| | | |

Sírásról, hisztiről, és arról, ami mögötte van

Bodrogi Lilla interjúja Egry Zsuzsival

Mi is az a Kapcsolódó Nevelés, mit értesz rajta?

A Kapcsolódó Nevelés egyszerre egy új szemléletmód, és öt nagyon gyakorlati, praktikus eszköz, amiket a gyerekekkel és önmagunkon is „alkalmazunk”, akkor, amikor valami helyzet megoldásra vár. Lényege az a felismerés, hogy a gyerekek akkor „működnek jól”, ha érzik a velünk való kapcsolódást, érzik azt a biztonságot, amit az életükben egy támogató, őket szerető, meghallgató felnőtt jelent. Ha ez megvan, a gyerekek köszönik, jól vannak.

Mikor egy kisgyerek eleget kap belőlünk, szülőkből, akkor anélkül lesz együttműködő (ha megkérjük, kidobja a szemetet), másokkal együttérző (odaadja a játszótéren a lapátját, ha látja, hogy egy másik kisgyerek szomorú, mert nem játszhat vele), rugalmas (mindegy, milyen színű a szívószál, amivel reggel a kakaót issza), hogy mi ezért bármi különösebbet tennénk, bármilyen módon (azon kívül, hogy mi is így viselkedünk vele és másokkal) erre tanítgatnánk. Szerencsére gyakran van, hogy a gyerekünk ilyen.

De azt is gyakran látjuk, hogy a gyerekek nem így viselkednek: képtelenek átadni a hintát, felborítják a kakaós bögrét, ha nem piros benne a szívószál, és eszük ágában sincs berakni a ruhájukat a szennyesbe, bárhogy könyörgünk vagy fenyegetőzünk.

A Kapcsolódó Nevelés újdonsága az a belátás, hogy ilyenkor a gyerek nem rossz, nem velünk akar kitolni, nem minket manipulál, csak annyi történt vele, hogy elvesztette a velünk való biztonságot jelentő kapcsolódás érzését (egy újszülött, egy kisgyerek egyedül a világban nem sok jóra számíthat!), érzelmi szükséghelyzetet él át, és ezért ideiglenesen nem tud gondolkodni, viszont bármit megtesz, amivel jelezheti: nem vagyok jól, figyelj rám! Hogy a gondolkodás képessége (a homloklebeny sok funkciója) ilyenkor ténylegesen kikapcsol, azt mára több kutatási eredmény is igazolja. Ezért van az, hogy ilyenkor hiába beszélünk hozzá. Az agyának az a része, amivel meghallhatna és megérthetne minket, tényleg nem működik.

Szerencsére ha ezt tudjuk, kezünkben a megoldás kulcsa, bár az kicsit ellentmondásosnak tűnhet a hagyományos jutalmazó-büntető gondolkodásmódból nézve. Ha a kis- vagy nagy gyerek „rosszul” viselkedik: ideje kapcsolódni! Ha ilyenkor jelenlétünkkel, figyelmünkkel, szeretetünkkel felé fordulunk – közel megyünk, leguggolunk, szelíden beszélünk hozzá, leállítjuk és fizikailag határt szabunk az önmagát vagy mást bántó, romboló viselkedésnek – akkor előbb utóbb a rendszere veszi, hogy már nincs egyedül, újra biztonságban van, és utána újra „jól fog működni.”

A kapcsolódó nevelés lényege, hogy olyan nagyon gyakorlati eszközöket ad át a szülőknek, amikkel folyamatosan meg tudják erősíteni a kapcsolatukat a gyerekükkel, nagy fokú érzelmi biztonságot tudnak teremteni, és segíteni tudnak a gyerekeiknek a nehéz érzéseikkel. Emellett – és ez a legfontosabb! – azt is megtanulják, hogy mindezt hogyan teremthetik meg önmaguk számára is. Felnőttek és gyerekek sok mindenben ugyanúgy működünk. Ránk felnőttekre is igaz, hogy sokkal könnyebb az a nap a gyerekekkel, amikor nem egyedül vagyunk velük, hanem jelen van más felnőtt is. Ilyenkor mi is nagyobb érzelmi biztonságban érezzük magunkat, és a viselkedésünk is tükrözi ezt: kevésbé vagyunk feszültek, játékosabbak vagyunk, nem kiabálunk. A kapcsolódó nevelés gyakorlati eszközei abban is segítenek, hogy mi szülők, jól legyünk, tudjunk mit kezdeni a saját magunk nehézségeivel, nehéz érzéseivel, tudjunk a magunk és a családunk számára támogató hálót teremteni. A gyerekeink jóllétének az alapja, hogy mi jól legyünk.

Mi az a hiszti? Mitől hisztis egy gyerek?

A hiszti alatt mindenki mást ért. „Na, mi ez a hiszti?” kérdezi egyik szülő a 8 hónapos csecsemőtől a gyerekorvos várótermében már akkor, ha a baba egyet nyekken. Más pedig az üzletben a földön fetrengő kétéves viselkedésére is annyit mond: „túl fáradt”. Hisztinek azt a viselkedést nevezzük mi felnőttek, aminek nem látjuk az okát, és nem bírjuk elviselni. És ez mindenkinél más és más lehet. Ha felnőttről van szó, akkor ugyanarra az érzelemkitörésre a dühkitörés, vagy a kiborulás szót szoktuk használni.

A toporzékolós, sírós, kiabálós érzelmi pillanatokat sok minden kiválthatja. Van olyan „hiszti”, amit megelőzhetünk, de vannak elkerülhetetlenek is. Ha azt figyeljük meg, hogy a gyerekünk mindig pl. reggelente akad ki valamin, vagy akkor, amikor hosszú ideig mással beszélgettünk, akkor érdemes megpróbálni ezek elé az események elé 5-15 perc játékidőt beiktatni, amikor csak rá figyelünk, együtt nevetünk, azt csináljuk, amit ő szeretne. Erre a kapcsolódó nevelésben több eszközünk is van. Ilyenkor feltöltjük a gyerekünk szeretettankját, felmelegítjük kettőnk kapcsolatát, megadjuk neki azt a biztonságérzetet, ami ahhoz kell, hogy jól működjön. Ha ezt rendszeresen megtesszük, akkor valószínűleg meg is előztük az elkerülhető „hisztiket”.

Viszont minden kisgyerek életében vannak olyan élmények, tapasztalatok, amik összezavarják, megbántják őt. Nagy egyetértésben mesét olvasunk neki, aztán csörög a telefon, és már nem rá figyelünk. Képzeljük el, mi hogy érezzük magunkat, ha ugyanezt a párunk, vagy egy barátunk egy éttermi vacsoránál teszi velünk! Ha meg is értjük, hogy fontos hívás, a figyelem, a kapcsolódás ilyen hirtelen megszakadása legalábbis kellemetlen. Vagy reggel arra ébred, hogy mi a kistestvérével örömködünk. Az oviban mással játszik a legjobb játszótársa. Apával nem találkozik este, mert még nem ért haza a munkából. Stb. Minden nap rengeteg alkalommal megszakad a kapcsolódás érzése, ami nem a mi hibánk, és nem is a gyerekeinké: ilyen a földi élet.

Emellett ott van a mindennapjaikban az a természetes frusztráció, ami a tanulással jár. Totyogónk már mondaná, hogy „bögre”, de mi még nem értjük, és őrült módon kapkodjuk le a tárgyakat a polcról. Gondolatban ő ugyanúgy át tud fordulni a rúdon, mint a nagytesó, de a valóságban jól fejre esik – vagy sír, mert mi a biztonságát óvva meg sem engedjük, hogy ezt kipróbálja. Lehet, hogy fél óráig türelmesen próbálja egyedül felhúzni a nadrágot, de aztán csak elpattan a húr, ha nem sikerül. Ilyenkor mi szülők gyakran meg akarjuk menteni a gyerekünket a „rossz”, nehéz érzésektől – hiszen annyira szeretjük, és azt szeretnénk, boldog legyen – de ő elutasítja a segítségünket, és tovább bömböl.

És ez a legjobb, amit tehet! A sírás és a hiszti olyan viselkedések, amiket évszázadokon keresztül félreértettünk. Úgy gondoltuk, ilyenkor valami rossz történik (megszállta az ördög, vagy félünk, hogy az agyában elpattannak az erek stb.), és igyekszünk minél hamarabb véget vetni neki. Pedig a sírás és a hiszti (ahogy a nevetés, az izzadás és a remegés is) a testünk és a lelkünk természetes feszültségoldó folyamatai. Az emészthetetlen, összezavaró érzések, azok a tapasztalatok, amikor nem éreztük magunkat biztonságban, nem múlnak el azzal, hogy maga a helyzet megváltozik. Abból valamennyi lerakódik a kisgyerek (de igazából bármilyen életkorú emberi lény) szeretettankjának nyílásán, és néha annyi ilyen élmény összegyűlik, hogy teljesen el is dugaszolja azt. Ilyenkor van az, hogy hiába teszünk meg mindent – adjuk oda a hatodik nyalókát, ajánljuk fel, hogy menjünk le trambulinozni stb. – semmi sem lesz jó. A sok „lerakódástól” a szeretetünk, a figyelmünk nem jut el a gyerekhez, és nem tudja élvezni mindazt, amivel az élet megkínálja.

Ilyenkor itt az ideje az érzelmi nagytakarításnak. És a sírás, a hiszti pont ezt szolgálják. Amikor sírunk, hisztizünk, kiengedjük a felgyűlt stresszt, feszültséget. Viszont ilyenkor a gyerek nem tud gondolkodni, „nincs magánál” (mikor mi felnőttek kiborulunk, mi is gyakran mondunk olyat, amit nem is úgy gondolunk, és később megbánunk.). Szüksége van ránk, a mi biztonságot adó jelenlétünkre, a támogatásunkra, hogy ő teljesen széteshessen, megszabaduljon az őt hátráltató érzésektől és gondolatoktól, és utána ezek nélkül rakhassa magát össze. A mi szeretetteli jelenlétünk biztosítja őt arról, hogy bármilyen nehéz is épp, amit átél, a világ nem hullik darabokra, mi ott vagyunk, és tartjuk őt. Amikor pedig elmúlik a feszültség, újra visszatér a gondolkodásuk. Borúra derű jön. Már nem kell nyalóka, sem semmi más. Elégedett tud lenni azzal, ami van.

Csak mi, szülők maradunk ott leizzadva, mert a kisgyerekek sírását, hisztijét végighallgatni nem könnyű. Rengeteg érzelmet vált ki belőlünk, amivel nem tudjuk, mit kezdjünk, vagy épp elviselhetetlennek éljük meg. Ha így érzünk, biztos jele annak, hogy nekünk is szükségünk van valakire, aki meghallgat minket, hogy mi is el tudjuk végezni a saját nagytakarításunkat. A Kapcsolódó Nevelésben erre is van egy nagyon hatékony eszközünk, úgy hívjuk, Páros meghallgatás.

Hogyan érthetjük meg a gyerekünket, ha éppen hisztizik?

Gyakran segít nekünk a kiborulás végighallgatásában, ha tudjuk, mi az oka. Ha egy babának stresszes volt a magzati léte, a születése, vagy korán orvosi beavatkozás érte, gyakran kiborulósabb lesz. Bőven érte őt stressz, amit ki kell dolgozzon magából. Segíteni szokott nekünk szülőknek, ha tudjuk, hogy ilyesmi áll a háttérben. A baba, aki beszorulva érezte magát, mikor épp született, élesen ellenkezhet az ellen, hogy áthúzzuk a fején a ruhát. A kisgyerek, akitől vért vettek, utálhatja, ha megfogjuk a kezét.

De ha semmi összefüggést nem találunk a „hiszti” és valami megragadható ok között, az se baj. Attól még a testünk-lelkünk ugyanúgy működik, és a sírás és a hiszti valamilyen feszültséget old.

Mit kell tenni ilyenkor?

Azt, amire éppen képesek vagyunk. Ideális esetben jól kialudtuk magunkat, volt lehetőségünk ventilálni a saját nehézségeinkről, kéznél van a szomszédasszony, hogy vigyázzon a másik gyerekünkre, és így mi készen állunk arra, hogy amikor a gyerekünk kiborul, ezt üdvözölni tudjuk, és végighallgassuk őt, addig, amíg neki erre szüksége van. Nem kell sokat beszélni hozzá ilyenkor – a homloklebenye épp úgysem működik – elég ha gyengéden, együttérzéssel annyit mondunk: „itt vagyok kicsim, vigyázok rád”, meg „sajnálom, hogy ilyen nehéz”. Ha ilyenkor a gyerekünk elküld – ami gyakori – azt nem kell szó szerint venni. Ezekkel a szavakkal azok az érzések buknak ki belőle, amiktől nem tudott jól lenni. Ez feküdte meg a gyomrát. Maradjunk, és ha szükségét érezzük, mondjunk annyit, hogy, „nem hagylak egyedül, mikor rosszul érzed magad.” Közben guggoljunk le mellé, próbáljuk finoman megérinteni. Ahogy egyre többet kiad a rossz érzéseiből, egyre közelebb fog minket engedni magához. A vége felé gyakran hozzánk bújnak, és már újra tudnak szemkontaktust tartani velünk.

Ám van, hogy kialvatlanok vagyunk, ott téblábol még néhány másik gyerek is, és épp odaég a rántás. Ilyenkor is jó, ha a közelében maradunk, és legalább egy rövid ideig meg tudjuk őt hallgatni, ahogy sír, hisztizik. Már ettől is kicsit enged benne a feszültség, és utána – ha épp ez a legjobb, amit tenni tudunk – könnyebb elterelni a figyelmét, vagy betömni a száját egy szelet keksszel.

Nem kell mindig minden hisztit, sírást végighallgatnunk, de kell, hogy rendszeresen legyen alkalma ilyen módon tényleg kidolgozni magából a feszültségeket.

Mit tehetünk, hogy kevesebb hiszti legyen?

Nagyon érdemes időt, energiát fektetnünk abba, hogy a gyerekünk szeretettankja soha ne legyen üres. Ha elég rendszeresen „teletankoljuk” őt – hancúrozással, nevetéssel, fogócskával, sok testi kontaktust és közös mókát magában foglaló együttlétekkel, amiknek nem kell hosszúaknak lenniük – akkor már óriási lépést tettünk a hisztik számának csökkentése felé. A leghatékonyabb módja annak, hogy a gyerek szeretettankját teletöltsük, az, amit mi Gyerekidőnek hívunk. Ilyenkor adott időkereten belül – ami lehet 5 perc vagy fél óra – azt csináljuk, amit ő szeretne. Átadjuk neki az irányítást, és közben egész lényünkkel örülünk neki, azt sugározzuk: de jó, hogy vagy! Nem adunk tanácsot, nem tanítgatjuk, nem telefonálunk, és nem szedjük össze a földön heverő szennyes ruhát. (Nem könnyű!) Odaadjuk magunkat ajándékba.

A felnőttnek magának is/magával is dolgoznia kell?

Igen. És ez nem könnyű. Sok sebet fel kell nyitni, amivel kapcsolatban pedig már azt reméltük, elmúlt, nem kell vele foglalkozni. Nincs rossz szülő, csak olyan, aki túl nagy stresszt él vagy élt át. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekeinknek elég jó szülei legyünk, akkor foglalkoznunk kell a saját érzéseinkkel, amik mögött fájó emlékek állnak. A kapcsolódó nevelésben megteremtjük azt a támogató, elfogadó közeget, amiben ez a munka megtörténhet. Milyen jó, hogy vannak gyerekeink, mert értük megtesszük azt, amit magunkért nem tennénk meg. Pedig utána nem csak a gyerekekkel, de általában jobban érezzük magunkat a bőrünkben.

Olvass tovább:

Gyógyító sírás c. cikkünkben elolvashatod, hogy pontosan milyen módon képes gyógyítani a sírás, mit kell tegyünk, hogy a sírás valóban gyógyító legyen a gyerekünk számára.

Így néz ki a gyakorlatban: “Nem akarok lefeküdni” – és ami mögötte volt