| | |

Minden napra egy “hiszti” – hogyan éljük túl a családi nyaralást?

Végre együtt a család, nem kevés pénzt, energiát fordítottunk arra, hogy jól érezzük magunkat együtt. Egész évben erre vágytunk, vártunk. Mi szülők, szeretnénk végre valóban kiélvezni gyerekeinket, és közben reméljük, hogy mi magunk is tudunk pihenni.

De sajnos legtöbbször mindkét reményünkben csalatkozunk.

Aki volt már kisgyerekkel nyaralni, az megtapasztalhatta, hogy a szülőknek a nyaralás ilyenkor nem a pihenésről szól. De ebbe még bele is tudnánk törődni, a nagyobb baj az szokott lenni, hogy nyaraláskor a gyerekeink mintha a legrosszabb énjüket vennék elő: valamin folyton kiborulnak. Már vettünk aznap három gombóc fagyit, és mikor a negyedikre nemet mondunk, a fejünkhöz vágják, hogy soha semmit nem veszünk meg nekik, és hosszan duzzognak. Az egész napot heringként a strandon töltjük, mert ők ezt élvezik, majd az esti hazamenetelkor kiborulnak, hogy soha nem lehet az, amit ők akarnak. És így tovább. Mindig van valamilyen ürügy, amin el lehet keseredni, mi pedig úgy érezzük „hálátlan kölke! majd meglátod mikor viszlek el legközelebb bárhová is!”

Pedig ilyenkor a gyerekek pont azt teszik, amire szükségük van, és ha van erőnk a sok jó hancúrozós, nevetős együttlét mellett meghallgatni a kiborulásaikat is, akkor rengeteget segíthetünk nekik abban, hogy igazán jól legyenek – és nem csak a nyaraláskor, de hosszútávon.

A gyerekek – és mi felnőttek is – akkor működnek jól, ha közel, közeli kapcsolatban érzik magukat egy számukra fontos felnőttel. Akkor virulnak igazán, ha rendszeresen nagy adagokat kaphatnak belőlünk. Ilyenkor tudnak játszani, felfedezni, tanulni, velünk és testvéreikkel együttműködni. Ám a mindennapokban sajnos kevés lehetőség nyílik arra, hogy igazán feltankoljanak a szeretetünkből. Mi szülők gyakran a menedzser szerepébe ragadunk: szervezzük az ide-oda jöveteleket, a háztartást, a pénzkeresetet stb. Mi is, gyerekeink is megtanulják, hogyan éljük túl mindezt a lehető leggördülékenyebben, és közben – ha erre nem fordítunk külön figyelmet és energiát, különösen akkor, amikor a gyerekek elkezdenek cseperedni, és egyre több családon kívüli programjuk adódik – egyre ritkulnak a bizalmas, valódi együttléteink.

Így amikor a család egy nyaralás alkalmával újra „összekerül”, és gyerekeink lubickolhatnak a jelenlétünkben és a figyelmünkben, beindul egy teljesen természetes és nagyon hasznos folyamat: az érzelmi nagytakarításé. Mert hát jó dolog annyit összejárni más gyerekekkel, de azért X mindig csak azt hajlandó játszani, amit ő kitalál. Nem rossz dolog az óvoda, de Y gyakran csúfolódik. Persze, hogy Z még kisbaba, és több figyelmet kap, de azért ennyivel? Az a sok tapasztalat, inger, ami naponta éri a gyerekeket, tartalmaz sok jót, és kevésbé emészthető élményeket is. Mikor az óvodában elesik egy kisgyerek, nincs rá ideje, lehetősége, hogy ezt az eseményt tényleg kidolgozza magából. Mikor az iskolás este hazaérkezik, a szülő – aki örül, hogy él – nem biztos, hogy tud annyi ráérős figyelmet szentelni neki, ami ahhoz kell, hogy kiderüljön, csúfolják az osztálytársak. Így mindezek a rossz érzések gyűlnek, gyűlnek, és a menedzselésük a gyerek rengeteg energiáját lekötik, amit így nem tud a felfedezésre, a játékra, a tanulásra fordítani.

A családi nyaraláson végre kap annyit anyából-apából, figyelemből, nevetésből, jó dolgokból, ami ahhoz kell, hogy igazán biztonságban érezze magát, és azt érezze: na, most végre mindezt kiadhatom magamból, kiengedhetem a gőzt. Ez persze nem tudatos, de a gyerekek remekül élnek még azokkal a természetes érzelmi oldást-oldódást jelentő gyógyító folyamatokkal, mint a sírás, a „hiszti” és a nevetés. Annyira erős bennük még az ösztön arra, hogy jól legyenek, és magukon ilyen módon segítsenek, hogy képesek a legirracionálisabb okokat kitalálni arra, hogy végre kiborulhassanak. És bár mi, a szüleik, legtöbben azt tanultuk, hogy ezeket a viselkedéseket csírájukban el kell fojtanunk, érdemes akár csak kísérletként is kipróbálni, mi történik, ha nem teszünk mást ilyenkor, mint hogy velük maradunk, és meghallgatjuk őket. Szelíden annyit mondunk: „Nem, kicsim, ma nincs több fagyi. holnap újra eszünk majd.” „Ideje hazamenni, bogaram. Holnap újra eljövünk.” És kiböjtöljük, amíg elül bennük a vihar, aminek nagyon kevés köze van az itt-és-mosthoz, és leginkább valami régi-régebbi rossz dolog feldolgozatlan maradványa – ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne nagyon is erőteljes érzelem!

Ha ezt megtesszük, akkor utána legtöbbször azt tapasztaljuk, hogy a gyerekünk derűs, kiegyensúlyozott és együttműködő, jól elvan a testvérével, és még a házimunkában is segít. Egészen addig, amíg egy újabb adag rossz érzés készen nem áll arra, hogy a nyaralás során érzett koncentrált szeretünk és figyelmünk segítségével kiutat keressen magának egy újabb kiborulás alkalmával.

Mi valószínűleg elgyötörve érezzük magunkat – ez nem pont az a pihentető, felhőtlen, derűs nyaralás, amire vágytunk. De a sok sírást, kiborulást vegyük elismerésnek: gyerekeink méltónak tartanak minket arra, hogy magukat teljes egészében megmutassák nekünk, és bíznak bennünk annyira, hogy remélik, mi mindenhogy szeretjük őket.

A nyaralás végeztével pedig figyeljünk: oldódtak-e a gyerekünk berögződött nehézségei? Gyakran, amikor egy (kis)gyerek ilyen intenzív érzelmi munkát, „takarítást” végez, jelentős fordulatokat láthatunk a viselkedésében. Köszönni kezd, aki eddig nem tette, könnyebben megy az elválás annak, aki eddig a nadrágunkba kapaszkodott, kisimul a döcögő testvérkapcsolat.

Bár a „profit” igen nagy lehet, mégsem egyszerű ezen az úton, ilyen módon támogatni a gyerekeinket. Az ő kiborulásaik előbb-utóbb minket is kiborítanak, és ami egy jó családi nyaralásnak indul, túlélőtáborként érhet véget. Íme hát néhány gyakorlati tipp arra, mit tehetünk, hogy mindez jól működjön:

  • Engedjük el elvárásainkat arról, hogy milyen kellene legyen a közös nyaralás. (Könnyebb mondani, mint megtenni…)
  • Ne várjuk meg, míg teljesen elfáradunk! Tervezzük be a gyerekek „hisztijeit”, és hagyjunk magunknak időt, energiát rá! Induljunk haza akkor, amikor még mi magunk fittek vagyunk, mondjunk nemet akkor, amikor még meg tudjuk őket hallgatni, ha elkeserednek!
  • Nevessünk sokat együtt, és játsszunk olyasmit is, amit mi szeretünk! Ez segít nekünk abban, hogy igazán élvezzük a gyerekeinket, és így könnyebb lesz meghallgatni a kiborulásukat is!
  • Legyünk meghallgatva! Ha elegünk van a sok sírásból, kifakadásból, ne várjuk meg, míg saját elkeseredésünk kibukik belőlünk a gyerekekre! Mondjuk el egy másik felnőttnek, mit érzünk, és közben gondoljunk arra, hogy ránk is igaz: ha a rossz érzéseinket ki tudjuk adni magunkból, akkor friss szívvel és elmével tudunk ránézni a gyerekekre.
  • Biztosítsunk magunknak “saját időt”, amikor gyerekmentesen szusszanunk, feltöltődünk, olyasmit csinálunk, ami igazán örömet okoz, vagy csak vagyunk bele a világba – szerepmentesen, teljesen önmagunkként!

Egry Zsuzsa írása