Mit tegyünk, ha sír a kisbabánk?13 perc olvasási idő

Aletha Solter cikke, kis kiegészítéssel a Kapcsolódó nevelés szemszögéből

A síró kisbaba sok szülőnek okoz fejtörést. Mikor sír a kisbabánk, és nem tudjuk, miért, ez sokféle érzést előhívhat belőlünk: szorongást, tehetetlenséget, frusztrációt, a hozzá-nem-értés érzését, és még dühöt, vagy ellenszenvet, a bántani akarást is. A sírással kapcsolatban rengeteg tanácsot kapnak a szülők, de ezek többsége nem világít rá a sírás tényleges okaira, és olyasmit javasol, ami kárt okoz a kisbaba érzelmi fejlődésében.

A kisbabák két okból sírnak. Az egyik ok, amikor valamilyen szükségletüket, vagy kényelmetlenségüket jelzik. Valószínűleg éhesek, unatkoznak, fáznak, vagy egyszerűen testi közelségre, az ölünkbe vágynak. Néha nehéz kitalálni, mire van szükségük. A szülő feladata, hogy a kisbaba szükségleteit olyan gyorsan, és olyan pontosan kielégítse, amennyire ez lehetséges. A kisbabákat nem lehet “elkényeztetni“. Nem lehet túl sok szeretetet, figyelmet, vagy testi közelséget adni.

Az újszülött és csecsemőkori sírás másik oka kevésbé ismert és értett. Sok kisbaba azután is sír, hogy minden szükségletüket kielégítettük, és a karjainkban tartjuk. Ezt a fajta sírást, ami hat hetes kor körül tetőzik, sokan “hasfájós” sírásnak nevezik. Naponta akár több órán keresztül is eltarthat. Ennek a sírásnak a hagyományos magyarázata általában a lehetséges fizikai problémákra, az elégtelen emésztésre, vagy a belekben felgyűlő gázra utalt. Csakhogy a kutatások azt mutatják, hogy a legtöbb “hasfájós” babának semmi baja az emésztésével, és kitűnő egészségnek örvend. Ezért szükség van arra, hogy ilyenkor a sírás lehetséges érzelmi okait is számba vegyük.

Az újszülöttek különösképpen sebezhetők, és a stresszt okozó élmények hatására sok fájdalmas érzés felgyűlik bennük. A stressz oka lehet a traumatikus születés, vagy a születést követő nehézségek. A kisbabák összezavarodnak, amikor megpróbálják megérteni az őket körülvevő világot, könnyen megijednek, és hamar túltelítődnek élményekkel. Emellett állandó frusztrációt élnek át, ahogy új készségeket próbálnak elsajátítani, és próbálják megértetni magukat a környezetükkel. Mindezek eredményeképp fájdalmas érzelmeik keletkeznek, amiket a testük tárol.

Szerencsére a kisbabák olyan “szerelőkészlettel” jönnek világra, amely lehetővé teszi, hogy a sírás természetes gyógyító folyamatán keresztül túljussanak a stressz hatásain. A kutatások azt mutatják, hogy bármilyen korú emberre jó hatással van egy kiadós sírás, és hogy a stresszt jelentő élmények után a könnyek segítenek visszaállítani a test kémiai egyensúlyát. Ha egy kisbaba jó pár napot inkubátorban kellett töltsön, szinte emberi kontaktus nélkül, akkor akár hónapokon keresztül szüksége lehet napi néhány órás sírásra, mire megszabadul attól az érzelmi fájdalomtól, amivel számára ez a félelmetes és érthetetlen tapasztalat járt. Egy három hónapos kisbabának hosszú sírásra lehet szüksége azután, hogy egy családi összejövetel alkalmával számára ismeretlen emberek kezében forgott. A nap végén, ahhoz, hogy el tudjon aludni, annak a hat hónapos babának is szüksége lehet a frusztrációja kisírására és kidühöngésére, aki egész nap a mászást próbálgatta, de csak hátrafelé sikerült haladnia. Ezekben az esetekben a sírás nem maga a fájdalom, hanem a “fájdalommentesítés”, a gyógyulás folyamata.

Mit tegyen a szülő? Először is fontos, hogy ellenőrizzük, nem-e valami olyan szükségletről van szó, mint az éhség, vagy hogy a baba fázik. De ha a kisbaba azután is nyűgös, hogy minden szükséglete ki van elégítve, akkor elég egyszerűen a karunkban tartani, és hagyni, hogy tovább sírjon. A kisbabáknak testi közelségre, és figyelemre van szükségük, amikor sírnak. Egyetlen kisbabát sem szabad magára hagyni, amikor sír! Még ha nem érezzük is magunkat hatékony szülőnek, amikor a síró kisbabánkat a karunkban tartjuk, a valóságban ilyenkor azt az elengedhetetlen érzelmi támaszt nyújtjuk neki, amire szüksége van ahhoz, hogy a stressztől megszabaduljon. A kisbaba ilyenkor nem az elutasítását fejezi ki. Egyszerűen eléggé biztonságban érzi magát ahhoz, hogy kimutassa az érzésit, mint ahogy mi felnőttek is könnyekben törünk ki, ha egy bizalmas jóbarát átölel, és elismeri, milyen nehéz napunk volt. Azok a szülők, akik ilyen módon hagyják sírni a kisbabájukat, általában azt tapasztalják, hogy a gyerekük a sírás után nyugodt és elégedett, és éjszaka jobban alszik.

Miért olyan nehéz a síró kisbabánkat a karunkban tartani, és elfogadni a sírását? Valószínűleg azért, mert nagyon kevés ember nőtt fel úgy, hogy annyit sírhatott, amennyire szüksége volt. A szüleink általában megpróbálták leállítani a sírásunkat. Lehet, hogy cumit kaptunk, vagy folyamatosan szoptattak, vagy rázogattak, mikor sírtunk, azt gondolva, erre van szükségünk. Esetleg játékszerekkel, játékokkal, zenével terelték el a figyelmünket, mikor csak annyira lett volna szükségünk, hogy szerető karjaikban, osztatlan figyelmüktől kísérve kisírhassuk magunkat. Szüleink néha nyugtatókat kértek az orvostól, vagy egyedül hagytak minket a sírással, mert úgy gondolták, semmi sincs, amit tehetnének értünk. Olyan is van, akire a szülei frusztrációjukban és elkeseredésükben ráüvöltöttek, vagy akit megütöttek. Ahogy nőttünk, valószínűleg mindannyiunk egyre többet tapasztalta, hogy szüleink és gondozóink elterelték a figyelmünket, vagy megbüntettek, amikor sírással próbáltunk megszabadulni a nehéz érzéseinktől.

Nem hibáztathatjuk szüleinket, mert nem volt kellő információjuk a feszültség levezető sírás fontosságáról. Sajnos a saját gyerekkori tapasztalataink miatt nehéz saját gyermekeinkben felismerni ezt a szükségletet, és gyakran késztetést érezhetünk arra, hogy hasonló módokon állítsuk meg gyermekeink sírását. Idő kell ahhoz, hogy egy élet alatt kialakult szokásokon változtassunk. Valószínűleg nekünk magunknak is szükségünk van néhány kiadós sírásra. Nyugodtan tegyük meg. Ha van valaki, aki közben meg is hallgat, annál jobb. Sokkal jobban fogjuk érezni magunkat utána, és a kisbaba sírása is talán egy kicsit elfogadhatóbb lesz. Ha valaki azt veszi észre, hogy frusztrált és kimerült, mert kisbabája sokat sír, az minden segítséget és támogatást megérdemel.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a megközelítés nem ugyanaz, mint a “majd kisírja magát” módszer. NEM javasolom, hogy a kisbabát magára hagyjuk, amikor sír. Óriási különbség van aközött, hogy egy síró babát magára hagyunk a kiságyában, és aközött, hogy sírás közben szeretettel a karunkban tartjuk, vigaszt és megerősítést nyújtva.

Dr. Aletha Solter fejlődéspszichológus, nemzetközi előadó, tanácsadó és az Aware Parenting Institute alapítója. Négy könyve (The Aware Baby, Helping Young Children Flourish, Tears and Tantrums, Raising Drug-Free Kids) számos nyelven megjelent, és a kötődés, a trauma, és a büntetésmentes nevelés nemzetközileg elismert szakértője.
forrás: www.awareparenting.com

Utószó a Kapcsolódó nevelés szemszögéből

Mindaz, amit Aletha Solter leír, nagyon fontos információ, ami óriási terhet vehet le a vállunkról: nem kell rázogassuk, 24 órában szoptassuk, ringassuk a babánkat. „Elég” annyit tennünk, hogy amikor sír, igyekszünk kitalálni, van-e valami fizikai, vagy lelki szükségelte, és végigmegyünk a listán: éhes, szomjas, fázik, melege van, szoros vagy fáj valami, megijedt valamitől, ölbe vágyik, kapcsolódni szeretne hozzánk (ami szintén alapvető szükséglete!)? Ha pedig megtaláltuk a sírás okát, akkor mihamarabb igyekszünk változtatni azon a körülményen.

Lesz jó pár olyan alkalom, amikor nem találunk majd konkrét okot a sírásra, majd próbálkozunk ezzel-azzal, ölbe vesszük, finoman beszélünk hozzá, de a babánk még mindig sírni fog. Ilyenkor érdemes lelassítanunk, és gondolatban ráhangolódnunk arra a lehetőségre, hogy most épp erre a sírásra van szüksége. Azért sír, hogy a feszültségeit, nehéz érzéseit kiadja magából. Azért sír, hogy utána jobban legyen.

Ám ezt megtenni legtöbbünk számára nagyon nehéz. Nem láttunk példát arra, mit jelent egy babát ilyen módon meghallgatni. Minket sem hallgatott meg így jó eséllyel soha senki, ezért azt sem igazán tudjuk elképzelni, hogy ettől tényleg jobban érezheti magát bárki. Sok olyan gondolat forog a köztudatban, amelyek szerint a kisbabáknak káros a sírás az idegrendszerükre, amitől aztán mi még inkább kétségbeesünk, ha a babánk csillapíthatatlanul sír, és nem merünk/tudunk ilyenkor egyszerűen vele lenni, jelenlétünkkel támogatni őt.

Ha úgy érezzük, hogy ilyen módon nem vagyunk képesek meghallgatni őt, akkor ne tegyük! Ha most nem adja ki magából ezeket a feszültségeket, majd megteszi később, amikor már mi is magabiztosabbak leszünk, ő is nagyobb lesz, és kevésbé kiszolgáltatott és sebezhető. Előbb-utóbb muszáj lesz neki nemet mondjunk, pl. ha a forró sütőt, vagy a konnektort piszkálja, vagy ki akar szaladni az utcára. Ilyenkor egy gyengéd, de határozott „nem” rengeteg érzést tud előhozni. Igyekezzünk – amennyire tudunk – ezekkel együtt maradni, meghallgatni őt. Ilyenkor végzi az érzelmi nagytakarítás fontos munkáját.

Két dolgot viszont már egy napos kortól bátran megtehetünk, és nem csak akkor, ha sokat sír a kisbabánk, és mi megingunk saját szülői kompetenciánkban. Az egyik, hogy rendszeresen töltünk vele olyan időt, amikor egyszerűen csak ráhangolódunk, és átadjuk neki az irányítást. Már egy egészen pici baba is képes kezdeményezni, ha eléggé lelassítunk, és nyitottan közeledünk hozzá. Lehet, hogy gőgicsélve szeretne velünk beszélgetni, lehet, hogy ki akarja nyújtani a ruhánk után a csöpp kezét, vagy a fordulást szeretné gyakorolni a támogató jelenlétünkben. A legsírósabb baba napjaiban is van legalább néhány perc nyugodt, éber időszak. Használjuk ki ezt az örömteli kapcsolódásra. (Mert az is nagyon erős kapcsolódás, amikor ő sír, és mi szeretetteljesen vele vagyunk, csak az eleinte ritkán örömteli nekünk.) Ez a fajta együttlét benne is, és bennünk is a bizalom és a kötődés erős érzését fogja erősíteni. Ilyenkor megéljük majd, hogy minden rendben van közöttünk, és ez fontos „ellenszere” lehet annak a tehetetlenségnek és kétségbeesésnek, amit a csillapíthatatlan sírás során érzünk.

A másik pedig, amit mindenképp tegyünk meg már most, az az, hogy mi keresünk valakit, aki minket meghallgat. Akinek elmondhatjuk, milyen is nekünk igazából, mikor a babánk sír. Aki nem ad tanácsot, és nem ítél el minket, ha azt mondjuk, legszívesebben világgá mennénk, vagy megráznánk őt. Akinek, ha úgy érzünk, elmondhatjuk, hogy nem találjuk a babánkkal a kapcsolatot, vagy nem értjük, miért is van gyerekünk.

Ezek az érzések – bár nagyon is a jelenben éljük meg őket – nem a máról szólnak. Igazából mindannyian mélyen szeretjük a gyerekeinket, és ha épp nem ezt érezzük, az azért van, mert valami mostani vagy régi-régi nehézség emléke, érzése, beárnyékolja ezt a szeretetet.

Nem a mi hibánk. Így működik az agyunk. Ha kisbabaként nem tudtunk a szüleinkhez kapcsolódni, elhagyva éreztük magunkat, mert nem vettek ölbe, amikor sírtunk stb, akkor jó eséllyel ezek az érzések olykor-olykor, vagy gyakran, meg fognak jelenni a kisbabánkkal való kapcsolatunkban. Az ő jelenléte tudattalanul is emlékeztet minket azokra a régi feszültséggel teli időkre, helyzetekre, és az érzések anélkül bukkannak fel, hogy tudnánk: ez a múltból való.

Ezért fontos, hogy mindezzel ne maradjunk egyedül! Kérjünk segítséget! Szakemberét, elfogadó rokonét, barátét, vagy a miénket. Egyedül sokkal nehezebb – ha egyáltalán lehetséges – kikeveredni ezekből az érzésekből, mert az agyunk – ahogy a gyerekeinké is – akkor tud jól működni, ha érezzük egy másik emberrel a kapcsolódást. Egy másik ember szeretetteli, elfogadó jelenléte amint meghallgatja, hogyan is vagyunk, mit is érzünk, segít majd abban, hogy ezek az érzéseink a sírás, a nevetés, a remegés által kifejezést találjanak, és „kiürüljenek” a testünkből. Utána azt fogjuk tapasztalni, hogy frissebben, könnyebb szívvel tudjuk meghallgatni, vagy elviselni, a kisbabánk sírását, és hogy könnyebben utat találunk egymáshoz.

Egry Zsuzsanna