Pelenkázás: küzdelem helyett nevetés

Kislányomnak, mint a legtöbb gyereknek, nem a kedvenc időtöltése a pelenkázás, a legritkább eset, hogy első szóra jön és nyugodtan fekszik végig, amíg a művelet tart. 
 
Mostanában egy műanyag pelenkázó lapot teszek a földre, azon pelenkázom. Villőnek egy időben az volt az időhúzó taktikája, hogy közölte, hogy nem jól raktam le a lapot, mert a matricának a másik oldalon kell lenni. Ha megfordítottam, akkor meg persze úgy nem volt jó. 
 
Ez persze elég idegesítő volt, de egy alkalommal voltam olyan hangulatban, hogy sikerült ebből játékot csinálni. Belebújtam egy akaratos kislány szerepébe, és én is fordítgatni kezdtem a lapot: „így akarom”. Mire persze ő megint fordított rajta egyet. Akkor én egyre bonyolultabb módon kezdtem össze-vissza forgatni a lapot, majd a végén rácsaptam. 
 
Ez nagyon tetszett Villőnek, nagyokat nevetett, és ő is próbálta hasonló módon forgatni a lapot. Egy idő után feladtam és beleegyeztem, hogy legyen úgy, ahogy ő szeretné, és akkor már szépen lefeküdt a pelenkázóra és hagyta magát pelenkázni. Persze nem tartott így sem a szokásosnál rövidebb ideig a pelenkázás, de ami igazán fontos: jót mulattunk, és nem harcoltunk közben. 
 
Később Villő pelenkázástól függetlenül is többször elővette a pelenkázó lapot és hívott, hogy játszunk „így akarom, úgy akarom”-ot.