Virág (közel 3 éves) az utóbbi időben – újra – körmönfont időhúzásba kezdett az esti lefekvés idején. Hipersebességre kapcsol, ugrál, bolondozik, direkt zavarja a testvéreit – akiknek másnap iskolába kell menni, eszébe jut, hogy még éhes, aztán, hogy szomjas, és így tovább.
Ismerem őt, tudom ez mit jelent: valami nem hagyja aludni, nagy érzések kívánkoznak ki. Viszont én meg igyekszem mindezt megúszni, mert akkor 30-50 percig biztosan zeng a ház, és senki sem alszik.
Így inkább kiküldöm a férjemhez a nappaliba, mesét néznek este 10-ig…hát, ez nem épp ideális.
Aztán a minap végre részem volt egy alapos meghallgatásban, ahol ezzel a témával nem is foglalkoztam, de utána erőt éreztem magamban ahhoz, hogy véget vessek az esti műsornak, és Virágnak is, magunknak is segítsek aludni.
A nagyok épp a nagyinál aludtak, ez nagy segítség volt. Már elmúlt fél 9, megmosdottunk, fogat mostunk, aztán még játszottunk, hancúroztunk a nappaliban. Majd eljött a pillanat, amikor azt mondtam: “Kicsim, ideje lefeküdni! Gyere, bújjunk be az ágyba!”
Be is jött velem a hálószobába, de amint én lefeküdtem, ő – az ilyen helyzetek megszokott forgatókönyve szerint – odaállt az ajtóba, és kijelentette, hogy nem fekszik le, nem fog aludni. Felültem, úgy, hogy a lábammal pont eltorlaszoltam az ajtót. “Nem, drágám. Ideje aludni. Holnap tovább játszunk” – mondtam halkan, kedvesen, de teljes határozottsággal.
Persze rögtön sírni kezdett. Nekifeszült a lábamnak, próbált kijutni, és közben dühösen sírva azt kiabálta, hogy ki akar menni apához. “Engedj ki! Hagyjál békén!” – ismételgette egyfolytában. Én meg ültem ott, és szelíden kitartottam. Néha csak lágyan annyit mondtam: “Majd holnap. Most ideje aludnunk.” Erre ő még jobban sírt, küzdött, és folyamatosan azt ismételte, hogy engedjem ki, és hagyjam békén.
Aztán a sírása megváltozott, már nem dühös volt, sokkal inkább szomorú, fájdalmas. Hirtelen én is nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért elmentem az ajtótól, visszafeküdtem. Már kimehetett volna, de nem tette, csak tovább ismételgette, hogy engedjem ki, és hagyjam békén. Ekkor már jó 20 perce sírt, és én úgy éreztem, ennyit bírtam, nekem elég. Ezért kedvesen azt mondtam neki: “Menj ki nyugodtan apához!”
Rám nézett, és megint óriási erővel rázendített: “Gyere te is! Veled akarok!” Hát jó, gondoltam, akkor most tovább hallgatlak még. Feküdtem az ágyban, néztem őt – bár gyakran becsuktam a szemem, annyira fáradt voltam – ő meg állt az ajtóban, sírt, és kiabálta, hogy menjek ki vele.
Aztán jó idő múlva egyszer csak fogta magát, odabújt mellém az ágyba, és megsimogatta az arcomat. “Szeretlek, anya” – mondta, és egy perc múlva már aludt is.
Azóta most elsőként bújik be az ágyba, fejét a párnájára teszi, magára húzza a takarót, és várja, hogy a testvérei elcsendesedjenek körülötte. Kár, hogy minden csoda csak három napig tart…de legalább tudom, hogy lehet csodát csinálni.