| | |

Mit tegyünk, ha üt, rúg, harap?

Előfordult már, hogy gyereked rátámadt valakire, és sérülést okozott? Vagy őt támadta meg egy másik gyerek? Ha igen, Isten hozott a klubban!

Szinte mindannyian küszködünk azzal, hogy megértsük és megfelelően támogassuk gyermekünket, amikor mást bánt vagy őt bántják. Megrázó az első élmény, amikor bájos kisfiunk vagy kislányunk hirtelen beleharap valakibe, vagy a család újszülöttjéhez nekivág valamit.

Következzen most néhány irányelv, amelyek segítségével megérthetjük és enyhíteni tudjuk gyermekünk agresszióját, és segíteni tudunk neki abban, hogy nyugodtabb legyen és élvezni tudja barátai és testvérei társaságát.

Az első, amit fontos megértenünk, hogy a gyerekek igazából nem akarnak mást bántani. Sokkal inkább szeretnének mókázni, és biztonságban, szeretve érezni magukat.

Mikor a gyerekek érzik velünk a kapcsolódást, szépen együtt játszanak. Amikor nem érzik a kapcsolódást, feszültté válnak, megijednek és elszigeteltnek érzik magukat. Ebben az „érzelmi vészhelyzetben” történhet meg az, hogy rátámadnak egy másik gyerekre.

A gyerekek nem szándékosan bántanak másokat. Sőt, nem is uralják az agressziójukat. Amikor egy gyermek nem érzi a kapcsolódást, heves érzések törnek rá. Például, egy átlagos reggelen, a szerető, de jellemzően kapkodó szülők mellett a gyermek belső érzelmi hangja ezt mondhatja: „Anya elment. Nem szeret engem- túl gyorsan kellett felkelnem és utasított, hogy egyem meg a reggelit. A kistesómat becézgette, de engem nem szeret. Szörnyen érzem magam. Itt jön Joey. Boldognak látszik. Hogy lehet, hogy ő boldog?” Ennél a pontnál a gyerek lehet, hogy támadni fog.

Ha a gyermek biztonságban érzi magát, kimutatja az érzéseit

Ha elég biztonságosak a körülmények ahhoz, hogy a dühös gyerekek kimutassák érzéseiket, akkor nem bántanak mást. Ilyenkor érzik a köteléket szüleikkel vagy gondozóikkal, és segítségért futnak az első szeretett személyhez. Sírnak, és közben kieresztik a félelmüket és a szomorúságukat. Az a felnőtt, aki ilyenkor meghallgatja a gyereket, és megengedi neki, hogy „szétessen”, óriási ajándékot ad: a megfelelő gondoskodást és szeretetet ahhoz, hogy a gyermek kigyógyuljon abból az érzésből, mely épp megnehezítette az életét.

Ha a gyerek nem érzi magát biztonságban, az agresszív viselkedésével jelzi, hogy segítségre van szüksége

Az a gyerek, aki támad, szomorú, fél vagy egyedül érzi magát. Amikor harapni, lökni vagy ütni készül, nem az látszik rajta, hogy fél, de valójában a félelmei alkotják a probléma gyökerét. A félelem megakadályozza őt abban, hogy törődjön másokkal. Bizalommal teli természetét ilyen érzések zavarják meg: „senki sem ért meg engem és senki sem törődik velem.” Ha jól odafigyelünk, meglátjuk, ahogy ezek az érzések átfutnak a gyermek arcán, mielőtt támad.

Akármennyire is szerető és gondoskodó szülők vagyunk, a gyerekeink akkor is elszigeteltnek érezhetik magukat. Némelyik gyerek csak alkalmanként fél és válik agresszívvá. Másokban állandó a félelem és az elkeseredettség érzése, melyeknek eredetéhez gyakran nincs közünk, és nincs felette befolyásunk. A gyerekekben félelem ébred az orvosi ellátások során, a hirtelen keletkező és megmagyarázatlan feszültségtől, a meleg szülői figyelem hiányában, vagy az olyan tapasztalatokból adódóan, amikor a szülők veszekednek, vagy egy szeretett személy távozik.

Egy mélyen félelemkeltő időszak a gyerek múltjában állandósult agresszív viselkedést válthat ki.

Szülőként és gondozóként tudunk segíteni az agresszív gyermeknek. A gyermek agressziója észérvvel vagy logikus következményeket bizonygatva nem szüntethető meg. Ezt a heves érzelmet nem lehet érveléssel vagy büntetéssel megzabolázni, és a gyermek sem tudja irányítani, ha egyszer elveszti a kapcsolódás érzését, és az érzés eluralkodik rajta.

A gyermek agressziója akkor hagy alább, amikor figyelmünket a gyerek agresszív viselkedése helyett magára a gyerekre fordítjuk, közelebb megyünk hozzá, és gyengéden kapcsolódást ajánlunk. Ha ilyenkor leállítjuk az agresszív viselkedést és egyszerűen meghallgatjuk őt, az segít meggyógyítani a sérelmeit. A gyermek lehet, hogy nevetni, vagy sírni fog, lehet, hogy remegni, izzadni vagy harcolni kezd.

A mi feladatunk ilyenkor, hogy biztonságos közelséget ajánljunk, és megadjuk neki azt az időt, ami a félelmei oldásához szükséges. A sírás, a fizikai küzdelem, az izzadás normális működésbe állítja vissza limbikus rendszerét (az agyának azt a részét, ami megszólaltatta a vészjelzőt, amikor félt), mivel kiutat enged a kezelhetetlen, emészthetetlen érzéseknek.

És most következzen néhány egyszerű lépés, amelyekkel hatékonyan segíthetünk az agresszívvá vált gyerekeknek. Ezek a lépések idővel segítenek azokkal az érzésekkel, amik kiváltják az agressziót, és segítségére lesznek a gyermeknek abban, hogy közelebb érezze magát hozzánk, és rugalmasabbá váljon a más gyerekekkel való játékában.

Ismerjük meg magunkat és gyerekünket

Kérjünk meg valakit, hogy hallgasson meg minket, mikor a gyerek agressziójával kapcsolatos érzéseinkről beszélünk. Felmerülhet bennünk félelem, harag, bűntudat és ezek lefagyaszthatnak, majd olyan reakcióra késztetnek, melyek még jobban megijesztik a gyermekünket. Ha mindezt elmondjuk valakinek, aki jól tud minket meghallgatni, és meg tudunk szabadulni az effajta érzésektől, akkor már tudunk segíteni gyerekünknek is.

Figyeljünk! Milyen körülmények között veszik át a félelmek az irányítást gyerekünk felett? Akkor, amikor anyának előző este találkozója volt? Amikor otthon veszekedés volt? Amikor más gyerekek a közelben tolonganak? Amikor abbahagyta a játékot testvérével egy másik szobában? Általában könnyen kitalálhatjuk, mikor veszíti el gyermekünk a kapcsolódás érzését és válik agresszívvá.

Hagyjunk fel a reménykedéssel, hogy „ez alkalommal talán nem történik meg.” Fontos, hogy felkészüljünk gondolatban a lehetőségre. Ha gyerekünk egyszer hirtelen megharap minket, miközben hancúrozunk, hasonló alkalmakkor mindig készüljünk fel arra, hogy ez megint megtörténhet.

Avatkozzunk közbe, és hallgassuk meg a gyerekünk, mikor rossz érzések öntik el

Gyorsan és nyugodtan avatkozzunk közbe annak érdekében, hogy gyermekünk keze ne más hajában végezze, hogy fogai ne vésődjenek belénk, vagy ökle ne barátját érje. Mivel nem uralja viselkedését, szüksége van a segítségünkre. Nekünk kell megakadályoznunk, hogy kárt tegyen valakiben.

Mondhatjuk azt pl., hogy „Nem engedhetem, hogy megüsd Danit!”, vagy „Ajaj, nem szeretném, ha azok a fogak közelebb jönnének!”, közben tartsuk homlokát pár centivel a vállunk felett.

Tartsuk a szemkontaktust, legyen lágy a hangunk, és gyengéden érintsük meg. Olyan jelekre van szüksége, amiből azt érzi, biztonságban van, kimutathatja az érzéseit. Mondhatunk olyasmit, hogy „Tudom, hogy nem vagy jól,” „Itt vagyok és vigyázok rád,” „Valami nincs rendben. Elmondod nekem, mi?” „Senki nem haragszik rád. Veled szeretnék maradni.”

Ne várjuk, hogy gyerekünk ésszerűen viselkedjen. Valószínűleg nem szavakkal fogja elmondani, hogyan érzi magát, viszont testtartása és hangszíne, miközben sír vagy üvölt, nagyon is beszédes lesz. Mutassuk ki törődésünket, miközben hagyjuk őt mérgesen vonaglani, sírni vagy küzdeni. Tartsuk őt is, magunkat is biztonságban, és ha szükséges, felügyeljük a mozdulatait. Egyik kezünk legyen a csuklóján, hogy ne kapja le szemüvegünket, vagy legyen egyik karunk a dereka körül, hogy ne rúgjon a lábunkba. Mikor vége az egésznek, meg fog könnyebbülni, és közelebb érzi majd magát hozzánk.

Ne prédikáljunk, ne magyarázzunk. A legkisebbek is tudják mi a rossz. Viszont amikor megvadulnak, nem tudnak gondolkodni. Miután elmúlnak a rossz érzések, majd maguktól emlékeznek azokra a fontos szabályokra, amiket tőlünk tanultak.

Mit tegyünk, ha túl későn érkezünk, és a gyerekünk már megütött valakit?

Tegyük biztonságossá a helyzetet. Vegyük ki a kezéből azt, amit eldobni készül, szedjük ki ujjait testvére hajából.

Ne vádaskodjunk, ne szégyenítsük meg, ne büntessünk. Ezek a módszerek csak még jobban megijesztik és elszigetelik a gyereket. Fokozzák azokat a sérelmeket, amiktől agresszívvé vált a gyerek.

Döntsük el, hogy kit fogunk először meghallgatni. A támadónak és az elszenvedőnek is szüksége van a segítségünkre. Hatékonyabbak leszünk, ha egyszerre csak az egyikükre figyelünk, miután a másiknak is jeleztük, hogy itt vagyunk, fogunk rá is figyelni. Próbáljunk meg ugyanannyit foglalkozni a támadóval, mint a megtámadottal. Nézzük meg a sérülést, és ha kell, kezeljük le. Ha a támadóhoz fordulunk először, pl. ezt mondhatjuk a megtámadottnak: „Sajnálom! Tudom, hogy megsérültél. Idejövök egy percre. Utána Mártinak kell segítenem, biztosan nagyon zaklatott, ha ezt tette veled.” Magunk mellett tarthatjuk a síró gyereket, amíg a támadóval foglalkozunk, bár így nehezebb lesz igazán rá figyelnünk.

Jusson eszünkbe, hogy az a gyerek, aki megüt mást, nem akarja ezt tenni. Attól, hogy elvesztette az önuralmát, bűntudata van, és még magányosabb, mint előtte. A bűntudat miatt a gyerek nem tud együttérezni. A „nem érdekel” nézés megtévesztő, a gyerek szörnyen érzi magát, amiért annyire kétségbe esett, hogy ezt tette.

Gyengéden lépjünk vele kapcsolatba. Segít a gyermeknek oldani a bűntudatát, ha elnézést kérünk, amiért későn érkeztünk, és nem gondoskodtunk mindenki biztonságáról. „Sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy Gergő idegesített. Az én dolgom, hogy mindenki biztonságban legyen. Tudom, hogy nem akartad bántani.”

Ha gyermekünk ekkor sírni tud, akkor elkezdődött a gyógyulás szakasza

Hallgassuk meg. Néha a jelenlétünk is elég ahhoz, hogy megtörje az elszigeteltség burkát, és a gyermek rossz érzései kitörhessenek. A problémát épp azok az érzések okozták, amik ilyenkor kibuknak belőle. Valószínűleg haraggal fordul majd felénk, vagy nem engedi, hogy megérintsük és közel menjünk hozzá. Ezek a reakciók azt mutatják, hogy gyermekünk biztonságban érzi magát velünk, és bízik abban, hogy kezelni tudjuk az ő legvadabb és legijesztőbb érzéseit is. Hagyjuk, hogy teljesen átélje ezeket az érzéseket, addig, ameddig csak szükséges. Ő majd eldönti, hogy mikor elég.

Néha az a gyermek, aki bántott valakit, semmit sem érez. A bűntudat gúzsba köti. Nem érzi magát biztonságban. A legjobb, amit ilyenkor tehetünk, hogy kapcsolódunk hozzá, és néhány percig arra figyelünk, és azt tesszük, amit ő szeretne. Ez nem azt jelenti, hogy megjutalmazzuk a „rossz” viselkedéséért. Inkább azt, hogy segítünk a gyerekünknek újra kapcsolódni. Olyan érzései vannak, melyeket ki kell adnia magából, és biztosak lehetünk benne, hamarosan talál újabb lehetőséget a kiborulásra. Nem találja majd a kedvenc játékát, vagy nem fog tetszeni neki, ahogy a kenyerét megvajaztuk. Ezek a csalódások újabb lehetőséget adnak neki majd arra, hogy kisírja magából azt, amit korábban nem tudott.

Bátorítsuk, hogy hozzánk jöjjön, amikor haragszik. A gyerekek nehezen teszik ezt meg, amikor feszültek, de ha felajánljuk, hogy kérjen segítséget, ez idővel más irányt ad a történéseknek.

Játsszunk vele, és nevettessük meg, amikor csak tudjuk. Ha játék közben kapcsolódhat egy gyengéd, szeretetteljes felnőtthöz, hatékonyan életben tartjuk a közelség érzését. A sok játék és közelség segíteni fog neki abban, hogy testvéreivel és barátaival jól tudjon együtt lenni.

Mindent összegezve, emlékezzünk rá, hogy az agresszív gyerek tele van félelemmel. Ne higgyünk a látszatnak, amit sérülékeny kis szívének védelmére fejlesztett ki. Valami megijesztette, és a tőle telhető legjobbat teszi. Vár valakire, valószínűleg ránk, hogy odamenjünk, és megkérdezzük, mi a baja, és azt mondjuk neki, hogy ő akkor is jó, amikor rossznak érzi magát. Íme, így működik mindez a gyakorlatban:

Barátom 6 éves fia, Feri, mostanában elég agresszív más gyerekekkel. Két hetes korától ismerem. Egy ideje felvette a „Nem érdekel!” viselkedést. Beszédében parancsoló lett, és ez megijeszti az édesanyját, és kiborítja a többi felnőttet. Ez a viselkedés bajba keveri játék közben, elszigeteli őt a társaitól, és félő, hogy makacs mintává válik. Olykor azt kiabálja, hogy „Miért nem öltök meg?!”, ez pedig teljesen összezavarja és kétségbe ejti a családját.

Elhívtak, hogy töltsek vele egy hétvégét. Örült nekem. Onnantól kezdve, hogy felébredt szombat reggel, minden lehetőséget megragadott arra, hogy keményen játsszunk. Hancúroztunk, birkóztunk, versenyeztünk, erőpróbákat tettünk, bújócskáztunk, trambulinon ugráltunk. Kipróbáltam sok feszültség oldó technikát. Sok játékban ügyetlenkedtem, ő pedig így legyőzött… Sokat nevetett. Jól összejöttünk. Utána azt kérte, hogy hívjuk át egy fiatalabb szomszéd barátját játszani. Megnéztük a környéket, és egy iskolaudvarra értünk. Ő és a kis barátja azon igyekezett, hogy kövekkel megöljön néhány mókust. Nevettek. Aggódtam a mókusok miatt, de reméltem megússzák, és ezért nem szabtam határokat. A mókusok gyorsabbak voltak náluk.

Feri, ahogy kisebb barátjával játszott, egyre irányítóbbá vált. Elkezdte a „kemény fiú” viselkedését. Feszültté vált a hangulat a két fiú között. A kisebbik ellenkezni kezdett. Engedett ugyan Ferenc kívánságainak, de egyre kevésbé volt hajlandó együttműködni.

Végül odamentem, átkaroltam Ferit, és azt mondtam neki, hogy nem engedem, hogy így viselkedjen. Azt mondtam neki, hogy nem folytathatja az utasítgatást. Tudtam, hogy viselkedése nem családi minta. Azt üzentem ezzel, hogy nem így viselkedünk másokkal. Ellenkezett, el akart menni, és dühös lett rám. Mondtam neki, hogy azt akarom, hogy ott maradjon beszélgetni. Emlékeztettem arra, hogy tényleg nagyon kedvelem. Verekedni kezdett velem, majd hirtelen sírásban tört ki.

Mialatt sírt, azt mondtam: „Feri, én ismerlek. Tudom, hogy régen nem így beszéltél más gyerekekkel. Tudom, hogy nem verekedtél velük így. Sohasem láttalak ilyennek. Mi történt, hogy így viselkedsz?” Sokáig nagyon sírt és küzdött velem. Bátorítottam, hogy keményen toljon és harcoljon, és elmondtam neki , milyen jó, hogy így tudja használni az ellentartásomat arra, hogy levezesse ezeket az érzéseket. Időnként újra megkérdeztem, hogy mi történt. Egyre azt válaszolta, hogy „Anyát akarom (aki a közelben ült), hogy ölbe vegyen”. Egy kis idő után könnyekben tört ki, és nyomatékosan azt mondta, hogy „Nem mondom meg neked! Hagyj békén!” Azt válaszoltam, hogy még nem, ott maradtam és hallgattam, valami mélyére közeledtünk. Lágyan kérdezgettem, hogy mi történt, ő pedig addig tiltakozhatott, ameddig szüksége volt rá.

Azután elmondta nekem azt az esetet, ami így megijesztette, és amitől ennyire szenvedett. Egy másik fiú ugyanígy bánt vele, és arcul is ütötte. Nem tudta megvédeni magát. Megint sírt, nagyon közel volt hozzám. Hosszan zokogta ki bánatát. Jól végződött. Azóta lágyabban viselkedik. Később aznap este, mialatt más családokkal vacsoráztunk együtt, egy másik kisgyerek kereste az édesanyját, hogy vigye haza azonnal. Feri nagyon támogató volt, miközben a kisgyerek sírt és ellenkezett. Nagyon kedvesen viselkedett vele. Úgy gondolom, hogy még több sírás vár rá ahhoz, hogy teljesen megszabaduljon azektől az érzésektől, amelyek ilyen keménnyé tették. De sokat haladtunk előre.- egy Új-Mexikói apuka.

Patty Wipfler írása
A fordításért sok-sok köszönet Gonda Györgyinek