

Majd valamikor az epizód után, amikor erre alkalom adódik, kérdések, tanácsok, és kritika nélkül meghallgatjuk őt – akkor is, ha oltári nagy baromságnak tartjuk, amit mond éppen. Ez nagyon nehéz (erre kell, hogy mi is kiönthessük a szívünk valakinek)! De ha elégszer meg tudjuk tenni, és közben egy kicsit is tartani tudjuk magunkban azt a nézőpontot, hogy ő jó ember, és jót akar, akkor hosszútávon nagy változást fogunk tapasztalni.

4. Modelláljuk a „kívánatos” viselkedést. Ezer okító szónál jobban közvetíti, hogy miben is hiszünk. Nem kell elmagyarázzuk, hogy miért érdemes a fogmosást visszautasító gyereket három perc bolondozással „jutalmazni”. Ha párszor tanúja annak, hogyan lesz ezután a visításból móka, az ellenkezésből „flow”, akkor maga is előbb-utóbb elkezdi alkalmazni. Ugyanaz a közös célunk: meleg családi fészek.

5. Egyszerű kifejezésekkel magyarázzunk el helyzeteket. Pl. a limbikus rendszer működése helyett elég annyit mondanunk, hogy „láttad, milyen jól volt egész délután, miután azzal a nagy hisztivel kieresztette a gőzt?”.

6. Érdemes átgondolni, hogy egész biztos mindenben nekünk van-e igazunk. Neki is lehetnek jó ötletei, amik elsőre ellenállást váltanak ki belőlünk, de talán ennek meg éppen a mi gyerekkori sérüléseink az oka. Ha nem egyértelmű bántalmazásról van szó, adhatunk esélyt az ő elképzeléseinek is.

Ha most valaki nagyon gyanakszik, hogy akkor tulajdonképpen arról van-e szó, hogy vele is alkalmazzuk a Kapcsolódó nevelés eszközeit, a válasz: IGEN!