Segítség! Kiborítanak!10 perc olvasási idő

Mit tegyünk, ha úgy érezzük, végleg elfogyott a türelmünk?

Mind imádjuk a gyerekeinket, és mindig azon vagyunk, hogy az élet számukra a lehető legjobb, legboldogabb legyen. Akkor vagyunk boldogok, ha ők is azok, és ha ők boldogtalanok, óriási energiákat mozgósítunk azért, hogy az életük jobbra forduljon.

Ám a gyereknevelés mindennapjai során gyakran érezhetjük úgy, hogy „kész, vége, elég volt, nem bírom tovább!” A gyakori feszült helyzetek során igencsak lecsökkenhet a gyerekeinkben lelt örömünk, és könnyen túlélő üzemmódra válthatunk: csak jussunk már el az oviba! csak legyünk már túl a vacsorán! stb. Mindannyian ismerjük ezt.

Fontos, hogy tudjuk, ez nem a mi hibánk. Nincs velünk semmi gond. A gyereknevelés nehéz, érzelmileg és fizikailag is megterhelő munka, amihez nagyon kevés támogatást kapunk. Ráadásul a gyerekekkel kapcsolatos kihívások mellett gyakran ott vannak a munkahelyi, más családi, pénzügyi nehézségek is. És ha mindezt még jól is tudnánk viselni – ami amúgy lehetetlen – akkor is napi szinten szembesülünk gyerekeink ilyen-olyan érzelmi kitöréseivel – mintha egy hullámvasúton ülnénk velük.

Nem csoda, ha olykor-olykor – vagy gyakran – kiakadunk. Olyat mondunk és teszünk, amiről pedig megfogadtuk: soha! De így működünk, mint emberi lények: amikor túl nagy a stressz, lekapcsol az agyunknak az a része, amivel amúgy az indulatainkat szabályozzuk. Lekapcsol, hogy végre szabad kiutat találjon az a sok feszültség, amitől rosszul érezzük magunkat, és végre megkönnyebbülve újra jobban működhessünk.

Sajnos, ez a mi nagy feszültségünk gyakran a gyerekeink nyakába zúdul, ami – tudjuk – senkinek nem tesz jót. Ők megijednek, kopik közöttünk a bizalom, minket pedig nyomaszt a bűntudat. Tartós megoldást az jelent, ha a feszültségeinktől egy másik felnőtt társaságában szabadulunk meg, akivel erre „szerződünk”. Mi erre a Páros meghallgatás eszközét javasoljuk, aminek a keretében két felnőtt rendszeresen, közbeszólás és kérdések nélkül egyenlő ideig meghallgatja egymást, míg az egyikük cenzúrázatlanul, a saját érzésit megengedve és kifejezve elmondja, mi van vele.

Amint ezt bevezetjük az életünkbe, rögtön tapasztalni fogjuk, hogy több türelmünk lesz. Ha tegnap még kiabáltunk a gyerekkel, mert zuhanyzás közben elárasztotta a fürdőszobát, egy kiadós meghallgatás után ma már csak odahozzuk neki a felmosó vödröt.

De még így is lesznek alkalmak, amikor úgy érezzük, pattan a húr. Vagy azért, mert a testvérek már megint húzzák egymást, vagy mert csak azért se akarnak lefeküdni, vagy mert megütnek minket, stb. Mi pedig mindjárt robbanunk. Ahogy a gyerekeinknek is, amikor épp „vakvágányon fut” a viselkedésük, ilyenkor nekünk is leginkább két dologra van/lenne szükségünk: hogy kapcsolódhassunk valakihez, és hogy valamennyit kiadhassunk a bennünk dúló feszültségből. Álljon hát most itt néhány stratégia arra, hogy mit tehetünk ebben az utolsó pillanatban, hogy ebből valamennyit megadjunk magunknak, és ne változzunk gonosz boszorkává/üvöltő szörnyeteggé.

1. Ismerjük meg, figyeljük meg magunkat!

A legtöbb helyzetben nem egyik pillanatról a másikra robbanunk, hanem egy ideig előtte már épül fel a feszültség. Mik a „nyomógombjaink”? Melyek a legnehezebben viselhető helyzetek? Jobb belátni, hogy valószínűleg nem fog sikerülni nyugodtnak maradnunk, mint azt remélni, hogy valami csoda folytán ma majd másképp lesz. Van egy pont, ami után már „nincs visszaút”, ezért érdemes megfigyelni az odáig vezető utat, és még akkor cselekedni, amikor képesek vagyunk rá. Például bármelyik dolgot a következők közül:

2. Ha tudjuk, adjuk át a helyzet kezelését másnak!

Sajnos erre gyakran nincs lehetőség, mert nem túl szerencsés módon ma Magyarországon a legtöbben egyedül töltjük napjaink nagy részét a gyerekeinkkel. Ám ha van segítség a láthatáron: vegyük igénybe! Nem kell mindent egyedül megoldanunk. Lehet hogy a párunk, vagy a nagyszülők más választ adnak egy-egy helyzetre, mint mi tennénk – ha ez békésebb, mint ami belőlünk előtörni készül, akkor nem baj. Majd ha kicsit összeszedtük magunkat, újra pályára léphetünk!

3. Változtassunk a helyzeten!

Amit anya természete már nem bír elviselni, azt az anyatermészet még könnyedén igen. Ha érezzük, kezd kezelhetetlen lenni számunkra a helyzet, csapjuk össze a kezünk, és kiáltsuk azt: gyerekek! kifelé! elmegyünk sétálni! Mindegy, van-e kedvük, vagy sem, esik, vagy sem. Amennyire lehet, derűsen tartsuk magunkat ehhez az elképzeléshez, és minél hamarabb valósítsuk meg! Ha kérdezik, miért: „mert nekem most erre van szükségem”. Ha ilyenkor valamelyik gyerekünk sírni kezd – semmi baj! Egy kiadós sírás után ő is jobban fogja érezni magát, és már nem fog úgy viselkedni, amitől mi is mindjárt felrobbanunk.
A mi családunkban nem egy olyan helyzet volt, amikor ez igazán jó mókába fordult. A legemlékezetesebb az volt, amikor egy novemberi hideg este az esőben együtt táncoltunk és énekeltünk egy ilyen „menekülést” követően.

4. Hívjunk fel valakit!

Arra van szükségünk, hogy valakinek kiönthessük a szívünk, és hogy érezzük: van, aki szeret és megért minket! Ez lehet a párunk, a szüleink, egy barátnőnk, vagy egy másik szülő, akinek szintén szüksége van arra, hogy vészhelyzetben felhívhasson valakit. Beszéljük meg előre a kiválasztott személyekkel, hogy amikor ilyen helyzet előfordul, arra van csak szükségünk, hogy pár percig tanácsok és kérdések nélkül meghallgassanak minket. Lehetőleg menjünk át egy másik szobába, hogy a gyerekek ne hallják a kifakadásunk. Ha mégis, akkor utána – amikor már jobban vagyunk és tisztábban gondolkodunk – beszéljük meg velük a dolgot (egy későbbi cikkben erről külön írunk majd).

Ha gyakran leszünk dühösek, akkor a gyerekeket is bevonhatjuk az „anya/apa szelídítés” folyamatába, ez nekik is segít abban, hogy ne merevedjenek le, ne váljanak áldozattá. Amikor éppen jól mennek közöttünk a dolgok, beszéljük meg velük, hogy amikor látják, hogy kiakadunk, hozzák oda nekünk a telefont és egy telefonszámot (kitehetjük hűtő mágnessel), és kérjenek meg minket arra, hogy hívjuk fel az ismerősünket. Ezt érdemes többször el is játszani. Egyrészt, mert a mű-mérgeskedésünkön valószínűleg nagyon fognak nevetni, és ez oldja az éles helyzetekben elszenvedett feszültségüket, másrészt az eljátszás során nekünk is épülnek azok az új idegpályáink, amiknek köszönhetően ezt – amikor tényleg szükséges – meg is fogjuk tudni tenni.

5. Mozogjunk, feszüljünk neki valaminek, adjunk ki hangot!

A bennünk lévő érzelmek, feszültségek mind energia, ami kiutat keres. Ha mozgunk, toporzékolunk, hörgünk, morgunk, nekifeszülünk a falnak, mintha el akarnánk tolni, vagy egy párnát teljes erőből az ágynak csapkodunk, akkor segítünk ennek az energiának a testünkből kiutat találni. Képzeljünk magunk elé egy „hisztiző” kétévest! Ők ennek a gyógyuló folyamatnak a nagymesterei, sokat tanulhatunk tőlük ezen a téren! Itt is igaz, hogy békés időkben érdemes megbeszélni a gyerekekkel, hogy „amikor anya/apa nagyon dühös, és nem akar veletek kiabálni, akkor be fog menni a szobába, és ezt-és-ezt fogja csinálni”. És gyakoroljuk is be velük ezeket a helyzeteket!

6. Fejezzük ki!

Ha még valamennyire „tudatunknál vagyunk”, akkor remekül működik, ha játékosan átkeretezzük a helyzetet, játékosan fejezzük ki a dühünket, feszültségünket. Mondhatjuk pl. azt, hogy „Nézz rám gyerekem! Hány fejet látsz? Egyet?! Nem, nem! Már legalább három fejem van, és nő a ki a többi is, és mindjárt tüzet is okádok!” És adjunk is ki hangot, kezdjük el kergetni a gyereket, mintha el akarnánk kapni, és meg akarnánk gyúrogatni (lsd. fentebb a mozgásról!). Vagy mondhatjuk, hogy mindjárt gonosz boszorkává változunk, és már tiszta bibircsók az arcunk stb. A lényeg, hogy valóban ki tudjuk fejezni a feszültségünket, de a játékos keret biztonságában, amitől az egész sokkal kevésbé ijesztő a gyerekeknek, nekünk viszont lehetőséget ad arra, hogy ne kiengedjünk valamennyi gőzt. Ellentétben azzal, amikor „türelmesek akarunk maradni”, és utána nagyot robbanunk.

7. Feküdjünk le a földre, és engedjük el a helyzet irányítását!

Igen, igen. Ha úgysem vagyunk olyan formában, hogy előremutatóan kezeljük a helyzetet, akár fel is adhatjuk. Lehet, hogy a gyerekeink tovább dobálják a lakásban a gesztenyéket, üvöltetik a zenét, vagy nyomogatják a számítógép gombjait – de legalább nem romlik tovább a helyzet azzal, hogy mi kikelünk magunkból. Kiszállunk a helyzetből, feladjuk a harcot. És így az egész dinamika meg tud változni. Ha a gyerekeink nem kell nekünk feszüljenek, akkor már ők is tudnak másként cselekedni. Amúgy is, hogy anya/apa hirtelen elterül a földön, esetleg közben azt szajkózza „feladom, nem bírom”, az erősen a „meglepő és mulatságos” kategóriába tartozik. Általában ennek a hatására a mi perspektívánk is – szó szerint, és átvitt értelemben is – megváltozik, másként látjuk a helyzetet, és egy kicsit később képesek leszünk előremutató módon határt szabni, cselekedni.

Legyünk magunkkal türelmesek! Idő bármit megtanulni másként csinálni, mint ahogy eddig tettük! Hiszen új úton járunk! Ha eleinte csak 5-ből egyszer sikerül nem kiabálnunk, örüljünk, és osszuk meg a sikerünket mással! Azt viszont fontos tudnunk, hogy a hosszútávú megoldást az hozza meg, ha mi önmagunk számára – többek között a Páros meghallgatás gyakorlásával – több támogatást szervezünk.

Ahogy a Páros meghallgatásban lassan elkezdjük kidolgozni magunkból a nehézségeket, nem csak azt fogjuk tapasztalni, hogy egyre többször sikerül bevetni valamit ezekből a „praktikákból”, de azt is, hogy egyre kevesebbszer lesz rá szükségünk.

Egry Zsuzsanna, a Kapcsolódó nevelés oktatójának írása